Ha Fredericet egyetlen szóval kellene jellemezni, akkor az kétség kívül az oroszlán lenne. Büszke, állhatatos, makacs, önfejű, de végtelenül türelmes, ha a prédáját be kell cserkésznie. Feltéve, ha az érdeke úgy kívánja, más esetben könnyen előfordulhat, hogy lejárati szavatosság kerül a béketűrésére. És amennyiben eljut erre a pontra? Jobb, ha senki sem kerül az útjába.
A munkáját tekintve keménykezű vezető, régi motoros, aki nem hisz a beosztottjainak pátyolgatásában teljesítményfokozás címszóval. Viszont ha valaki kivívja a tiszteletét, az olyan partnerre lel benne, aki még a kezét is tűzbe teszi, amennyiben a szükség úgy hozza.

A múltjából fakadóan nem az az ember, aki kimutatja az érzelmeit, és mások vállán sírja ki a panaszát, de kétségtelenül van lelke, ahogyan sajátos erkölcse, na meg rendkívül erős igazságérzete. Hisz az emberi kapcsolatok fontosságában és hatalmában, ami ebben az elszemélytelenedő világban óriási kincs a tarsolyában. Megint más kérdés, mikor éppen miért építi, ápolja a kötelékeit.

Mindezeken felül forrófejű, vagyis nem a szép és megnyugtató szavaival fogja elérni a célját, ha sürgeti az idő. Az ostobaságot nehezen tűri, ám mint minden nagymacskának, azért neki is van szelídíthető oldala. Valahol, mélyen eltemetve, és biztos, hogy nem elég az eléréséhez egy közepesen átsütött marhaszelet. Bár kétségtelenül jó kiinduló hozzá.

Egyébként szereti a western filmeket, sohasem beteg, whiskyből kizárólag a Jim Beam Black Labelt hajlandó meginni és nagy ritkán dohányzik, amire nem büszke.



„Drága Fiam, drága Richard,

A levélírás nem az én műfajom, ahogyan a pszichológia és az érzelmek sem. De ezt most jól akarom csinálni, hibátlanul… Te vagy az egyetlen, akinek írhatok, és aki soha nem fogja megkapni ezt a levelet, így egyedül veled lehetek teljesen őszinte. Hogy miben? Mindenben. Állítólag az életemről kell írnom, hogy átláthassak mindent, és ha már az agyturkásznak nem vagyok hajlandó elmondani semmit sem.
Honnét is kezdhetném? Los Angelesben születtem, és van volt egy két évvel idősebb bátyám, Harvey. Forrófejű gyerek voltam, nem úgy, mint te, Richard. Sok bolondságot csináltam, míg a bátyám rád hasonlított. Nyugodt volt, felelősségteljes, a szüleink emiatt rám fektettek nagyobb hangsúlyt, hiszen engem kellett rendszabályozni és külön figyelemmel ellátni. Harv gyűlölte ezt, talán gyűlölt engem is, szóval a viszonyunk sosem volt jó. Ha lettek volna testvéreid, ezt soha nem engedtem volna veletek megtörténni, mert nem helyes, és mert rengeteg bajt, problémát megelőzött volna egy rendes családi légkör.
Például a kínos helyzetet, amikor egymásra lettünk utalva a szüleink pár hónap különbséggel bekövetkező halála miatt. Alig töltöttem be a tizenhatot, és épp a rendőr akadémiát jártam, így a költözés nem volt opció, el kellett hát viselnünk egymást. Visszagondolva Harvey akkoriban próbált megnyílni, bátyámként viselkedni, de őszintén? Nem akartam már a szüleink hibáját kompenzálni és úgy tenni, mintha minden rózsás lett volna közöttünk. Mondjuk ki, fiam, teljesen idióta voltam, és négy évvel később egy szabadon szárnyaló sas, amint állást kaptam a rendőrségnél. Ekkor jött a képbe Rachel, Harvey barátnője, és nem sokkal később menyasszonya is, így a házat rájuk hagytam, megszabadulva a kellemetlen emlékektől. Mulatságos, mit művel az idő az emberrel… Most már bármit megadnék azokért a kellemetlen emlékekért cserébe.

Azt gondolhatnád, hogy a rendőr lét nyugalomra tanít, de nem engem. Kerestem a bajt, az izgalmas eseteket, helyzeteket, meg sem tudnám számolni, mennyi fenyegetést kaptam és hány banda levesébe köptem bele. Élveztem a munkát, nem féltem semmitől és úgy gondoltam, nincsen, amit veszíthetnék. Harvey másképpen látta. Megszületett az első fia, Jake, akinek a biztonságát mindennél előbbre valónak tartotta, szóval nem akart a családja közelében tudni. Eleget tettem a kérésének, bár soha nem tévesztettem őket szem elől. Ide rossz viszony, oda gyerekkori sérelmek, a vér nem válik vízzé, fiam. Soha.
De én is éltem tovább az életemet. Huszonnyolc évesen megismertem az anyádat, Nickyt, egy évre rá feleségül vettem, és újabb egy év múlva megszülettél. Te voltál a legjobb dolog, ami történhetett az életemben, és ne hidd, hogy túlzok.
Öt évvel később viszont… Túl mélyre ástam annak a drogbandának a mocskában, aminek az ügyén akkoriban minden erőnkkel dolgoztunk, az én hibám, hogy… Sokáig haragudtam Harvra, amiért kizárt az életükből, és vele is csak ritkán beszélhettem, de abban a kórházi ágyban feküdve, egy ekkora veszteség terhével a vállaimon… Ott nem vitatkoztam és megértettem, amiért végleg megszakított velem minden kapcsolatot. Nicky sosem tudta meg az igazságot a bandáról. Gyanakodott, de sosem tudta meg, hogy minden az én lelkemen szárad. Minden.
Évekig ostoroztam magamat, még Harvey temetését is kihagytam négy évvel később, helyette Philadelphiába költöztünk az anyáddal és egyetemre mentem, hogy bekerülhessek a drogelhárító ügynökök közé. Kellett egy cél, amiben eláshattam magamat, sikeresen. Fogalmam sincs, Nicky hogyan bírta elviselni mindezt, mégsem hagyott el, sőt, követett New Yorkba, a DEA egyik kirendeltségébe, ahol állást kaptam a korom ellenére mondhatni zöldfülüként.

És itt vagyunk azóta. Sok minden történt, de tudod mire jöttem rá néhány éve? Ahogy telik, múlik az idő, az ember egyre többet gondolkodik, töpreng a múltján. Mit tehetett volna másképp, mit csinálhatott volna jobban. Én számtalan dolgot jobban csinálhattam volna, viszont a bátyámnak sem volt igaza. Nem volt joga eltiltani, kizárni, hisz mit ért el vele? Árva gyerekeket a sorsukra hagyva, olyan lejtőn indítva el őket, aminek a végén sem így, sem úgy nem fog különbözni a történetük a tiédtől. Nem vigyáztam rád, ahogyan ő sem vigyázott a sajátjaira. Rájöttem, hogy valakinek meg kell tenni, amíg még nem késő, jól mondom?
Bár lehet, hogy sohasem késő újrakezdeni.


Mint mondtam, nem vagyok jó a levélírásban, az érzelmekben és a lezárásban sem. Így végezetül csupán annyit mondanék, hogy sohasem fogunk elfelejteni, fiam. Talán újabb gyerekekre fogok koncentrálni mostantól kezdve, de nem felejtettelek el, és igazságot fogok szolgáltatni, mert ez az egyetlen, amit még megtehetek érted.

Nyugodj békében”