Egy sokatmondó mély sóhaj távozik belőlem, miközben hátradőlök az irodaszékemben és már-már hallom érkezni a kérdést miszerint "Hova szállt az a mély sóhaj?" a kedvenc burgeres helyemen pincérkedő hölgytől, ki az idők során már jócskán megismert, legfőképpen azért, mivel sosem úgy ültem be egy kajálásra, hogy ne dobogott volna veszettül valamelyik érerem a fejemen. Sokszor nem tudtam neki normális választ adni, mégsem avathatom be a nyomozásokba, de valami semmitmondó szöveg mindig elég neki ahhoz, hogy beszélgetni kezdjünk, leginkább ő, én pedig addig is eszek, hallgatom őt és nem az én bajaimmal vagyok elfoglalva. De most nem ez a helyzet.
- Ebben vannak összefoglalva mindazok az információk, amiket eddig sikerült kideríteni Zach halálával kapcsolatosan - nyújt felém a kollegina egy dossziét.
- Köszönöm! - elveszem tőle, mire egyből sarkon fordul és megy a többi dolgára, én pedig egy darabig nézem az asztalomra helyezett papírokat. Egyáltalán nem kellene ennyire szarul éreznem magam a halála miatt, de sokáig nem hagyott nyugodni, mivel sokkal több lehetőség volt benne. Nem teljesen önszántából tálalt ki nekünk egy-két dolgot, többek között a raktárakról, melyekben kokaint tároltak, de úgy tűnt, hogy hajlott volna rá, hogy egy ideig még kölcsönösen hintába ültessük egymást. Már sosem tudjuk meg, melyik fél jött volna ki belőle szerencsésebben, de az biztos, hogy a halálával elvesztettünk egy jó lehetőséget, hogy New York egyik legnagyobb drogcsempész hálózatát a gyökerénél ragadjuk meg.
Hosszabb elmélkedés után végül úgy döntök, hogy mégis kezeimbe veszem a dossziét és kihúzom abból az összefoglaló jelentések lapjait, bár elvileg nincs benne semmi, amit ne tudnék. Tekintetem végigfut a sorokon, ám közben rá kell jönnöm, hogy jobban figyelek a tőlem nem messze ülő Sykesra, mintsem a már jó párszor végignyálazott Zach-ügy tényeire. Egy pillantást vetek felé, majd folytatom az átnézést, hátha valamit nem vettem volna észre. Kettőnk közül én tudok jobban kiborulni, de rajta sokkal jobban látszanak a zaklatottság és elégedetlenség jelei. Hát még mikor lecsapja a laptopja tetejét...
Ezúttal is csak kiábrándultan csúsztatom vissza a papírokat a helyükre, aztán a dossziéval együtt visszadobom az asztalomra. Nem kérdezem meg, hogy mi a helyzet, mit baszott el, érzem, hogy folytatni fogja és ez így is történik.
- Igen... - Tudom melyik megfigyelésre gondol, akkor én éppen mással voltam elfoglalva. A fejlemények viszont úgy tűnik, nála sem a jó irányban alakultak. Elhúzom szám sarkát és a jelentésre pillantok.
- Úgy látszik, azok a rohadékok mindenkit eltüntetnek, akikkel mi kapcsolatba lépünk közülük. - Ez nem újdonság, nem is ez az első eset, mégis nehezen tudunk úgy dolgozni, hogy bárkivel, akivel beszélgetést kezdeményezünk és akikből fontos - vagy kevésbé fontos - információkat húzunk ki, azokat úgy veszik ki a forgalomból, mintha nem emberek, hanem elhasznált, selejtes tárgyak lennének és ilyenkor baromira nehéz nem okulnunk magunkat.
Elég gyorsan át tudom érezni Sykes helyzetét, kísértetiesen összecseng az én másik nyomozásommal, s látszólag nincs semmi köze a kettőnek egymáshoz, ez a mi szakmánkban azért annyira nem elképzelhetetlen.
- Hé! Ezért nem okolhatod magad! - dőlök előre a székben, közelebb hozzá és lábaimra könyökölve próbálom mentálisan támogatni, bár ahogy ismerem őt, nem az a fajta, ki érzelmesre venné a figurát. Ha nem ismerném ennyire, azt mondanám rá, hogy pöcsfej, jó, talán néha még mindig ezt gondolom róla. Lehet semmi szükség ilyen szavakra tőlem, talán csak magamat is akarom ezzel bátorítani, elvégre legalább annyira zavar engem is a dolog, mint tán őt ez az újabb eset.
Hallgatom tovább Coltont, de egyre jobban megfogalmazódik bennem, hogy nekem egy kicsit ebből kezd elegem lenni, találunk valamit, vagy inkább elénk dobnak valami csalit, mi ráharapunk, elkezdünk nyomozni annyi információval, amennyit egyelőre kapunk, aztán vagy találunk valamit, vagy nem. Erre talán tényleg az a tökéletes megfogalmazás hogy "...tud adni annyit, amivel már elleszünk egy darabig". Kicsit ez kezd arra hajazni, hogy lekössük magunkat és megdolgozzunk a pénzünkért, s számomra kezd elveszni a valódi cél, az elhivatottság.
- Jah. Jövök. Úgyis rég jártam már nála... - dörmögöm, miközben felállok a székemből. Egészen pontosan tegnap voltam Zach végleges eredményeit elkérni, de az utóbbi napokban, hetekben egy kicsit többször megfordultam a kórboncnoknál. Az a baj, hogy érdekel az ügy, érdekel, mi lesz ebből és hiába van bennem egyfajta undor, mégis csinálom. Nem csak azért, mert Sykes hív magával - biztosra veszem, hogy csak nem akar egyedül lenni és hiányolná a pofám -, egyszerűen érdekel az igazság, ki akarom bogozni a csomókat, aztán tálán egyszer elfogynak azok a csomók és elégedetten hátradőlhetek, pontot téve valami után legalább egy kisebb időre. Csakhogy a drogügyesek ritkán látnak pontot, általában csak a vesszőket ismerik.
- Sajnos nem eléggé. Vagy hát fogalmazhatnék inkább úgy is, hogy szerencsére - próbálom viccesre venni a figurát, néha azért meg tudom nevettetni még ezt a kiégett szőkét is, de ezt az alkalmat nem érzem túl combosnak, én azért elmosolyodom, szerény vigasznak. Elrakom a telómat és még pár pontos apróságot, aztán elindulok vele lefelé.
- Gondolod, hogy elharapózna ez az öldöklés? - Mert az oké, hogy esély van rá, de ez nem egyenlő azzal, hogy valószínűnek is tartsuk. Én nem érzem így, túl sok embert takarítanak el azok után, hogy beszéltek bármilyen nyomozóval és szerintem pontosan ezzel akarnak minket távol tartani maguktól. De ez az én teóriám.
- Amúgy... mi motivál itt a drogelhárításnál? - nézek az eddigiekhez képest is jobban elkomolyodva a szemébe. - Ha letartóztatunk egy személyt, vagy tán egy komplett drogbandát, akkor a helyére jönnek mások. Ennek sosem lesz vége. - Lehet őt nem, de engem ez zavar. Talán túl leegyszerűsített és kissé lecsupaszított kép, de ha háború van, egy katona meg akarja nyerni a harcokat, a célt pedig eléri, amikor ez megtörténik, a harcok abbamaradnak és a felek békét kötnek, vagy az egyik fél felülkerekedik a másikon. De a drogelhárítás teljesen más. Országok iparai épülnek a drogtermesztésre és már számtalanszor akartak leszámolni velük, a kormányok is sokszor szemet hunynak felettük, így pedig baromira nehéz.

You said we are soldiers

I said: okay, let's be

Persze, már csak az kellene, hogy mi magunk tüntessük el a föld színéről azokat az embereket, akik talán fontos információkkal és bizonyítékokkal szolgálhatnának nekünk. Néha van, hogy mi is hatalmasat bakizunk, de ebben az esetben nem érzem azt, hogy a szükségesnél nagyobb felelősséget kellene a nyakunkba akasztani annál, mint ami van, márpedig, ha én ezt érzem, mint önkéntes legnagyobb önhibáztató fazon szerte a tízméteres körzetemben, akkor talán lehet is benne valami. A gondom legfőképpen az, hogy jelenleg teljesen elveszettnek érzem magam, mert nem az első eset, hogy azt tapasztalom, amint egy jó nyomon haladok, kihúzzák alólam a talajt és kezdhetek mindent elölről. Ezt sokadjára eljátszani nagyon nem király, de még ez is oké, csakhogy egy nagy bajom van: tanácstalan vagyok. Nem sokszor kerülök ilyen helyzetbe, de most nagyon is benne vagyok a bizonytalanságban. Persze úgyis kitalálok majd valamit. Vagy… kitalálunk, ha úgy adódik.
Sykes-szal együtt dolgozni számomra mindig olyan volt, mintha tűágyra feküdnék. Alapvetően működőképesek vagyunk, de attól még érzem, hogy éles fémeken heverek. Ami jó, hiszen valahogy kihozza belőlem a legjobbat, pont azt, ami kell a munkám során, de egyébként meg mégis csak tűhegyekről van szó és nem puha takaróról, aminek feltehetőleg az a hatalmas szakadék az oka, mely a személyiségeink között van.
Nem is veszem kérdésnek a felém intézett szavait, egyértelmű, hogy rohamosan csökkennek a lehetőségeink és a sikerre való esélyeink, minél több olyan eset történik, mint most Benny-vel.
- Van rá mód, hogy valamennyire elkerüljük ezt a problémát, de akkor valaki mást kellene ráállítani a feladatra. - Még csak nem is ötletnek szánom, de ez is jobb válasz, mint az, hogy húzzuk inkább le magunkat a klotyón. Vannak jó színészi képességekkel megáldott személyek a mi köreinkben is, akiket meg lehetne bízni, hogy keressék meg az embereket látszólag civilben, de erre is húzom a számat, nehezen kivitelezhető most.
Halványan húzódik szám sarka felfelé, de nem akarom éreztetni vele, hogy tetszik a megjegyzése, meg az is, hogy ennyire mély nyomokat hagytam benne a chai mai latte teával, amire egyszer meghívtam és elszóltam magam, hogy a feleségem szerint jó nyugtató. Szerintem néha Sykes-ra is ráférne, a feleségem szerint meg rám is.
- Bárcsak. - Nem számítottam más reakcióra tőle. Tudja, mit gondolok és én is ismerem már jól az ő hozzáállását. Folytatnám, de figyelmemet az őrmester tereli el, nincs bajom az ürgével, csak nem szimpatizálok vele. Még jó, hogy ez a kutyát se érdekli és ami azt illeti, én se nagyon foglalkozom a dologgal. Kérdő pillantást vetek Coltonra és az őrült viccére… jah, azt hiszem, elnézve őt és Steinberg-et, megkaptam az iménti kérdésemre a választ.  
- Oké, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit az előbb. Itt a gond, nincs olyan morbid agyam, mint neked! - Valószínűleg nem ennyire egyszerű a helyzet, de amit ezzel mondani akarok az az, hogy talán nem kellene ennyire rágörcsölnöm a dolgokra, mármint a munkámra.
Fenyegető pillantással jelzem neki, hogy ha most is szórakozni akar a kulcsával, akkor egyszer tényleg a seggéből húzhatja majd elő, majd lassan, óvatosan kezdem emelni a kulcsért kezemet, végig farkasszemet nézve vele, mint valami gyenge vad-nyugati filmben. Meglepő módon meg is kapom első próbálkozásra. Ezen gyorsan átestünk.
- Miért, mikor van neked idegrendszered ahhoz? - Sose, mert valamiért általában az autóban ülve jön ki belőle az idegbetegsége és én, vagy szerencsétlen utasa, netán a puszta légtér hallgathatja a kiakadásait. Ráfordulok az útra.
- Az tényleg jó motiváció… - jegyzem meg. Nem csak ennyiről szól ez az egész, ha jól fizető állást akart volna, nem feltételen rendőrnek megy, de ismerem a történetét az apjával kapcsolatban, ritka közös pontunk, ám olykor van, hogy ez sem elég. Értem a hasonlatát, de közben meg mégsem, mert nekem nem igazán sikerülne szemétnek nézni az embereket, hiába azok, igaz, ilyen téren sokkal szentimentálisabb vagyok nála, túlzottan is az, míg ő meg túlzottan nem az.
- De… jah, igen - értek vele egyet, tekintve, hogy olyan dologban különbözik a véleményünk, amiben nem tudunk vitatkozni. Ez olyan, mint Jézus és Allah, valaki egyikben hisz, míg másik a másikban, nem lehet meggyőzni ész érvekkel a egyik felet sem.  - Lehet csak egy kis szünet kellene nekem, hogy összeszedjem magam. Elég szétszórtvagyok mostanság. – Nem panaszkodásból mondom, szimplán ezzel nyugtázom az egészet. A legnagyobb kritikusom saját magam, nem cseszett le a napokban a főnököm, én varrom nyakamba a felelősséget, a terheket, ami pont, hogy felesleges lenne.
- Emlékszem. Mi van vele? - pillantok rá néhány másodperce, miközben felidézem Garrido arcát. - Nem, nem mondták nekem. - Ami elég szomorú, mert ilyen információkat nem lenne rossz tudni, de nem akadok fenn ezen. Az elmúlt percek tanulságaként a lényegre fókuszálok.
- Kiderítettek valamit? - Újabb pillantást teszek felé, majd bekanyarodok a központi kórház irányába.

You said we are soldiers

I said: okay, let's be

Bizonyára nem lepné meg Sykes-t, ha kinyilvánítanám, hogy kezdek teljesen kiégni attól, hogy semmit nem haladunk érdemlegesen a nyomozásban, merthogy ennyi év távlatából már pontosan láthatja rajta, hogy mi is a helyzet. Nem szoktam én panaszkodni, nem keverem sosem a munkát a magánélettel, de nem vagyok már az a penge csávó, akinek anno megismert. Most legalábbis nem. Az évek… persze, tudom én azt, pedig itt vagyok harminchat évesen, jóformán a nyomozói pályafutásom elején és én már most kezdek zátonyra futni az első igazi nagyobb ügyem kapcsán. Mi számít nagynak? Az, hogy nem látom a végét, nem a nyomozás végét, hanem hogy minek törjük magunkat, ha lecsukunk valakit, a hálózat nem fog megroppanni. Megannyi kísérlet volt, hogy megtörjék a kábítószer kereskedelmet, de nézzük csak meg, ez nem szorul vissza egyáltalán, sőt, egyre csak nagyon szerepet kap a világban.
Annak ellenére, hogy ezen az apró elvi problémán én sehogy sem tudok túljutni mióta Sykes mellett dolgozom, sokáig sikerült egész jól átlendülnöm rajta. Lehet szimplán csak az a bajom, hogy összevesztem a főnökkel és azóta nem tudom magamról lekaparni. Bár ma Sykes sem a régi, elnézve, hogy elszánt céllal adja nekem a kocsikulcsot.
Én tényleg értem mit mond és egyet is tudok vele érteni. Majd keresek valamit, ami motivál olyan szempontból, amire nekem jelenleg szükségem van, aztán rendben leszünk.
- Van - Oh, hogyne volna még szabadságom. Kissé megfeszítem sajgó vállaimat, majd leengedem őket kényelmes pozícióba ott az ülésben.
- Vagy elmegyek szabira és másnap robban a bomba, ugyebár - nézek egy kissé felszabadultabban rá, feltehetőleg azért, mert mindketten tudjuk, hogy ennek egészen kis esélye van.
És ha már bomba… meglep, hogy Garrido nyomoz még, merthogy én úgy tudtam, hogy fel lett függesztve, ami akkoriban még csak pletyka volt, szóval egyáltalán nem vettem biztos tényként. Per pillanat ezen hamar túljutok, az jobban érdekelne, hogy miért közli velem Sykes a nevét és bízok benne, hogy azért, mert találtak valami hasznosat.
Ja, hogy tényleg felfüggesztették. Egy kérdő pillantást vetek ezen szavai hallatára, de nem akasztom meg. Értem a problémát, sóhajtok rá egy elégedetlent, miközben jobban rányomok a gázra, ha már van lehetőségünk haladni. Nem lep meg, hogy vannak, akiket le tudnak fizetni a rendőrségen belül, csak gáz, hogy ezt pont Favaro tette meg.
- Hu bassza meg. - Egyfelől… ki az, aki drogcsempészként elhagyja az áruját? Ez itt nekem eléggé bűzlik, de mivel a lényeg itt most nem ez, csak hitetlenkedek rajta egy sort. De, jah, ez végül is egy jó hír, van egy ember, aki talán előre tud minket mozdítani és talán hajlandó is rá. Kissé meglepetten hallom, hogy Garrido Sykeshoz fordult, de még ez is oké, mivel mi kellően ráálltunk Favarora, feltételezem ez volt a fő hajtóerő és nem kettejük még képletesen sem létező barátsága. Azt viszont nehezen tudom felfogni, hogy ezt nekem miért múltidőben mondja.
- És ebbe nem akartál volna akkor beavatni? - Nem vagyok az a típus, aki hamar felhúzza magát, de ez egy kicsit pofán csap. - Tudod, hogy nem ellenkeztem volna, csak mert jelvény nélküli az ürge, nem értem, miért utólag közlöd, Sykes - pillantok rá erőteljesen, amíg a forgalom hagyja. Hiszen tudja, hogy mennyire éhezem egy új nyomra Favaro kapcsán.
- Oké - Vágom én a helyzetet, van, amikor nem lehet várni egy döntéssel, de ettől még nem érzem korrektnek, hogy nem egyből értesített. - És mennyire előrehaladott ez az ügy? Vagy mikor történt? - Mert a múlt idő az egy dolog, ettől még lehet, hogy két napja volt és épp csak megegyeztek, meg az is benne van a pakliban, hogy hónapokkal ezelőtt volt és már túl vannak egy-két beszélgetésen.

You said we are soldiers

I said: okay, let's be