Nem hiszem el. Mély levegőt veszek, ujjaim végigsimítanak a puha bőr kanapén magam mellett, a hófehér anyaga alapból idegesít, mint itt minden. A csaj hangja, a saját tűzforró bőröm élénken lüktet az elmémben.
- NEM Akartam Öngyilkos Lenni! Nem tudom, hogy ezt hányszor kell még elmondanom. – de, hogy őszinte legyek kurvára unom. Reszketeg levegő szalad ki a tüdőmből, ahogy újfent kilélegzek.
- Értem Miss Hayland. – rám hümmög. Kedvem támad felpattanni a kanapéról és ököllel az arcába ütni, mellé apámnak is, aki ide hozott, ó pardon hozatott, mert ő maga nem teszi be ilyen helyre a lábát. Mégis, hogy képzelte? Miként hitte azt, hogy ez nekem jót tesz? Komolyan azt gondolja, hogy olyan szar az életem, véget akartam neki vetni? Hát kurvára nem.
- Mondja el még egyszer, hogy mire emlékszik! – na biztos, hogy nem. Jön a többi kérdés, egytől tízes skálán mennyire haragszik az apjára? Mik a legszebb emlékei? Szerette a gyerekkorát? Mit gondol milyen jövő vár önre? …. Blablabla. Annyira unom már.
Amellé, hogy szuicidnak néznek, még hülyének is, pedig bassza meg semmi ilyen nem történt.
Ajkamba harapok, még érzem a sebet rajta, amit két öltéssel varrtak össze.
Ha a tényeket nézzük valóban gáz van, hiszen két hete a sofőr az apámat hívta hozzám, Ő pedig mentőt, magánt persze, nehogy kiderüljön, hogy Sane Hayland lánya öngyilkos akart lenni. Nem akartam, most sem akarnék. Jogos, hogy semmire nem emlékszem, hogy mintha még lettem volna a kávézóban, talán jártam is ott, talán nem. Lévén senki nem emlékszik rám, csak az új srác szívódott fel egyik napról a másikra. Ezt is csak azért tudom, mert Daily News lehozott egy cikket róla.
Aztán már csak a rémálmok részelteti vannak, azokat sem bírom megjeleníteni. Nem emlékszem ki ütött meg többször is, nem emlékszem kivel múlattam az időt, ahogy arra sem, hogy mikor került a szervezetembe annyi nyugtató, ami egy ménest kiütött volna, és a többi összetevőjére sem a drognak. Apám tajtékzik, mert Manhattan az Ő területe is, neki tudnia kell ki árul olyan drogot, amibe majdnem belehaltam, ha ugyan… Nem Akartam Öngyilkos Lenni! Na persze nem hisz nekem, emiatt betolt ehhez a buta picsához, hogy megoldja a problémámat. Nincs Problémám. Mi a szart nem lehet ezen megérteni?
Minden szavam falra hányt semmi. Nem hisznek nekem. Apám a legkevésbé. Anyám pedig, a jó és kedves Kathe végig bőgte a napot az ágyam mellett a kórházban, a kezem szorongatta, az arcom simogatta, amitől idegbeteg lettem és egyfolytában azt kérdezgette, de miért kicsim? A szólt is összepréselődik a gyomrom, pedig imádom, amikor becézgetnek. Hajtogatom napok óta, hogy nem akartam ártani magamnak, tényleg nem. Nem emlékszem, hogy mi történt, csak foszlányok vannak, gyűlölettől izzó kék szempár, rettegés érzete a testemben. Tudom, hogy valami történt.
Apám megelégedésére megtudtuk, hogy meg nem erőszakoltak, terhes nem vagyok, férjhez nem mentem, csupán öngyilkos akartam lenni. A jó anyád.
Mami, kérlek, vigyél ki! Talán a kórházban töltött két napom margójára ezt írhatnám.
Magam mellé kaptam a pitbull Ogrét, ő maga Omegának hívatja magát, de nekem sokkal inkább Ogre. A lakásomban lakik, a kádamban pancsol, paprikasprayt dugott a táskámba a meglévő mellé, sőt mi több a pillangókése is beleállt az asztalomban, miközben arról csacsogott, hogyan használjam, míg én a kanapémon gubbasztottam pokrócba takarózva huszonötezrez fokban.
A barátnőm nem áll velem szóba Erik miatt, Erik pedig ha jól sejtem magam miatt. Gondolom leszarja, hogy élek-e? Apám élt a gyanúperrel, hogy ő osztott ki nekem pár pofont, én meg nem nézem ki belőle, elhinni sem tudnám róla, annyira nem jellemzi Őt. Persze ettől még lazán összeszedhettem valami faszit, aki végül megadta, ami jár egy ribancnak és lekevert pár sallert, majd magamra hagyott. Leginkább ezt tudom elképzelni.
Szemben velem a nő pedig ugyanazokat kérdezi, bizonyára piacon vette a diplomáját, mert a dolgához gecire nem ért. Minden alkalommal egyre idegesebb leszek a közelében. Babrálom a farmerem, ahelyett, hogy elküldeném a picsába, de akkor apám hazacitáltat, hogy szem előtt legyek, nehogy felvágjam az ereimet.
Két hete kissé össze vagyok zavarodva, a csajokkal elmentem egyszer pizzázni, és találkoztam Caroval, valamint apám detektívével, akit azért rányomott az ügyre, hátha kiderül, hogy mégis van valami ősi ellensége, aki összepofozta a kislánya értelmét. Tádáám.
Unottan sóhajtom el a válaszokat, az órámra pillantok, még 12 perc és szabad vagyok. Két ujjam közé csípem az orrnyergem, hogy kicsit lehiggasszam magam. Lassan tényleg belém beszélik, hogy olyan fostos az életem, nem ártana neki egy szép lezárás.
Lassan pörögnek a percek, nem rejtem el a türelmetlenségem.
Az 55. percben felállok végre, a nő mondta kellős közepén, és egy intéssel elköszönök. A fatus mennyi zsét szórhat ki ezért a nagy lófaszért.
Ogre odakint talpra ugrik, döndül a ház, elveszti az életét a játékban, de majd lesz új, abban bezzeg jár második, harmadik, tizenötödig.
- Pihenj közlegény! – odavetett csont, elvigyorodik rajta, mögém lép, szinte érzem, ahogy befed a testével. Kurva magas és izomból sem kell félteni, igazából emiatt kicsit tohonya, de ijesztő.
Bevágódom mellé a BMW anyósülésére. Hazafelé indul, kiábrándítom.
Walsh nyomozóval van randim az állatkertnél. Én rángatom oda szerencsétlent, nem a maga kedve miatt. De ha jó fiú lesz, meghívom egy vattacukorra, vagy egy kupica rövidre, nekem jobban esne. Az egyetlen talán, aki elhiszi, hogy nem önként öntöttem le a torkomon a bikanyugtatót. Szeretném, ha utána járna az eltűnt srác esetének, nem tudom, hogy mi okból kifolyólag, de megtehetné, apám meg perkál érte. Kész is az üzlet. Persze vágom én, hogy nem kéne pattogtatnom, de kicsit nem árt neki, ha kimozdul. Szerintem. A többi meg hab a szaros tortán.
Az állatkert sem hobbi, a csajokkal lesz odabent találkozóm, annyi kedvem van hozzá, mint meghorgolni a szemfedőm, ha azt horgolják.
Kerget a paranoia. Tekinteteket érzek magamon, a hátamban kést éleznek. Valami annyira szeretne felszínre törni, de nem tud és ettől rémálmokkal küzdök. Emiatt kaptam ajándékba a pszicho dokit, aki a jelek szerint egy tábla csokival nem ér fel.

***
Leszakadok a lányoktól, az Ogre pedig fűzi az egyik barátnőm, így besodródom egy pár mögé, kettőt jobbra lépek, még kettő és elvesznek a szemem elől. Sarkon pördülök, végre kapok levegőt, halkan elnevetem magam, lehet tényleg bolond vagyok. Egy telefon van a kezemben, fizetni tudok vele, el meg csak nem veszek. Sortom hátsó zsebébe csúsztatom, lepillantok vékony nyári cipőmre, eligazítom a blúzom dekoltázsát, talán így nem látszik, hogy ideges vagyok egyedül. Azért az eszembe jut, hogy a védődezodorom a kocsiban van, a testőröm meg idegbajban lassan.
Mire észbe kapok a vörös panda előtt könyökölök a fémkerítésen, ami távol tart minket, és milyen jól teszi, mi tesszük tönkre a világot. Nézem a szépséges állatot és csak azon tudok kattogni, hogy milyen érzés lehet neki itt élni? Gondolatok ezrei rohannak meg, a farzsebemben rezeg a mobilom, felé sem nyúlok.
Lehunyom a szemem, átjár a nyár tüzelő forrósága, mögöttem halkul a zaj, ahogy befelé figyelek, ma amúgy sem járatja maxra a turisták hadát a park. Valaki mellém könyököl, a bőre csupasz bőrömhöz ér, vészriasztó csendül a fejemben, majd az ismerős illat messzire űzi. Beleborzong a tarkóm, emlék akar felszínre buggyanni, nem teszi. Azt sem tudom eldönteni, hogy jó érzés, vagy rossz. Olyan, amibe belebújnék, vagy olyan, ami elől sikoltva kéne menekülni? Megroggyan a térdem, a testem pontosan tudja mit kéne tenni, de az agyam nem ad utasítást, mert bizonytalan.
A mellettem nézelődő felé pillantok, csak a homlokom ráncolása kérdez rá, hogy ismerjük mi egymást?
Félő, amúgy azt hinné, flörtölök vele, lehet rám férne, kár, hogy a gyomrom diónyira préselődik a gondolattól is.
Ismerős pillantása forróságot lehel a nyakamra, tudom, hogy lágyan dromboló hangja van, biztos vagyok benne, hogy ismerem. Testben felé fordulok, karom végig simít az övén, fél könyökkel támasztom magam a korláton. Semmi nem jut eszembe vele kapcsolatban. Semmi. Ez aggodalmassá tesz, újra őz leszek, aki még nem tudja, hogy fusson a közéjük tévedt lóval vagy veszélyt rejt a számára és hagyja hátra, míg véget nem ér a mező.
Körbe pillantok, vannak itt páran, meg amúgy is bassza meg, teszik itt a parát belém. Ki a franc akarna engem bántani, akinek ilyen étható pillantása van, ennyire hosszú ujjai.
Főleg, hogy valószínűleg a medvék miatt van itt, én meg magamra veszem. Jó ég Emy…. szedd magad össze.

Préselő erő mar a szívemre, egyedül lenni nem jó érzés. Szinte félelem kerít hatalmába, pedig nem egy és nem két napom szólt arról, hogy csavarogtam a szél hátán a városban, hogy naplementébe temetkezzek, vagy éppen a felkelését csodáljam meg. Néha nem teljesen józanul.
Kalandból, kalandba ugráltam abban hivve, hogy valaki igazán megszeret és harcba száll értem, mint egy igazi hős lovag a sárkánnyal. Persze ez nem történt meg, de mára tudom, hogy valamit mimnél jobban üldözöl, annál messzebb kerül tőled. Őrülten szeretnék szerelmes lenni, úgy igazán, mélyen, olyan hévvel, ami leszaggatja a felhőket, hogy a lábam alá terítse őket, mint egy puha szőnyeget, amin áttáncolok ezer éjszakát és a szívem kitárhatom. A szerelem érzetébe már voltam szerelmes. Lobbanok fel, persze mindig olyan személybe, aki végül leszar magasról, akinek meg én kellenek, az nekem nem kell.
Erikre már nem is gondolok, halacska volt, kicsúszott az ujjaim közül, de mit is vártam? Megcsóválta a farkát bennem és tovább lépett. Most pedig küzdök a szülői zsarnoksággal és a saját lelkem csócsáló félelmétől.
Apám már lassan kényszerzubbonyba kényszerít, csak nehogy megint hülyeséget csináljak. Hülyeséget apa? Mondod ezt te nekem?
Amennyi szarságot ő elkövetett, amellett én egy igazi Buddha vagyok.
Anyát sajnálom igazán, mert neki a fatus bemagyarázta, hogy a gyerek szarul van lelkileg, meg kell menteni. De nem vagyok szarul. Magányos vagyok, eltávolodtam a világtól, az asztalfióknak vetem papírra a novelláimat, amik a fejemben öltenek teret, hamis keret, egy illúzió, amire mégis lehet támaszkodni. A hit, hogy bármilyen rossz is vagyok, írni tudok, ahhoz értek. Amíg a keret hamissága nem szúr szemet, addig van mibe kapaszkodni.
Mély sóhajjal válok le a lányokról, akikkel egykor végig röhögcséltem egy napot, ittunk, pasiztunk, röplabdáztunk a parton, vásároltunk és cikiztük a bénákat, moziba is röhögni mentünk, hogy aztán a földön csúszva keressük Elisa elveszett gyémánttal kirakott karkötőjét, vagy az elhagyott sapkámat az információnál. Nem hazudom, hogy nem zavartam le kétes randikat is a mozik homályában, azt sem, hogy nem térdeltem az ülés előtt fejemmel a srác ölében, és azt sem, hogy nem voltam elégedett magammal, miközben a számba fejtem, hiszen örömet okoztam. A pszichopunci közben elmagyarázta, hogy ez színtiszta önértékelési probléma, amit valószínűleg az anyám(?) ültetett el bennem. Nos, szerintem pedig az apám, akinek nem tudtam megfelelni, mert nem farokkal a lábaim között születtem, mert nem mentem vele meccsekre, mert nem taníthatott meg lőni, mert kicsi vagyok, mert nem lettem colos, mert hiába vagyok kellemes, nem vagyok a tipikus szépség, akit kifutóra küldene, hogy büszke lehessen rá. Noha lehet erre nem is lenne, ez lehet csak az én elképzelésem.
Ami nekem hiányzik az apám elismerése, emiatt keresem ezt más férfiakban, és tádááám, minő meglepi, nem kaphatom meg tőlük, mert nem attól leszek több, hogy elélveznek a testembe, vagy éppen a kezeim között. Pedig örömet adni, jó, nem?
Ma valahogy mégsem vágyom erre, az elmúlt két hetem pokoljárás volt a földi bugyrokban. Az, hogy apám gyógyszerekkel tömne, attól majd lehiggadok, nem leszek ribanc, akarod volt mondani, igaz? Anyám elvinne a városból, a barátnőim pedig szintén elhiszik, hogy azért vettem be halom bogyót, hogy rájuk ijesszek, segélykiáltás. Hogyne. Ha meg akartam volna halni, meghalok, ezt felejtik el. Nem vagyok szuicid, én nem vágyom a halált, nem tartom megelőző csapásnak és nem hiszek benne, hogy megoldja a problémát. Abban hiszek, hogy az öngyilkosság bűn. A következő leszületésemkor majd csak olyan sorsokban választhatok, amiket nem akarok megélni, mert minden büntetés beérik egyszer.
Nem akartam véget vetni az életemnek, mi a francért tettem volna?
Szomorú vagyok, lelombozott. Aminek látnak engem, az én nem vagyok, egy halálba menekülő, kiabáló kislány. Gyenge sem, pedig most ezeket húzzák rám.
Úgy szeretném, ha valaki hinne nekem. A pszihocuna nem teszi, ahogy apám sem, anyám meg azért nem, mert Sean nem. Welsh nyomozó az egyetlen, aki azt mondja nem lát összetörtnek. Hippijé.
A lábaim messze sodornak, a gondolatok tépik egymást a fejemben, helyet keresve valaminek, ami mélyen el van ásva, lehet a múltam egy kis darabkája, ami jó helyen van ott, ahol van.
Lekönyökölök a forró fémkorlátra, nem baj, hogy felkúszik a könyökömbe. Bámulom a szőrmás állatkákat. Foglyok ők, tudják ezt vajon? Lehetnek itt boldogok? Bezárva, megfosztva a szabadságtól? Sejthetik egyáltalán, hogy mi lehetne a hazájukban? Hol élnek ezek a dögök? Gőzöm nincs, a tábláig meg elsétálni…
Tegnap láttam egy képet a neten, ahol egy papagáj ült egy poszter mellett, amin őserdő volt és azt írték alá, hogy vágyakozva az otthonra… Milyen igaz, mind hazavágyunk.
Bőr súrlódik az enyémhez, már majdnem rászólok, hogy simulgasson a faszomba, de a felém röppenő kék szempár azonnal bilincset vet a szavaimra. Belélegzek, a kezem akaratlanul indul a telefonom felé, meg kell magam fedni, hogy ne paranoiásodjak már.
A férfi felé fordulok testben, talányosan méregetem. Marha ismerős. Az ő pillantása is beszédes, pont úgy ismer engem, ahogy én őt, lehet megdugott… Fasza. Csak nem kérdezek rá.
Szavai lecsorognak a gerincemen, hangja selyme szíven simogat és nincs is március.
- Micsoda hírnév. – kiírják a netre a neved, nagy kaland. A vörösek összetartanak. Megejtek egy mosolyt.
- Könnyebb lesz ettől az élete? Úgy értem, a rács az rács, nem? – újra feléjük fordulok. Már pontosan emlékszem, hogy miért gyűlölöm az állatkertet. Gyerekként akartam egy kistigrist, még meg is kaphattam volna, hiszen minden csak pénz kérdése, abból pedig van a családomnak nem is kevés. A fatus mesélt a szabadság fogalmáról és arról, hogy valakit bezárni, kivonni a természetes közegéből bűn, mi pedig a tápláléklánc csúcsán tegyünk meg mindent, hogy ne legyünk részesei, ily mód, igaz? A cirkuszban már magamtól sírtam, amikor azt kérdeztem, az elefánt szereti ezt és apa azt mondta, kínzás, de élvezzem. Soha többé nem tudtam.
- Ne értsd félre, nem vagyok aktivista meg minden, nem fogom kiszabadítani és rohangálni vele az erdőben, csak valahogy…, persze, ha könnyebbé tehetem, akkor… na nem, hogy a netre kerüljön a nevem. – igazából jobb lenne, ha a nevem nem lenen nagyodra verve, de talán nem ért, ha apám azt látja élem az életem, ahogy kell, királylányosan.
Félre biccentett fejjel pislogok a férfira. Mi oka lehet, egy ilyen díszpéldánynak, hogy kisállatokkal foglalkozik?  Talán az Ő lelke is dalol közben? Ki tudhatja.
Mellette állva is pontosan érzem a belőle áradó jégforró kisugárzást, nem tudom máshogy megfogalmazni, egyszerre simulnék neki és futnék olyan messzire, ahol már a pandák sem élnek. Magyarázat persze nincs rá, de már meg sem lep. Őrjítő kék szempárja szinte a vesémig lát le, pislogok. Ilyen izomzattal miért nem medvéket emelget és fogad örökbe, ja ez is medve.
- Apám szerint ez az egész népbutítás. Persze, tudom a gyerekeknek meg kell ismerni az állatvilágot, de.. mindegy. – elmosolyodom, végig pillantok az ürgén, hogy lássam, mennyire néz hülyének. Kár lenne érte, mert baszott jól néz ki, olyan segge van, amiért mások ölnek, manapság mondjuk lehet szilikon, és majd kiesik miközben a wc-n ül.
Nem vagyok ám teljesen reménytelen. Megköszörülöm a torkom, elillan a veszélyérzetem, valószínűleg én keltettem magamban, mert egy barom vagyok.
- Jól van. – félénk lesz a mosolyom, esküszöm nem vagyok önmagam. Máskor egy ilyen férfi előtt már parádéznék, cihelném haza, hogy magam alá temessem, a csípőjén lovagolnék, sejtem, hogy nincs kis szerszámmal megáldva, most pedig… attól is rettegés fog el, hogy mit gondolhat rólam.
A mobilomért nyúlok., majd meggondolom magam és fickóra pislogok.
- Figyelj, ne érts félre, de nem ismerjük egymást? Ez nem valami szar felszedő szöveg, de nagyon ismerős vagy. – még igaz is, hiszen nagyon, de nagyon kéne ismernem, csak nem tudom honnan,. a tudatalattimban meg fogságba esett lélek dörömböl a beárt ajtón, míg én jóhiszeműen a férfi mellé szegődöm, hogy költsek valami igazán csajosra. Nem figyelem merre tartunk, hiszen azt mondta tudja hova kell menni. Viszket a kezem, hogy elővegyem az almásat, de nem akarom, hogy hülyének nézzen, bizalmatlannak, esetleg őrültnek, mint az elmúlt két hétben oly sokan. Még a nagyi is felkeresett, hogy elmondja, rá számíthatok…

A magány a zsigereimbe ver tanyát, olyan mélyen, amit talán sosem tudok kigyomlálni magamból. Most, hogy ennyi minden megváltozott, hogy azt hiszek egy seggfej vagyok,aki nem elégedett az életével, és akinek így akad kedve sikoltozni. Pedig én tudom, hogy nem tenném meg, nem zsarolnám meg a barátaimat, akik most hirtelen sekélyesek lettek, a világnézetem változott meg, mert más lett azok hozzáállása, akik elméletileg szeretnek.  Ők hisznek gyengének és emiatt megbomlik a hitem, amit magamba vetek, vettettem. Eleddig elégedett voltam azzal, ami jutott, mai járt nekem, igaz a pasikkal van némi probléma, de nem küzdöttem, mint malac a jégen. Most pedig leigáznak, kiszipolyoznak és egy büdös nagy bőröndöt pakoltak a kezeim közé, hogy cipeljem. A címkéjén a felelősség szó virít. Vállaltam, a barátaimért, a családomért. Mégis most bárány lettem, feketébb, mint bármikor, csak most fehéret húznak rám, mert jaj szegény, hát nem láttuk, hogy fulladozik. Pedig köztudott, hogy a fuldoklót nagyon nehéz észrevenni a vízben, nem úgy van, mint a Baywatchban, hogy egyből kiszúrják és izmos testű legények, vagy hatalmas mellű bomba csajok már futnak is, mint a nyúl, hogy kimentsenek. Valóságban, ha vannak melletted megúszhatod, ha nem, akkor nagyon nagy a valószínűsége, hogy belefulladsz, ennyi.
Nem kiabálok, nem kérek segítséget, elédelgett vagyok magammal, amikor… mások is.
Szemrevételezem a férfit, hatalmas termetét, hozzám képest, van köztünk 30 centi, nem, nem úgy, és közel 40 kiló, az is színizomból. Imádom az ilyen alkatú férfiakat, szeretem, ha könnyedén bánnak velem, ha a tenyerükön hordoznak. Bennem is elveszett egy romantikus lány, csak faszom mélyen.
Olvasni próbálok a mozdulataiban, a testbeszédében, a magabiztossága mögött rejlő furaságban, aminek nincs tapintása, nincs íze, nincs illata, de ott van, érzem, csak nem tudom, hogy mi az. Pedig szinte homlokon vág a felismerés, de a mélység magába szippant és baszik felszínre lökni a maroknyi infót, amit tolong, felzúgat. Lehetnék a déli harang, ha nem délután lenne.
Halkan, gúnyosan elnevetem magam. Micsoda naiv férfiállat leledzik itt mellettem. Most vagy hatalmas szíve van, vagy egy puhány pöcs. Az utóbbi nem lepne meg, találkoztam eleget a fajtájával, kívülről kőkemény, aztán sírva fakad, ha elélvezett. Gügyög és babusgatós, elolvad, annyira lehangoló.  Kissé elhúzom a szám, remélem ő nem ez a fajta. Igazából meg mindegy, 12 egy tucat alapon, nem hiszem, hogy agyalnom kéne benne.
Szia Emily vagyok, mindenki szerint szuicid és bármikor eret vághatok, van kedved ismerkedni? Ja apám a helyi maffia nagykutyája, ha hozzám érsz, lehet az Ogre lelő, szóval?
- Talán. A fogság az fogság, benne van a szóban, hogy fogságban tart, nem hiszem, hogy lehet könnyebb. Mindenesetre szép tőled, hogy nem fordítod el a fejed és segíteni próbálsz, ha lenne jelentősége, én adnék neked egy piros pontot érte. – persze az sokkal fontosabb, hogy az ember maga miatt tegyen meg dolgokat, olyanokat, amikre hivatott, ami miatt nyugodtabban fekszik le éjszaka.
Nem feszegetem meg a témát, hogy szeretne-e rácsok mögött lenni, elvégre fingom nincs, hogy ki a muki, nem tudok róla semmit, ki vagyok én, hogy az életébe vájkáljak?
- Számít szerinted? – közelebb hajolok, hogy szemrevételezzem a bemutatott állatot.
- Hogy tudja ki vagy? Olvastam egy könyvet, ami a halál utáni „létről” szól, ott azt állítják, hogy addig maradsz a köztes létben, míg ideát valaki emlékszik rád. Aztán pedig a semmibe olvadsz. Fikció persze. – a megfelelő helyen, egy kézzel derékmagasságban idézőjelez formázok az ujjaimmal, nem feltűnően, nem baj, ha nem látja. Vajon rám ki fog emlékezni és hogyan? Anyám és apám, meg a barátaim egy kis ideig. De mit fognak gondolni rólam? Hogy gyenge voltam, elesett, keserű?
- A nép rég nem elégszik meg semmivel, de azt sem látja, hogy lehetne jobb. Az emberiség elveszett. – most van keserűség a hangomban, de nem akarom rá önteni, hiszen egy vadidegen muki, hozzám szól és én elriasztom, de jobb is így talán. Lassan emos leszek, befestem a hajam feketére, kilyuggatom a bőröm itt, ott meg amott. Apám realizált képbe beleillene. Szerinte.
Felé pillantok, ahogy engem tanulmányoz, kihúzom magam. Tudom, hogy nem nyerő ilyen aprónak lenni, nyerek is vagy 2 centit. Egyszer egy faszi elmondta, hogy azért szereti a kis nőket, mert nagynak tűnik a farka, miközben beléjük hatol. Hát apukám… ahhoz egy törpe is kevés lett volna.
- Ez meghívás miszter? – már majdnem rávágom, hogy egy jó virslit szívesebben bekapnék, de nincs kedvem kétértelmű poénokat elcsattogtatni, lehet visszafelé sülne el, de akkor mondjuk lelép, bennem meg lehet feloldódna a görcs. Becsatlakozom a férfi mellé, illata leszalad a gyomromba, ismerős a kölnije, a bőrének kipárolgása, emlék lopakodik az elmém szélén, hogy lehulljon. Boldogok a lapos-föld hívők.
Nevetése megmosolyogtat, valójában biztos azt hiszi, fel akarom szedni, de könyörgöm a jó égre, ki ne akarná?
- Én nem, gyűlölöm ezt a helyet, annyi minden hiányzik belőle. – vagy belőlem. Ergó nem hiszem, hogy itt futottunk össze. Amilyen morcinger vagyok ma, még lehet, igaza van a fatusnak és depresszió rágja a lelkem csupaszra.
Anyád mekkorákat lép… egészen sietnem kell, hogy tartani tudjam a tempót vele, na ez a muki sem andalog. Lehet le kéne maradni, fusson mellette a halál. Míg ő egyet lé, én kettő és felet, gyaloglási versen beindul, menten nekiállok lihegni, adok a kondimnak. A pónit kellett volna kérni.
- Nem vagyok egyedül. Persze most úgy tűnhet, de a barátnőim itt kószálnak nem messze és velük van a … - testőröm. Jippié, ezt így valld be nyugodtan kislány, díjazza majd.
- Az egyik barátunk, meg is kéne keresnem őket, vagy felhívni, ha nem haragszol. – vagy ha igen, akkor még jobban akarok telefonálni. A farzsebem felé kapálódzok, míg ő valami miatt lemarad mögöttem. Feloldom a billentyűzárat, a csajok írogatnak és egy nem fogadott hívás az Ogrétol. Faszom, nem is éreztem, hogy rezgek.
- Üm? – arra pillantok, ahova mutat, közben nyomok a hívás gombra, hogy megnyugtassam a testőrök krémjét, menten becsatlakozom hozzájuk, ne picsogjon nekem.
Mire kicsöngene és észbe kapnék, hatalmas tenyér tapad a számra, szinte azonnal felsikoltok a rejtekében, a telefon kisiklik az ujjaim közül, olyan sebesen kapok a csuklójához, ujjait feszegetem a számról, míg némán ordítok alattuk.
Nenenenenenene! Könyörgöm ne! A rémület pillanatok alatt önti el a szervezetem, vergődnék, de éles fájdalom hasít a nyakamba és összecsuklanak a lábaim, mielőtt kifut az élet a szervezetemből, rémisztő emlék ugrik rám az egyik titkos ajtó mögül.
***
Motorhang rángat ki az álomtalan alvásból. Alattunk súrlódik az út. nehéz a fejem.
Legutóbb akkor ébredtem így, amikor kiszedték a bölcsességfogam és bekábítottak hozzá, emlékszem, hogy hazafelé a fatus elhitette velem, hogy zombik támadtak az emberekre, hogy egy kísérlet eredményei, nekünk most szökni kell, ne nyissam ki a kocsit senkinek… Sírtam, most is sírok, csak más miatt.
Fut a táj a kocsi ablaka mellette, sajog a fejem, mély lélegzettel tisztítom a szervezetem a méregtől, próbálok magamhoz térni, de mielőtt bármi történne újabb álomba zuhanok, amiben álmodok. Zagyvaságot, kuszaságot, futok az erdőben, mezítláb, talpam kövek karistolják, kiálló gyökerek kapaszkodnak a lábujjaimba, a ruhámba, ami egy hatalmas férfi ing, két gomb összegombolva, igazából meztelen vagyok, de rohanok a bokrok, fák között, odafent a hold pöffeszkedik, kezemben vadász kés, csöpög róla a vér. A szívem dalol, horror dallamot.
Felöklendek, amikor újra kinyílik a szemem, még mindig utazunk. Ez nem apám kocsija. Az sokkal halkabb, a színei is mások és sokkal kényelmesebb.
Összeráncolom a szemöldököm, a szám papírrá száradva, rém férne egy fogmosás. Megemelem a kezem, hogy kiszedjem a hajam a számból, oldalra billen a fejem és elönt a forró pánik.
Rám robban ezernyi apró emlék. Az adrenalin felpumpálja a szívem.
- Nem! – hörgés a sikoltásom. Megdobom maga az ülésen, az övvel nem foglalkozva kapkodok az ajtóhoz, akkor is kiszállok, ha 150-nem hajtunk. El kell innen tűnnöm, ki kell ugranom. Remegnek az ujjaim, ahogy magamhoz térek, mint, amikor reggel elalszol és hirtelen felébredsz, felülsz az ágyban és még órák múlva is reszketsz, ezt érzem.
Istenem. Nem, nem, nem. Nekem innen ki kell jutnom. A férfi illata alig jut el hozzám, mire észbe kapok, bőgök, pontosan tudom, hogy nem vár rám sok jó, nem azért hozott el, hogy elengedjen, a nyakamban karmolás a fájdalom. Alig bírom ujjam az ajtónyitó köré fonni, meglököm az ajtót, a melleim között üt meg az öv.
Másik kezemmel az ajtózár felé nyúlkálok, közben feltör belőlem a zokogás. Nem emlékszem ki ő, de azt tudom, hogy nem mehetek vele, ki kell szállnom, nem baj, ha megsérülök, az sem, ha meghalok, semmi, de semmi sem.

Valóságos pánik tör rám, az a típus, amitől a szíved zajosan dobol, majd kiugrik a torkod, érzed, ahogy az ereid megfeszülnek. Hányinger kerülget és fejfájás kúszik a mellkasomból fel a tarkómba, hogy onnan törjön rám. A lábaim zsibbadnak levegő alig jut le a tüdőmbe, hiába veszel mélyeket és picsául szédülök.
Nem lehet, nem lehetek itt, ez valami rossz vicc, tudom, hogy az, nem lehet más, ez egy rém álom, tenyerem élével csapok a kocsi ajtajára, hogy robbanjon ki alólam, törjön ezer darabra, ha más nem, akkor a csontom. Érezzek olyan fájdalmat, amit felébreszt ebből a rettegésből. Az lehet csak, ez egy kibaszott vaklárma, ez egy kurva horrorfilm. Vége, kell, hogy legyen.
Alig hallom meg a sofőr hangját, az ajtóval küzdök, hangosabban légcserélek, mint maga Dart Veder. Nyugodjak meg? NYUGODJAK MEG? Mégis hogyan? Ömlenek a könnyeim, eszembe ötlik egy mondat: ”Aki sír, meghal.
Nem tudom honnan jön és hova tart, mi veri le a lécet annak a sátornak, ami alá nem tudok bevonulni, hogy megvédjem magam. Szertefut a félelem a véremben, keserűvé teszi a szám ízét.
- Kérlekkérlekkérlek. – csak mantrázom, nem tudom kinek, az ajtónak, hogy nyíljon ki, a férfinak, hogy hagyja, hogy kivessem magam, aztán hajtson el, bármi csak ne vigyen magával.
Pillanatok alatt esek darabokra, mint egy jégkocka, ami már kissé megolvadt és a falhoz vágják.
Muszáj, hogy kiszálljak.
Eszembe jut egy gyerekdal, anyám, apám, a barátaim hiányozni fogok nekik? Biztosra veszem, hogy meghalok, noha csak emlékek darabkái sietnek a felszínre a sűrű réteg alól, amit én magam festettet rájuk.
Kilököm az ajtót, meglódulok előre, a szél rám csapná az ajtót, könyökön vág, hajtunk vagy 120-al, az öv nagyot ránt, megpróbálok kifordulni belőle, balommal hátra kapok, hogy kicsatoljam és kivessem magam az aszfaltra.
Visszapördülök, hogy kinyomjam az övet, amikor nekem ugrik a műszerfal kőkemény műanyagja összecsattannak a fogaim, elharapom a szám, ha nem ugrálok éppen, akkor az öv megfog. Az ajtó úgy baszódik be, mintha kötelező lenne, cseng a fülem. Vagy attól, hogy homlokkal tompítok, vagy a hirtelen fékezéstől.
Melleim között fellángol a bőr, a vállamon is, ahol az öv ketté hasít, a sírásomhoz társul, hogy sikoltozni kezdek.
A nevemre összerezzenek. mintha korbáccsal ütne végig a hátamon.
Áthajol előttem csépelem a hátát, az őrület határán egyensúlyozok. Azt tudom csak, hogy ennek véget kell vetnem, még nem tudom pontosan, hogy mitől ez a mindent legyilkoló félelem, de itt van és jön felfelé. Testével nyom az ülésbe és egy pillanatra lehiggadok, ahogy ismerő illata elönt, valami hazug illúzió társul hozzá, hogy nem fog bántani.
Kattan a zár. Kimászok az ablakon, esetleg az ablakkal együtt. Ez marad hátra, mint lehetőség.
Hátammal félig az ajtónak préselődök, ahogy felé pillantok a lábam is felemelem, hogy felrúgjam a picsába, kezem a homlokomon, kibírhatatlanul fáj, vér csordogál az ujjaim közül, finoman, apró érben, hogy jelezze csak a bőr szakad fel.
Savaira ledöbbenek, elnyílik a szám, hogy mondjak valamit, de csak az tudnám, hogy: Te kibaszott köcsög!  Ezt meglehet nem kéne.
- Ne bánts! – zihálom, sírom, de a könnyeim már nem ömlenek, kezdek magamhoz térni, fellobban a férfi arca, tekintetet, hangja előttem, egy kép, ahogy előtt térdelek a lakásomba. A gátak lassan szakadnak át, igaza volt a pszchócribancnak, ehhez a kiváltó ok kell.
Remegő kézzel felé nyúlok, majd visszakapom a kezem. Meg akarom kérni, hogy ne haragudjon, amiért elszállt az agyam, de a félelem nem ereszt. Pedig valami azt súgja ne féljek, most még, mert nem tudom mitől, de majd kell. Könnyes vér maszatolja arcom, szétkenem a tenyeremmel, remélem a szemembe nem jut.
- Miért vagyok itt? – még mindig remeg a szám, minden szó után összeverődnek a fogaim hangot adnak ki, olyat, amikor  a hidegben vacogsz és szabadjára engeded, hogy átremegjen a tested és ezzel munkába lendítsd az izmaid. Melegedj, ez az oka a vacogásnak.
- Bajom? – hisztérikusan elnevetem magam, újabb kép egy fellendülő kézről, egy pofonról, amit tőle kaptam és mégsem.
- Hova megyünk? Hazaviszel? Kérlek! – újra sírva fakadnék, ha nem lenne fontos, hogy figyeljem a tájat, ha már, kipillantok a szélvédőn, erdő, köszi. Mégis mindegy a táj.
A farzsebem felé nyúlkálok, keresem a telefonom, de nincs. Istenem.
- Ki szeretnék szállni! – tény és való, leengedem a lábam, ahogy életet csihol a kocsiba és meglódulunk, behajtunk az erdőbe ténylegesen, gőzöm nincs hol.
Vicsorba szalad a szám, ahogy kicsattintom az övem. Ha úgy alakul átugrok az ülésen, haljunk meg együtt. Inkább, minthogy valóra váltsa a rémálmom. Nem és nem.
Rettenetesen félek, pedig a férfi illata balzsam a lelkemnek, leszalad a hasamba és kellemes forrósággal önt el. Mi lenne, ha megzavarnám?
Eligazítom magam ez ülésen, megtörlöm az arcom, a vérem még folyik.
- Nincs egy zsepid? – erről eszembe jut egy szalvéta, egy eltűnt pincérfiú, megint hányingert kapok, de próbálok jól viselkedni.
Nyerj időt! Ennyi kell, idő.
Engedélye nélkül tenyerelek az ablaknyitó gombra és engedem tökig le az üveget, simán kiférek a keletkezett résen.
Dühösen fordulok felé, szinte nekiköpöm a szavakat, mint egy kígyó.
- Bazd meg! Nem akartam öngyilkos lenni, de ezt te jobban tudod, nem igaz? – kedvem lenni lekeverni neki egy akkora maflást, hogy kiessenek azok a hatalmas kék szemei, hevesen dobol a szívem, a félelem belém mar, veszett leszek tőle. Mély levegő, nyugalom.
- Igen.. – hangom bátortalan, ki akarok szállni, ha nem kötöz meg, akkor akár el is szökhetek, fegyver kéne, egy körömreszelő, ez meg, hogy jut eszembe? Faszom. Biccentek is mellé. Tudok járni.
- Rendben. – de bármit megígérnék, csak ne üssön ki és ne kötözzön meg. Nagyon jó leszek, becsszó. A baj az, hogy pont a kurva állatkertben figyeltem meg, hogy mennyire magas és tuti sokkal gyorsabb, mint én, ha felhergelem bántani fog, ez szinte biztos.
- Honnan… honnan tudsz arról, hogy… mindegy. – lényegtelen, rálegyintek, ujjaimmal a ruhámon keresztül a vállam, dekoltázsom nyomkodom, beledöglök úgy fáj és még mindig vér csordogál a homlokom bal oldaláról, már azt is érzem, hogy vágás húzódik rajta, összetapiztam, mintha kötelező lenne.
- De te sem bántasz engem Jordan? – hátrahökkölök az ülésen, belepréselem magam, mintha megütöttek volna, honnan tudom a nevét? Oké. Mesélnie kell, de megütött erre emlékszem… a többit homály fedi, sejtem nem sokáig.
Úgy pislog rám, mintha tényleg számítana a véleményem, hirtelen hülyének érzem magam, hogy így beparáztam, lehet… lehet csak randizni akar és ilyen sajátosan teszi. De baszki olyan nagy ember, és olyan vastagok a karjai, a combjai mint az oszlopok, nagyon kevés az esélyem, de élni kell azzal is. Lihegek, máris kimerült vagyok, a gyomrom liftezik.
Szinte kikapom a kezéből az üveget, meghúzom, az sem baj, hogy beleivott, legalább tudom, hogy nincs benne semmilyen drog, remélem, az kell, hogy bedrogozzunk itt mindketten.
Majdnem az egészet kiiszom, pedig baszott rossz. A tenyerembe is loccsintok, hogy megtöröljem vele  a homlokom, a szemeim közt,de csak felhígítom a vért, nem baj, hogy lecsöppen a kocsi aljára, kis DNS jó is az, kell.
Megvárom, hogy felnyissa a zárat és kiléphessek a kocsiból. A talpam alatt puha az avar, a fű, a faágak. A fenyők finom illata már az előbb bekúszott az ablakon, kinyújtom a tagjaimat, még szédülök az idegességtől.
- Miért vagyunk itt? Mi fog történni? El kell mondanod, hogy mire számíthatok. – kell keresnem egy vastag faágat, azzal fogom leütni, vagy egy kővel, időt kell nyernem, hogy visszajöjjek ide a kocsihoz, vagy bevessem magam az erdőbe, el kell innen tűnnöm. Hova teszi a kulcsot vajon.
Szempillámra vér szárad, ahogy az arcomra is, hallgatom az erdő neszeit, hátha turistákba botlunk, kirándulókba.
Ragadozóként kémlelem a környezetem, az első adandó alkalommal kereket kell oldanom, a tény az, hogy nem lesz sok lehetőségem, egy, ha nagyon figyelek, egy gyengeség, remélem az lesz, hogy megmar valami bogár. Kár, hogy sajog a fejem, szédülök és hányingerem van, de mind csak keveset ront a helyzetemen, ugyanis az adrenalin habzik a szervezetemben.
Megindulok, amerre az utat mutatja sejtem, hogy maga előtt akar tudni, látni akarja, ha kitörnék. Hajlongok a bokrok, alacsony faágak előtt, a legtöbbet a kezembe fogom és elengedem, hagyom neki csapódni, lehetőleg a szemébe kéne.
Remegő lábaim lassú tempót diktálnak, de nem tudom, mennyire vagyunk messze. Ég a mellkasom, alig kapok levegőt,lehet megsérült a tüdőm, az övtől?
Pár perc után, megpördülök, hagyom magamba futni.
- Nem fogsz megölni, igaz? – az elég rossz hír lenne, akkor nem várok tovább és örültségre vetemedek. Igyekszem a szemébe pillantani, lássak csak milyen kicsi vagyok, elesett, gyenge.

Mi lehet vajon az oka annak, hogy nem nyugtat meg a Haza szó kijelentése, ebben a helyzetben? Ahogy kiejti, mintha a megtérésről beszélnék, arról, hogy végre haza... egy nagyon hosszúra nyúlt cápatámadás után, amikor a hősök a filmben végre hazaérnek lepihenni, megnyugodni.  Együtt, összeölelkeznek, hálát adnak, hogy élnek, hogy együtt vannak, boldogok. Ez jön le a szavaiból, csakhogy nekem éppen nem ezt jelenti a haza Vele. Nekem a nyugalmat kéne, hogy jelentse, azt, hogy nem fog bántani, de belül érzem, hogy neki köszönhetem a kiesett délelőttöt, apámmal a harcot, az órákat a pszichokurvbánál. A hitet, hogy véget akartam vetni az életemnek, a kék zöld foltokat a testemen, az éppen megnyugvó arcom, amin már nem éktelenkednek olyan láthatóan a foltok. De nem vagyok vérfarkas, nyoma van még.
- De félek. - nem tehetek róla, hogy sírva fakadok, ahogy arról sem, hogy reszket a gyomrom a bénultságtól. Könyörgőnék, de tudom nem segít, bármit megteszek, csak ne bántson. A közelébe az emlékek buborékokban lyukadnak az elmémre, lehiggadok kicsit.
Muszáj gondolkodnom. Kell.
Kimondom a nevét és bingo, üt. Jól van, jól haladunk. Mély levegőt veszek. Jól van, nem lesz baj.
Applikálom a sebem, próbálom megállítani a vérzést, az arcomba hulló hajtincsek vérbe tapadnak, elszíneződnek. Hátra söpröm őket, sejtem terjesztem a vérzést.
- Jogos. - sosem bántott. Elveszek a pillantásában. Miért nem lehet normális? Kibaszott jól néz ki, még ebben a faramuci helyzetben is vonz, ami azért nem kicsit beteges. Éljen, hogy már magam sem tudom ki vagyok.
Ágakkal játszom, megértettem, hogy kötél végre verne, ha nem viselkedek jól, most meg csak abban reménykedem, hogy nagyon hosszú az út, meggyőzöm félúton. Hátra pördülök, nekem csapódik, kitartott kezekkel támasztom a mellkasát. Keresem a testi közelséget, ha akar engem és tényleg, akkor felzúz a vére, akár az enyém és a sok mindenre képessé tesz.
- Randiznék veled! - jelzem, hogy lehetnénk Normálisak. Egyszerűen csak együtt. Átadnám magam neki, a csókjának, a kezének érintésének, a kutató tekintetnek, mindenének, mert ... az egyetlen, aki foglakkozik Velem, akit valamiért Én érdeklek, és ez összezavar. Az amennyire akar, az, ahogy magához láncol. Beteg vagyok, vagy csak kikurtan magányos. A csávóka most rabolt el, és én kész vagyok átengedő lenni, csak legyen nekem. Csak ne bántson, vagy, ha igen, azt én is akarjam.  A gondolattól is elfog a hányinger, hogy ebben a pillanatban nem a menekülés jár a fejemben, hanem, az, hogy akarom őt, hazavinném, körbe babusgatnám, csak mondja el, mi miatt ilyen zaklatott és hogy tudok segíteni?
Ujjaim alatt érzem a szíve vad lüktetését, ugyanez kottája az enyém.
Belesimulok az ölelésbe, talán még jó is lehet ebből. Lehet tényleg csak azért hozott ide, hogy megijesszen, de nem akar bántani, lehet hazavisz. Annyi minden lehet. Két tenyerem a hátára siklik, végiga mellkasán, a karjai alatt, beszívom az illatát az erdőé mellé egészen zsongító. Közelebb lépek, szinte a mellkasának simulok, lehunyom a szemem és már érzem, ahogy csókol, amikor megváltozik minden egyetlen szempillantás alatt. A kisugárzásától megborzong a bőröm és nem a jó értelemben, egyszeriben szikra lobban köztünk, olyan, ami nem enged jóra következtetni. Felpillantok, a szám megremeg, az előbbi kedves tekintet most egy vad oroszláné, nem is értem. Megroggyan  a térdem, hangja már magában taszítana, ha nem lökne egyet rajtam, még kapaszkodom a pólójában, amikor hátralépek. Az anyag kisiklik erőtlen szorításomból, értetlenség ül az arcomra, nekitántorodom egy fának, hogy a kérgek a hátamba verjenek lenyomatot.
Az, hogy semmit nem értek nem fedi le a sajgó értetlenségek, a kiáltó meg nem értést. Mit csináltam? Mitől lett ő... valaki más? A rémület a vállamon kopogtat és engedélyt már nem kérve bemászik a bőröm alá, hogy lúdbőrt húzzon a testemre, félelmet lapátoljon a szívembe.
Megrázom a fejem, hogy elűzzem a lopakodó sötétséget, azonban a testem reagál, előbb, mint az elmém. A rettegés belemarkol a gyomromba, az erek megfeszülnek a bőröm alatt, a lábaim remegni kezdenek.
Ez nem Jordan, ez valaki más és nekem tudnom KELL, hogy ki ő. Csak nem jut eszembe. Majdnem elsírom magam, de a férfi a kocsiban felfrissítette a memóriám, így tudom, hogy azzal végleg elvágom a lehetőségeimet, visszaszorítom a könnyeim. Rebbenő pillantással keresem a menekülés lehetőségét.
Lebéklyóz a súly, ami rám nehezedik, hogy kéne, nagyon kéne emlékezi, az segítene., Homályban tapogatózom, egy pofon képe rémlik fel, egy férfi, akinek a kék szemeiben nincs gyengédség, a színtiszta gyűlölet van, mint most neki. Felfordul a gyomrom tőle, hogy az előbb még csókolni akartam a puhának tűnő száját.
A kép tiszta, olyan téren hogy tudom mivel állok szemben. A kettős személyiség napokig lekötötte a figyelmem, nagyon sok dolgot tudok róla. Tudom, hogy minkét személyiségét hasonlóan, de teljesen máshogy kell kezelni. Csakhogy míg ebben a faramuci helyzetben is vágytam Jordan csókját, ennek a másiknak az érintésétől is lever a víz.
Megdöbbent a kérdés. Valóban azt hiszi, hogy kirándulni vagyunk itt? Akkor nem tudja a részleteket. Jordan kordában tartotta, mindegy is nekem, hogy mivel. Nem válaszolok. Honnan faszból tudjam? És mellé minek is segítenék?
Felém lép, én pedig hátrálok, neki a fának, amitől az imént léptem el, de már elfelejtettem, hogy mögöttem van, lefagy az agyam.
Cselekedni kell, perceim lehetnek.
Érintése nyomán fájdalom illan szerte a vállamba, megpördülök, a hátam lehorzsolja a fa, maró érzés, de nem vészem a bőröm marad, hála a felsőmnek. Ujjai végig szaladnak a karomon, bepróbálkozom vele, hogy elrántom, fájdalom robban a vállamba. Tudom, hogy milyen a vállcsont, hogy törik el, akad ki. szakad el a szalag. Mivel kettőnk között 40 kilónyi különbség van, és az színizomból tevődik össze, kettőt rántok a karomon, jelzem, hogy nincs ínyemre a dolog, végül engedek a nem gyengéd erőszaknak. Két kezem úgy helyezem el, hogy legyen hézag, tudnám szorosabban összezárni a csuklóimat, de nem teszem, mert akármilyen szoros csomót köt, lazulni fog, akkor is, ha feljajgatok olyan erősen váj a bőrömbe. Jó, lehet mégsem fog ez lazulni. Remeg a szám, ez eszembe juttatja, hogy mennyire félek.
- Miért? Nem csináltam semmit. - igaz, ami tény, nem szeretnék nyafogni, nem szeretnék sírni, nem akarok meghalni, de a pánik itt ólálkodik a borok tövében, rám fog ugrani, mint egy pók, én már érzem, mert a zsigereim jelzik.
Lenne még mit mondanom, de annyi jut ki, hogy
- Jordan és én...- akarom hazudni randizni jöttünk ide, de mondjuk akkor miért vérzik a homlokom? Miért van a bőrömnek félelemszaga?
De a tenyere belém folytja a szót, kitágul a szemem, azonnal érzem, hogy fulladok, az orromon alig kapok levegőt, pedig nem, de én érzem. Heló pánik, gyorsan jöttél, kicsit maradhattál volna még. A hátam nekisimul a mellkasának, lehelete a nyakam éri és beugrik egy emlékfoszlány, inkább csak egy érzés.
Lemerevedek a harapástól a gondolatok jönnek és mennek, némelyik addig marad, hogy jegyet adhatnék el neki, a többi pedig átslisszol az ellenőrzési ponton.
Nem leszek együttműködő, meg a faszt.
Emlékszem sajnos, de akkor állt a farka és most nem teszi, ha azon múlik, amit irántam érez vagy amennyire bejövök neki, nem is fog.
Kiló hypo bazdmeg a szemedbe, az van. Úgy teszek, mint aki előre lép, felsikoltok a keze alatt, arca még túl közel van, előre mozdítom a fejem, amennyire lehet a sajátos ölelésben és tiszta erőből hátra fejelek. Hallani akarom, ahogy a koponyám találkozik az arcával, remélem, hogy az orrát töröm ripityára, és azt is, hogy elenged, kilőhetek előre.
Ha nem fogja a karom, csak hátra van kötve, nem fáj, szoktam hátul zárt testhelyzetet felvenni, az embereknek nem szúr azonnal szemet, hogy a hátad mögött öleled magad védekezve, míg ha elől akkor azonnal jeleznek a receptorok.
Tudom, hogy felbosszantom, tudom, hogy haragot váltok ki, de megismétlem a mozdulatot, újra és újra hátracsap a fejem, hozzá társul, hogy megpróbálok a lábára tiporni, sípcsonton rúgni az baromira tud fájni, akkor is ha szandálban vagyok és akkor is, ha csak egy nő. Csontra, ha rúgnak az fáj.
Közben a félelem sikoltozásra késztet, ha elengedi a szám, ha nem segítségért ordítok, küzdök, mint malac a jégen. Vergődöm a kezei között, próbálok kitekeredni, kisiklani, mint egy hal.

A félelemtől alig tudok gondolkodni, olyan mélyről harap a gerincem tövébe, amitől az egész hátam sajgón fáj. Úgy menetelek az erdőben, mint egy elcseszett G.I. Jane, akinek nem jött össze a küldetése, talán nem volt elég kitartó, amikor a felüléseket kellett végezni, vagy len maradt a bazi nagy fal tövében, felmászni rá képtelenség jeligével. Frásztudja, csak filmeket láttam erről, ami a nőket illeti. Azt pedig, hogy egy jól képzett harci gépezett, mint teszem azt egy ketrecharcos férfi, mire képes, jobb nem is feszegetni. Hányszor voltam meccsen, jó isten. Azok a dagadó izmok, a ficánkoló gyorsaság. Pedig mennyi muki tett ajánlatot, hogy megtanít néhány általam is használható ütésváltásra. Most meglehetősen jól jönne, miközben Jordannak simulok, randit ígérnék neki, nem is hazudnék. Tényleg bejön, amikor éppen nem szociopata. Bőre tűzforró a tenyerem alatt. A remény fellángol a bensőmben, hogy talán csak kérnem kell, szerelmet hazudni és estére otthon vagyok. Emlék tolakszik elő a homályból, szavai megtörik a víziót, elégedetten sóhajtok közeledő ajkára. Kéne egy hokedli és nem kéne meggörnyednie, tenyerem a nyakába siet, a tarkójára fogok.
Undorodom önmagamtól. Hiszen nézzünk már körbe józan aggyal, de ahhoz az kéne. A szempillám ragad a vértől, éppen azt ecseteli, hogy valahova el akar vinni, illetve nem is most, de nemrégen. Én pedig jelenleg a csókjáért esdeklem testben.
Akaratlan nevetem el magam a szavain.
- Nagyszerű lenne, de bonbont sose hozz, helyben felzabálóm és aztán sírok, hogy fájok, szóval, kíméld maga ettől.
Közelebb húzom magamhoz, megfordul a fejembe, hogy logikusan most kéne a térdem a lábai közé szúrni, hogy a golyói meglátogassák a manduláját, tudnék kárt okozni. Ehelyett egy csókot szeretnék, mert tudom, hogy valamit felszakít bennem, akarom.
Könyörgő sóhaj fut a szájára, nekem pedig felpattan a szemem.
Talán erre már kért, vagy valami nagyon hasonlóra. Előbb érzem meg a bujkáló vadállatot, mintha egy farkas figyelne a bokrok mögül, vagy egy medve és a medve az nem játék, az nem erősít meg, az bizony kibelez.
A tarkómon égnek merednek az apró szőrszál, a szájpadlásom keserű lesz az íz, egyszeriben riaszt a csók lehetősége. Égető forrósága dermesztő lesz, az izmok befeszülnek a vállában, csuklyás izmában, szinte érzem az alkarom alatt. A szemébe pillantok és belém fagy a sikoly. Aki visszanéz rám már nem ő. Valaki egészen más lelke tátong a sötétségben, egyszeriben megérzem, hogy Ő maga odabent ragad és számomra most jött el a rettegés órája. Kezem lecsúszik a nyakából, megreszket a gyomrom, az előbbi izgalom helyébe fekete szorongás költözi, az a fajta, amit világgá ordítanál, hogy felszabadulj, de nem teszed, mert még tart a tátongó rémület. Sosem láttam még ilyet közelről, ezt a szintű átvedlést, amikor a lélek nem húz új bőrt, de kéne neki, mert annyira másik tőr felszínre.
Adott alkalommal elgondolkodom rajta, hogy mitől van ez.
Eszembe jut egy rigmus Hughes Mearns nyomán, akkor találkoztam vele, amikor írtam róla és megnéztem egy filmet.
Automatikusan kiszalad a számon az első két sor.
- „Yesterday, upon the stair, I met a man who wasn’t there.”
A férfi már nem Jordan, érzem a zsigereimben, a beleimben, nem tudom máshogy megfogalmazni, már nem az ő ujjai érintik a hátam, nem az ő szája suttog szavakat és ami ennél sokkal fontosabb, nem azt látom, hogy akar, hanem, hogy lenyúzná a bőröm és élvezné, ahogy sikoltok.
Bepánikolva lépek hátra, minden kapcsolatot meg szeretnék szakítani vele, hogy a közelemben se lehessen, hogy a belőle ömlő sűrű, fekete massza ne érjen el.
Még sokkosan a változástól állom, hogy hátrakösse a kezem. Minden apró félelmem valóra válik, hiszen a férfi nem kímél, nem kegyes hozzám, esküszöm élvezi a hangom, ami arról mesél, hogy a kötél levágja a kezem, de nem baj, neki ez éltető erő.
Ekkor kap értelmet a mondat, mi szerint, nem sírhatok, már egyszer hallottam ezt. Lenyelem a csalódás könnyeit, a félelem előre tolakszik, helyet kér, mindenki mást elnyom és élvezi, hogy végre minden figyelmem rá szegeződik.
Felszisszenek, megrántja a köteleket, roppan a vállam, de túl fogom élni.
Szopjon le téged a harapós ló. Kimondani mégsem merem.
Hangjától borsódzik a hátam, kiráz a hideg, a félelem megrezegteti az idegeimet, minden izmom feszessé válik.
- Van egy kis orál fixációd igaz? – nem szégyen az, ha vágyik rá, hogy megtegye valakinek. Azok beszélnek ennyit róla, akik vágyják. Ha nem csalnak az érzéseim, akkor nem is arra éhezik, hogy én tegyem meg neki, hanem, hogy Ő tegye meg. Jól sejtem önmaga elé térdelne le, a másik énjét elégítené ki, akkor nem kellenék én, és a hozzám hasonló nők, akikkel kiéli a vágyait. Akkor ellennének édes kettesben, nem kéne más, nem lenne senki, aki közéjük furakszik. Erről van itt szó, igaz e?
Ígéretei nem annyira csigáznak fel, mint inkább előcsalják a riadt őzet belőlem, aki úgyszintén a fák között lopakodik, mint a farkas, akit az előbb megéreztem.
Az adrenalin felzubog bennem, bátorrá tesz, erőssé. Hátra fejelek, az első betalál, feljajdulok, a fájdalom a tudatomra robban, nem csak neki esik szarul. Mégis hátra csapok még egyet, fejelek egy luftot, aztán a következővel újra eltalálom. Zsibbad a nyakam és sajog a koponyám, de a lehetőség, hogy elsprintelhetek, még rávesz, hogy hátra rúgjak, és megkocogtassam a sípcsontját.
Ujjai lefoszlanak a vállamról, mint egy zombi és meglódulok előre.
Az ötödik lépés után értem meg, hogy a horror filmekben miért érik utol azt, akinek a keze meg van kötözve.
Az első ág pofán csűr, végig karcolja az arcom, semmivel nem tudok tompítani, nem tudok egyensúlyozni, csak lépkedni, vergődni, sodródni, jószerivel fától fáig, több sebet szerzek, mintha beugrottam volna egy vágóhídra tehénnek.
Nyitott szandálom és hátraközözött karom összefognak ellenem, gallyak nyúlkálnak a lábujjaim közé, ágak kapkodnak a szemem felé.
Ráadásul a férfi mögöttem csörtet, semmi  esélyem nincs.
Selypítő utánam kiabálásra megállok, mindegy, hogy melyik énje lohol a nyomomban. Annyi függ tőle, hogy az egyik kevésbé fog megbüntetni. Hátam egy fa törzsének vetem, legalább onnan védve legyek és bevárom.
Olyan hevesen dobol a szívem, majd kivetődik a számom, a szememben elpattant egy ér, nem látok teljesen jól és a rettegés elviselhetetlen mértéket ölt, hangyák másznak a bőröm alá, hogy apró lábaikkal kínozzanak. Zihálok, fújtatok.
Remeg a szám, a fejem is, hiába lélegzek, nincs lehetőségem összeszedni magam. Ahogy közeledik beszélni kezdek én is hallom a hangomból elő törekvő vegytiszta félelmet.
- El kell engedned Jordan, muszáj. Tudom, hogy te nem bántanál, de Ő igen. Megteszi, tudom, te is tudod. –a szavakat úgy hadarom, mint aki attól retteg, megint megváltozik a nézése és előjön az a másik.
Tekintete most tiszta, értelmes, nekem tetsző, szájából vér csordogál, nem sajnálom. Tovább kell mondanom, próbálok koncentrálni a kirakósra egészben is, de amit felfedezek, az nem tetszik. Úgy beszélek Róla, mint egy harmadik félről, egy cinkostársról, akit nem lehet irányítani, akinél a legnagyobb puska van.
- Meg fog ölni Jordan és te végig fogod nézni. Mire visszajössz, már nem tudsz majd segíteni. Nem fog menni, késő lesz, meg fogok halni és te nem akarod, hogy meghaljak, neked forrón kellek, lüktetőn, élőn. Te beszélgetni akarsz velem, hozzám bújni, elveszni az ölelésembe, nem egy fagyos hullaként megbecsteleníteni. – Az érzések teleírják az arcom kimondatlan gondolatokkal. A kép, amit felvázolok elég absztrakt, de kell, hogy tudja, hogy megértse ez fog történni, hátha tényleg szeret, és akkor elenged. Legbelül pedig tudom, hogy ő ragaszkodik jobban. Ő az, aki miatt itt vagyok, mert neki kellek, a másik, a végrehajtó, talán az, aki kieszelte, hogy legyen, Jordan gyenge, szeretet éhes. Ő az, aki mégis ide hozott, aki rabul ejtene, nem fog elengedni, képtelen rá. Nincs ember, aki megvéd tőle, mert vakmerő, ha csak meg nem hal. El is dől, Ő vagy Én?! Ebből nem lehet kimászni máshogy úgy, hogy merjek aludni, hogy egyedül merjek maradni, hogy le lehessen kapcsolni a lámpát otthon, vagy, hogy a gardróbba lépjek egyedül, a víz alá süllyedjek a kádban. Mindig ott lesz, mindig felettem áll majd, hogy az utolsó pillanatban lecsapjon, ennyi. Jordan lesz az, a másik pedig a vállveregetős támogató. A tudatosság félelmet fröcsköl a bőröm alá még többet.
Egyszerre azt is megértem, hogy hazudnom kell és azt is, hogy nagyon kevés időm van. Felszínen kell tartanom a szerelmes énjét… Majd a gondolat ellobban, ahogy a szívverésem újra ezer lesz, ahogy rám fog a bénító tudatosság. Mint abban a dalban; „Pár másodpercre azt is megértem, mi az a végtelen, de mikor megpróbálom elmagyarázni, az egészet elfeledem.”
Pontosan ez történik, de tudom, hogy mostantól kell erősnek lenni és azelőtt elmenekülni, hogy a kijelölt helyre érünk, akkor már nem sok lehetőségem lesz, akkor valóban meg kell halnia, neki vagy nekem. Előre lépek, felé, hogy a homlokom a mellkasának döntsem, nem baj, ha gyengének lát, az vagyok, nem vagyok hős, én nem fogom azt játszani, hogy bassza meg a világ, én egy harcos vagyok. Nő vagyok, 50 kiló sem, 160 centi sem, és rettegek, nem tagadhatom. A légzésem amúgy is elárulna, harapom a levegőt.
- Könyörgöm drága, kérlek, ne engedd, hogy bántson, annyira félek. – suttogás a mellkasára, lefelé bámulok, és nagyon igyekszem nem sírni. Mégis arcommal simulok neki, hogy érezzem az élő szívverést, ha visszajön a másik, most kitöri a nyakam jobb esetben, de előtte tuti telepakolja a szám, ha már szemtelen voltam. Romantikus lenne a farkától megfulladni, olvastam már róla.
Védelmet keresve bújok a hatalmas mellkashoz, sokat adnék ha átölelne, kiáldozná a karom és adna 2 óra előnyt.

Hozzá préselem magam, és tudom jól, hogy nem fog elengedni, nem hozza meg ezt a döntést, mert nem egyedül ő felelős érte. Megértek mindent egy fél pillanatra, hogy aztán a remény azt súgja a fülembe, próbáld meg, csak még egyszer. Józan ésszel próbálok hatni, hogy elérjem, engedjen szabadon, de nincs szerencsém. Ahogy az előre várható is volt, hiszen Jordan pont annyira akarja, hogy vele legyek, ahogy a másik énje, csak Ő a mögé bújik, hogy szerelmet hazudik. Nem szerethet, nem ismer. Nem tudja, ki vagyok, nem érzett még engem, gőze nincs, hogy mit várok az élettől.
Mégis neki dörgölöm magam, a szíve dobbanását hallgatom, miközben leomlik rólam a védelmi rendszer és teljesen biztosra a tudatomra siklik, hogy nem fog segíteni, nem akar. Magának akar, trófeának talán, mert többnek biztosan nem. Ismerősen köszöntöm a rám törő pánikot, a vegyes félelmet a veszteséggel. A tudatalattim elsírja minden bánatát és érzem már, hogy minden elveszett, nincs tovább. Sürget a légvételem, a gondolatok elakadnak és kis híján elbőgöm magam, csak azért sem.
- Nem akarsz megmenteni, igaz? – hangom vádló, érezze csak, hogy mennyire fáj nekem, hogy árulónak tekintem, annak, aki az életemre tőr, aki elveszi tőlem mindazt, amit a szabadság jelent, a mindent. Hogyan mondhatnám el neki, hogy mindig is rab voltam, az elvárásoké, a hité, hogy jobbnak kell lennem, hogy teljesítenem kell, hogy ki kell tűnnöm és Ő most mindent elvesz tőlem, ami önmagam lehetnék.
- Lehetne így. – suttogom, pedig tudom, hogy nem, az illata betölti a teret körülöttem, elvesztem az erdőt, a szelet mindent. Tudom, hogy magamat is. Becsapva érzem magam, nem, nem általa, benne egy percig sem bízhatok, hiszen magával hurcolt ide, megkötözte a kezem ezzel gúzsba kötötte az önálló akaratom. Megfosztott a mozgástól, a remény haldoklik a lelkemben, tudom, hogy nem lesz jó vége, mégis próbálom kidumálni. Az apám árult el, aki azt ígérte ilyen soha nem eshet meg velem, de ha jobban belegondolunk, ez az egész nem az ő hibája, hiszen a férfinak állítólag nincs közte a fatushoz.
Magához szorít, csuklómba vág a kötél, elfelejtek levegőt venni. Nincs már időn, hiszen nem hallgat rám, nem akarja, hogy megússzam, de nem is tenném, hajtaná utánam a vágy, amit egy vadász érez a vad iránt, az a biztos tudás, hogy erősebb, nagyobb és akar. Elképzelni nem tudom, hogy mi a picsa lehet az oka, de valamiért azt érzem, nem ma fogok meghalni, akkor nem szánna ennyi időt nekem. Ha csak… ha csak nem… valahova elhurcol, lekötöz egy asztalhoz és megkínoz. A gondolattól fellüktet a vérem, fekete pöttyök jelennek meg a szemem előtt és a félelem erősebbet lök rajtam, mint azt akarnám. Lehet nem is kell neki, itt kapok menten szívrohamot. Könyörögnék, nem sajnálom, nem érzem cikinek, nekem a célhoz eszköz, de nincs miért, tudom, hogy nem enged el, nem teheti meg és nem is akarja, ez a legnagyobb hiba a tervben.
Ingébe törlöm az arcom, engedem hátralépni, lehunyom a szemem, hogy összekapjam magam, éles fájdalom roppan a homlokomba és meglódulok a sötétség felé.

Álomtalan mély sötétség vesz körül, olyan erős és fűszeres, amitől a rettegés a gerincemen kúszik felfelé, tudom, hogy valami történik, valami, aminek nem kéne, ami erősebb, mint egy rémálom, mert a valóság rám töri az ajtót, mit töri, egyenesen rúgja, mint egy bevadult kommandós.
Még ki sem nyitom a szemem, amikor az éles fájdalom a felszínre ránt a múló sötétségből, a szám kiszáradva, akár egy hatnapos gyalogút után a sivatagba és tomboló fejfájás lüktet a koponyámba.
A szemhéjam rezeg, nagyon másnapos lehetek… nem. Már emlékszem. A félelem visszatér, akár egy rég nem látott vendég, akit azonban a hátunk közepére sem kívánunk, sőt. A halál lehet ilyen dermesztően ijesztő.
Emlékszem mindenre, ahogy lesújt a fával, előtte a szavaim, a szavai. Sejtem megérkeztünk, de ha nem nyitom ki a szemem… lehet az egész nem valóság, igaz? Nem lehet az. Apu, az apukámat akarom. Majdnem elbőgöm magam, de aki sír, az meghal.
Örömmel nyugtázom, hogy a csuklómról lekerült a kötél, irdatlanul fáj, ahol a bőrömbe vájt és a homlokom is lüktet, a fejem meg leszakad a helyéről. Oké, kelj fel!
Kinyílik a szemem és engedély nélkül kibuggyan egy könnycsepp.
A félhomály magában is kurva rémisztő, az pedig, ahogy engem néz egyenesen belém fagyasztja a szart is.
Az ágy nem az enyém, a lakás nem az enyém, nem is egy lakás, és nagyon sötét, pánikroham integet a háttérből, de felém tart monoton léptekkel, vidáman, mint aki örül nekem. Félek, olyan nagyon félek.
Pislogok a férfira, kezem a homlokomhoz emelem, megtapogatom a sebet, feljajdulok.
- Szomjas vagyok. – de mennyire, ha sejtené. Körbe sem merek nézni, a szagból tudom, hogy valami pinceében vagyunk, olyan helyen, ahol nem akarok lenni, sőt…A lakásomba akarok lenni.
- Jártál nálam, igaz? Miattad hiszi mindenki, hogy öngyilkos akartam lenni? – halkan súgom, talán meg sem érti, talán meg sem ért engem, mert más téren sem ért meg, mégis a keze után nyúlok, ujjaimon vöröslik a vérem. Hányni fogok.
Walsh volt az egyetlen, aki hitt nekem és jogosan tette. A nyomozó sem fog a rám akadni, senki, azt sem tudom, hol vagyok de talán van valami térfigyelő, az állatkertben biztosan van, a parkolóban is, láthatták a kocsit, lenyomozhatják, lekövethetik, vért hagytam magam után a kocsiba, a fatusnak van pénze, hogy átkutassa az egész kibaszott erdőt.
- Te…leütöttél? – olyan döbbenet sugárzik belőlem, ami kenterbe veri Csernobilt. Már csak egy égő kell a számba és teljesen biztos, hogy világítana. Kapkodom a levegőt, elkerülve a hányást, de ettől csak felzubog a fejfájásom.
Nem és nem merek körbe nézni, csak rá tudok pislogni és messze remélem, hogy ez nem egy rossz álom, ez egy rossz test és nem is az enyém, nem lehet az nem lehet, ez az egész kibaszottul nem lehet. Jobommal a balomat dörzsölgetem, ahol a kötél menetet vágott a bőrömbe.
- Könyörgöm, mondd, hogy ez nem igaz. Mondd, hogy nem zársz be ide, kérlek mondd, hogy Ő nem jön vissza és nem leszek vele, összezárva. Kérlek, csak, csak hazudd azt. – Már anyut is akarom, nem csak aput. Mégis oldalra billentem a fejem és majdnem felveszem az ördögűző alaphelyzetet és telibe okádom az ágyat, lassan a másik jelenet is menő lesz, mert majd bepisilek. leforgatok előlegbe egy horrort, mert valami azt súgja lesz itt több is belőle.
Annyira sajog a fejem, hogy nem tudok körbenézni, pedig fegyvert kéne keresnem. De csak innék, pisilnék és nagyon jól esne egy aszpirin is. Aludni akarok és soha többet fel nem ébredni. A félelem vaskalapáccsal üti a gerincem vonalát végig, amitől megvonaglik a testem. Zokogni akarok, megütni őt, erősen, durván, halálnemeket vizualizálok neki, sokat, fájót.
Felöklendek, újra a homlokomhoz emelem a kezem, mint aki még mindig nem hiszi el, hogy leütötték. Homály fed mindent, a gondolatok lassan peregnek, vakolatként a falról, de már látom a csupasz, pőre valóságot, csak még távol tartom magam tőle.
- Jordan… – a vállába kapaszkodok, a kezét el sem engedem, hogy ne koccoljon le vízért, gyógyszerért, baltáért, mert a tekintete tiszta, Ő van jelen és nekem ez túlélés. Rettegek, hogy a másik tér vissza. Előkapom a Júlia énem, neki pedig előlegezek egy Rómeot, ha szeret, akkor ugyanazt kell hazudnom neki és kevesebb az esélyem, hogy bánt, ellenben a másikkal a purgatóriumi szökevénnyel, az felnyársal, minden szempontból.
Tekintetem az övébe fúrom, ahogy megpróbálom magam ülő helyzetbe húzni benne, csak ne érezném, hogy ideokádok. Hazudj nekem, csak hazudj! Nem baj, ha fájdalmas az igazság, csak jó nagy legyen az a hazugság.

Lehunyom a szemem, el kell fogadnom, hogy ez egy rossz álom, ebből fel lehet kelni, ebből ki lehet magam mosni. Így kell, hogy legyen, ez nem egyszerűen nem lehet a valóság, mert ez NEM történhet meg, velem biztosan nem. Mással lehet, a filmekben, a szar drámákban, amiknek a vége sosem jó. A szociopata szarokban, amikben ha időben jön a segítség, túléli az utolsó áldozat, és nekem annak kell lennem, az egynek, aki túléli.
Mégis úgy borítja rám sötét leplét a félelem és a felismerés, hogy megremeg a testem. Összeugrik a gyomrom, pont olyan metsző hideggel, ami a csontokra rágja éles fognyomát.
Hangjától elönt a pánik, immár ideért, maga alá temet és kéjesen vigyorog. Tudatja, hogy megtörténhet, sőt meg is tette. Áldozat lettem, az, akivel akármi és bármi megtörténhet.
Kövér könnycsepp gyűlik a szemembe, ráfogom arra, hogy sajog a homlokom, immár két sebhely éktelenkedik rajta.
Bámulok a férfira, körbe nézni nem akarván, ugyanis érzem, hogy elkap a heveny halál utáni sóvárgás.
Reszket a szám, amivel nem köszönök vissza, ujjaim a homlokomon lejtenek lepketáncot, ragacsba nyúlok, megismerem a betadine semmivel össze nem téveszthető fémes szagát, igaz összevegyül a az elmúlással.
Ujjaim a férfié után kutatnak, ha jól számolok, ami nem biztos, hogy így van, hiszen az agyam megrázta homlokon veréssel és mellé a félelemtől kalapáló szívem túl hangos, de nekem szövetséges kell. Az ellen, aki az erdőben erőszakkal fenyegetett, aki gúzsba kötötte a csuklóm, aki megtette volna, amivel fenyegetett.
Álmodom, kezd egyre biztosabb lenni.
Szemlegyintéssel jelzi, hogy Ő járt a lakásomban, az a rész immár tiszta nekem. A nyomi meg hiába lel bizonyítékra, hiába lesz felvétel arról, hogy ahogy bekísér, arról, ahogy az állatkertből elrabol, gőze nem lesz hol keressen.
Annyira szeretnék kiabálni vele, veszekedni, neki esni, és ütni, ahol csak érem, de nem tehetem meg, most nem. Még nem, mert nem vagyok jól, majd ha nem lesz hányingerem, ha tudom hol vagyok, ha kicsit kiismerem a helyet, ugyanakkor ki kéne használnom, hogy azt hiszi képtelen vagyok szembeszállni vele. De be kell látnom, hogy gyáva vagyok, a lábam is tuti biztos, hogy tök gyenge.
Szememre kétkedés húz csillámló fényt.
- Hogy nem volt Jordan? – hogyne lett volna más választása? Mondjuk, elenged? Eltűnik az országból a kutya nem ment volna utána, vagy… ezt lehet nem ígérhetem meg mégsem.
A szempillámon lefut egy dagadt könnycsepp, a pánik leül dobszólózni a szívemmel, úgy veri, hogy majd áttöri a bordáimat, szaggatja így is gyúlékony bőröm.
A gondolatok keringőznek a fejemben, de nem tudom megfogni, nincs mibe kapaszkodni, nem lelem azt a fűszálat, aminek ott kéne lennie, amire markolhatnék, egyszerűen nem látom. Ujjaim az övét gyűrik, szövetséges kell, és nem lehet más, mint ő.
Világ életemben kerestem a szerelem érzetét, itt az ideje, hogy megnézzük el tudom-e játszani. Majdnem az ágy mellé hányok, ahogy fellököm magam a párnáról.
Végre a gyöngyöző üveget is átveszem a kezéből, most jut el a tudatomig, hogy nekem szánja. Túl nagyot kortyolok belőle, elkap a köhögési hullám, a felét visszaköpöm magamra, az ágyra és lássuk be rá is jut. Szorítom a kezét, nem attól félek, hogy itt hagy, attól rettegek, hogy Ő hagy itt és valaki más tér a helyére. Azt nem bírnám elviselni, vele még nem tudok mit kezdeni. Vele… tudom, hogy tudok róla valamit, ugyanaz az érzés kerülget, mint … valamikor… de nem tudom mikor. Tudom, de nem tudom és tudom, hogy tudom, hiába nem tudom.
Újabb kortyot tolok le a torkomon, amikor közli, hogy megmentett? Szarakodjunk rajta, hogy ő hozott az erdőbe? Ő és nem a másik fele, a rosszabbik.
Gondolkodnom kell, muszáj, és össze is kell magam szedni, csak ne pörögne a szoba, ne félnék, vagy csak ne ennyire.
Szeretném elrántani a kezem, pofon ütni, csépelni, ráborítani a vizet, bántani, de ha ellenem fordul, ha azt érzi nem érhet célt, akkor lehet a holnapot sem élem meg. A másik fele kedveli a harci énem, ezt kitapasztaltam az erdőben, ő akar bántani, Jordan pedig itt akar tudni, sakk-matt és valaki már leverte a királynőt.
Kiengedi kezéből az enyém, és megpaskolnám a hátam, hogy nem hánytam be. Biccentek, arra a van a Wc, megállom, hogy az ágyneműbe töröljem a kezem.
Fel kéne ugrani, megnézni bezárta-e az ajtót, kihasználni a meglepetés erejét, de el fogok tanyálni.
Elkerekednek a szemeim, ahogy kifejti a terveit és újult erővel tombol a szívem a szervezetemben, a gyomrom tótágast áll.
- Magadnak? – visszhangzom, mint egy jól benyomott papagáj. Mondom én, nem vagyok teljesen szőke. Az azonban jó hír, hogy nem tér vissza a másik fele, csakhogy… azon van, minden erejével, ergó nem tudja megakadályozni. Mi hozza elő? Ha felbosszantom? Ha ellenállok? Ha összezavarom? Ha rést ütök a magabiztosság falán? Ha szájalok? Mivel rántom elő őt? Az ajkamba harapva koncentrálok. Rá kell jönnöm, mi hozza őt közénk és mi küldi messzire, mert ha jól értem, akkor nem ma fog elengedni.
- El fogsz… el fogsz engedni? Ha jó leszek? Ha megismerhetsz, ha…- hangom túl halk, de ha nem suttogok, akkor elbőgöm magam. Az első szó után éreztem, hogy vékony a hangom, mint egy kislánynak. Nagyot kortyolok az üvegből, nem akarok sírni, nem most. Azt akarom, hogy öleljen át és mondja, hogy nem lesz baj, ez egy vicc, a barátaim eszelték ki, Ő pedig normális, én hisztizek, ő megcsókol, én kicsit durcázok, de tudom (?), hogy finom a csókja, hogy lehetetlenül puha a szája(?).
Az ujjaira markolok, és ezernyi kérdésem lenne, szememből süt a remény, hogy azt mondja el fog engedni, tudnom kell, kell, hogy elhiggyem szabad leszek, vagy begolyózók.
Hazudja azt. Nem teszi és ettől a rettegés jégesőt zúdít a szervezetemre. fázni kezdek.
- Ne! – olyan vadul rázom meg a fejem, meglottyan az agyam a koponyámba, éles fájdalom a jussom, kiesik a kezemből az üres palack.
- Könyörgöm, ne hagyj itt! – végig karmolom a karját, ahogy „kibújik” az ujjaim közül, már talpon is vagyok, követem, néha meginog a világ velem, mire az ajtóhoz érek, fordul a kulcs. Megrángatom a kilincset, olyan fix, hogy meg sem moccan, tenyérrel csapok a fémre, addig ütöm, mag elfogy a szufla, míg már fáj a tenyerem, akkor rúgni kezdem. Közben előtör belőlem a zokogás, könyörgőre fogom a senkinek, tudom, hogy nem hall, vagy ha igen, akkor is mindegy.
Ígérek mindent, fűt, fát, bokrot, egész rétet, toronyórát lánccal, aztán dühös halált, hogy kitépem a szívét és belakmározom, majd újra fáradt könyörgésbe csapok át és tudom, hogy nem hallja.
Végül felfekszem a hűvös az ajtóra és addig sírok, míg újra hányingert kapok.
Apát akarom, anyát, haza akarok menni, és nem rettegni, pedig azt teszem, olyan nagyon félek, hogy szavakat nem találtak fel rá egyik ékes szóló nyelvben sem, miközben belül tudom, hogy lesz ez rosszabb, fogok még jobban is fájni és riadtabb is leszek.
Vizualizálok a haláláról, aztán a sajátomról, végül elkúszok az ágyig, kitapogatom a bogyót, amit beígért, azt képzelem, hogy méreg, összerágom, vízzel öblögetek. Nem zuhanyozom le és nem mosok arcot, noha sejtem a sírás aláaknázza, hogy őt tartsam felszínen.
Magzatpózba gömbölyödöm az ágyon, eszembe jut, hogy előtte teszem a földön, ha szeret, fájna neki, hogy szenvedni lát, igen ám, de ha kényelmetlenséget okozok magamnak, azzal csak ártok és nem neki.
Szürreális, sötét, reszkető álomba sírom magam. Sean Hayland, a nagy maffiavezér lánya így tesz tanúbizonyságot a bátorságáról. Kutya, láncon, prüszkölve a haragtól ez vagyok én.
Még kótyagosan eszembe jut, hogy nem néztem át a szobát, nem kerestem semmilyen fegyvert, nem kerestem kiutat, ha nem szédülök megteszem, akkor majd….