- Oké, tehát úgy kell tartanod a kezeidet, hogy a hüvelykujjaid egy T betűt formázzanak – tátott szájjal koncentrálok, hogy megcsináljam amit apa kér tőlem de a labda olyan hatalmas, az én kezeim meg olyan aprók, hogy szinte lehetetlen az egész. Ő meg csak nevet, ahogy kiejtem a kezemből a labdát és megjegyzi, hogy akkor most még gyakoroljuk a pattogtatást, az úgyis olyan jól megy. Versenyzünk, hogy ki tudja tovább pattogtatni – én nyerek, mint mindig.

Halkan csukom be magam mögött az ajtót, nem akarom, hogy Dave felébredjen és akkor el kelljen magyaráznom neki mi is vesz rá arra, hogy hajnali 2-kor induljak el futni. Berakom a fülest, maximumra tekerem a hangerőt és keresek valami rádiót, amit pont az olyan éjjeli baglyoknak tartanak fent, mint amilyen én vagyok aztán elindulok.

- Ha még egy kört kell futnom kihányom anya összes pitéjét, ezt csak nem akarhatod – szaggatottan veszem a levegőt, a térdeimen támaszkodok és tényleg nagyon kell koncentrálnom, hogy ne hányjam el magam.
- Egy nagyobb jóért lesz csúnya végük, azoknak a pitéknek. Ha nem futod le jóval a szintidő alatt a távot, Maddox, ne is álmodj róla, hogy ösztöndíjasként bekerülsz a csapatba – igazából tisztában voltam vele, hogy nem érdekli a rinyálásom. Bárcsak itt lenne Dave és akkor valami hirtelen generált ötlettel megmentene apa szigorú edzéstervétől, ami tönkreteszi az utolsó év előtti nyaramat, amikor még tényleg gondtalanul kellene kocsikáznom a srácokkal, sört innom minden este és elvinni Daisyt a tóhoz, mert már annyiszor kérte. De nem. Ehelyett a tikkasztó hőségben futom ki a belem – Szedd össze magad fiam, a Bates fiúk kemények, ha ennyitől így sírsz, akkor jobban teszed ha megeszed a tökeidet és nevet váltasz. Van még tíz másodperced, utána indulás.

Ilyenkor nem számolom a perceket vagy a kilométereket. Csak futok egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy a lábaim már nem bírják tovább ha még egy lépést kell tenniük. Amíg rám nem tör a hányinger és ki nem adom magamból azokat a dolgokat, amiket máshogy nem tudok, egy szemetesbe hányom őket vagy épp egy bokor tövébe, ami éppen megfelel a célnak.
Habár pont egy éve annak, hogy Daisy dobott és másnap összejött a csapat centerével. Pont egy éve annak, hogy amiatt a hülye picsa miatt inkább betéptem és mivel késve értem haza, anya leüvöltötte a fejem mire én csak a vállamat rángattam, mintha nem én tehetnék róla, hogy gyáva módon a mariuhánához nyúltam. Apám szóba sem állt velem csak a fejét csóválta az ajtóban. Miattam indultak el félóra késéssel, miattam kellett a sebességhatárt túllépve száguldaniuk az úton, ahol aztán rosszul mérték be a távolságot és egy előzésnél frontálisan ütköztek a szembejövő kamionossal.
Gyorsabbra veszem a tempót, szinte már rohanok az izmaim égnek és tudom, hogy holnapra ez nagyon fog fájni. Tisztában vagyok vele, hogy a térdemnek se tesz jót a beton és az edző ki fog térni a hitéből, ha megint kétszeresre dagadt térddel állítok be az edzésre – még akkor is, ha tudja, hogy ezzel csak növelem az állóképességem, hogy simán végig bírom majd mind a négy negyedet és nagy valószínűséggel felfigyelnek rám az ügynökök. Tehát csak futok tovább.

- Esküszöm, hogy nem fogok odanézni csak tudod igazán haladhatnál, mert rohadtul kényelmetlen ez a szar – a hangomból csak minimális felháborodottság hallható ki, annál sokkal jobban szórakozok a kialakult helyzeten, mint ahogy azt illene és kötve hiszem, hogy a mögöttem éppen pisilni próbáló hölgyemény is annyira jól szórakozik, mint én – De ha gondolod, egyébként szívesen segítek ha kell, áú hé – a hátrabilincselt jobb kezem fájdalmasan megrándul, gondolom az újdonsült partneremnek köszönhetően, aki tényleg nem találta olyan viccesnek az ötletet, mint amilyen volt is.
- Kész vagy? – megfordulok és levigyorgok rá, mert konkrétan a feje búbja épphogy eléri a vállaim magasságát, de ettől függetlenül mégsem nevezhető aranyosnak azzal a szigorú, kihívó tekintetével meg a fekete hajával, azokról a csábító cseresznyeszín ajkairól nem is beszélve, amiket most mérgesen présel össze – Hidd el, életed legcsodálatosabb 24 órája következik, vagyis most már csak 23 óra 42 perc – éljen a gólyatábor, a bevállalós lányok, a bevállalós fiúk és az összes főgólya az eszement ötleteikkel.

A bemondó szerint hajnali 3 óra 23 perc van, amikor fellépek a bejáróra. Átfut az agyamon a gondolat, hogy jó barát módjára felverhetném Jasont is de mivel az ablakából semmilyen fény nem szűrődik ki ezért úgy döntök, hogy jobb az ha békén hagyom és én magam is lefekszek egy kiadós zuhanyzás után. Négy óra múlva úgyis kelnem kell, ha időben be akarok érni a sportpszichológia órára – na nem mintha olyan hatalmas nagy bűn lenne, ha kihagynám. Tizenöt perccel később már a tarkóm alatt összefont kezekkel bámulom a világoskék plafont és a gondolataim olyan sebesen pörögnek, mintha most kellene feltalálnom a rák ellenszerét. Visszatérek Cape Maybe, ahol anyával felhőket meg csillagokat festettem a szobám mennyezetére. Újra a platón ülünk Daisyvel és a szalagavatóról csacsog, hogy mennyire csodás lesz. Újból kimentem Davet valami irdatlan nagy faszságból, amit épp betépve akar elkövetni. Újra össze vagyok bilincselve egy gyönyörű lánnyal akinek a nevét még mindig nem sikerült kiderítenem. Végül valami puhába süppedek és már nincsenek gondolatok, csak az a szétfolyt massza, amit az altató okoz és legalább négy órára teljesen kikapcsolok.