- Francba – morogtam magam elé a mosdókagyló felé hajolva, megmosva az arcom, mielőtt felpillantottam volna a tükörbe. Nyúzott voltam és sápadt. Az ujjam sajogtak, az öklöm kék-zöld foltokkal volt tele a tegnapi nap után. Kemény volt annak a szemétládának a feje. Mindenki nagy akar lenni. Hiába vagy kishal, úgy viselkedsz, mintha cápa lennél, mintha ennyi elég lenne. A srác, akit lényegében félholtra kellett, hogy verjek csak üzletet látott ott, ahol a többiek nem. Hülye volt, de nem állnak azért annyian sorba az ajtónál, hogy csak úgy kinyírják a sajátjukat. Ezért vettem át én. Tettem róla, hogy szarul nézzen ki, hogy úgy is érezze magát, mielőtt kidobták az utcára halálra fagyni. Mázlija van , mondták, mikor feltűnt a mentő. Kaptak egy név nélküli fülest, hogy hova jöjjenek. A srác még csak húsz lehetett, ezután talán távol tartja magát ettől az egésztől. Eltelt már néhány hét, mióta Pablo leült az asztalomhoz. Meglepően óvatosak voltak, napokig még csak nem is láttam Pablo-n kívül semmit. Rám bíztak mindent, látni akarták meddig megyek el. Hűségről papoltak, mikor végül beengedtek a körbe. Hűség, a francokat. Ezek itt többnyire drogosok és paranoiásak. Az anyjukat is eladnék egy kis anyagért. Ahonnét én jövök, ott erre nem a hűség szót használjuk. -Mindjárt ott vagyok – feleltem ingerülten a telefonba, mielőtt körülnéztem volna az úttesten, gyors léptekkel haladva át rajta. Egy régi használaton kívüli gyárépületbe tartottam, ahol Pabloék vártak rám. Kissé idegesített, hogy nem mondtak semmi konkrétat, de újra átgondolva az elmúlt heteket, nem bukhattam le. Valami más miatt lesz ez a nagy titoktartás. Az arcom dörzsölve pillantottam körbe, a parkoló autókat és a környező épületeket figyelve. Valami miatt nagyon rossz előérzetem volt. Vagy csak a paranoia. Úgy hívják, ha az ember már folyton attól tart, hogy követik, nem? Nem tartok még itt, de naponta legalább kétszer hosszabb útvonalakat használok, hogy kiszúrhassam, ha mégis. - Na végre! Gyere, már megérkezett a szállítmány– intett nekem Pablo, miután megpillantott, majd az értetlen arcom hátrafordult. – Majd később elmagyarázom. Kelletlen bólintottam, követve őt, csak egy pillanatra torpanva meg, mikor kiszúrtam a távolban egy bevásárló kocsit toló fickót, aki a konténerekben lévő szemétben turkált. Mielőtt azonban jobban gondolkodóba eshettem volna, Pablo utánam szólt sürgetően, így végül csak megráztam a fejem és követtem őt az épületbe. - Francba, honnan van ez? – kérdeztem a vigyorgó Pablo-tól, ahogy közelebb léptem a fadobozokhoz, amit ugyan megtömtek szalmával, hogy kevésbé legyen feltűnő, de nem volt nehéz kitalálni, hogy alatta jó pár kiló heroin lapult. Ládánként. Ez sokkal több, mint amit eddig terítettek. A kis hal úgy látszik nagyobb akar lenni. – Ehhez több ember fog kelleni – mondtam aztán, ahogy a ládához lépve jobban szemügyre vettem a csomagokat. Végre, haladunk. Viszont ez így újabb problémákat fog okozni. Például, hogy ennyi drog nem a mezei zsarukat vonja maga után, hanem a flancos DEA-t. Kicsit hirtelen a kockázat.
- Főnök. A szállítmány megérkezett, úgy látszik, hogy jó volt a tipp - érkezik a recsegő rádión keresztül az információ, amit első körben egy helyeslő bólintással fogadok. Néhány másodpercig forgatom a kezeim között az adóvevőt, tanakodva, mi legyen a megfelelő következő lépés, mielőtt a számhoz emelve beleszólnék. - Rendben, még várunk, túl kevesen vannak egy ekkora rakományhoz. Ismétlem, mindenki maradjon a helyén. Hastings, te is tartsd nyitva a szemeidet - utasítom az utcára küldött emberemet, aki biztos nem arra készült, hogy szakadt, koszos ruhákban guberálja majd a város kukáit, amikor DEA ügynöknek jelentkezett. Az élet nem habos torta, és az én felügyeletem alatt nem fogja senki sem mímelni a kényes úrihölgyet, csak azért, mert az „elit” csapatban játszik. Nem is hiába vagyok ma itt. Osztályvezetőként temérdek elintézni valóm lenne, hiszen a központ tűkön ülve várja a papírmunkát, mondván, a meló nagy részét majd elintézik a kiképzett embereink félnótások, csakhogy ezt a rajtaütést nem vagyok hajlandó más kezére bízni. Kétségkívül vannak profi ügynökeim, akiket bármelyik másik esetben nyugodt lélekkel küldenék terepre magam helyett, viszont egy banda, aminek köze lehet Lopezhez, és éppen most kaptak egy, az eddiginél jóval nagyobb szállítmányt? Ezt nem fogom a véletlenre bízni. - Megérkezett a helyszínre a rejtélyes új tagunk. Nem nagyon tudom megfigyelni, elég paranoiás a fickó - néma elmélkedésemből Hastings susmorgó hangja ránt ki, és érzem, hogy az eddigi általános türelmetlenségem kezd átcsapni a vérem felforrásába. A furgonból nem látok rá igazán a helyszínre, az egyik térfigyelő kamerát ugyan figyeljük, de annak a szemcsés képén keresztül nézve akár egy nagyra nőtt hangya is lehetne, ami elhaladt előtte. - Valaki rálát az emberünkre? - szólok bele ismét a rádióba, önkéntelenül kezdve lelkes dobolásba a térdemen. Nem tudom elhinni, hogy hetek óta felbukkant valami alak, és azon kívül, hogy Carlos a neve, semmit, de semmit nem voltunk képesek kideríteni róla ennyi idő alatt. - Negatív - érkezik az első válasz, amit még további kettő követ, ugyanilyen eredménnyel. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, igyekezve magamba fojtani a mellkasomból felbugyogó agressziómat. Megérne egy tanulmányt a kérdés, hogy vajon a megfigyelésre kirendelt embereim ilyen eszméletlenül bénák, vagy ez a Carlos túl profi? Nem lepne meg, ha Lopez és a banda között ő lenne az összekötő kapocs, a rohadék mindig is ügyelt az óvatosságra. Na jó, itt ért véget a béketűrésem. - Jól van, nem várunk tovább, behatolunk. Mindenki húzza a belét az előre lebeszélt pozíciójába - adom ki az ukázt a kelleténél talán nyersebben, de hát nem azért fizetnek, hogy a lelküket ápolgassam, így minden erkölcsi és szakmai dilemmától mentesen veszem magamhoz a LAR-15-ös félautomatámat, amit a komolyabb bevetéseknél szoktunk alkalmazni. Odabent valószínűleg nem vár ránk egy hadsereg, viszont egyrészt jobb felkészülni minden eshetőségre, másrészt ennyi kábszert nem játék pisztolyokkal fognak védeni, és mi sem vagyunk tetőtől talpig befújva golyóálló csodaporral. Amint mindenki bejelentkezett és elfoglalta a helyét a főbb menekülő útvonalaknál, a jelzésemre egy maréknyi emberemmel nemes egyszerűséggel besétálunk a főbejáraton keresztül. A lépteink kalkuláltak, csöndben mozgunk, ahogyan egy ilyen bevetésnél az elvárható, amíg… - DEA, mindenki a földre! -… el nem dörren az egyik ügynök öblös hangja idejekorán, amit nem tudok mással jutalmazni, mint egy később-még-számolunk-és-azt-tuti-nem-éled-túl-ha-ezek-a-fickók-meglépnek nézéssel, mielőtt jeleznék a többieknek, és jobb híján akcióba lendülnénk. - Gyerünk, a földre! - üvöltök rájuk én is, kiélezetten figyelve minden rezzenésükre és felkészülve, ha ki kell lyuggatni valamelyiket. A bevetések alatt általában gyakorolt hidegvérem azonban addig tart, amíg az egyik sötét hajú fickó meg nem fordul, és fel nem ismerem benne a gyilkosságiak nyomozóját. El kell telnie néhány milliszekundumnak, amíg bekattan a felismerés az agyamba. Carlos, mi...? - Mondom a földre! Baj van a hallásoddal, kölyök?! - utasítom, felé bökve a fegyveremmel a látszat kedvéért. Legalábbis nagyon remélem, hogy éppen egy, a Broadway-re illő színdarabot játszunk, és nem mocskos zsaruként kell lekapcsolnom.
-A fickó, akiről meséltem. Lopez. Ez itt – mutatott a ládákra, és elégedett mosoly terült szét Pablo arcán. - ez fog bevinni hozzá -Kétlem, hogy híján van az anyagnak ¬– jegyeztem meg Pablo-ra pillantva, ahogy a ládához léptem. Sejtettem, hogy mitől is várja az ugrást, de egyszerűbb volt az értetlent adni. Hadd higgye magát okosnak. -Több terjesztőjét is lekapcsolták mostanában, ha látja, hogy nagyban terítünk, be fog minket venni. -Na és honnan a cucc? – kérdeztem, ahogy az egyik csomagot forgattam a kezeim között. Hiszen Lopez biztosan nem adja oda csak úgy a sajátját, annál okosabb, minthogy ismeretlenekre bízza a pénzét. -A spanom kapcsolatban van a Tijuana kartellel, kellett nekik egy New York-i elosztó. Elintézik, hogy bejusson, mi pedig terítjük, egyszerű. Könnyű pénz – vigyorodott el, ahogy a többiekkel lepacsizott nagy elégedetten. Jól ismertem a Tijuana kartellt. Főleg a kilencvenes- és kétezres években ment nagyon a szekerük, a tekintélyük azonban csorbát kezdett szenvedni a folyamatos kegyetlenkedések miatt. Mondhatni, hogy ez a kartellek ismertetője, de a sok hulla sok figyelmet jelent, a sok figyelem pedig olyan problémákat, amik elijesztik az üzletfeleket. Mostanra inkább sejtekben működnek, szétszórtan, fű alatt, kerülve a nyílt konfrontálódást. Úgy tűnik, hogy újra nagyban szeretnék űzni. -Emberek viszont kelleni fognak, legalább még ennyi – mondtam, visszadobva a ládába a csomagot, de mielőtt bármit is mondhattam volna folytatásként, a felhangzott kiáltás olyan volt, mint egy tömegbe dobott gránát. Egy emberként húzott mindenki fegyvert, el is dördült néhány lövés, míg a szemem sarkából láttam, hogy néhányan egyből lehasaltak. Én magam az egyik ügynök felé lőttem, hogy fedezékbe kényszerítsem és nyerjek annyi időt, hogy az oszlop mögé érjek. Rohadt DEA, elcseszik nekem az egészet. Ráadásul még le sem lőhetem őket, egy halott DEA ügynökre nincs olyan kifogás, amit elfogadnának. -Hé, Pablo, gyere! – intettem neki, majd kihajolva a fedezékem mögül lőttem párat, hogy fedezzem, míg átér hozzám. Valahogy ki kell juttatnom innen. Ha most sittre vágják őket, akkor cseszhetem az elmúlt majdnem másfél hónapot. – Húzzunk innen! – morogtam, miután tisztán látszott, hogy már csak néhány hülye lövöldözik, teljesen feleslegesen, mert körbe vették őket. Mikor azonban megfordultam, hogy kijáratot találjak, egyből meg is torpantam a rám szegezett fegyver előtt, felismerve a férfi arcát. Hogy az a … -Jól van, jól van! – vettem le a ravaszról az ujjam, és ejtettem földre a fegyvert, magasba emelve a kezem, a földre térdelve, intve Pablo-nak, hogy kövesse a példám, ahelyett, hogy keménykedne. Lester ügynököt figyeltem a földről felpillantva, miközben az egyik embere mögém lépett és bilincset tett a kezemre. -Most biztos rohadt büszkék magukra – jegyeztem meg, Fred-nek szánva a szavaimat, majd Pablo felé fordultam és spanyolul figyelmeztettem, hogy ne mondjon semmit nekik. -Mákjuk van, hogy háromszor annyian voltak. A kis figyelmeztetésük az emberei felébe került volna, ha egálban vagyunk – mondom, továbbra is Lester ügynököt figyelve, miközben a vállamnál fogva ülőhelyzetbe húztak fel, az oszlopnak döntve. – De hát, ilyen ez a zsaru élet, igaz? Hetven százalék szerencse, húsz százalék fánk, tíz százalék koleszterin – gúnyos vigyorra húzva a szám beszéltem tovább. Remélem Lester ügynök tudja, hogy mit akarok elérni. Húzzon be egyet és vigyen valahova hátra, ahol beszélhetünk. Nem akarom, hogy elcsesszék ezt most nekem. – Maga biztos inkább szerencsés. Ebben a korban biztos minden lépés fáj már … - igyekeztem tovább hergelni, kicsit türelmetlenül pillantva fel rá. Ilyen az én szerencsém. Pont a flancos DEA üt rajtunk.
A kisebb rajtaütéseink általában olyan simán szoktak lezajlani, hogy néha már csak kikapcsolódás gyanánt szervezzük meg őket egy-egy nagyobb ügy stresszteli időszaka alatt a részlegeinknek. Egyszerű és hasznos feszültség levezetés, amihez a kiképzés legalapvetőbb momentumait, formációit és protokolljait kell mindösszesen követni. Erre egy jól idomított majom is képes lenne, viszont egy bizonyos intelligencia szintet feltételező ügynöknek álmából hideg vízzel felriasztva is megakadás nélkül kellene sorolnia egy ilyen akció legelemibb pontjait. Igaz, ez a bevetés nem az időszakos munkamorál megugrasztás jegyében került napirendi pontra, de pontosan ezért nem értem, hogyan válhatott egyik pillanatról a másikra egy teljes katasztrófává az egész. Komolyabb összetűzés nélkül kellett volna lerendeznünk ezt, helyette egy pitiáner bandával folytatunk kiegyenlítetlen tűzharcot, amíg végre rá nem jönnek az amigok, hogy semmi értelme az ellenállásuknak. Golyópazarlás. Golyópazarlás, amit akkor sem vehetek félvállról, ha pontosan tudom, hogy túlerőben vagyunk ennyi kiképzetlen suhanchoz képest, mert elég egyetlen szerencsés lövés a részükről, és kezdhetünk új fogalmakon agyalni a katasztrófa alatt elhelyezkedő állapot kifejezésére. - Gyerünk, dobják el a fegyvert, vagy hullazsákban akarják megtenni a kifele utat?! - szólal meg ismét az a nagyszájú barom, de mielőtt elveszteném minden önkontrollomat, és odarongyolnék hozzá egy kielégítő jobb horogért két vaktában, a megfélemlítés érdekében megejtett lövés között, megakad a szemem a felém és a két oldalamon haladó embereim felé hátráló alakokon. Én nem figyelmeztetem őket, takarásban közelítek hozzájuk, majd néhány lépés után megállok, és egyszerűen kivárom, hogy végre realizálják a helyzetüket. Megforduljanak, és rájöjjenek, hogy ebből a szarból már nem fognak kimászni. Ennyi elégedettség érzetet most már elvárok a szituációtól, de az ilyen napokra mondják, hogy inkább ne vegyen az ember lottót, és lehetőleg a házából se mozduljon ki, mert két kiszámítható, rosszarcú bűnöző helyett csak egyel sikerül szembesülnöm, révén, a másik történetesen zsaru. Rezzenéstelen képpel nézem végig, ahogy Herrera elengedi a fegyverét, ami mihelyst földet ér, egy jól célzott oldalrúgással szánkázik tovább a padlón a jóvoltamból. Közben a fejemmel biccentek a jobbomon lévő ügynöknek, hogy intézkedjen a megbilincselésük ügyében, addig is tűnődve, mégis mi a fenét kezdjek a nyomozó jelenlétével. Nem ez az első alkalom, hogy kényelmetlen meglepetést okozott, de a mostani akciója kenterbe veri az eddigi összest. - Ez valami vicces kifejezés arra, hogy igen, ügynök, megértettem a jogaimat és nem kérek ügyvédet? Jó humorodnál lehetsz - vonom meg a szemöldökeimet egy elismerő bólintás kíséretében, mélyre száműzve magamban a frusztrációmat. Tisztelem a férfit, pokoli jó zsaru, akinek a csapatomban lenne a helye, és akkor talán nem futkározna hosszú pórázon egy inkompetens vezető „figyelme” alatt. De nem nekem dolgozik, és itt kezdődnek a problémák. A számat beharapva pillantok körbe, számot vetve a többiek pozíciójáról és a bandatagok helyzetéről, miközben leengedem a fegyveremet. Jelenleg nem foglalkozhatok kizárólag a nyomozóval, az akciót én koordinálom, még ha a feltörekvő csillagunk máshogyan is látja ezt. Persze hallom, hogy Herrera tovább fecseg, amit egyelőre egy érdektelen hümmentéssel fogadok. Az egyik emberem finoman rámordul, hogy fogja be, és csupán akkor süllyesztem rá vissza a tekintetemet, amikor ennek ellenére sem hallgat el. Kezdem kapiskálni, hogy mire megy ki a játék, és egy közel sem baráti mosolyra rándítom a szám sarkait a lelkes okfejtését hallva. - Te vagy itt a főnök, hogy ekkora szófosásod van? Nézz körbe, a haverjaid mind tudják, hogy mikor kell befogni, beléd meg nem szorult sok ész, mi? Talán verhetünk bele egy keveset - horkantok fel, leakasztva magamról a félautomata pántját, és átnyújtom a balomon szobrozó, láthatóan aggódó ügynöknek a fegyveremet. - Na gyerünk, most elsírhatsz nekem mindent, kemény gyerek - lépek hozzá közelebb, majd a fülénél fogva rángatom fel a földről. Látszólag. Amennyire tudom, a felsőjét markolva igyekszem megoldani a lábra állítását, a többi mindössze színház. - A többieket kezdjétek bepakolni a szállítókba, Greg csapata meg fésülje át a helyszínt - adom ki a parancsot, hogy addig se tétlenkedjenek az embereim, és a lekapcsolt bűnözőink se gondolkodjanak túl sokat a társuk eltűnésén. - Mozgás - taszítok egyet a nyomozón, és ezúttal a grabancát tartva löködöm magam előtt a gyárépület egy félreeső helyiségébe. Régi, rozsdás generátorok sorakoznak benne, de olyan messzire nem megyünk, hogy felmérhessük az egész, félhomályba borult csarnokot. Mihelyst tökéletes takarásba értünk, fordítok egyet a férfin, és az egyik monstrumnak lököm háttal. Nem hagyok időt a felocsúdására, a mozdulatot rögvest az öklöm követi, ami az állkapcsának bal felén koccan. - Ezt a látszat kedvéért. És most rettentően érdekelne, hogy mi a francot keres egy gyilkossági nyomozó a terepemen. Megint egy havert próbálsz menteni? - vetem oda neki a kelleténél nyersebben, a formaiságokkal, mint a magázódás már nem is törődve. Nem a legjobb hangulatomban sikerült elkapnia, szóval ajánlom, hogy önös érdekeknél valami jobbal álljon elő.
Voltam már a másik csapatban is. Addig nem jönnek be, amíg körbe nem vették az épületet, lezárva a menekülő utakat, úgyhogy, amint eldörrent az ominózus felkiáltás, már tudtam, hogy kelepcébe zártak minket. A banda, már akik itt vannak belőle, nem katonák, nem zsaruk, nem kaptak kiképzést. Úgy lőnek és úgy bunyóznak, ahogy az utcán tanítják. Ez pedig leginkább kimerül az „ürítsd ki a tárat, nagyobb eséllyel fogod eltalálni” tanácsban. Hamar el is halnak a hirtelen megeresztett lövések, a legtöbb idiótának felsejlik az, hogy semmi esélyük sincs a képzett túlerő ellen, azok a barmok pedig, akiknek pedig ez lassabban jut el a tudatukig, szerezni fognak néhány golyó okozta sebhelyet, ha nem kapcsolnak nagyon gyorsan. - Tedd le, ne csinálj hülyeséget! – szóltam oda Pablonak spanyolul, miközben a földre löktek, hátra szorítva a kezemet. Oldalra pillantva találkozott a tekintetem Pabloval, akit hozzám hasonlatosan fegyvereztek le, majd felpillantva Lester ügynökön állapodott meg a tekintetem. - Kihagyná a papírmunkát, mi? Nem csináltunk semmi rosszat, csak egy baráti találkozót tartottunk – vontam meg a vállam, az ügynökre pillantva. Ő is tudja, hogy ez baromság, de mit is kéne mondanom? Mit is mondana bárki más a helyemben? Azért, mert most minden félresiklik, még meg kell próbálnom tartani az álcát Pablo és a haverjai előtt. Ehhez pedig kénytelen vagyok adni a hülyét. - Hirtelen elfelejtették a jogaim, mi? – vigyorodtam el, ahogy Fredről az emberére pillantottam. – Biztos, hogy bírni fogják azok a kezek? Már nem mai gyereknek tűnik – hecceltem tovább Lester ügynököt, míg közelebb nem lépet, hogy felrángasson a földről. Felmordultam és különböző szitkokat morogtam felé, többet, mint indokolt lett volna, de Pablonak nem tűnhetett úgy, mintha kímélne a DEA bármelyik tagja is. – De türelmetlenek vagyunk – jegyeztem meg a mögöttem állónak, mikor taszított egyet rajtam, majd amint érzékeltem, hogy takarásba értünk és nem lát minket semmi, szóra nyitottam volna a szám, de Fred belém fojtotta a szót, mikor nemes egyszerűséggel állkapcson vágott. Nem csak meglepetésként ért, de elég erős is volt, hogy kibillentsen az egyensúlyomból és a falnak rogyva csússzak le a földre. - Ez alattomos volt – jegyezte meg köhécselve, a földre köpve a vért, ami felgyülemlett a számban a bal horog után. Ösztönösen az államhoz is nyúltam volna, ami még mindig sajgott, de a kezem még mindig hátra volt bilincselve. – De nem rossz. Jó kondiban van, ügynök – pillantottam fel rá, az állkapcsom mozgatva, miután megmasszírozni nem tudtam. - Elfelejtettek szólni, hogy ez a maga terepe – mondtam, a kérdésére is válaszolva, részben. Nem, mintha az változtatott volna bármit is, ha tudok róla. Óvatosabb lettem volna, az biztos. Így már kicsit kezdett értelmet nyerni, hogy miért is éreztem azt, hogy figyelnek. Gondolom rám állította az embereit. - Úgy emlékszem abban a maga keze is benne volt végül – jegyeztem meg szájhúzva, mikor felemlegeti a múltat. – Fedett akció, majdnem másfél hónapja be vagyok épülve. Az adatbázisban nem fog rátalálni, bizalmasan kezeljük. Örülnék, ha ez így is maradna – tettem még hozzá, jelentőségteljesen pillantva fel rá, miközben felálltam a földről. - Gondolom az emberei voltak az árnyékaim az utóbbi időben. Nem tudtam, hogy a DEA szaglászik utánuk – sóhajtottam fel. Ha tudom, akkor megakadályoztam volna azt, hogy most rajtunk üssenek. A legkevésbé sem hiányzott most ez. Ezek a hülyék meg képesek voltak ideállítani ennyi kokainnal. - Jól van, figyeljen! – szólaltam aztán meg némi hallgatás után. – Megegyezhetünk, hogy egyikünknek se kelljen magyarázkodnia. Ezek csak nemrég kezdtek az utcán, nem elég nagy halak a DEA-nek. Szóval, ha mégis utánuk szaglásznak, az azt jelenti, hogy rajtuk keresztül akarnak valakit – fejtegettem hangosan gondolkodva. Pabloék veszélyesek, de nem annyira, hogy a DEA foglalkozzon velük. Nem pazarolnák rájuk az idejüket, ha nem remélnének nagyobb hasznot, mint amit első ránézésre jelentenek. - Talán egyezhetnek a céljaink. De csak akkor segíthetek, ha az álcám megmarad. Időbe és jó pár szarságba telt, mire megbíztak bennem. Elmondja magának mi kell, és elmondom, hogy nekem mi kell. Ha segít, segítek én is. Na mit szól? – kérdeztem kíváncsian pillantva rá. Nincsen belsős embere, ha lenne, nem érte volna meglepetésként, hogy itt vagyok. Amit ő akar, a drogokkal lesz kapcsolatban, amit én akarok, az csak közvetve van a drogokkal kapcsolatban. A kettő viszont összefügghet, a beépülésem céljáról viszont addig nem mondok semmi komolyabbat, amíg nem jutottunk tovább a beszélgetésben. Nem véletlen nem szerepel hivatalosan sehol sem az, hogy itt vagyok. Az ügyben érintett jó pár korrupt bíró és ügyész is, akiknek egy telefonjába kerülne, hogy megölessenek, ha megtudják, hogy mit is csinálok.
Néhány pillanatig faképpel bámulok Herrera ügynökre a gyönge kifogásának köszönhetően, majd óhatatlanul előtör belőlem egy hitetlen nevetéskezdemény. Mint említettem, tisztelem a férfit pontosan azért, amit most is szemrebbenés nélkül ad elő nekünk. Nem gondolja túl a szituációt, éppen úgy reagál, ahogy bármelyik félnótás tenné a lekapcsolt bandából, és még csak egy milliszekundumra sem próbál a koponyájában jól rejtegetett eszével felülkerekedni a helyzeten. Megcsóválom a fejemet, mert nem fér bele, miért rostokol egy ilyen zsaru a gyilkosságiaknál. - Az mindjárt más. Legközelebb figyelünk, hogy a cserkész gyakorlatunk közben ne zavarjunk meg hernyós teapartikat. Vagy hozunk sütit - vonom meg én is a vállamat, letükrözve a nyomozó közönyös mozdulatát. Viszont bármennyire is alakul jól a rögtönzött adok-kapok versenyszámunk, egyrészt nem vagyok az a típus, aki órákig képes jártatni a száját, hát még - elméletileg - pitiáner bűnözőkkel szemben, másrészt Carlos jelenléte a lényegen nem változtat. Látszólag, és ezen van a hangsúly. Látszólag nekem és az egységemnek is úgy kell működnie, ahogyan az elvárható, máskülönben gyanakvást keltünk. Egy szabálykövető alakulatban valószínűleg a lekicsinylő, majd fenyegető fellépésem is kételkedést vonna maga után, azonban nem mondhatnám, hogy mindig a protokoll szerint járok el, ha az ügyünk megköveteli a kerülő utakat. Egy egész osztály vezetőjeként ezt megtehetem, így néhány aggódó és elbizonytalanodott pillantásnál többet nem sajtol ki az embereimből a gyanúsítottunk felrángatása a földről egy alapos verés ígéretében. - Azon aggódj inkább, hogy a drogos képed bírja-e majd - morranok rá ezúttal már türelmetlenül, játszva a becsületében és egójában megsebzett ügynököt, noha az esetek többségében csak akkor engedem, hogy „hassanak” rám a bűnözők sértegetései, amikor egyébként is érdekemben áll beverni az arcukat. Olyankor „őszintén” meg tudnak bántani. - Csak menj - taszítok egy újabbat a nyomozón a kíváncsi szemek elől elrejtett csarnokban, mielőtt beváltanám a korábbi ígéretemet, és behúznék neki egyet. A kelleténél talán nagyobb lendületet vittem a bal horogba, a lábáról legalábbis nem akartam levenni Carlost. Nos, a szánakozások és bocsánat kérések embere sem én vagyok, így megvárom, hogy összeszedje magát. - Nem panaszkodhatsz, a fogaidra vigyáztam - vonom meg a szemöldökeimet, a földre köpött véréről visszavezetve a tekintetemet az ábrázatára. Egyelőre nem szólok közbe többet, a magyarázatát még mindig roppant kíváncsian várom, miközben a kezeimet a kevlár mellényem ujj-kivágásai alá rejtem a kényelmetlen hideg elől. Csakhogy elég hamar kezdem elveszíteni a maradék béketűrésemet is, amikor egy félhalott indokot vet nekem. - Nekem meg arról felejtettek el információt közölni, hogy egy drogügyletekben érdekelt bandába beépítettek valakit. A te érdekedben remélem, hogy van jobb kifogásod - pillantok le rá türelmetlenül, mert ez a minimum, amit elvárok a városomban. Fogalmam sincsen, hogyan működik ez Los Angelesben vagy Amerika bármelyik nagyvárosában, de itt kiépítettem a magam rendszerét. A rendőrség vezetőségével jó viszonyt ápolok, néha segítek nekik a kényes ügyekben, cserébe eleget tesznek annak az apró kérésnek, hogy informáljanak a DEA-nek releváns esetekről, akciókról. - Jól emlékszel. És van egy olyan megérzésem, hogy ebben is benne lesz, szóval kezdj el beszélni, mert szarul fest a helyzeted - jegyzem meg egy gondterhelt sóhaj kíséretében, félretekintve egy pillanatra. Szerencsére nem kell harapófogóval kihúzni belőle az igazságot, és amíg beszél, fél kezemet felszabadítva segítek neki lábra állni. Akár egy kő is leeshetne a szívemről, ha nem makacsolná meg magát, és ragaszkodna a felületes maszlaghoz magyarázat gyanánt. Bizalmas a tököm. Ez a történet még annyira sem kerek, mint a hátsó felem, és minél tovább beszél Herrera, annál inkább bűzlik ez az egész. Mutató- és hüvelykujjammal az orrnyergemre csípek, és odébb lépve szorítom össze a szemeimet, amíg igyekszem rendezni a fejemben a gondolataimat, illetőleg a megosztott információ részleteit. Ez rohadtul kevés, és kettőnk közül nem alattam kezd parázslani a talaj, így amikor a nyomozó alkudozni próbál, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, végleg elveszítem a nyugalmamat. Visszafordulok hozzá, és ismét a falnak lököm, majd fittyet hányva a komfort zónájára, egészen közel hajolok hozzá, megemelt mutatóujjal jelezve, hogy most már tényleg nem szarakodok. - Most jól figyelj ide, Herrera. Tudod, hogyan hangzik ez az egész, ismerve a legutóbbi bukkanódat? A boldog békeidők felidézésének, amit valami extrém titkos nyomozással akarsz megmagyarázni. Vajon mit fog mondani nekem az őrmestered, ha felkeresem? - teszem fel a költői kérdést, mély, reszelős, de éppen csak hallható hangon. Közvetlen közelről figyelem az ábrázatán és a szemein végigsuhanó rezdüléseket, érzelmeket, habár valójában nem kételkedem az igazában. - Itt kettőnk közül neked van szükséged az én segítségemre, mert ha ennek az egésznek sehol nincsen nyoma, úgy én is vásárra viszem a bőrömet érted. Ha hozzám nem jutott el a beépülésed, az azt jelenti, hogy a körzeti parancsnokodhoz sem, vagyis a jelentéseid cenzúrázva vannak. Szóval most megkérdezem, mennyire bízol az őrmesteredben? A kérdés talán abszurdnak hangzik, viszont az eddigiek alapján nagyon úgy fest, hogy Carlos nem egészen gondolt bele a másik oldalba. Ha a felettese hajlandó volt ilyen feltételekkel terepre küldeni, és a kötelességeivel szemben hallgatni, az azt jelenti, hogy nagy fogásra vár, de vajon akkor is ki fog tartani a nyomozója mellett, ha a dolgok nem a várt módon alakulnak? Mint most?
A szavait hallva felnevettem, inkább válaszul, semmint reakcióként. Nem akarom túl sokat jártatni a szám, az sem segít sokat, elég, ha csak Pablo azt látja és hallja, hogy leállok velük szájkaratézni. Ezek nem atomfizikusok, összeadják a dolgokat, de mikor szorozni és osztani kell a tényezőkkel, az már nehezen fér a fejükbe. Számítanom kellett volna rá. Én is ezt tettem volna fordított esetben. Nem csak azért, hogy megvédjem az álcáját, hanem, mert … nos, ahogy ő fogalmazott „az ő terepe”. Én se venném jó néven, ha valaki más belerondítana az akciómba. Szerencsétlen eset az már biztos, de kissé szerencsés is. A DEA-nél rajta kívül inkább csak arcról, névről ismerek embereket. Fred Lesterrel van némi közös múltam, hogy könnyebb legyen ezáltal … egyezkedni. -Értékelem – mondtam, nyelve egyet, érezve a vér ízét a számban. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez szokatlan. Főleg nem az utóbbi időben. Pabloék elég ostobák, hogy mindent erőből oldjanak meg, semmint észből. Ahhoz pedig, hogy megbízzanak bennem, nem játszhattam egyből az okosat, bele kellett mennem a hülyeségeikbe. -Kényes dolog a beépülés, biztosan lassan iktatták az iratokat – húztam el a szám. Ha tudott volna bármit az őrmester arról, hogy a DEA Pabloék után szaglászik, akkor azt megüzente volna az összekötőmön keresztül. Meg kellett volna, ha csak sejtette is. -Hát ez szép! – sóhajtok fel, megeresztve egy felmordulást, miután újfent a falnak lök. Nem, mintha királyi elbánást várnék el, de nem szeretném, ha ez lenne az új közös hobbink. Mindenesetre az arcomra kiül a rosszallás, amiért a képembe mászik, de nem akasztom meg a mondandójában. Az csak nekem is segít, ha beszél. Egyedül a néma ember nem árul el semmit. -Csak annyira, mint bárki másban – feleltem, majd felvontam a szemöldököm, az arcomról leolvashatta a „ez a válasz megfelel?” kérdést. – De a karrierjének jót fog tenni, ha sikerrel járok, úgyhogy … - tudja ő is, hogy ez mit is jelent. Kétféle zsaru van. Az egyik teszi a dolgát, a másik azt nézi, mi viszi feljebb. – Nem értem kell kockáztatnia. Az ügyéért, ha nem akarja lehúzni az egészet a wc-n – mert ez nem az, amit akart. Ez egy kis banda, akik most törtek volna fel. A DEA-nek még csak foglalkoznia sem kéne velük. Kapcsolatot kereshettek Pabloék és egy nagyobb hal között. Amit most találtak az egy szép adag heroin, amiről, ha mesélnek, a börtönben hamar halnak. -A jelentéseimhez hozzáférnek a bírók és az ügyészek is. Na meg, DEA ügynökök is … céloztam itt rá, és a kollégáira. – Kissé kényes az ügy, én pedig szeretem a fejem ott, ahol van – céloztam arra, hogy nem igazán szeretném, ha olyanok tudnának erről, akiket megkentek, vagy bármilyen mód részük van bűncselekményben. Célzásokkal viszont nem fogok előrébb jutni. -Két hónapja találtunk egy halott lányt, tizenegy volt. Elég valószínű, hogy egy pedofil-hálózathoz köthető a dolog. Tudod, hogy ott nem bandavezérek a kuncsaftok – mondtam neki, nyújtóztatva egy kicsit a nyakam, elhagyva a magázást. Bírok, ügyészek, papok, egyéb Köztisztviselők és olykor-olykor akadnak nyugalmazott rendőrök is. – A közvetlen beépülés elég bajos és túl sok időbe telt volna. A lány teletömték narkóval, megtudtam, hogy kik intézik a drogot a hálózatnak. Pabloék terítenek nekik a Brooklynban. Úgyhogy beépültem, és tettem róla, hogy ne menjen híre. Ha az egyik perverz rohadék meglátja, hogy egy beépített zsaru közel kerül a kis szórakozásához, vagy engem nyírnak ki, vagy a nyomot és kezdődhet elölről az egész. Lassan tíz éve működnek, nem kockáztattam – vontam meg a vállam. Ezért pedig nem fogok bocsánatot kérni. Esély nyílt, én pedig éltem vele. Akár az ő terepe, akár nem. A helyemben ő is így tett volna. -Rajtuk keresztül akarok eljutni a pedofil mocskokhoz. Pabloék óvatosak, az egyik legjobban fizető vevőjükről van szó, úgyhogy még nem futottam velük össze. És nem is fogok, ha most lebukok. Ez így elég jó kifogás? – kérdeztem kíváncsian. Ha elmegy az őrmesteremhez, akkor két dolog történhet. Bepánikolhat az őrmesterem és letagad engem, vagy elmond mindent. Utóbbit megtehetem én is, előbbit pedig ezzel megakadályozhatom.
Az elmés válaszának értékelése újfent kimerül a rezzenéstelen ábrázatomban, habár ott még nem tartok, hogy a tekintetemmel lyukat üssek a fején. Ahhoz ennél sokkal komolyabb mélységekbe kellene zuhannia, és ki kellene irtania magából azt a részét, amiért jó néhány évvel ezelőtt is képes voltam falazni neki, illetve amiért valószínűleg most is meg fogom tenni. A szívét. Persze ez nem jelenti azt, hogy eltűröm tőle a félrebeszélést, ugyanis ha velem akar kezdeni valamit, ahhoz maximálisan őszintének kell lennie hozzám. És ez csupán az egyik indok, amiért ismét be tudnék húzni neki, a felelőtlensége egy hangyányival jobban bosszant. Mégsem tartok neki további hegyi beszédeket, a feszültségem és a tetteim okáról nem tartozok senkinek elszámolással. - Azt mondod, hogy rajtad múlik az egész munkám? A magabiztosságod még mindig a helyén, Carlos - bólogatok megjátszott elégedettséggel, miközben leeresztem a mutatóujjamat, és hagyok végre neki egy lélegzetvételnyi helyet kettőnk között. - Figyelek - biztatom, hogy folytassa a beszédet, mert kizárólag azzal fogunk előrejutni. A félsejtelmes információiból kezd összeállni a kép arról, hogy miért is nem értesültem az egész akcióról, de mivel ez még mindig kevés, némán várakozok tovább a bővebb kifejtésre. Hallottam, láttam, tapasztaltam már ezernyi dolgot a szakmában, viszont azzal nem szállhatok vitába, hogy az aktív állományt érintő nyomozások a leghálátlanabb feladatok közé tartoznak. És ebben a bajtársiasság érzete csak az egyik tényező, ha az igazságszolgáltatás krémje kerül górcső alá, ott már nem szoktak válogatni az eszközök között, amikor el kell hallgattatni valakit. Ilyen tekintetben megértem Herrera és a felettese döntését a „hírzárlatról”, csak az nem fér a fejembe, hogyha drog is szóba került, akkor miért nem keresett fel azonnal. Messzebb elér a kezem nála és az egységénél, kivéve persze, ha beleillek a pedofilokról kialakított profiljába. Inkább nem firtatom. - Jézus… - sóhajtok fel, amit nem a megdöbbenésem szül, hanem a problémás ügy okozta fejfájásom. Az már nem is zavar különösebben, hogy a nyomozó is félreteszi a magázódást. - Hadd foglaljam ezt össze. A csapatod, vagy pontosabban te és az őrmestered egy bizalmas ügyön dolgoztok, aminek nincsen semmi nyoma. Arra kérsz, hogy kukázzam a mai fogásunkat, a velük kapcsolatos terveimet, és engedjem el az egész brigádot? Mindezt úgy, hogy nem indokolhatom meg veled a döntésemet, mert körülbelül bárki érintett lehet, nincsen nyoma a munkádnak, és a te fejed lenne az első, ami lepotyogna. A végén azért mégsem csak az ügyem miatt kockáztatok - csóválom meg a fejemet, miközben végigdörgölve az arcomat, odébb lépek tőle. Néhány pillanatig hátradöntött fejjel, lehunyt szemekkel tanakodok a lehető legjobb döntésen, noha már jól tudom, hogy mit fogok tenni. És az nem Herrera munkájának keresztülhúzása lesz, amivel vagy a karrierjét, vagy őt magát végezném ki. - Kimaradsz a papírmunkából. A látszat kedvéért téged is beviszünk, aztán kihallgatlak, és előadod a spiclit. Te leszel az informátorunk, illegális bevándorló álnévvel, így semmi információnk nem lesz rólad. A várható együttműködésed elég indok lesz a csapatomnak, hogy elengedjelek titeket, és ne kérdezősködjenek sokat - vázolom fel a tervet a számat húzva, alácsapva a levegőnek az egyik kezemmel, mintegy jelezve a megadásomat. Láthatta ő is, hogy vannak kimondottan gyenge láncszemei az alakulatomnak, szóval nem teregethetjük ki a kártyáinkat. - A haverjaidat viszont nyilván nem ezzel fogjuk meggyőzni - fordulok hozzá vissza, majd újabb másodpercekig a számat harapdálom a következő hazugság kieszeléséhez. - Eljátszhatom a mocskos zsarut, akinek részesedést ígértél a kijutásotok és a zavartalan működésetekért cserébe. Működhet? - tekintek fel rá érdeklődően, mert Pablot és a többi barátunkat ő ismeri jobban. Előre érzem, hogy sok fejfájást fog még okozni ez az ügy, de egyrészt biztos vagyok benne, ha valaki, akkor Carlos elvezet minket Lopezhez, másrészt nincs az a kifogás, amiért szabad lábon hagynék futkosni pedofil szemétládákat.
Beszélek. Kénytelen vagyok, semmint szeretnék, de nem akarom minden eddigi elért eredményem a kukába dobni csak azért, mert minden áron a bizalmatlanságra szavazok. Városi zsaru vagyok, szeretem magam intézni az ügyeimet. Minél többen tudnak valamiről, annál nagyobb eséllyel kitudódik a dolog, mikor pedig ilyen rohadékok után nyomoz az ember, a legkevésbé sem akar olyan apróságokon elhasalni, mint a bizalom. Nem vagyok bizalmatlan Lester ügynök irányába, előbb bízom meg benne, mint valami szövetségi ügynökben, aki azt hiszi ő találta fel a spanyolviaszt. -Gyerekek miatt. Azok miatt, akik ott voltak, ott vannak, vagy ott lesznek ezeknek a rohadékoknak a kezében. Egyértelmű bizonyíték kell, ha megneszelik, egy tollvonás és megússzák az egészet. A korrupció egy dolog. Ezzel együtt viszont … - azt hiszem mindketten ugyanarra gondolunk, mit is érdemelne az, aki bíró, ügyész, vagy bármely állami szerv tagjaként részt vesz ebben az egészben. – A ládákban lévő heroin könnyen visszanyomozható, de nem mész vele semmire. Kartell cucc, kerítenek mást, aki terjeszti majd. Ha most lekapcsoljátok őket, akkor újra és újra nyomozhatok majd azok után, akik a helyükbe lépnek. Ha viszont az utcán maradnak, lesz egy biztos nyomotok, és egy beépített zsaru, aki segíthet – tettem hozzá. Pont emiatt szoktak beépülni. A bandák olyanok, mint a hangyák, el lehet őket taposni, de amint kiszórják a morzsákat, újak jönnek. Olykor a nagyobb jó érdekében engedményeket kell tenni, ezt Fred is jól tudja. -Működhet. Tudok iratokat, ha kellenének a jelentésekhez, hogy ne legyenek üresek a papírok. Ha utánajárnak, rájönnek, hogy van valami gikszer a dologban, de elég időigényes lenne – bólogattam a szavaira. Az eddigi ügyeim során többször is sikerült hamisítókba botlanom, egy-kettő tartozott némi szívességgel, úgyhogy elintéztem a papírjaimat, az őrmester pedig intézett minden mást. – Mexikóban pedig gyakran felejtenek el anyakönyveztetni, úgyhogy a papírok hiánya nem kirívó – értettem vele egyet. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam. A határ másik oldalán születtem, nem kürtöltem sose világgá, de mi sem a legális módját választottuk annak, hogy az Államokba jöjjünk. Gyerek voltam, ködösek az emlékeim, de arra emlékszem, hogy csak akkor tartottam iratokat a kezemben, miután már Amerikában voltunk. -Igen, de problémát is jelenthet. Tudják, hogy DEA-sek vagytok, nem olyan hülyék, ahogy kinéznek. Ha nyeregben érzik magukat, kellemetlenséget okozhatnak. Megpróbálom őket észhez téríteni, ha elkapatják magukat, de tudod milyenek ezek – olyanok, akik azt hiszik, hogy mindent megkaphatnak, ha mögöttük áll valaki, aki elintézhet dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy nem lenne szerencsés az sem, ha ennek híre menne. Pablo nem hülye, de nem csinálja ezt elég régóta. -Neki kell eljátszanod a mocskos zsarut, Pablonak. Még mindig én vagyok a legújabb, ha azt hiszik, hogy vezetői babérokra török, több kárt okoz ez, mint hasznot. Mondd neki, hogy megemlítettem egy kölcsönösen előnyös alkut, amivel meg kéne keresd őt. Bele fog menni, nagynak érzi majd magát tőle. Azt viszont nem fogja hagyni, hogy együtt lássák veled, rám fogja bízni a kapcsolattartást. Erről tenni fogok. Utána vihetsz engem kihallgatni, azt fogja hinni, hogy a részleteket beszéljük meg. Amíg pedig ezt hiszik, eljátszom a spiclit és az informátorod leszek – végig Lestert figyeltem, miközben beszéltem. Pablo a főnök, nem hiheti azt, hogy a helyére pályázok. A jobb kezeként tekint most rám, ha pedig azt hiszi majd, hogy én voltam az, aki ezt az egészet javasolta és neki adtam, ahelyett, hogy megtartottam volna magamnak … hát, csak erősíteni fogja a belém vetett bizalmát. – Meg fog bennem bízni, ha azt hiszi van mögötte egy DEA-s, akit én hoztam a konyhára, a nyelve is jobban megered majd. Egy óvatlan, beszédes bandavezér, aki helyet akar a nagyok asztalánál. Elég jól hangzik, nem? – egy halovány mosolyt eresztettem meg felé. Miért is ne lehetne így? Egy bandát felhasználni a többi ellen. Hadd érezze Pablo, hogy ő a király. Minden király tart hűséges embereket, akik intézik az ügyeiket, ez leszek én. Olykor engedni kell a nagyobb jó érdekében. Olykor gyakrabban, mint elviselni tudnánk.
Megbízom Carlos ösztöneiben és képességeiben, viszont harmincnyolc év tapasztalata sok mindenre megtanított, például, hogy képes legyek elvonatkoztatni. Nem örökre, nem teljesen, kizárólag addig, ameddig szükség van rá, hogy tisztán és következetesen tudjak gondolkodni, cselekedni. Volt és van is arra precedens, amikor ez hosszú évekig húzódik, de sohasem felejtem el a célomat és azt, hogy az állatkerti ketrec melyik oldalán foglalok helyet. - Első sorban és végső soron a gyerekek miatt, de tisztán kell látnod, Herrera - mindketten tudjuk, hogy elsőként repítenék golyót az ilyen patkányoknak a fejébe a legkisebb megbánás nélkül, azonban már nem a nyolcvanas éveket írjuk, ahol még nem toporogtak a zsaruk hátsófelében a belső ellenőrzés emberei. - A két végpont között ezernyi buktató van, és pontosan a gyerekek érdekében magunkra is gondolnunk kell. Nem kell meggyőznöd, de át kell látnod, hogyha a te fejed repül, az enyém is megy vele, ezek a szarháziak pedig szórakoznak majd tovább - biztos vagyok benne, hogy ő is tudja ezt, ám a temperamentumát ismerve nem lehetek elég körültekintő. - Az ügyem nem a mai fogáson áll vagy bukik, viszont a felettem állóknak is lesznek kérdéseik - zárom végül a gondolatmenetemet, mielőtt átállnának a fogaskerekek az agyamban a megoldás kieszelésére. Nem firtatom, igaza van abban, hogy ez a banda kishal, az más kérdés, hogy egészen más terveim voltak, mint a végleges lekapcsolásuk. Ahogyan a segítsége is hatalmasat lendíthet a Lopez utáni nyomozásunkon, csakhogy rohadt nehéz lesz ezt hibátlanul kiviteleznünk. - Nem. Az iratokat egyelőre felejtsd el. Nálad vannak? - kérdezem, ismét közelebb lépve, hogy átvehessem tőle, amennyiben igenleges feleletet kapok. - Csak szükség esetén kockáztatok, ameddig a hiányuk kimerül a felettes szájhúzásában, nem kellenek - teszem hozzá, bőszen bólogatva a Mexikói állapotokkal kapcsolatban. Kétségtelenül kapóra jönnek. - Következő kérdés. Felismerhet bárki az irodánkból? - újabb a sok buktató közül, ami további kellemetlenségeket akaszthat a nyakunkba. Az embereket ismerve pedig nem én lennék az első, akihez bárki futna a döbbenetével, hanem megindulna a pletykahálózat, és lőttek nekünk illetve az ügyeinknek. - Ha nem biztos, de van bárkire esély, arról is tudnom kell - teszem egyértelművé, miközben még számtalan megbeszélnivaló szökken a tudatomba, csakhogy az idő fogy, és minél tovább időzünk itt, annál nagyobb gyanakvást fogunk kelteni mind a banda tagjaiban, mind az ügynökeimben. Egyelőre az első lépésekkel kell foglalkoznunk, például Pabloék megnyerésével és visszatartásával. - Nos, mindkettőnk érdeke, hogy visszafogd őket. De megdolgozom a kiscserkészünket, hogy eszébe se jusson bármi okosság - bólintok, némán, szavak nélkül mondva köszönetet az elejtett információért, gondolatért. A további meglátásaival kapcsolatban is figyelmesen végighallgatom, hisz jelenleg kettőnk közül ő az, aki ismeri ezt a bandát, a gondolkozásukat, és változatlanul ő esik nagyobbat, amennyiben hibázunk. Az ego és a vélt tudás ilyen esetekben csak az amatőr és nagyképű balekoknak karó, amitől képtelenek elszakadni. - Rendben, csináljuk így - paskolom meg a vállát. - És jól fog hangzani, ha megszerzi a helyét a nagyok asztalánál - nem vagyok a derűlátás nagymestere, de végül egy gyér mosolyt saját részről is megengedek. - Viszont nem rossz kezdet. Na gyerünk, nincsen több időnk. Mint akit alaposan helyben hagytak - bökök a fejemmel felé, célozva arra, hogy szolgáltassunk némi alapot is az együttműködéssel kapcsolatos, hirtelen lobbant elhatározásának. Ezúttal sokkal óvatosabban húzom el a faltól, hogy mögé léphessek, és a kezeit összefogó bilincsre markolva vezethessem kifelé. A továbbiakról majd tanácskozunk a következő színpadi előadásunkon, habár kétségkívül szükség lesz egy privát találkozóra is. Még ha Pabloék és a DEA oldaláról be is védtük magunkat, később magyarázattal kell szolgálnunk arra, miért vezettük meg a sajátjainkat, amihez nem lesz elég szépeket pislognunk és egymás vallomására támaszkodnunk. A gyárépület eddig népes csarnokából éppen az utolsó bandatagot vezetik ki, amikor előbukkanunk. A ládát még nem pakolták kocsira, nyilvántartásba kell venni, és az épület átnyálazása sem lesz két perc, szóval az ügynökeim közül még jócskán akadnak a helyiségben. A többség közönyös ábrázattal fordul felénk, az újoncok között viszont akadnak aggódóbb tekintetek, így megcélzom az egyiket, hogy rábízzam Carlost. Remélhetőleg megtanítja arra a nyomozó, hogy a szarháziakat nem sajnálni kell, hanem a helyükön kezelni. - Johnson, tiéd a megtiszteltetés. Pakold a szájkarate bajnokot többihez és mire az irodába érek, ott legyenek - vetek még egy utolsó pillantást Carlosra, aztán visszadugva a kezeimet a mellényem ujjkivágásaiba, látszólag teljes lelki nyugalomban indulok meg kifelé.
- Ne aggódj, én is ott szeretem a fejem, ahol van – és egy ideig még szeretném is ott megtartani. – Elakarom őket kapni, oké? Nem azért vagyok itt, hogy megalapozzam a nyugdíjam – célzok itt a ládákában lévő drogra. Gyerekként és később is meg volt a magam múltja és kapcsolata az utcával, volt fiatalon egy-két stiklim, de semmi komoly. Nem terítettem, nem futtattam senkit. Távol maradtam attól a sok mocsoktól, ami az utcán folyik. Egy-két kapcsolat pedig jól jön manapság is, ha segítség kell. Egy jó zsarunak tudnia kell mérlegelni azt, hogy mit nyer és mit veszít azzal, ha nem épít ki egy bizonyos kapcsolati rendszer. A besúgok és informátorok jól tudnak jönni. – Mindig vannak kérdéseik. Ha jó színben tűnnek fel, bármi megfelel nekik – fogalmaztam meg egy túl kedves, de igaz állítást a vezetőkre. Nem csak az övéire, az enyéimre is, mindenkire, igazából. Ha az ő vezetésük alatt történik valami, akkor az ő foltjuk lesz és a létra felső foka eltűnik. Ahogy egy kiképzőm mondta régen: kétféle zsaru van. Az egyik teszi a dolgát, a másik karriert épít. Olyan munka ez, ahol olykor nem a legjobbak ülnek a legkényelmesebb székekben. - Nálam – bólintottam, ahogy a kabátom belső zsebébe nyúlva elővettem őket és átadtam – Rajtad kívül nem sok DEA-sel volt dolgom – jegyeztem meg, majd igyekeztem előhívni minden emlékemet azokról, akik felismerhetnek. Az arcom kétlem, hogy olyan közismert lenne a köreikben, de a biztonság kedvéért elhagytam a borotválkozást és a hajam is megnövesztettem, mióta megkezdtem a beépülést. Fred felismert, de ő többit is látott már, mint a kollégái. – Az a kopaszodó fickó, Larry, azt hiszem. Párszor megfordult az őrsön, dolgoztunk együtt. Egy fiatalabb sráccal volt. Erik Kestner, ha jól rémlik. Velük dolgoztam párszor, ők felismerhetnek – osztottam meg vele a gondolataim. Nem jártam olyan gyakran náluk, egy kezemen megtudnám számolni, és akkor is Fred-hez mentem, nem időztem ott sokat. - Megteszem, amit tudok – bólintottam. Az ilyenek azonban mind kissé labilisak. Ha nem a drog, akkor a természetük ilyen, amit meg otthonról hoznak, általában. Sok ilyet láttam már gyerekként is. Akinek nincs semmije, mindent megtesz, hogy tegyen ellene. Olykor pedig átlépik a határt és ott is maradnak. - Jó munkát végeztél, egy ideig meglesz a nyoma – eresztettem meg felé egy elismerő mosolyt, célozva az előbbi horogra. Minél inkább megmarad a nyoma, annál jobb. - Tegyen rá jeget, vagy keressen meg egy orvost! – szóltam még oda Frednek vigyorogva, mikor átadott az emberének, aki kicsi talán megilletődve fogott a kezemre, ezt kihasználva pedig kicsit hirtelen rántottam előre a felsőtestem, aminek eredményeként kissé megbillentettem a fickót. Pabloék persze mosolyogtak, röhögtek egy jót, amit nem viselhetett valami jól a férfi, mert a tarkómnál megragadva lökött rajtam egy nagyot, majd ezt megismételte még párszor, míg fel nem pakoltak a szállítóautóra. - Apuci büszke lesz, megmutattad – mosolyogtam rá a férfira, miközben rögzítette a bilincsemen a láncot, ezúttal azonban csak morgott valamit, mielőtt becsapta volna a jármű ajtaját. Az a legjobb, ha a saját bőrükön tanulják meg, hogy nem mutatkozhatnak gyengének. Keménynek kell lenniük, akár tetszik, akár nem. Majd a szociális munkás babusgatja az olyanokat, mint Pablo.
- Hé, hoznának egy kólát? – kiabáltam a kihallgatóban ülve már, tekintetemet a tükörre vetve, amiben ugyan a magamat láttam, de tapasztalat nélkül is tudnám, hogy ez csak a látszat – Vagy fánkot, ami van. Éhen halok. Úgy rémlik, hogy vannak jogaim, és nincs köztük az, hogy jogom van éhen halni! – folytattam, sóhajtva egy nagyot. Az asztalhoz volt bilincselve a kezem, amennyire tudtam, elkezdtem a tenyeremmel az asztalt is csapkodni, hogy jobban felhívjam magamra a figyelmet. – Nagypapa, ott vagy? – céloztam itt Fredre, tovább játszva a nagyszájú utcakölyköt. – Legalább valami zenét tegyenek be, ember! – szóltam a tükör mögött állónak, morogva dőlve a hátra a székemben, Fredre várva.
Néhány kitartott pillanatig rezzenéstelenül figyelem az ábrázatát a legapróbb ferdítés után kutatva, habár a múltbéli tapasztalatokat számba véve, és ismerve a képességeit, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy egy csettintésre át tudná ejteni még az én fejemet is. Carlos sem ma kezdte űzni az ipart, de pontosan emiatt előlegezem meg neki a bizalmamat. Valószínűleg nála erősebb ütőkártya sosem lesz a gyilkosságiak kezében az ügyük felgöngyölítéséhez, és ha az igazságérzetemet félretéve a saját házam táján is körbenézek, beláthatom, hogy nem keveset profitálhatunk a közreműködéséből. Egyedül ezt az utolsó pillanatos vásárlás érzetet rühellem, mint amikor a nyomulós eladó mindent megtesz az apró betűs részletek eltussolása érdekében. Egyelőre túl sok az átláthatatlan, apró betűs tényező, és ez nem egy mezei rendőri mulasztás szőnyeg alá söprése, hanem két, városszintű bűnszervezet lekapcsolása. - Azt mondod? Remélem nálam nem erre a beosztott-taktikára alapozol - vonom meg a szemöldökeimet egy halovány mosoly kíséretében, ami hamar hátra is hagyja a vonásaimat, mert a humorizálásnál van jobb dolgunk is. A hamis iratait közben átveszem, és a nadrágzsebemben helyezem őket ideiglenes nyugalomra. Az utcára eresztésekor majd visszakap mindent, de ha már az elején kitudódik, hogy hazudik nekünk a papírjaival, az szabotálhatja a terveinket. - Hmm… - ennyit reagálok csupán a rövid procedúra alatt megnevezett DEA ügynökökre, hisz a részletek miatt elég, ha az én fejem „fáj”. A két ügynöknek azt hiszem akad majd egy sürgős kiküldetése mondjuk Los Angelesbe. - Azért játssz rá a görnyedésre, egy bal horog csak egy bal horog - paskolom meg ezúttal már a hátát a szabad kezemmel, addig a pontig még mosolyogva, amíg ki nem lépünk a takarásból. Onnantól kezdve a megszokott, rezzenéstelen képemet mutatom a nézőközönségnek, ne gondolják egy percre se, hogy bármi eltér a rutintól. Ami pedig a visszabeszélését illeti, már csak egy megjátszott-lenyűgözött szemöldökemelésre futja a mimikámból. - Egyet se félj, szerzünk neked egy agyturkászt, hogy túltehesd magad a traumán - biztatom útban kifelé, aztán intek az embereimnek, hogy lássanak munkához, a műsornak vége.
A DEA irodába érve, egy kisebb kerülőút után éppen az fogadott, amit elvártam. A rabok elkülönítve, Pablo barátunk pedig az egyik kihallgatóban. A csapatom meglehetősen kevés kérdéssel és kétkedéssel fogadta az „ötletemet” az elengedésükkel kapcsolatban, bár néhány év szolgálat után csak kevesekben marad meg a kezdeti tűz. Az a sok mocsok és a megannyi emberélet, amit nap mint nap kockára tesznek egy-egy ügyért könnyen kiégeti a lelküket. Pablo már harckészebb volt, de mihelyst megtudta, hogy „egyetlen kamera sem rögzít”, és Carlos barátja meglengetett a szemeim előtt egy mindkettőnknek előnyös üzletet, hamar avanzsált vajra kenhető kiskirállyá. Az egojával még lesznek bajok, egyelőre viszont elég, ha egy vele egyenrangúan alávaló féregnek néz, aki kellő pénzmennyiségért cserébe az anyját is dalolva eladná. Egy szolid óra múlva sikerül kiszabadulnom a kihallgatóból. - Főnök, nem akarom sürgetni, de tervez szünetet? - a kiolvashatatlan ábrázatomból pikkpakk rájön az ügynököm, hogy jelenleg még semmivel nem győzött meg semmiről. - A pasas akiből informátort akarunk faragni… Nem képes befogni, már egy ideje az asztalt veri - sóhajt fel gondterhelten az újonc, amire kénytelen vagyok elmosolyodva felhorkantani. Carlos Herrera… Nem is tétlenkedek tovább, a félfolyosónyival odébb helyezkedő kihallgatóba megyek, előbb persze a látszat kedvéért értekezve a megfigyelő szobában várakozó emberemmel. - Elfelejtettek szólni? - nyitok be Carloshoz, a kezemben az imént átvett mappát lapozgatva. - A bohócmutatványokért és a stand-up comedy-ért itt nem fizetnek - tekintek le rá egy meglehetősen görényre sikeredett mosollyal, aztán ráérősen elkényelmesedek a vele szemközt helyezkedő székben. Amíg a papírokat forgatom a kezeim között, addig ismét végigveszem magamban a terveink megbeszélt részleteit, illetve, amit a másik helyiségben Pabloval üzleteltem. - Itt nem jutsz semmire azzal, hogy hülyét csinálsz magadból, csak az eszedre hagyatkozhatsz. Persze tudom, nem mindenkinek adatik meg - vonom meg a vállaimat, miközben kinyitva az asztalra ejtem a mappát. - De azért neked van eszed, ugye, Carlos? - billentettem oldalra a fejemet, tartva egy kis szünetet a következő felvonás előtt. Feltéve, ha nem szól közbe, és tér ki a beszélgetésünk egy mellékvágányra. - A főnököddel egészen jó üzletet kötöttem - szólalok meg újra, noha ezúttal sokkal halkabban, bizalmasabban. Alkarjaimmal az asztalra támaszkodok, és előre dőlve hajolok hozzá közelebb, tovább mélyítve az informalitás érzetét. - A banda szabadon távozhat bizonyos feltételek mellett, de a te neved nem került elő, ha jól rémlik. És az a szájalás a gyárban? Gondolom megérted, hogy tőled nem szívesen válnánk meg. Sőt, imádnám a nyakadba varrni azt a közel tíz vádat, ami most egy varázsütésre beugrott a drogos képedről - mosolygok rá előzékenyen, jól tudva persze, hogy voltaképpen semmi szükségünk erre az előadásra. Pontosabban fogalmazva nem lenne szükségünk rá, ha a tükör másik oldalán nem figyelnének az ügynökeim.
-Mintazsaru vagyok, ha nem tudnád – mosolyodtam el haloványan. Korántsem tartottam magam annak. Nem, olyan nincs is. Aki mást mond, hazudik. Van jó zsaru és rossz zsaru. Előbbibe belelehet kötni, utóbbi pedig nem csinál semmit, hogy ne kössenek bele. -Majd azt mondom össze is rugdostál. Szadista DEA-s, imádni fogják vontam meg a vállam, mielőtt újra kezdődne a színjáték, és ismét visszavedlek a drogos bandatag szerepébe, akit épp az imént próbáltak meg egy kis jó modorra tanítani.
Nem ismeretlen a kihallgató szoba környezete. Általában nem megbilincselve ülök benne, de a szükség törvény bont elvet követtem mindig is. Nem tudom, hogy azért-e, mert a kezdetektől fogva ilyen voltam, vagy csak a kiképzőim ültették el ezt bennem. Az biztos, hogy nem minta zsarukat kaptam, mikor kezdtem. Csak az érdekelt mindig is, hogy elkapjam a tetteseket. Gyilkossági nyomozó vagyok, én csak közvetve mentek életeket. A legtöbb esetben azonban még így sem. Volt dolgom már sorozatgyilkossal, ott egy percig büszke voltam, aztán eszembe jutott, hogy hányaknak kellett addig meghalnia. A legtöbb ügyben azonban, ha csak nincs benne egy bűnszervezet keze, az esetek egyszeriek. Négy kéz sem lenne elég, hogy megszámoljam, hány szerelemféltésből elkövetett emberöléssel volt már dolgom. A többség szereti azt hinni, hogy az egyenruha jófiúvá teszi őket. A jó zsaru nem makulátlan, hanem eredményes. Ahhoz pedig nem lehet kesztyűt húzni. Az arcom már nem fájt, de még ott éreztem a nyomát Fred bal horgának. Egy ideig még biztosan ott is marad a nyoma, de őszintén szólva, már az idejét sem tudtam, mikor néztem úgy tükörbe, hogy nem volt semmi bajom. Fiatalon bokszoltam, általában a suliba is kék-zöld foltokkal jártam. -Adakozó kedvem van, kicsit sajnálom magukat. Tudja, olyanok, mintha a seggükbe tárolnák a fegyverüket – vontam meg a vállam egy vigyort elejtve. – De ha ad egy húszast, kiderítem, hogy ki dugja a titkárnőt ¬– vontam fel a szemöldököm. – Túl sokat mosolyog. Ráadásul titkárnő. Lemerem fogadni, hogy csak ezért veszik fel őket – magyaráztam, hátra dőlve, amennyire a bilincs engedett. Ez pedig egy felettébb kényelmetlen pózt eredményezett. -Talán baja van a latinokkal, főnök? – pillantottam felé grimaszolva, megjátszott sértettséggel. Sajnos, a zsaruk között nem mindenki egyenlően szolgálja és védi a társadalmat. Valószínűleg Frednek is volt már dolga rasszista, szexista, hímsoviniszta rendőrökkel. Horkantottam, amint megemlítette az egyezséget, és csak a fejem ráztam. Hagytam hadd beszéljen, miközben a szavait hallva a mosoly helyett inkább egy dühös grimasz költözött az arcomra. – Így megy ez, mi? Ha fehér lennék, akkor több jogom lenne? – köptem felé megvetően a szavakat, a fejem csóválva, előadva a kétségbeesett drogost. – Pablo nem hagyna szarban, öreg. Blöfföl, papa. Én nem megyek vissza szívni a börtönbe – ráztam meg a fejemet, idegesen ugráltatva a pillantásom Fred és az asztallap között. Az utcán mindenki azt hajtogatja, hogy inkább egy golyó a fejbe, mint, hogy spicli legyen. Majd mikor behozzák őket, és hozzájuk dobnak jó pár évet, már más lesz a leányzó fekvése. -Na jó, idefigyeljen – dőltem aztán hátra hirtelen, a bilincs egy kicsit vissza is rántott. – Pablo bármit is mondott, hazudik, szart se ér. Rühelli magukat. Ha elengedi, cseszhetik, a kis cserkészei kezdhetnek elölről mindent – magyaráztam, a nyakam nyújtóztatva, ujjaimmal a fém asztalon dobolva. – Én nem fogom elvinni a balhét, felejtsék el, seggfejek! Má’ bocs – vontam meg a vállam Fredre pillantva a kihallgató tükréről. – Semmi közöm a cucchoz, ott volt már, mikor mentem. Ha tudom, hogy ott van, oda se megyek. Ezt ne felejtsék el leírni. Pablo intézte, az ő sara – tártam szét a kezem, amennyire a bilincs engedte. A hűséget sokra értékelik, Fred pedig azt mondta, hogy Pablo kifelejtett, ez pedig épp elég, hogy a hűség hamar meginogjon, ha arról van szó, hogy helyette üljek. A hűség szart sem ér, ha több évnyi börtön a jutalma, ezt előbb-utóbb mindenki belátja.
Szórakozottan hümmentek a feleletére, miközben ráérősen lapozgatom a Pabloval megkötött egyezségünk részleteit és az ellenük felsorakoztatott bizonyítékok népes halmazát. Általában nem szoktam tudomást venni a kihallgatott idióták kerepeléséről, az elején még mindenki nagyfiúnak érzi magát, vigyorognak, betölti az egójuk az egész szobát, aztán apránként letöröm a szarvaikat, amíg nem marad belőlük több mint a valódi énjük; a többség bolhaméretűre zsugorodott, beszari kölyökké avanzsál. A maradék vagy pszichopata, vagy már nincsen mit veszítenie, de az ilyenek ritkák. Szóval Carlost is abban a bánásmódban részesítem, ami bárkit megillet a velem szemközt helyezkedő székben, és nem merülök el a komolytalan feleselés magas szinten űzött tudományában. Persze, a rasszizmus vádja egészen más tészta, és ha nem tudnám jobban, megemelném a kalapomat a nyomozó előtt, amiért ezzel is képes volt előrukkolni, azonban biztos vagyok benne, hogy nem a jól begyakorolt szövegeinek egyikét húzta elő a varázs-kalapjából, hanem a személyes élmények folytán beléivódott tapasztalatát. Még New Yorkban is képesek megbélyegezni egymást az emberek a bőrszínük alapján, pedig itt aztán mindenféle etnikum megfordul. És nem, a rendőrség sem mentes az előítéletek alól, néhányat közülük éppen olyan lelki kielégüléssel vágnék rácsok mögé, mint az utcán általuk kergetett bűnözőket. - Az ostoba bűnözőkkel van bajom, tehát reméljük a legjobbakat - tekintek rá rezzenéstelen képpel, mielőtt beavatnám a Pabloval kötött üzletünk rejtelmeibe, és igazán belekezdenék a „megdolgozásába”. - Nálam semmire sem mész a bőrszíneddel, amigo. Ugyanannyi jogod van, mint a drogos cimboráidnak, viszont te vagy az élet kudarcait kijavító program legújabb nyertese, inkább érezd magad különlegesnek - vonom meg a szemöldökeimet érdektelenül, aztán hagyom, hogy ezúttal ő csicseregjen és „leülepedjen” benne a nagyszerű vezetőjének árulása. Addig sem hajolok el tőle, vagy dőlök hátra, türelmesen, hidegvérrel hallgatom végig a kisujjából kirázott előadást, majd az apránként bekövetkező pálfordulást a viselkedésében. Minden a forgatókönyv szerint halad, vélhetően a tükör mögött figyelő ügynökeimben sem derengett fel a gyanú aziránt, túlontúl gyorsan törne meg a cimboránk. - Te figyelj ide, barátocskám. Pablo tudod mit rühell még? Nálunk is jobban? A börtönöket, szóval egy ajánlat, ami zöld utat ad neki a szabadságba? Nem utasítaná el, és ha ehhez egy hűséges katonáját kell a kutyák elé vetnie… Ha engem kérdezel, nem fog éjjel rosszul aludni - vonom meg a vállaimat, visszasimítva a hátamat a szék támlájának, miközben egyik lábamat kényelmesen átvetem a másikon. - Veled ellentétben, mert a mi lett volna ha cseppet sem érdekli a bíróságot. A seggfejek hivatalos megnevezése nyolctól húsz évig terjedő szabadságvesztés, és ez csak a drogbirtoklásért - fonom karba a kezeimet, olykor a csuklóit összefogó bilincsre vezetve a pillantásomat, ám többnyire Carlost figyelem. - Úgy értem, nekem aztán mindegy, keresünk mást, ha jobban csábítana a szappan világbajnokság - csóválom meg a fejemet hanyagul, mint akit valóban nem különösebben érintene meg egy drogos rács mögé juttatása, és az azt követő, hánytatott sorsa. - Vagy a mi kezünkre dolgozol a főnököd rovására, aki nyugodt szívvel hagyná, hogy az utolsó porszemnyi hernyóért is te vidd el a balhét. Mit gondolsz, Carlitos? Maradsz hűséges katona, vagy használod az eszedet? - teszem fel a sokmillió dollárt érő kérdésemet.
Az amerikai álom. Erről ábrándoztak a szüleim, mielőtt átszöktek volna a határon. Az amerikai valóság azonban merőben más, mint bármi, amit előtte képzelünk. Reggeltől estig melózni, valami szar helyen, ahol senkit nem érdekelsz. Alig fizetnek meg, ha beteg leszel, kidobnak, mint egy kutyát. Ha egy fehér amcsi rád mutat, hogy bántottad, neked kell bizonyítani, hogy hazudik, nem neki, hogy igazat mond. Ez Amerika, ez a világ. Az utcán, az akadémián, későbbi pályafutásom szinte minden állomásán találkoztam már ezzel. Hol nyugodtan reagáltam rá, hol keményebben, de nem akadályozott meg abban, hogy végezzem a munkámat. Tudtam, hogy mit vállalok, mikor zsarunak álltam. - Magammal kéne hordanom egy kamerát mindennap, hogy annyi jogom lehessen, mint a maga fehér seggének! – nevette fel gúnyosan, ahogy a kihallgató szobába felszerelt kamerába néztem. Mindig is rühelltem a kamerákat. A rohadékok jogait, akik abban a székben ültek, ahol most én. Fred szavait hallgatvaa az undor és a düh egy sajátos elegye ült ki az arcomra, miközben hol őt, hol pedig az asztallapját figyeltem, az ujjaimmal megállás nélkül dobolva a fémlapon. A tehetetlenség érzése, hogy mozdulni sem bírsz, és az életed következő húsz éve más kezében van … az embert ez ironikus módon csak még inkább kényszeres mozgásra ösztökéli. - Pihenjen, öreg, én aztán nem birtokoltam semmilyen drogot! Veszik? – néztem fel a kamerába. Én belebotlottam sétálás közben! – magyaráztam hangosan, mielőtt újra Fredre pillantottam volna. – Kapják be! Főleg maga, nyalja ki! Leültem, amit le kellett, nem csináltam semmit! – csattantam fel, akárcsak a bilincs a csuklómon, ahogy megpróbáltam széttárni a karom. Lehorgasztottam a fejem, végig csóválva, miközben Fred az újabb eshetőséget vázolta. Mindenki tudja az utcán, hogy a spiclik rövid életűek, de nem kerülnek börtönbe. A többségük mindig beszél. A hűség szép dolog, de nem kényelmes, az emberek pedig szeretik a komfortot. - Mit akar? – kérdeztem aztán halkan, tehetetlenül, nem nézve fel rá. – Csempésszek ki magának is hébe-hóba egy kis anyagot, ha pizsipartit csapnak az őrsön? – kérdeztem gúnyosan, immár felpillantva. – Írásban akarom látni ezt – tettem aztán hozva. Mindig, mindenki, mindent írásban akar látni. – Nem hiszek el magának szart se, mi a garancia, hogy érdeklik majd a jogaim, ha megtettem, amit akart, he? – kérdeztem indulatosan. Semmi, soha semmire sincs garancia, főleg, ha nem is kell, hogy adjanak. Ezt viszont soha nem tudja egyik sem, aki a helyemen szokott ülni. – Tudom, hogy milyenek maguk. Magasból tesznek rám, szemétládák. Én viszem vásárra a bőröm, aztán lelépnek, mikor törleszteni kell. Adják írásba, fehér lapon – emeltem ki külön az utolsó két szót – és még kóstolót is hozok maguknak – pillantottam Fredre. Ebben a helyzetben egyértelműen nem én vagyok az, aki kérhet bármit is. Erről viszont soha egyik szemét sem tud. Teszik, mondják, amit kell. Ezt hívják túlélésnek, de legalábbis próbálkozásnak.
Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mi az, amit a leginkább kedvelek a munkámban, könnyebb lenne elsorolni, hogy mit nem. A papírmunka és a rendszerből fakadó igazságtalanságok az első helyen szerepelnének: az egyik az érdemi munkától veszi el az időt - habár a létjogosultságát nem kérdőjelezem meg -, a másik az igazságszolgáltatást, mint intézményt köpi szembe. Ez utóbbit jobban rühellem, tekintve, hogy tenni is nehéz ellene. De az élvezetes momentumai a rendőri és ügynök létnek? A bevetések izgalmától kezdve a bonyolult ügyek felgöngyölítése után érzett eufórián át egészen az egy kaptafa kihallgatásokig minden a mérleg pozitív oldalára kerül, még akkor is, ha gyakran fájdul bele a fejem az idiótákba. Carlos például remekül hozza a lelőhetetlen, örökké locsogó gyanúsítottat, akivel könnyedén lehet szájkaratéba bonyolódni, csak aztán győzzön belőle kikeveredni bárki. A jogait érintő további sérelmeit mégsem azért hagyom szó nélkül, mert bedobta a royal flusht, hanem mert mindig elérkezik egy pont, ahol egyszerűen ráunok a feleslegesen futott körökre. Ráadásul az ilyenkor tanúsított csend előbb-utóbb mindenkit rádöbbent arra, hogy kénytelen lesz más lapokkal játszani, esetünkben a Carlos által alakított drogosunkat arra, kezdjen el sürgősen az ajánlatomon agyalni a fene hangzatos beszédei helyett. Így tehát a hasamon összekulcsolt kezekkel és keresztbe tett lábakkal nézek rá enyhén megvont szemöldökeim alól, kivárva a viselkedésében beálló változást. Nos, ha nem is léptünk hatalmasat, legalább eljutottunk a megtörés szakaszának következő állomására, a tagadáshoz. - Biztosíthatlak róla, hogy mindent vesz az a kamera. Mindig - billentem át egyik oldalról a másikra a fejemet, nem igazán kommentálva a látványos kiakadását. Már az ugródeszka szélén vagyunk, a feszélyező csend pedig általában kitűnő eszköz a vízbe lökésükhöz, ahol nem marad más, mint a kétségbeesett kapálózás, hogy a felszínen maradhassanak. - Igazán szép beszéd volt. Egészen meggyőzött arról, hogy semmi közöd nem volt a mai kapáshoz - horkantok fel hitetlenül, majd kiegyenesedve a székben, ismét az asztalra simítom az alkarjaimat. - A feladatod meglehetősen egyszerű lesz. Okunk van feltételezni, hogy a kis bandátok kapcsolatban áll Lopezzel. Gondolom nem ismeretlen a neve - kezdek bele, miközben összecsukom az asztalra kiterített mappát. - Szükségünk van egy belső emberre, aki ezzel kapcsolatban folyamatosan informál minket. Pabloval is megvolt a magunk üzlete. Érd el, hogy te legyél a kapcsolattartó velem, onnantól kezdve megbeszéljük a részleteket. És írásba kapod, hogy az információidért cserébe ejtünk ellened minden vádat - pillantok rá elkomolyodva, nem különbül foglalkozva a megjátszott indulataival. Ha egy gyanúsított azt látja rajtad, hogy egy hajszálnyira is hatással tud lenni rád, akkor veszett az ügyed. - Amennyiben hajlandó vagy erre, elkerülheted a pizsipartit a börtönben - mosolyodok el szarkasztikusan, visszautalva a korábbi megjegyzésére. Nem vetheti a szememre senki, hogy nem figyelek a mondandójukra.
Mindenkinek van sztorija. Valami, ami miatt úgy döntött, hogy jelvényt akar és fegyvert. Vannak szívszorító sztorik, és vannak fájóan semmilyenek. Ez hivatás, nem munka. Ez volt az egyik első dolog, amit az Akadémián belém vertek. Olyan helyről jövök, ahol nem voltak sosem népszerűek a jelvények, és talán pont ez volt az, ami miatt akartam ezt az egészet. Láttam, ahogy körülöttünk tönkremegy mindenkinek az élete. A drog, fegyverek, bandák, bekerülsz és csak akkor jutsz ki élve, ha szerencséd van. Nem mindenkinek van. Ezen akartam változtatni. Esélyt akartam adni, ahogy nekem is adtak. -Csak gyakoriak az áramkimaradások, mi? – horkantam fel, és fintorogva pillantottam fel a kamerára, majd vissza rá. Soha senki nem bízik egy zsaruban ebben a székben ülve. Miért is tennék? Ha ártatlanok, kényszerítik őket, hogy itt legyenek, ami nem túl rózsás ok az együttműködésre. Ha pedig sárosak, hülyék lennének az üldözőiknek hinni. Nem túl könnyű zsaruként megbízhatónak tűnik, ezt jól tudom én is. -Egyszerű? – kérdeztem döbbenten és elnevettem magam. – Elment az esze. Hullazsákban fognak elvinni maga miatt! – elégedetlenkedtem. Lopez. Pablo nem véletlen akar bizonyítani, a nagyobb tortából szeretne harapni, azt pedig csak úgy érheti el, ha egy asztalhoz is ülhet a nagyokkal. Lopeznek és a kapcsolatainak gyakran járnak a körmére a zsaruk, nekem is volt már ügyem, ahol előkerült a neve, de ez nem túl ritka. Leszámolások, spiclik, fedett nyomozót is szedtünk már ki a folyóból, akiről kiderült, hogy nem volt elég alapos. Ahol drog van, ott az emberek hamar halnak. -Rohadt zsaruk – morogtam a fejemet markolászva, az asztal szürke lapját bámulva, mint akinek veszett mód forognak az agytekervényei. – Lopez túl sok zsarut nyírt már ki, mi? Ismeri a szagukat – fájdalmas pontra akarok tapintani. Ami épp úgy fáj nekem is, de a fájdalom olykor segít, elfed dolgokat, amiket egyébként nem vennék észre. Zsaruként beépülni veszélyes. Bűnözőként szintén, de egy fokkal jobb helyzetből indul az ember. – Francba! Jól van, kapja be, megteszem – rántottam meg a láncokat indulatosan. A bűnöző felismeri, hogy innen csak egyféleképpen juthat ki. – Az életemmel játszik, ugye tudja? Maga, meg a töketlen emberei. Ha az egyik miatt megölnek, kinyírom! – biztosítottam őt teljesen feleslegesen a lehetetlen bosszúm ígéretéről, de ez mindig csak indulat és szavak, semmi komoly. Csak kétségbeesés. -De nincs drót! Semmi zsarutrükk, amivel megölethetnek, fogta? Nyomkövető, meg a többi szarság. Felejtse el! – ráztam a fejemet. Ebbe egyébként se mennék bele. A legkevésbé sem hatásos egyik sem, legyen bármilyen kicsi, vagy apró, nem bízok a technikában. Épp úgy elárulhat, ahogy segíthet. Régimódi vagyok, jobb szeretem az egyszerűbb, bevált módszereket. Lehorgasztva a fejem káromkodtam spanyolul. Ezzel meg volnánk. Most jön majd a nehezebb része. Felemeltem a tekintetem Fredre. – Akkor végre kaphatok egy kólát?
Kezdőlap
- Főnök. A szállítmány megérkezett, úgy látszik, hogy jó volt a tipp - érkezik a recsegő rádión keresztül az információ, amit első körben egy helyeslő bólintással fogadok. Néhány másodpercig forgatom a kezeim között az adóvevőt, tanakodva, mi legyen a megfelelő következő lépés, mielőtt a számhoz emelve beleszólnék.