A húgom megrögzötten imádott videózni. Mindössze nyolc éves volt, amikor először kamerát fogott a kezébe. Apánk unokaöccsének karácsonyi ajándéka volt, aki nem tudott eljönni hálaadásra, mert ismét a sokadik üzleti útját járta a világban a negyedik, és nála majd húsz évvel fiatalabb feleségével. Én akkoriban kaptam tőle az első mobilomat,a húgom meg a kamerát. Anyánk ki nem állhatta ezeket a “kütyüket” és sokszor irtózott tőle. De azt persze engedte, hogy Lory filmezze, olyankor még viccesen billegette is magát. Apánkat legtöbbször akkor kapta el egy-egy felvételre, amikor éppen fát vágott a hátsó kertben, vagy készítette elő az esti kerti partira a hozzávalókat július negyedikén. Lory azt is előszeretettel filmezte, amikor megpróbáltam vállalható kinézetűre díszíteni a karácsonyfát, és persze akkor is, amikor az éppen aktuális barátommal szakítottam, és szerettem volna kicsit egyedül maradni. Dühösen csaptam hozzá, meg az örökké forgó kamerájához egy bordó plüss párnát, csak végre hagyjon már békén.
Közel tizenöt éven át készítette a felvételeket, amelyek nagy része mára már felbecsülhetetlen kincs. Hiszen a szüleink nem élnek már, ahogy a kamerát ajándékozó Robert bácsi sem. Anyánk húga él még valahol Dél-Dakotában, és azon kívül, hogy van négy kutyája, meg egy csodás rózsakertje, nem sokat tudunk róla.
Valahogy hagyománnyá vált nálunk, hogy minden évben, a szüleink házassági évfordulóján összeülünk a húgommal, és egész hajnalig nézzük az ő régi családi felvételeit. Hol nevetünk, hol ez a nevetés valamiféle fájdalmas, szívet szorító zokogásba fullad. Számolatlanul töltjük apánk kedvenc whiskey-jét a pohárba, koccan a jég az alján, és hosszú ideig csak a képeket bámuljuk, hallgatjuk anyánk zsörtölődését :”Lory, kapcsold ki azt a kamerát, és gyere segíteni megtölteni a meggyes pitét! Sose leszek kész, amíg Henry bácsikádék megérkeznek. Tudod milyen Betty néni! Ha nem elég meleg a meggyes pite, akkor az már nem is meggyes pite, csak cipőtalp!” nevetünk….Lory meg én, azon, hogy mennyire csodás asszony volt az anyánk. Hogy a számtalan morgolódása mögött mennyi önfeláldozás, mennyi munka volt. Soha nem leszünk, még csak nyomokban sem olyanok, amilyen ő volt. Pedig törekszünk rá. Mindig is törekedtünk. Más lányok hírességeket választanak példaképnek. Nekünk az édesanyánk volt az.
Koppenhágában születtem. Nem ott nevelkedtem, csupán ott születtem. Az apai nagyszüleim dán bevándorlók voltak, akik többé sosem tértek vissza Európába. Akkoriban haltak meg, amikor a mama várandós volt velem. Szerették volna, ha dán földbe temetik el őket, így aztán a szüleim odautaztak intézni a temetést, ami elhúzódott, és anyámnál megindult a szülés, a várható idő előtt két héttel. Így lettem én egy időre dán állampolgár, és nagyjából három hónapig, amíg el nem tudta az édesapám intézni a papírokat, ott is laktunk. Semmire nem emlékszem azokból az időkből - nyilván - de anya sem sokat emlegette. Azt mondta, hogy apa nélkül az a három hónap maga volt a pokol.
A házasságomat mindenki ellenezte… de leginkább a húgom. Szerinte Willard soha nem volt hozzám való,és már akkor tudta, hogy valami nem stimmel vele, amikor azzal a tökéletes külsejével, és nyájas mosolyával megérkezett a családunkba. Én azonban tizenkilenc évig vele voltam, hittem neki, hogy aztán egyetlen hét alatt zúzza darabjaira az álomvilágot, a házasságot és mindent amire az életemet építettem. Mire pedig észbe kaptam, már egyedül voltam. Majdnem húsz évig ugyanazzal az emberrel fekszel le, ébredsz fel, ott van az életedben, aztán hirtelen nyomasztó üresség marad utána. Te pedig nem tudod mihez kezdj magaddal: férj nélkül, gyerek nélkül, a régi otthonod nélkül. Olyan elveszett voltam, mint azelőtt szinte soha.


Lory vidáman ugrott mellém a kanapén, kezében egyensúlyozva egy óriási tál, frissen kipattogott kukoricát. Szombat este volt, amit normál esetben nem az én pátyolgatásomra kellett volna fordítania, hanem a srácaival lenni. De a húgom lassan egy éve minden hónapban egy szombatot és néhány hétköznapot rám áldozott azért, hogy felrázzon a lelki apátiából, amiben szerinte voltam. Én azonban nem így neveztem volna ezt az állapotot. Inkább valami megnevezhetetlen érzésnek, amikor húsz év gyakorlatilag úgy száguld el melletted, hogy szinte látod leperegni az elmúlt boldog vagy éppen kevésbé boldog időszakot, és képtelen vagy felfogni, hogy mindez soha többé nem jön vissza már.
- Oké Nille! Készen állsz?- vigyorogva húzta török ülésbe a lábát, miközben kettőnk közé rakta a csemegés tálat, a fejével biccentve, hogy vegyek nyugodtan, hiszen kettőnkké. Bár a mennyiséget látva, szerintem még a gyerekeinek és a férjének is jutna.
- Készen? Mire?- néztem rá vidáman, felvont szemöldökkel, mert elképzelésem sem volt róla, hogy mire készül. Filmet ígért ma estére, méghozzá jó filmet, jó pasival. Nem voltak kétségeim affelől, hogy egyikben sem lőtt nagyon mellé, mert volt hozzá érzéke.
- Ryan Reynolds-ra!- sóhajtotta kéjesen, a szemeit lehunyva, szinte olvadós cukorkába változva, pusztán a színész nevének említésétől. Egy ideig komolyan néztem, aztán prüszkölve kiszakadt belőlem a nevetés. Szemforgatva ráztam a fejem, hitetlenkedve cöccögve mellé.
- Komolyan? Ryan Reynolds-ot hoztad vigasztalásnak? Nem hiszem, hogy a Deadpool lenne a legideálisabb….
- Ki beszélt a Deadpool-ról?  Hannibal King….béééééébbbi! Penge! Juhúúúúú!- a távirányítót tartó kezével a levegőbe boxolt, és olyan örömujjongás hagyta el a száját, mint egy tökéletes vezérszurkoló lánynak. Képtelen voltam nem nevetni rajta, ezzel pedig azt hiszem elérte az eredeti szándékát, mely szerint többet akar látni mosolyogni. Elválni Will-től szerinte a legtökéletesebb döntésem volt, csak azt sajnálta, hogy mindezt milyen áron kellett megtennem. Azért külön hálás voltam neki, hogy sosem hozta szóba azt a nem elhanyagolható tényt, hogy ő már az elején megmondta: ne bízzak benne. Nem hallgattam rá, ahogy akkoriban senkire nem hallgattam volna, hiszen szerelmes voltam. Fülig és teljesen és végérvényesen.


Egy hét. Ennyi pontosan elég volt ahhoz, hogy a korábban igazinak, és tökéletesnek gondolt nyugodt életem a feje tetejére álljon, és megkérdőjelezzek mindent a házasságunkban, beleértve azt is, hogy vajon szeretett engem valaha úgy igazán az a férfi, akire két évtizedet áldoztam? Mindig is nagy családról álmodtam vele. Sok gyerekről, kertes házról, közel az óceánhoz, szőlőlugasokról a kertben, önfeledt nyarakról, és arról, hogy úgy öregszünk majd meg, hogy elmondhatjuk minden megtörtént velünk amit csak szerettünk volna, és nem hiányzik semmi az életünkből. Vele akartam leélni az életemet, és tudtam, hogy ha nem is lesz tökéletes, ha számtalan rossz dolog majd árnyékként terül el felettünk, mi együtt azokon is túl fogunk majd jutni.
Már öt éve voltunk házasok, de én még mindig nem estem teherbe. Az aggodalmam egyre nőtt, és a kétségbeesés eluralkodott rajtam, hogy lehet én tehetek róla. Bennem van a hiba, miattam nem lehet gyerekünk, miattam nem lehet olyan életünk amit együtt megálmodtunk. Számtalan kivizsgálásra elmentem, számtalan orvossal vesztem össze, kétségbeesetten zokogva és magyarázva, hogy biztosan elnéztek valamit. Nem lehet nálam minden rendben, hogyan is lehetne, ha egyszer nem tudok teherbe esni. Will is elment különféle vizsgálatokra, ahonnan papírokkal tért vissza: nála minden rendben van. Több mint tíz év telt el ilyen kétségbeesetten, mire végül feladtam a reményt, hogy valaha gyermekem születik. Elfogadtam és beletörődtem. Aztán egy napon levél érkezett. Willard éppen Montana-ban járt egy kiküldetésen. A feladója egy washingtoni székhelyű ügyvédi iroda volt. Nem éreztem problémának, ha felnyitom, hátha fontos, és akkor üzenhetek vele kapcsolatban a férjemnek. Amit azonban benne találtam egy másodperc alatt kihúzta a lábam alól a talajt, és úgy éreztem fordul velem egyet a világ.

“Tisztelt Mr Anderson!

Tájékoztatom, hogy az ügyeinek intézését mint a Bluberg & Bluberg Ügyvédi Letéti Iroda jogutódja, társaságunk vette át.
Amennyiben kívánja, hogy az itt elhelyezett szerződését a továbbiakban is mi őrizzük, és a felhasználásig kezeljük, kérem írásban küldje meg az alábbi nyilatkozatot:
….. “

A nyilatkozat támája: Vaszektómia elvégzésére irányuló kérelem és szerződés, melyet a férjem kötött egy magánklinikával a házasságunk második évében. Mindezt pedig egy ügyvédi irodában őrizte letétben, nehogy véletlenül valahol és valamikor rábukkanjak.


- Nem volt hozzá jogod, hogy felnyisd a levelemet!
-Nem volt hozzá jogom? De igen, Will! Kurvára jogom volt hozzá, ahogy ahhoz is, hogy megtudjam, mégis kivel élek én együtt hosszú évek óta!
- Én ugyanaz vagyok, Nille! Csak….
- Nincs csak! Csak az történt, hogy hoztál egy döntést, anélkül, hogy velem megbeszélted volna. Anélkül, hogy egyáltalán elmondtad volna, hogy miért? Anélkül, hogy esélyt adtál volna arra, hogy én elfogadhassam a döntésedet. Mégis mit gondoltál? Hogy ha nem akarsz mégsem gyereket, akkor el foglak hagyni? Ennyire nem hittél bennem? Bennünk? Ennyire nem voltál tisztában azzal mennyire szerettelek?
- Be akartam vallani. Először akkor, amikor igent mondtál és tervezted az esküvőt. Hogy igazából én csak veled akarok lenni, nem akarok családot és gyerekeket és semmi mást, csak veled lenni. Önzőnek gondoltál volna….
- Nem gondoltalak volna önzőnek. Lehet, hogy nem értettelek volna, de nem gondoltalak volna annak. Most azonban már annak tartalak. Végignézted, ahogy éveken át gyötröm magam, hogy vizsgálatokra járok, hogy nem tudom elfogadni, hogy egy….egy selejt vagyok!
- Nem vagy selejt!
- De igen, mert még azt sem vettem észre, hogy a tulajdon férjem a szemembe hazudik.Hogy tehetted ezt velem?
- Sajnálom….én tényleg…
- Ha sajnálod, akkor elmész. És soha többé nem jössz vissza!


Azt hittem, hogy sok lesz a popcorn, de mire a film végére értünk, már alig pár szem árválkodott a tál alján. Fogalmam sincs hogyan voltunk képesek ennyit magunkba tömni.
Lory hatalmasat ásított, és úgy nyúlt el a kanapén, hogy kis híjján lelökött engem is.
- Na és mi van a virágos pasassal?- kérdezte, miközben maga köré vackolt vagy három párnát, és megtámasztotta a fejét az egyiken. Kék szemei kutatón meredtek rám, azzal a fajta pillantással, amely félúton volt a kíváncsi kishúg és a bealudni készülő kishúg között.
- Mi lenne? Küldte a virágot és egy vacsorameghívást.- vontam vállat, bár nem voltam benne biztos, hogy a meghívást említettem volna Lorynak. Abból, ahogy hirtelen egyenesbe vágta magát és szinte elillant a szeméből a korábbi álomköd, azt hiszem elmondható, hogy nem említettem neki korábban.
- Na várj! Meghívott vacsorázni?
- Igen, meghívott. De nem hiszem, hogy el kéne mennem. Mi van ha egy szatír? Egy sorozatgyilkos aki virágokat küldözget? Rengeteg mindennel találkozom a munkám során, ezt te is tudod.- bár nyilvános helyre hívott, és az étterem sem éppen a legrosszabb környéken van. Taxival jövök és megyek, tulajdonképpen semmi sem indokolná, hogy ne menjek el. Mégis vonakodtam. Egy éve mondták ki a válást, és nem vagyok feltétlenül felkészülve arra, hogy egy vadidegen férfival vacsorázzak, akit még csak nem is láttam korábban.
- Ugyanmár! Nem zárkózhatsz be a hátralévő életedre! Fiatal vagy!
- Lassan ötven leszek…
- Az még messze van. Élvezd az életet, ismerkedj, megérdemled!
Biztatott kitartóan, és nem állítom, hogy ne lett volna igaza. Csak még volt bennem egy kis görcs….egy kis félelem…vagy talán sok…..túl sok.
Azt már talán magamnak sem mertem bevallani, hogy ennyi év után kijöttem a gyakorlatból. Azt sem tudom hogy kell manapság randizni. Menne az még nekem?
- Majd segítek. Menni fog, Nille. - biztatott a húgom, és igaza volt. Menni fog. Mennie kell, hiszen az élet nem áll meg.