Elégedett sóhajjal süppedek az egyébként kényelmetlen, de most mindennél komfortosabbnak tetsző székbe. Hosszú, sűrű órák állnak mögöttem, mik egészen az utolsó percig végeláthatatlannak mutatták magukat. Szeretem a munkám, ez, mi éltet, mire mindig vágytam, nem jelent hát nehézséget önmagam nem kímélve hajtani és küzdeni, s ha akár csak egyetlen életet is megmenthetek, az megér minden egyes izzadtságcseppet, de ez nem jelenti azt, ne tudnám értékelni épp úgy a csöppnyi szabadidőmet, mint akárki más.
Elaludni nem akarok, kételkedek abban, lenne elég időm erre, egyetlen óránál kevesebbel pedig azt érem el csupán, hogy megduplázom kiinduló fáradságomat. A késztetést megállni mégse tudom, hogy egy hatalmas ásítás kíséretében le ne hunyjam szemeimet, még inkább ellazítva minden izmomat, arra ügyelve már csak, a székből azért le ne csússzak. Terveim ellenére egyre sebesebben szállok az álmok mezejének irányába, s már épp elérném célomat, mikor gyanakvásra okot adó hangok érnek el tudatomig. Nem foglalkozok egyelőre velük. Jól ismerem recepciósom, pontosan tudom, ha a probléma alapja olyasmi, minek megoldására rám is szükség van, időben felhívja figyelmem, minden mást könnyedén kezel, a hisztériás gazdától kezdve egészen az épp hozzánk betévedő, bármilyen gyógyszerért rimánkodó drogosig, jelenlétemnek ezeknél az eseteknél semmi funkciója, zavarnám is talán céltalan téblábolásommal… Aztán felcsendül a hangosbemondó által felerősített hangja. A fenébe. Könnyes búcsút veszek gondolatban pihenőmtől, miközben talpra küzdöm magam. Nem tökölök sokáig, gyorsan kidörzsölöm szemeimből az álmot, majd megindulok az ajtó felé. Két lépésnél többet azonban nem tudok megtenni irányába, mert kivágódik hirtelen és belép rajta… Ő. Hitetlenkedő értetlenséggel kerekednek el szemeim, azt gondolom néhány másodperc erejéig, rosszul látok vagy álmodok, hiszen nem lehet itt. Bárki, akárki mást előbb képzeltem volna a betolakodó helyére és nem csak azért, mert belőle nem nézem ki, betörne akár csak egy állatorvosi rendelőbe is, hanem mert azok után, amit mondott, azok után, hogy eldobott, azok után, hogy ezt követőn mindketten annyi energiát beleöltünk abba, véletlenül se fussunk össze a folyosón, egyszerűen nem jelenhet meg előttem csak így.
Lénye minden mást kitöröl. Elfelejtem, hol vagyok, ki vagyok, meg se hallom az ajtóban toporzékoló recepcióst, vagy a hasonló lelkiállapotban leledző nővért. Kábultam figyelem helyét, akkor is, mikor rég nem áll már ott, aztán csöndesen koppan valami a fémasztalon és én szaporán pislogva kapom arra fejem. Egek! A világ ismét körtáncot kezd járni velem, de ezúttal másképpen. Bármennyire zavarjon is a tény, itt áll előttem a legutolsó személy, akit látni akartam még az életben, iránta érzett csalódott haragom mit se számít, ha egy életről van szó. Nem vagyok bosszúálló típus, de még ha az is lennék, egész biztosan nem úgy mutatnám azt ki, milyen károkat okozott bizalmatlanságával bennem, hogy nem teszek meg minden tőlem telhetőt szeretett kutyája megmentésének érdekében. Esdeklését tompa morajként hallom csupán, figyelmem a vérzés elállításához és a seb ellátásához szükséges eszközöket kutatja, villámgyors sikerrel. Felkapom a hozzám legközelebb eső gézcsomagot, feltépve azt kirángatom belőle tartalmát és egyből a jól látható sebre nyomom, majd cseppet se finoman megragadva Adam csuklóját odahúzom kezét, parancsot is intézve hozzá rögvest. – Fogd ezt ide! A csontra vigyázz, de nyugodtan nehezedj egy kicsit rá. Máshol is meglőtték? – nem pazarolnám a drága időt újabb sebek keresésére, ha úgy látom, valóban biztosra meg tudja mondani nekem, vannak–e. Persze csak kezdetben, később, amint az életveszélyen túllendültünk, kötelességem alaposabban is átvizsgálni a pácienst.
Nem ácsorgok tétlenül, míg a választ várom, ellibbenek mellőle, összeszedni és előkészíteni minden mást, amire szükségünk lehet, az idő közben hozzánk csatlakozó nővérrel egyetemben. Fél fülem az asztalnál hagyott és remélhetőleg még mindig azt csináló, amit kértem, férfi irányába hegyezem, hallom hát tökéletesen feleletét és annak megfelelőn cselekszem.
– Köszönöm – mellé lépek, átveszem tőle a vérzés elállítását elősegítő nyomás feladatát. – Itt már nem tudsz mit tenni, úgyhogy menj ki a váróba. Szólok, ha végeztünk – szabad kezemmel hessegető mozdulatot teszek az ajtó irányába, mielőtt felhúznám a mostanáig államom gyűrődő maszk egyik végét egészen az orromig. Bízok abban, Adam azt teszi majd, amire utasítottam. Bent nem maradhat, ehhez nem férhet kétség, csak lassítana minket, ha kerülgetnünk kellene és neki se tenne jót a látvány, de erőszakhoz se folyamodnék szívesen.