A franc se tudja már mennyiszer kerültem meg autóval ugyanazt az utcát vagy hányszor állítottam le az autót, hogy koncentrációmmal visszakanyarodhassak az út figyelésére, de úgy tűnik egyik melléktevékenységem sem képes elfeledtetni velem a ma estét és annak váratlan történéseit. Még szerencse, hogy Ashton a másnapot szavazta meg arra az időpontra, amikor vissza kell neki szolgáltatnom az autót, mert másképpen most eléggé nagy bajban lennék. Veszek egy mély levegőt, és magamban morogva elszívok még egy szál cigit, miközben párszor megismételve a mozdulatot ökölbe szorítom a kezemet és újra elképzelem milyen érzés volt Raelyn férjének képébe vágni azt, majd letörölni azt az értelmetlen arckifejezést róla. A férje...pontosabban ex-férje, de számít ez egyáltalán bármit is? A tény, hogy jelenleg máshoz tartozik olyan, mintha kegyetlenül elszakítottak volna tőlem valamit, ami lényegében sosem volt az enyém. Mintha csak egy pillanatig élvezhettem volna a közös percek hatásait, de egy bizonyos idő lejártával le kell mondanom róla. Elég szegényes hasonlat ez, de a bennem és a mellkasom környékén lezajló érzések hada pont ezt érezteti velem. Valamit, amit szavakban talán sosem tudnék őszintén megmagyarázni, de éppen elég ahhoz, hogy tropára vágja a hangulatomat az idegrendszeremmel együtt.
Még egy felesleges kört teszek és kikapcsolom a rádiót is, hogy magával ragadjon a bent rekedt csend minden mellékhatása, hogy mikor megérkezek a nővéremhez, nyoma se legyen mindannak, ami bennem zajlik le. Bármihez kedvem van, kivéve ahhoz mennyire cefetül érzem magamat csak azért, mert ismételten közel engedtem magamat valakihez.
A mostanra ismerőssé vált környék után már csak Noráék háza előtt állítom le az autót, de még hagyok magamnak pár percet a kiszállás előtt. Sok minden történt az elmúlt időszakban, amelyet egy átlagos, épeszű ember sose lenne képes kezelni, anélkül, hogy ne hülyülne bele teljesen. Szerencse, hogy a mi családunk egyénenként is romlott, együtt azonban mondjuk úgy csodákra vagyunk képesek. Mégis úgy érzem, hogy nélkülük sehol se lennék, és bár a folyamatosan előkerülő titkok és új családtagok érkezése felemészti az ember minden tartalék energiáját is, ennek ellenére hálás vagyok minden egyes személyért, aki betoppant az életünkbe, mert hozzáadtak egy pluszt mindahhoz a világhoz, amely eddig számomra meglehetősen kilátástalannak tűnt.
A fejemet a kormányra hajtom és behunyom a szemeimet, de nem moccanok, attól tartva, hogy esetleg megnyomom a dudát, majd felébresztek vele mindenkit a környéken. Az én problémám maradjon csak itt az autón belül, nem kell, hogy még egy egész utca szenvedjen miatta, mégis úgy érzem, hogy meghülyülök, ha továbbra is megoldást keresek az Adam problémára vagy Raelynre gondolok és a mai beszélgetésünkre. Megszerezve a kocsikulcsot pofozom meg párszor magamat gondolatban, hogy végre valahára észhez térjek, majd csak ezután szállok ki az autóból, némiképpen józanabb gondolatokkal vegyítve azt a káoszt, ami uralkodóan irányítja a tetteimet. Nem szeretném még ezzel is terhelni Norát, hiszen így is hatalmas terhet rakok rá azzal, hogy váratlan pillanatokban lepasszolom hozzá Hannaht. Az már biztos, hogy nem fogom megkapni az Év Apukája címet, de legalább a kislányom normális példát lát maga előtt és nem csak az apját, meg a sorozatosan meghozott rossz döntéseit. Jól tudom, hogy amíg élek, nem leszek képes olyan dolgot felmutatni Norának, amivel meghálálhatnám neki azt, hogy ilyen szinten elvisel engem a szeszélyességeimmel együtt, és vigyáz Hannahra annak ellenére is, hogy neki is megvan a saját élete és a problémái egyaránt anélkül is, hogy én is átadnék neki a sajátjaimból.
Megnyomom a csengőt és a várakozásom alatt elcsitítom a gondolataimat, de úgy tűnik csúfosan elbuktam, mert Norának egyből lejön, hogy nincs minden rendben.
- Szia Nó. - mindezek ellenére viszonozom a mosolyát és még egy puszit is nyomok az arcára, mielőtt elhaladnék mellette és úgy tekinthetnék körbe figyelemelterelően a házon, mintha nem jártam volna még itt sosem. Kérdésére viszont csak ezután válaszolok. - Pocsékul, de majd kialszom. Tudod, hogy megy ez. - veszem lazábbra a figurát, mert nem vagyok hozzászokva, hogy az érzéseimről csevegjek. Az a fajta vagyok inkább, aki addig tart magában minden gondolatot és érzést, amíg fel nem robban és muszáj találnia valakit, akin levezetheti. - A hercegnők alszanak? Milyen napotok volt? - terelem el gyorsan magamról a témát, hátha elkerülhető a további magyarázatadás, noha nem hinném, hogy a szűkszavú válaszom elegendő lett volna. Mégis most úgy érzem szívesebben hallgatnám végig a három lány napját, minthogy felidézzem az este történéseit.
- Hannah jól viselkedett? - mosolyodok el egyből, mert az érzés, ami a mellkasom környékén keletkezik, amikor a lányomra gondolok valami olyan, ami mindig nyugodtságot és biztonságot nyújt számomra. Mostanra már biztos alszik, amiért baromira tudom őt irigyelni, mert legszívesebben én is aludnék amíg el nem múlik ez a kegyetlen rossz érzés.

Ugyan Norával való ismeretségünk nem nyúlik évekre vissza, abban biztos voltam, hogyha valaki kiszúrja látványos szenvedésemet, akkor az ő lesz az. Hiába igyekeztem elkendőzni a látható jeleket és úgy tenni, mintha azok nem léteznének, tudtam, hogy átlát a pillanatok előtt felöltött álarcomon, így bár magamat belelöktem a naivitás mocsarába, mélyen belül tisztában voltam azzal, hogy nem úszom meg pusztán ennyivel. Szűkszavúságom ellenére azonban valami megmagyarázhatatlan nyugalmat hoz magával a nővérem látványa, és a gondolat, hogy Hannah is a közelben van ezt még inkább megerősíti.
Alig észrevehető mosollyal reagálom le a kérdésemre kapott választ, de ezután igyekszem visszafogni önmagamat és befogni a számat, amíg a napjukról történő beszámolót hallgatom. Tudom jól, hogy most ez fog menni a legjobban, mert valahogy bármennyire is ott motoszkál bennem a késztetés, hogy kiadjam mindazt, ami lezajlik a fejemben, mégis ragaszkodva eredeti énemhez próbálok minél kevesebb információt kiadni magamról. Mintha tartanék attól, hogy ezek a vallomások bajba kevernének vagy éppenséggel gyengének címkéznének fel beszélgetőpartnerem előtt és okot adnának a másiknak arra, hogy kegyetlenül kihasználjon. Tudom jól, Nora nem ilyen, de a régóta berögződött szokásokat nehéz levetkőzni magunkról, hogyha az tetoválásként simul a bőrünkre.
- Nem csalódtam. - még én is megengedek magamnak egy szélesebben ívelt mosolyt, mert a tény, hogy jól érezték magukat valahogy nekem is megkönnyebbülést okoz. - Hannah figyelmét könnyen el lehet csábítani a színes képekkel, ezt már én is tapasztaltam. - egyszer valahol a szekrény mélyén rábukkantam egy ocsmány, minden színekből álló felsőre és jobb híján gyorsan magamra kaptam. Onnantól kezdve alig mozdulhattam a lányom mellől, mert ő minden egyes részletét imádta a számomra előnytelennek talált felsőnek. - Nézd a jó oldalát..negyedik nekifutásra már kívülről ismerted volna a könyvet. - próbálom pozitívan megragadni ennek az oldalát, mégis magamat ismerve egy újságcikk végigolvasása is olyankor külön lelkiállapotot igényel, mert a figyelmem meglehetősen gyorsan elterelhető. Talán máskor nekem is el kellene töltenem egy kis időt Norával és a gyerekekkel, hogy jó példát tanuljak, hiszen sosem késő tanulni, nemde?
Ajánlatára kezdetben egy apró bólintással reagálok, hiszen valójában sokat segítene, ha láthatnám Hannaht. Mielőtt azonban bármerre is mozdulhatnék, még választ adok gyorsan a kérdésére is. - A tea teljesen jó lesz és mindjárt csatlakozok is hozzád. - biztosítom őt afelől, hogy nem áll szándékomban megszökni, habár egy részem úgymond hazavágyik a hosszú és zavaros nap után. Óvatosan nyitok csak be a szobába, nehogy felébresszem Hannaht is, mert Nó valószínű kitekerné a nyakamat. Ugyanezen a gondolatmeneten maradva lépek közelebb a békésen szunyókáló szépségemhez, és takarom be őt én is, mert abban Nora nem tévedett, hogy úgyis megválik tőle, mihelyst lehetősége nyílik rá. Meglehet az elején minden másodpercet úgy töltöttem el, hogy bizonytalanul álltam az apasághoz, a tényhez, hogy egy másik emberért feleljek, de minél többet tudhatom őt a közelemben, annál biztosabb vagyok abban, hogy nélküle nem lenne ugyanolyan az életem. Noha ez nem helyettesíti azokat a kételyeket, melyeket az teszi ennyire baromira nehézzé, hogy fogalmam sincsen mikor teszek jót vagy éppenséggel rontok a kislány helyzetén. Távol állt tőlem mindig is az apafigura személye, de az elmúlt időszakban igyekeztem úgy alakítani a dolgaimat, hogy Hannahnak mindene meglegyen, közöttük az a családja is, amit az édesanyja nem tudott megadni számára.
Némiképp kitisztultabbnak érzem a gondolataimat, ahogyan elhagyom a szobát és egy pillanatra hátrahagyom vele együtt azokat a történéseket is, melyek miatt most lesz bőven mit megmagyaráznom. Már csak azért is, mert ő nélküle az esemény közelébe se sikerült volna jutnunk, nemhogy részt vennünk rajta. Le is teszem magamat az egyik székre szótlanságomnak tovább adózva, és az asztal lapján kezdek el értelmetlen motívumokat rajzolni melléktevékenységként.
- Piszkosul nem úgy alakult ez az este, ahogy terveztem. - sóhajtok egyet és a tarkómon fűzöm össze a kezeimet, mintha arra készülnék, hogy vallomást teszek miért is vagyok ennyire..szép szavakban nem kifejezhető állapotban. - Hogy a kérdésedre válaszoljak, Alejandro én lennék személyesen. Az öcsikéd mellékállásban testőröset játszik. Ez olyan második személyiség, mint Bruce Wayne-nek Batman. - elmosolyodok, és végül az előbbi pozíciómon változtatva most ujjaimat magam előtt fűzöm össze. Mintha nem tudnék megülni a seggemen egy másodpercig sem. Említettem már, hogy mostanában időt szánok filmek megnézésére, hátha valamit hozzá tudok köhögni, ha olyan témával akadunk össze Raelynnel? Mert még önmagamat is megleptem. - És egy olyan személy számára öltöztem ki, aki fenekestül felforgatta az életemet, és aki miatt jelenleg baromi de nagy bajba vagyok magammal. De nincs akkora vész, mint gondolnád csak aludnom kell rá egy két órát..napot. - fintorodok el mérlegelve magamban a történéseket.

Megmagyarázhatatlan nyugalmat érzek azzal kapcsolatban, hogy a programjaikról hallok történteket és emiatt kevésbé érzem magamat annyira ramatyul, mint ideérkezésemkor. Sok minden változott az elmúlt időszakban és ez még csak a kezdet, ezzel jómagam is tisztában vagyok, belejönni mindebbe azonban olykor nehezebbnek bizonyul, mint ahogyan azt kezdetben elgondolom. Valahogy sose volt lehetőségem eljátszani a gondolattal, hogy egyszer apaként tartsanak számon vagy valakiért felelősséggel tartozzak, mint szülő. Az utóbbi évek tapasztalatából ítélve néha még magamat is nehezen szedtem össze vagy viselkedtem úgy, mint ahogyan egy rendes felnőtthöz méltó volt, így nem meglepő, hogy annyi aggodalom és kérdés merül fel bennem azzal kapcsolatban, ami most már az első helyet foglalja el, amire egyszerűen úgy érzem nincs elegendő időm, hogy válaszokat is kapjak. Hannah egy szerető családot, egy rendes otthont érdemel, amit az édesanyjától nem kaphat meg, én pedig sokszor úgy érzem rettenetesen kevés és felkészületlen vagyok ehhez. Mindezek ellenére az az érzés, ami azt szimbolizálja milyen könnyedén vált Hannah az egész világommá azzal, hogy az életembe lépett egyre inkább növekszik, így bármennyire is aggasztóak az életemben lévő körülmények, ez túlságosan is ösztönzően hat rám ahhoz, hogy egy percig se fújjak visszavonulót. Tisztában vagyok azzal is, hogy a környezetemnek alkalmatlannak talál erre a feladatra, de úgy érzem még van lehetőségem megmutatni nekik egy olyan oldalamat, amit még magam sem ismerek igazán.
Nora kérdésére azt hiszem a fejemben az összes létező dalocska egyszerre mixelődik össze, amire eddig Hannah felkapta a fejét és hirtelen választani sem tudok közülük. - Még keresi az igazit. - engedek meg magamnak egy mosolyt, mert bár akkor kezdődik csak az igazi őrület, hogyha egy megtetszik neki és azon kívül nem hajlandó mást hallgatni.
Amíg No a konyha felé veszi az irányt, én Hannahra vetek egy pillantást, aki ritka békés időszakainak egyikét éli. Nem hittem volna, hogy bárki is képes lesz ennyire kegyetlen módon elrabolni a szívemet, de ő megtette és azóta is tőle függök. Azt sosem ígérhetem neki, hogy kiváló apa leszek, azt viszont igen, hogy bármit megteszek érte. Pár hónappal ezelőtt egy aranyhalat nem bíztam volna magamra és most itt tartunk. Az élet olykor produkál vicces és egyben olyan dolgokat, ami képes teljesen felforgatni az ember életét, és mindazt, amit eddig normálisnak vagy éppen megszokottnak hitt. Én is olykor beleszédülök ebbe a körforgásba, de amíg visszatalálok az eredeti beállításaimhoz, addig nagy probléma nem lehet belőle.
Nem sokáig időzök el nála, mert nem szeretném felébreszteni, így óvatosan behajtom magam mögött az ajtót és már csak ezután válok társaságává a nővéremnek. Még mindig valahol fura ezzel szembesülni, hogy Jake mellett egy másik testvér is az életünk részévé vált. Kedveltem No-t, azonban rengeteg bepótolni valónk van a kihagyott évek miatt, de nem hinném, hogy ne lennénk képesek idővel kitalálni hogyan oldjuk is meg ezt és ehhez kezdetnek talán megteszi, ha beavatom őt ebbe az érzelmi hullámvasutazásba, ha már az elején csúfosan lebuktam előtte. Eléggé szegényes emlékeim vannak arról miképpen osszam meg másokkal az érzéseimet vagy foglaljam őket értelmes mondatba anélkül, hogy beszélgetőpartneremet csak értetlen pislogásokkal és háttérben megbújó tücsökciripelésekkel ajándékozzam meg. Még számomra is újdonságnak hat, hogy valaki ilyen szinten megfog, mint ahogyan Raelyn tette. Jól érzem magamat a közelében, ugyanakkor tartok is attól, hogy belerángassam az életemnek nevezett örvénybe, ez a kettősség pedig olykor megerőltetni a gondolkozásomat. Szeretném, ha az életem részese lenne és igen, megkedveltem őt, ezt már kár lenne tagadni. Elhülyülünk egymással, beszélgetünk és ha arra van szükség, komolyak is vagyunk, mindezek ellenére pedig olyan pluszt hozott az életembe, ami nélkül már nem hinném, hogy képes lennék normálisan funkcionálni. De ez az este..a történtek rámutattak arra, hogy a valóság mindig ott van a háttérben és csak arra vár, hogy lecsapjon a legváratlanabb pillanatokban, mint ahogyan most is tette. Bármennyre is szeretnék ezen könnyedén túllendülni vagy éppenséggel kevesebb jelentőséget adni neki, mint ahogyan azt Raelyn próbálta kimagyarázni, egyszerűen nem megy, mert az a pasas attól még létezik, ahogyan a papírok is és ami egyszerűnek tűnik, az köztudottan sosem az.
- A hely főnyeremény volt és az este is úgy alakult kezdetben. - vágok közbe egy pillanatra, hiszen baromi hálás vagyok neki amiért olyan emberek közé juttatott be, akikkel normális esetben még lehetőségem se lenne egy levegőt szívni, nemhogy úgymond közéjük tartozni. - Eléggé komplikált a dolog, ami azt illeti. - veszek egy nagy sóhajt, és végül folytatom is. - Megjelent a férje..exférje, akiről a mai napig azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik. Elvileg válófélben vannak, gyakorlatilag nálam ez fejben vészjelzőként jelez, hogy: haver, attól még a csávó benne van a képben, és ez az ami baromira nem mindegy. - magyarázom el a történteket. - No, komolyan oda vagyok a csajért, de ezt így egyelőre képtelen vagyok elfogadni és nem lehet, hogy csak én fújom fel ennyire ezt, ugye? - pillantok rá tanácstalanul, mert már annyira benne vagyok nyakig a nyuszinak abban a bizonyos üregében, hogy ebből a látószögből lehetetlen objektíven nyilatkozni.

Bármennyi perccel is kerülök messzebb a ma este történt eseményektől, a bennem kialakult feszültség egyáltalán nem akar csillapodni. És bár Hannah látványa segít némiképpen tisztábban látni, mégsem tűnik el teljesen az a rossz érzés, ami folyamatosan azt suttogja a fülembe: mekkora barom is vagyok valójában. Mármint az ember érzi, ha valami túl jó…ha valaki túlságosan is jó hozzá. Olyankor bekapcsol valami vészjelző, amit szeretünk figyelmen kívül hagyni, mert túlságosan is élvezzük azt a hatást, amit a jelen hozott az utunkba. Pedig az a villogó jelzés továbbra is ott van és a háttérben ordibálja, hogy figyelj már oda rám, mert próbállak megvédeni egy újabb hibától, de amikor nyakig benne vagyunk a közepében, akkor képtelenek vagyunk hallgatni rá. Annyi szarság történik az életben, hogy egyszerűen, ha valami jó keresztezi az utunkat, akkor olyan kétségbeesetten kapaszkodunk, amennyire csak tőlünk telik. És valahogy Raelynnel kapcsolatban sincsen ez másképp. Jól megvoltunk, aztán jött a valóság, mert annak a rohadéknak folyamatosan be kell jönnie a képbe és emlékeztetni, hogy mi szerencsétlen halandók csak megízlelhetjük a boldogságot, de teljesen nem birtokolhatjuk azt.
Sosem voltam az a pasas, aki leült a másikkal szemben és kiadta az érzéseit. Egyrészt mert magam sem tudtam összefoglalni mi zajlik le bennem, másrészt pedig senki orrára nem kötöttem az életemet, mert voltak olyan részei, amelyeket jobb volt önmagamnak megtartani. Olyanok, amik akkor létszükségnek számítottak, mára már szégyellnivalónak hatottak. Amiket eltörölnél, de rájössz, hogy ez sosem ennyire egyszerű, így próbálod a legjobbat kihozni magadból. Egyenlíteni a számlát és tripla annyi jót tenni, mint amennyi rosszat tettél, de tudod jól, hogy életed végéig teperhetnél, akkor sem érnél a nyomába. Nem akartam az lenni, aki lelki szemetesnek használja a másikat, de nem olyan régóta tartó ismeretségünk alatt rá kellett jönnöm, hogy Nora nem az a személy, aki előtt képes vagyok pókerarcot ölteni, mert képessége van ahhoz, hogy átlásson rajtam. Így amikor az első körben rákérdez, már akkor tudom, hogy nem úszom meg egy jó kiadós beszélgetés nélkül vagy legyinthetek egyet és mondhatom: semmiség az egész. Márpedig mennyire jó lenne ezt így kezelni.
A konyhában ücsörgünk, kitárgyalunk egy-két dolgot, végül csak bevallom azt ami a szívemet nyomja. Ugyan szegényes próbálkozásnak hat első körben ez a részemről, végül csak belelendülök a dolgokba, amiket még magamnak is olykor alig merek kimondani. Megkedvelni valakit? Beengedni az életembe, amikor inkább azzal kellene törődni, hogy kizárjam őket onnan a saját érdekükben? Értelmes döntéseknek nem nevezném, de mégis szükségem van rájuk. Ezt pedig nem hagyhatom csak úgy figyelmen kívül.
- Kellett volna, persze, de ez olyan hipokrita kijelentés lenne a részemről. Elvégre én sem szóltam neki egy szót sem a lányomról. – a fejemet csóválom és még egy sóhajt is hallatok mellé. – Így nem is értem mennyire jogos tőlem, hogy kiakadjak, hiszen mindketten egy nagy titkot fogtunk vissza egymás elől. Sőt én még mindig tartom. Csúcs. – majdnem elmosolygom magamat, bár közel sem őszinte megnyilvánulás lenne ez a részemről.  – Raelyn. – válaszolok a kérdésére, majd még egyszer felidézem az este történteket. – Nem repesett az örömtől. Folyamatosan hangoztatta, hogy már nem jelent semmit ez számára, csak mégis azért benned van a gondolat, hogy basszus, máshoz tartozik még. – fűzöm hozzá a saját gondolataimat is, miközben melléktevékenységként az asztal lapján dobolgatok egy értelmetlen ritmust. – Nem voltunk egyenesek egymással. Tisztáznunk kellett volna ezt az elején, ahogyan nekem is Hannaht. – jövök rá egyik nagy hibánkra, majd Norára vezetem a tekintetemet. – Az a baj, hogy fontossá vált a számomra és biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban mihelyst kiderül az igazság, ő egyszerűen lelép. – gondolkozok el, és persze, nem tudhatom, amíg nem mondom el, de ki kezelné jól mindezt? Van egy lányom, basszus. Ez mégse olyan kijelentés, mintha egyszerűen csak az időjárásról csevegnénk. Mit mondhatnék Hannah anyukájáról? Akkor ebben az esetben nekem is megértőbbnek kellene lennem Adammel kapcsolatban, hiszen hivatalosan semmi közöm az anyukához leszámítva azt az estét, amikor megtörténtek a dolgok. Ezen kívül az ajtóm előtt hagyott egy gyereket, így gondolom a továbbiakban nem kíváncsi arra mi a fene is történik kettőnkkel. Roppant elcseszett helyzet ez a maga könnyedsége ellenére is.

Fura érzések kavarognak bennem amiatt, hogy most itt ülök és a saját problémáimról beszélek egy másik emberrel. Másoknak ez a megszokott, természetes folyamatnak tudható be, bennem viszont többnyire csak kellemetlenségeket hagy hátra és feszélyezettséget amiatt, hogy ennyire nyíltan kiadom magamból a gondolataimat. Nora nem olyan régóta vált az életünk részesévé és bár rengeteg mindent kell még bepótolnunk, ettől függetlenül úgy érzem megbízhatok benne, máskülönben Hannaht sem bíznám rá ennyiszer. Szegénynek így is akad elég problémája és tennivalója és a hangyás kistestvére sem könnyíti meg ezt neki azzal, hogy rásózza a lányát. Megígérhetném neki, hogy rendbe szedem magamat, de egyelőre én sem tudom mikor haladok ténylegesen előre és mikor teszek lépéseket hátra ha az életemet veszem figyelembe.
Kibuktam, és ennél szebben meg se lehetne fogalmazni mindazt, ami bennem zajlik le Adam létezése miatt. Noha a későbbiekben belátom, hogy én sem vagyok szent ebben a helyzetben, hiszen legnagyobb titkomat kincsként őrzöm előtte, de mégis valahol jogosnak érzem mérgelődő viselkedésemet. Ebben viszont annyira nem vagyok biztos, hogy inkább kikérem Nora véleményét helyzetemmel kapcsolatban.
- Hannah nem fog férjhez menni, mert egyetlen szerencsétlen sem érdemli meg őt. De a diplomázás már jobban bejön. – gondolkozok el, hiszen mennyire egyszerű lenne ennyi ideig nem szólni egy szót sem, de tudom jól, hogy ez baromság. A titkok úgyis kiderülnek és a statisztika szerint jobb, hogyha maga az illető vallja be bűneit, mintsem mások veszik kézbe az irányítást.
- Az a helyzet, hogy értem én mit mondasz és fel is fogok mindent. Ez a normális menete az egésznek, de valahogy ezzel kapcsolatban sose remekeltem. – sóhajtok egyet, aztán folytatom is. – Olyan kettősnek tűnik ez. Mármint akarod, hogy ez működjön, mégis fejben olyan, mintha az egyik kizárná a másikat és hiába tudom mi a helyes döntés, egyszerűen kussolok, mert túlságosan is kényelmes a hátsómnak ez a helyzet, ahol minden békés meg egyszerű. – magyarázom meg neki azt a kusza gondolatmenetemet. – Nem várhatom el tőle No, hogy ekkora terhet a nyakába vegyen. Én sem vagyok egyszerű eset, de még adjunk hozzám egy kislányt és máris kész a katasztrófa. Még csak pár hete ismerem őt és ez túl kevés ahhoz, hogy valaki ekkora változást engedjen az életébe úgy, hogy lényegében semmilyen köze sincs hozzá. Az a baj, hogy 100%-osan megérteném, ha búcsút intene nekem emiatt, mégsem akarom, hogy ez megtörténjen. – dilemmázok itt tovább Nora konyhájában életem nagy drámai fordulatairól, amelyek még mindig nem lettek világosabbak. – Beszélnem kell vele, a többi meg majd nem is tudom…alakul. – pillantok Norára, aki most éppen az édességért nyújtózkodik, ezért veszem a fáradtságot és átszelve a köztünk lévő távolságot emelem le neki a Nutellát. – Ülj le, majd én intézkedem. – mosolygok le rá és bár rákérdezhetnék merre találok kanalakat, logikusabbnak tűnik átkutatni a fiókokat, habár végül sikerrel járok.
- Nálad miképpen ment ez? Hogy fogadták, miután beszéltél Charlotteról? – érdeklődök tovább, miközben kibontom a mogyorókrémet és leteszem Nora elé a kanállal együtt. – Más nem kell hozzá? – kérdezek rá még gyorsan mielőtt letehetném a hátsómat előbbi helyemre. Bevallom, meglepően jól esik most kiadni a saját idiótaságaimat, ahogyan az is, hogy ilyen dolgokról beszélünk. Nem vagyok ez a pletykacica fajta és órákat sem ülök sztorizgatva a haverokkal, de lényegében igaza volt a nagyokosoknak arról, hogy ha kiadjuk magunkból, ami zavar, akkor könnyebb lesz minden. Noha a probléma nem oldódik meg varázsütésre, mert azért nekünk is kell tennünk valamit, de hátha egy egészen más perspektíva olyan dologra világít rá, amire elfogultságunk miatt nem is gondoltunk.
- Gondolod végképp elvágnám az esélyeimet nála vagy feleslegesen túráztatom az idegrendszeremet? – rákérdezek azért az engem foglalkoztató kérdésre, hátha valami pozitív kimenetelű válaszra azért számíthatok.