Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy egyetlen porcikám sem vágyott erre a találkozóra. Egy részem talán kíváncsi lett volna arra, hogy hogyan fest az én újdonsült férjem – akinek már rég nem kéne annak lennie -, de sokkal erősebb volt bennem az attól való viszolygás, hogy milyen apropó miatt ültünk ma össze. Alapesetben ez a válás lett volna természetesen, jobban mondva a házasság érvénytelenítése. Volt egy sanda gyanúm, hogy úgy sejtette, emiatt hívtam fel, de ezzel nem is volt semmi probléma. A probléma inkább ott kezdődött, hogy én nagyon jól tudtam, hogy nem ez az ok. Szívességet kérni nem volt erősségem soha életemben, és most mégis rá lettem kényszerítve. Persze megvoltak a magam tervei erre az esetre is, de abban a pillanatban váltak köddé, hogy javaslatot tett az alkalmas helyszínre. Egy vacsora. Étteremben. Méregdrága étteremben, New York egyik legjobbjában. Tipikusan az a hely, ahová hónapokkal előre kell asztalt foglalni. Már ez gyanút keltett bennem, ráadásul kénytelen voltam elmenni vásárolni egy ruhát, ami illett az alkalomhoz. De milyen alkalomhoz is? Az átlagemberek egyébként azt gondolnák, hogy ennyi pénzzel a háta mögött, mint amennyi nekem volt, akad valami gönc, amit fel lehet venni. Nos, nem. Én mindig is egyszerű életet éltem, sohasem használtam a családom vagyonát. Már csak azért sem, mert nem úgy, és nem itt nőttem fel. Nem úgy lettem felnevelve, és most is a saját lábamon éltem meg, egyszerű alkalmazottként. A nagyapám szigorú, de szeretettel teli ember volt, legalábbis az én szememben. Olykor-olykor próbált ugyan segíteni, de sohasem fogadtam el. Jöhetne a kérdés, hogy akkor most miért vált mégis olyan fontossá az a pénz nekem, de egyszerűen csak a terveim, a jövőbe vetett hitem változott meg. Sajnos a mai világban mindenhez pénz kellett, így ahhoz is elengedhetetlen volt, hogy megalapítsam a saját cégemet. Kellett a tőke, a pénznek legalább egy része. Azt terveztem, hogy majd felajánlok valamennyit Logannek, a többit pedig befektetem, talán a maradékot el is adományozom, de most mindez megbukni látszott. Mit fogok tenni, ha nemet mond? – ez futott át az agyamon még utoljára, mielőtt rávettem volna magam, hogy kiszálljak a taxiból. A vízpettyes üvegen át bámultam az étterem ajtaját, de valahogy mégsem akaródzott kiszállni, pedig nem panaszkodhattam. Igazán kitettem magamért, a megjelenésem kifogástalan volt, pontosan illő a helyszínhez. De mi van, ha könyörögnöm kell? Ha kinevet, és elküld a fenébe, az érvénytelenítési papírokkal együtt? Nem voltak válaszaim, egyetlen felmerülő kérdésemre sem. Ez rémített meg a legjobban, hogy nem láttam előre a végkimenetelt, márpedig én csak akkor szerettem kockáztatni, ha szinte biztosra mentem a számomra kedvező kifejletet illetően. Most az egész hazárdjátéknak látszott, mégis bele kellett vágnom, meg kellett tennem. A saját érdekemben. Ám épphogy kitettem a lábam a kocsiból, máris azon járt az eszem, hogy egyáltalán meg fogom-e ismerni? Tényleg úgy nézett ki, ahogyan emlékeztem rá, vagy teljesen másképp? Kibíznék vele egy évet, egy fedél alatt? Igazi házasokként? Nem voltam teljesen meggyőződve róla, még ha a hangja alapján vonzó vonásokat társítottam is hozzá, Vegas óta nem láttam. Nem is hittem, hogy fogom egyáltalán az aláírást kivéve, erre tessék. Most itt vagyok, kéklő íriszeim pedig máris a bent ülőket kutatták, amíg meg nem találtam a szőke üstököt. Jézusom, ez tényleg egy szőke herceg lenne? Ránézésre mindenképpen. Ezzel a bizarr gondolattal felszerelkezve indultam meg. Úgy éreztem magam, mint egy harcos amazon, aki csatába indul. Nyernem kellett, valahogyan mindenképpen. - Logan? – szólítottam a keresztnevét, mert abban legalább biztos voltam. – Kösz, hogy eljöttél, bár egy bár is megfelelt volna… - talán lejárattam magam az egyszerűségemmel, de hidegen hagyott. Ez vagyok én, hölgyeim és uraim.
Marriage lets you annoy one person for the rest of your life.
- Mi van? –hanyagul érkezik felém a kérdés, Jeremy még egy biccentéssel is jelét adja annak, hogy érdeklődve várja a választ. Ujjaim alatt serceg az alig egy napos borosta, míg a világ összes fájdalmát egy mozdulatba beleölve simítom végig tenyeremet arcélemen. A telefon halkan koppan az asztallapon, szinte elenyésző a hang a sóhajom mellett. - El kell mennem –jegyzem meg félvállról, noha tudom, hogy minden lében kanál barátom részletekbe menő pontosságot kért azzal a nekem szegezett szópárral. Olyan lendületességgel pattanok fel a székemből, hogy jóformán kitörik a nyaka, míg a magasságváltozást szemmel próbálja tartani. Rosszallóan szaladnak össze szemöldökei, csak futtában, szeme sarkából az órájára sandít, majd újból felém tekintget. - Most?! Nemsokára itt az a… hogy is hívják?... Áh, tudod, az a műkincskereskedő faszi! Te meg pont most lépnél le? Mi van akkor, ha nagy a szajré, csak így, félvállról elengeded? –olyan számon kérőn csattan a hangja, hogy akaratlanul szökken a plafon irányába a szemöldököm. Már-már úgy érzem, mintha egy párhuzamos világba csöppenve ő lenne a főnök, míg én a beosztott. Bárt ezt a hivatalos viszont már valahol akkor átléptük, mikor egy kudarcba fulladt este után egy kocsmába evett minket a fene, aztán, hát mit volt mit tenni, ivócimborákká váltunk. Kénytelen-kelletlen, de be kell ismerni, noha egyáltalán nem egy a világunk… valahogy aztán mégis összepasszolnak a kirakós darabjai. - Attól tartok, igen. Darrell majd elintézi helyettem, van annyira tökös, hogy megszorongassa a csávót, ha úgy tartja kedve –lépteim kopogását elnyeli a kasmír szőnyeg, de a tompa puffanások még így is elkísérnek a szekrénysorig. Giorgio Armani parfüm permetje száll a levegőben, míg eléri nyakam szirtjét. Határozott, markánsan férfias illat, ami még így se hivatott elnyomni az évek alatt a falakba beivódott füstszagot. Apám nagy kedvelője volt mindennemű dohánynak: pipa, cigaretta, szivar. Egy szóval minden a repertoárján volt, amik okkal idéztek nála halálát okozó tüdőrákot. Nem éppen ezen elhalálozási metódus vonzott, sokkal inkább a kiskorunktól látott példa juttatott el oda, hogy nekem is meglapul a cigarettatárca a zakóm belső zsebében. Bár a néhai Richard Whitfieldet ilyen téren soha, senki nem tudta legyőzni… valóságos gyárkémény volt az öreg! - Így is úgy illatozol, mint egy nyamvadt virágos rét, te meg még parfümöt fújsz magadra?... Nő van a dologban, mi? –sejtelmesen tudálékos hanggal szegezi a hátamnak a kérdést. A fel-le ugráló szemöldökét, és a hitvány vigyorát csak a vitrin üvegajtajából láthatom. - A logikád, kedves barátom, kikezdhetetlen! –összegombolva az öltönyömet fektetem alkaromra fekete, bár sokkal inkább sötétszürkének nevezhető szövetkabátomat. Futtában ellenőrzöm csak attitűdömet, ezzel el is indulok az ajtó felé. - Várj már! –hangosan dobbant a bőrkanapé irányából, és tenyerét az ajtófélfára csapva állja el az utamat. – Ki ez a nő, aki miatt úgy katapultálsz a székedből, mintha azt alulról begyújtották volna? –mellkasa előtt fonja össze a karjait, tekintetében pedig egy pletykás vénasszony kíváncsi pillantásának tüze ég. - A feleségem. - Nős vagy?! –az álla emeleteket zuhan lefelé, alá is nyúl, hogy mutatóujjával visszapattintsa a helyére. Azt hiszem érthető, mit is gondoltam az alatt, hogy „két teljesen más világ vagyunk”. Biccentek az ajtó irányába, nonverbális jelét adva annak, hogy a haladás jelen esetben sokkal kifizetődőbb, mint az, hogy itt lopom a napot, és nem térek egyről a kettőre. - Attól tartok. De már nem sokáig –vállam mögül pillantok hátra a lépést csak tartani kívánó bajtárs felé. - Hogy-hogy? - Remélem most válunk –rányomok a lift hívógombjára, félrebiccentett fejjel, és türelmetlen lábdobogással nézem, ahogy egyre váltakoznak a számok, és törik át a kettő számjegyűek határát. - Miért? Nem elég szép? Nem elég készséges? Nem elég jó az ágyban? –sokat mondó vigyorral bök könyökével oldalba. Kérdőn szaladnak össze szemöldökeim, mikor a csilingelés, valamint az ajtó nyílásának hangja közepette átkoncentrálom a figyelmemet. - Fogalmam sincs. A „boldogító igen” kimondásakor láttam utoljára… bár majdhogynem először is –ezzel pedig be is lépek a fémkalitkába, lábamat az ajtó sínén hagyva. – Ja! Mielőtt elfelejtem... Telefonálj a Jean-Georges-ba, hogy haladéktalanul állítsanak ki egy asztalt Logan Whitfield névre. Szűk egy órájuk van, nem akarok várakozni –ezzel pedig már rá is nyomok a nullára, és mielőtt bármi hangot is kiadhatna magából, bezárulnak az ajtók. A dudaszók, az elégedetlen kiabálások, a motor morajlásának halk neszezése, az éppen csak felhangosított rádió duruzsolása… minden olyan monotonná válik a negyven perces út alatt, mikor is végre lelassíthatok az ajtó előtt. Kikapva a slusszkulcsot pattanok ki a volán mögül, a zörgő kulcscsomót átnyújtom a rögtön mellém szegődő egyenruhás alkalmazottnak, majd mit se foglalkozva a kocsi további sorsával, katonásan menetelek a főbejárat felé. - Jó estét! Logan Whitfield névre van asztalfoglalásom –egy pillanatig nem teketóriázva lépek oda a készséges hölgy felé, aki egy többkarátos vigyort villantva felém lép ki a kis pódiuma mögül. - Máris odakísérem az asztalához, uram! Addig is, szabad a kabátját? –és már nyújtja is a kezét, hogy a vállamról lecsúsztatott kabátot ráaggathassam. Kézről-kézre jár a ruhadarab, egy fiatal kölyök érkezik érte, míg az imént csicsergő hölgyemény kinyújtja a karját az asztalok irányába. – Erre tessék! –kanyargós út vezet az asztalig, de az el nem mondott igényeimnek tökéletesen megfelel. Valamivel beljebb esik, ezért nem áll fent a veszélye a túlzott hangzavarnak. – Megfelelő lesz, uram? - Tökéletes! –szegényes mosollyal biccentek egyet, kigombolva zakómat húzom ki magamnak a széket. A kemény étlap sarka koppan előttem az asztalon, de addig el nem eresztem a pincért, amíg vissza nem tér egy pohár whiskyvel. A pohár falának koccanó jégdarabok szimfóniája szinte zene a füleimnek… sokkal inkább, mint a hanyag, dallamos jazz, amitől a szőr áll fel a hátamon. Bár meglehetősen másodlagossá lényegül a zene milyensége, mikor a fehér bútorok és az unalmas arcok között felbukkannak a magas sarkak, a hosszú lábak, a vörös ruha, a metszően kék szemek, határozott vonások, és a sötétbarna hajzuhatag. Megnyugtat, hogy részegen is vitathatatlan az ízlésem, és nem egy bányarémet kaptam ki a tömegből! Kilököm magam alól a széket, mikor mellém ér. - Te pedig ezek szerint Ronnie –halk, a különféle zajokba vesző hümmögéssel vonom féloldalas mosolyra ajkaimat. – Persze, ha a hölgy ízlésére bízzuk magunkat, most egy füstös bárban iszogatnánk valami huszadrangú whisky-t, és jobb híján mogyorót falatoznánk. Sajnos az a környezet nem a kenyerem, és ez a hely annál nyugodtabb –ezzel pedig mellé is lépek, hogy kihúzzam neki a széket. Készségesen csúsztatom beljebb azt, hogyha magáénak tulajdonítja az asztal felé eső részét, ezt követően pedig visszatelepszem eddig is bitorolt helyemre. Kezemet már lendítem is a pincér irányába, aki rögvest mellettünk terem, átnyújtva hölgy társaságomnak egy étlapot, és fürkész tekintettel méregetve őt az ital rendelés után ácsingózva.
Izgultam, de szerintem ez a jelenlegi helyzetben teljesen természetes volt. Nem feltétlenül azért, mert első randi volt egy férfival, hiszen ez egyrészt nem randi volt, másrészt ő nem egyszerűen egy férfi, hanem a férjem. Névleg legalábbis, amibe még belegondolni is szörnyű volt. Valahol megértettem a nagyapám apró kis bosszúját, hiszen az ő szemében szentségtörést követtem el a házasság ellen, nem tiszteltem egy olyan intézményt, amit ő a végletekig védett még a mai világban is. Annak ellenére, hogy az üzleti életben könyörtelen cápaként ismerték, én mindig láttam azt az oldalát, amit csak a hozzá közeli embereknek mutatott meg. A gondom inkább az volt most, hogy fogalmam sem volt, mire számítsak. Nem ismertem Logant, ebből kifolyólag nem is voltak a fejemben forgatókönyvek azzal kapcsolatban, hogy milyen reakciókat válthatok ki belőle azzal, amit mondok. Az eredeti tervem ugyanis kudarcba fulladt, mert aki egy ilyen helyre szerez asztal ennyi idő alatt, annak valószínűleg nincsenek anyagi problémái. Így hogyan is haraphatna rá arra a pénzre, amit fel akartam neki ajánlani? Valószínűleg körbe fog nevetni, aztán az orrom alá tolja a papírokat, és ezzel befejeztük. Én pedig elesek attól az összegtől is, amire szükségem lenne. Ennek ellenére most már a világ minden kincséért sem lettem volna hajlandó megfutamodni. Lesz, ami lesz, az ötletet attól még felvethettem. Ki tudja, hogy mibe fog belemenni, vagy mit tudok adni cserébe, amiről egyelőre még nincs tudomásom, de neki mégis szüksége van rá. Könyörögni azonban semmiképpen sem fogok, ezt már most elhatároztam, és igyekezni is fogok tartani magam hozzá, bármilyen nehéz lesz is. Egy Rhodes ennél sokkal büszkébb, és talán nem közöttük nőttem fel az apám korai halála miatt, de a vér akkor sem válik vízzé. Miután megérkeztem, a néhány pillanatnyi tanácstalanságom gyorsan elillant, mert a férfi arca kísértetiesen emlékeztetett valakire. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért rémlik fel előttem, bár akkor a komolyságnak nyoma sem volt a vonásain, csak a jókedv és a szórakozottság látszott, semmi több. Ahogy valószínűleg rajtam is, most azonban a gondterheltség rajzolt árnyakat az egyébként bájos arcomra, amit próbáltam ügyesen palástolni. Még szerencse, hogy nem hallhatta, milyen szaporán dübörög a szívem a mellkasomban, mintha csak ki akart volna onnan törni, szabad utat nyerni a világba. - Segíthetek, kisasszony? – lépett mellém a pincér, de már csupán nemet intettem, és magamat próbáltam összeszedni. - Köszönöm, már megtaláltam a partnerem. – még egy mosoly is rebbent az ajkaim szegletébe, pillantásom azonban már csak futólag érte a segítőkész férfit, mielőtt magam mögött hagytam volna. A Szőke herceg – mostantól így fogom hívni magamban – ott ült fixen, nekem csak hozzá kellett sétálnom, és megszólítani. Amint elhangzott a nevem a szájából, több dolgot is sikerült leszűrnöm; ő is most látott úgy igazán először, és halványlilája sem volt arról, hogyan nézek ki, valamint azt is megállapítottam, hogy jó embert zavartam meg. Először meglepett a nyers megnyilvánulás, a cseppet sem burkolt sértés, de a kihúzott szék és a közeledő alkalmazott miatt visszafogtam magam. Csupán az ajkaim elvékonyodása jelezhette számára, ha elég szemfüles volt, hogy cseppet sem tetszett, amit mondott, és korántsem fogom megjegyzés nélkül hagyni. Egyelőre azonban elfogadtam a felkínált helyet, és dacosan felszegett állal ültem le. Eligazgattam a ruhámat, aztán a kívánságomat leső fiatalemberre pillantottam. - Egy vodkamartinit szeretnék kérni. Egy darab jéggel, olívabogyóval. – adtam le a rendelést. Vajon azt gondolta, hogy most, hogy lebukott a gazdagságát illetően, majd arra fogok hajtani? Akár meg is tehettem volna, de a sznob embereket sohasem kedveltem, így elvetettem a gondolatot. Már abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán harcba szállok az örökségért, hiszen nem tűnt túl meggyőzhetőnek, én pedig lehet, hogy nem viselném el egy éven át összekényszerítve vele. Ért ennyit a pénz? Kötve hiszem. Miért nem tudtam egy csóró, kissé talán ostoba fickót kifogni? Elég volt ránézni ahhoz, hogy levonjam a magam következtetéseit a furfangosságával kapcsolatban, és ez határozottan nem az én malmomra hajtotta a vizet. - Feltétlenül szükséges ismeretlenül véleményt alkotnod rólam? – fojtott volt a hangom, szemeim metszőn villantak rá. – Semmit nem tudsz arról, hogy milyen vagyok, vagy milyen az ízlésem. Bár, ahogy téged elnézlek… - miért is ne szúrhatnék oda egy hazugsággal? – Valószínűleg ebből következtetsz a rossz választásaimra is. A hozzád hasonló sznoboknak van csak baja az egyszerűséggel. – halványan elmosolyodtam, ahogy hátra dőltem a széken. Szerencsére azért nem menekültem volna el a karjai közül, ha kedvesebb lett volna. Vegasban valószínűleg nem adta a távolságtartó, megközelíthetetlen nagymenőt. Most igen, és az ilyenekkel ki lehetett volna üldözni a világból. - Látod, én is tudok udvariatlan lenni, de azt hiszem, hogy egyikünk sem azért jött, hogy sértegessük egymást. – próbáltam olyan lenni, ahogyan az üzletemberek szoktak tárgyalni, noha én nagyon távol álltam ettől a világtól. Még a gazdagok világától is. Talán, ha itt nőttem volna fel, akkor más lenne a helyzet, de a Sors más utat jelölt ki nekem annak idején. Furcsa fintora az, hogy most mégis ugyanoda hozott vissza.
Marriage lets you annoy one person for the rest of your life.
Az apám felelősségre, jó, mondhatni kifogásolhatatlan döntések meghozatalára nevelt, most mégis egy olyan ügyefogyott, borgőzös este kelletlen végkimenetele révén ülök a választott étterem monoton alapzajában, amit ha tehetnék most, ezen a szent helyen kitörölnék nem csak az én, de a családfám életéből is. Apa mindig rossz szemmel nézte a nőügyleteimet… noha ő is szerelemből házasodott, anyánkat mégis úgy tudta „trenírozni”, hogy a későbbiekben méltó legyen a Whitfield névre. Ehhez mérten Olivia, az első feleségem túlontúl puritán életfelfogásával belerondított a makulátlan képbe. Szerettem, mert akkoriban az ütemezett óratervek ellen való lázadás közepette ő volt a spontaneitás és könnyedség az életemben… Azt hittem, hogy általa megtarthatom a kettős mércét az életemben: otthon olyan Logan lehetek, amit a házasságunk megkívánt, míg hivatalos ügyben Mr. Whitfield, a tiszteletreméltó Mr. Richard Whitfield jogos örököse. Nem jött össze… bajt hozott nem csak az én, a család, és természetesen a saját fejére is. A válás egyáltalán nem volt kellemes, de azt hiszem jobban élvezte, mint a zöld-lila foltokat az arcán, és a teste egyéb tájain. Ezt az apám már nem élhette meg. Vagy szerencsére, vagy nagy sajnálatomra, ezt még magam se tudtam eldönteni… talán ha élt volna, markáns fellépésével békére intett volna a nejemmel szemben. Más esetben hanyagul közölte volna, hogy ennek hamarabb kellett volna megtörténnie. Az ő gondolatainak útjai mindig kifürkészhetetlenek voltak, a személye teljes mértékben kiszámíthatatlan és sejtelmes volt még előttem is, akiről úgy tartják, tökéletes mása vagyok a megboldogult öregnek. Viszont ha a néhai Richard Whitfield tudomására jutott volna, hogy legidősebb fia alkalmatlankodva egy Las Vegas-i kápolnában egy soha nem látott, és azóta se ismert nővel papírformán összekötötte az életét, a haragjától szabadulni se tudnék. Én, aki azon fáradozok, hogy megőrizzem a család jó hírét, magam taszítottam a famíliát egy lépéssel közelebb a szakadék felé. Szerencsére igaz, hogy ami Vegasban történik, az Vegasban is maradt… nem kapott szárnyra a legfrissebb újság, ez az én egyetlen, piszok nagy szerencsém, miszerint a diszkréció bizonyos esetekben védelmet nyújt a kíváncsiskodó és a döntést rosszalló emberek szeme elől. Szemeim előtt csupán a pátoszos, szürke köd lebegett feleségem képe gyanánt, mikor meghallottam a telefonban a kellemes hangot, ami azonnali találkozóért kiáltott. Felrémlettek bizonyos, nem igazolt részletek, miszerint meglehetősen világoskék szemei, és dús ajkai voltak a kedvesnek, de se igazolni, se cáfolni nem tudtam ezeket a hirtelen támadt ábrándokat. Bár mindig is hideg vérmérsékletű ember voltam, az étteremben ülve még nekem is alkalomadtán a torkomban dobban a szívem, bizalmatlanságom jeléül. Mert ki tudja, hogy az a vadmacska, aki kecses gepárdléptekkel közeledik felém, vajon a vagyonomat, a nevemet akarja tőlem, vagy jobb esetben az azonnali válást. Bár a „jobb eset” kérdéskörét még szükségeltetik kivizsgálni a vizuális élmény tudatában. Visszaülve a székemre nem mulasztom el a lehetőséget, hogy rögvest a poharam után nyúljak, és míg kedves nejem leadja italrendelését, kortyoljak egyet a párás falú üvegpohár aljában megülő aranyló folyadékból. Kis híján mégis belefúlok abba az egy, apró kortyba, mikor nekem szegezi első kérdését. Krákogásomat a szalvétával fedem el, a halovány, elégedetlenül negatív fajsúlyú mosoly kiül ajkaim szegletébe. - Neked aztán felvágták a nyelvedet, kedvesem –akaratlagosan nyomom meg az utolsóként elhangzó szót, kihúzva magamat igazítom el zakóm esését, mielőtt újból visszadőlnék a háttámlára. – Meg ne haragudj, hogy belegázoltam a lelkivilágodba, remélem nem okoztam maradandó károsodást a magadról formált énképedben –gunyoros sajnálkozásom közepette, az őszinteséget groteszk mód megcáfolva terpesztem szét ujjaimat mellkasomon. Alsó hangon hálát kellett volna fogalmaznia a helyszín kapcsán, erre slamposságát kifejezvén még megszólja az étteremválasztást? És még csodálkozik, ha szó éri a ház elejét?! Azt hiszem halaszthatatlan elbeszélgetni valóm támadt a részeg énemmel… Persze, persze, szemrevaló, de a modora meglehetősen vitatható, az elmúlt percek következtetéseképp. - Ne félj, arról, aki meg se köszönvén a kilátásba helyezett drága vacsorát rögtön egy, a gazdagokat negatívan minősítő megnyilvánulással kezd, nem feltételezem, hogy nem hajlamos az udvariatlanságra –arrogánsan villantom fogsoromat, amit egyhamar el is rejtek a whiskys pohár peremén. Mérlegre téve azt, hogy milyen műkincsekkel kecsegtetett az a bizonyos talján úriember, és milyen kellemetlen percek várnak még itt rám, valószínűleg az előbbi felé dőlne a mérce. És én mégis úgy vágódtam kocsiba, mintha bármit is reméltem volna ettől az estétől. Vajon mi volt az, ami erre sarkallt? - Nos, azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy a legjobb innen mihamarabb szabadulni, úgyhogy… -megköszörülve torkomat húzom ki magamat, ujjaimat összefűzve ejtem mindkét alkaromat az asztalra. – Remélem, hogy a válási papírok aláírásának időpontját szeretnéd velem egyeztetni, mert ezek után másmilyen ajánlkozást aligha szeretnék fogadni –ha előrelátó lennék, az ügyvédemet is értesítettem volna a ma esti kis programról, hogy ha lehetséges, akár már az elkövetkezendőkben megszabadulhassak a bizonyos okokból nejemként számon tartott, ám annál inkább egy befásult, feminista élharcosként tündöklő hölgyeménytől.
Temperamentumos nőszemély vagyok, ez tény. Ez azonban senki számára nem volt titok azok közül, akik kicsit is ismertek. Ez a férfi itt azonban nem gyarapította ennek a tábornak a tagjait, éppen ezért nem is várhattam el tőle, hogy ne lepődjön meg azon, ha hangot adok a véleményemnek. Én nem szerettem megjátszani magam, és azt sem kedveltem, ha valaki mást mutatott a külvilág számára, nem pedig azt, aki valójában volt. Logan minden bizonnyal részegen sokkal szórakoztatóbb társaság lehetett, máskülönben nem mentem volna el vele abba a kápolnába, sőt, egy kicsit sem tartottam volna vicces ötletnek. Az alkohol azonban szörnyű dolgokat hoz ki az emberből, az ítélőképessége pedig füstté válik egy másodperc alatt. Velem sem lehetett ez másként, de még csak azt sem voltam képes felidézni magamban, hogy hol találkoztunk. Annyit tudtam, hogy leléptünk a barátnőmmel Vegasba, miután túlestem egy elég kellemetlen szakításon. Soha többet nem fogom alkoholba fojtani a bánatom, annyi bizonyos. Ennek ellenére most is alkoholos italt kértem, ráadásul máris azt fontolgattam, hogy a rám váró beszélgetés mellé nem volt elég erős. Valami rövid kellett volna, olyan, ami kicsit fejbe kólint, noha szükségem volt a józan eszemre. Talán jobban, mint bármikor egész életemben eddig. Azért azt nem tagadhattam, hogy a félrenyelés némi elégtételt adott, de nem alacsonyodtam le addig, hogy teret engedjek a kikívánkozó mosolynak. Inkább belekortyoltam az idő közben kézhez kapott italomba, a pohár pereme mögé rejtve a szám rándulását. Túl kicsinyes lett volna, igaz? Ahhoz pedig nem volt hangulatom, hogy ez a férfi tovább alázzon, noha volt egy sanda gyanúm, hogy ezzel még nem ért véget ma estére az ostorozásom. Ráadásul egyre inkább elbizonytalanodtam abban, hogy felhozzam-e egyáltalán azt, amiért eredetileg kértem a találkozót. Talán meddő próbálkozás lenne részemről, hogy szívességet kérjek tőle. Nem szorult rám, én viszont rá igen, ez volt a legrosszabb az egészben. - Hála istennek emiatt kár lenne aggódnod. Szerencsére elég kiforrott már a személyiségem ahhoz, hogy ez ne tépázhassa meg az énképem. – tudtam nagyon jól, hogy gúnyolódik, az én szavaimhoz pedig lenéző pillantás, és mindennemű kedvességet nélkülöző mosoly társult. Nehogy már a magas lóról egy ilyen férfi képes legyen megalázni! Azt már nem. - Ha azt hiszed, hogy rászorulok a pénzedre, nagyon el vagy tájolva, Logan. – ráztam meg a fejemet könnyedén, újabban kortyolva az italomból. – Egy méregdrága vacsora kevés ahhoz, hogy levegyél a lábamról, és lenyűgözz. Lehet, hogy veled ellentétben nekem nincs pénz még a bőröm alatt is, de ettől függetlenül egy drága vacsoráért még nem fogok térden csúszva hálálkodni neked, amiért így kitüntetsz. Ez amúgy is inkább neked, és a „kifogástalan” ízlésednek szól, nem engem akarsz vele megtisztelni. Jól sejtem? – újabb mosolyt kapott, tekintetemmel valószínűleg vágni lehetett volna. Jól is esne, ha már itt tartunk. - Nem egészen. – szűrtem a fogaim között. – És valószínűleg a nem túl kellemes indítás után majd elküldesz a fenébe, de sajnos nem az a típus vagyok, aki képes hosszú távon megjátszani magát csak azért, hogy jó benyomást tegyen valakire. Megtehettem volna, de nem erre neveltek. – két karomat összefontam a melleim előtt, aztán meggondoltam magam és az asztalra támaszkodtam velük, kicsit közelebb hajolva hozzájuk. – Úgy gondolom – bár valószínűleg te nem értesz ezzel egyet -, hogy a legjobb tisztán, nyílt lapokkal játszani. Én inkább az őszinteségben hiszek, nem a fondorlatokban, még ha ez neked esetleg ismeretlen fogalom is, bár nem szeretnék ugyanabba a hibába esni, mint te, és messzemenő következtetéseket levonni rólad. Szóval ezúton is elnézést! – megadóan emeltem meg mind a két kezemet. - Eredetileg azért kértem, hogy találkozzunk, mert szerettem volna veled egy megállapodást kötni, és a segítségedért cserébe némi pénzt felajánlani. Ám olybá tűnik, hogy egyáltalán nem vagy erre rászorulva, jóindulatra tőled pedig miért is számíthatnék?! – inkább költői volt az utolsó kérdésem, nem is igazán neki szólt. Közben megzavarva a monológomat, megjelent mellettünk a pincét, étlapokkal felszerelkezve. Egyet udvariasan felém nyújtott, a másikat pedig Logannek. - Nem tudom, hogy miből van a láthatóan nagy vagyonod, és a remek kapcsolati tőkéd, ha ide képes voltál ilyen gyorsan asztalt foglalni. Talán semmit nem mond, talán ismerősen cseng a Rhodes név… - ezzel pedig félbe is hagytam a mondandómat, hogy átfuthassam az étlapot, megfelelő vacsora után kutatva.
Marriage lets you annoy one person for the rest of your life.
Tagadhatatlan a férfiak által sokszor hallatott feltételezés, miszerint a nőkkel csak a gond van… Jelen esetben a tragikomédiába illő helyzet következtében elmondhatom, hogy a nejem személyét mindaddig tudtam elviselni, míg ajkait szorosan összezárva tartotta, mert kirívó, kicsit se lehengerlő jelleme mindaddig csak a fejében harsant fel, és nem rombolta le mindazt az összképet, amit a minden hibát nélkülöző megjelenése keltett bennem. Mégis egyhamar kibuktak a száján a szavak, hogy összerombolja az illúziót, ami a felbukkanásakor még egy halovány mosolyt is csalt az arcomra. Olyan férfias, olyan katonás a modora, hogy kedvem támadna szalutáli ridegen kiejtett parancsoló szavai nyomán… feltéve, hogyha azok nem akasztanák meg félúton a nyelőcsövömön csordogáló whisykt, halk krákogásra, enyhe köhögésre késztetve. Az emberek gyakorta tudják, hogy hol a helyük, hogyha egy Whitfield ül velük szemközt… ő mégis úgy szaporáztatja a szavakat irányomba, mintha megfeledkezett volna arról, hogy ennek a névnek kultusza van ebben az országban, és aki megengedheti magának azt a kegyet, hogy közénk sorolhassa magát, az ennek jogán magasabb rangot képvisel a társadalmi ranglétrán. Gondosan hajtom kétrét a fehér vászonanyagot, majd újból fordítva rajta egyet helyezem vissza a tökéletes négyzetre formált anyagot az asztalra egyenest az evőeszközök alá, precízen eligazítva rajta a fényesre suvickolt készletet. - Szeretném azt mondani, hogy megnyugtat ez a tény, de bevallom, az féligazság se volna –isten óvja azt a félnótást, aki a válásunkat követően fejest ugrik vele egy kapcsolatba. Már az első pillanatokban eldőlhet, hogy ki is az, aki a kapcsolatban a nadrágot hordja… alsó hangon egy grátisz ostorral a kezében, hogy a lehető legelőzékenyebb papucsot formálja meg magának. - Egy pillanatig ne hidd, hogy ezzel a vacsorával a lenyűgözés volt a szándékom, mikor elég érthető okokból azért szorgalmaztam magam is a mihamarabbi találkozót, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kimondhassuk a válást. De azért be kell ismerni, megnyugtató, hogy a szép pofi, és a kemény szavak mögött azért csak van ott egy kis ész is, mellyel sikerült rájönni, hogy a fényűzés főként a magam jólétét szolgálja –ha már a személyisége nem ad okot az elégedettség kifejezésére, az mindenesetre egy plusz pont az ő neve, valamint az én részeg énem mellett, hogy nem teljesen sötét. Bár aki ujjat húz az alvilág krémjének egy neves alakjával, az nem feltétlen érdemli ki a „bölcs” megszólítást. - Képes hosszútávon megjátszani magát? –kérdezek vissza az ő szavaival. – Tehát úgy értsem, hogy ezzel a rendezett jeleneteddel most szándékodban állt a jó oldaladat mutatni? Mert javaslom, akkor gyakorold még egy kicsit, mert erre a szerény próbálkozásra sajnos egynél több pontot nem tudok adni –kelletlenül húzom oldalra a számat, majd egy érdektelen vállrándítással emelem a poharamat, hogy türelmetlenül hörpintsek fel egy tetemesebb kortyot. Azt hiszem, hogy a várttól eltérve nem ez lesz az első és egyben utolsó pohár italom a mai este… a pszichiáter valószínűleg elégedetlen lesz a következő kezelés alkalmával, mikor megtudja, hogy a „száraz hét” nem az alkoholmentességet, sokkal inkább a száraz italok hetét szándékozott jelenteni az én értelmezésemben. - Nos, ha már az őszinteség ekkora erény lett ezekben a percekben, akkor őszintén mondhatom, hogy örömmel fogadnám, ha a tárgyra lépnénk, és nem ugranánk fejest a felesleges szócséplésbe –továbbá mutató- és középső ujjam ütemes forgatásával jelzem, hogy nagy hasznát látnám annak, hogyha a szavai nem a magunkfajtákat kívánná gyalázni, annál inkább az eddig értelmetlen találkozónknak kívánna meg egy kis löketet adni egyenest addig a pontig, amikor diadalittasan, mindkét fél által elégedetten állapodhatunk meg abban, hogy mindenki megtartja a maga nevét, és vagyonát. Mert az biztos, hogy ha szándékában is áll pénzt lejmolni tőlem a válás okán, egy dollárnál többet nem kívánok a nevére írni. - Tudod, aranyos, hogy éppen amiért feddtél engem, pontosan ugyanazon hibába esel bele, és általad kreált tévképzetek rabigájába kívánod hajtani a fejemet. A jóindulatom vitathatatlan, éppen azon múlik, hogy ki, és hogyan kéri tőlem a szívességet. Csak úgy oldaljegyzékként megjegyezném, eddig nem áll jól a szénád, de kérlek, a világért ne hagyd abba! –bátorító pillantással, ám egyáltalán nem elfedett mosollyal tekintek át az asztal túloldalára. Egy apró biccentéssel fogadom el a felém nyújtott étlapot és azzal a lendületességgel fel is csapom az előételek soránál… - Még egy whiskyt, legyen szíves! –fordulok a pincér felé, akibe rögvest belefojtom a szót, még mielőtt hangot adhatott volna ki az eltátott száján. Bólint, majd sebtében el is oson a bárpult irányába… hány efféle kellemetlen beszélgetésbe hallgathatnak bele egy átlagos munkanapukon!... - Rhodes… meglehetősen hálás lennék, hogyha felfrissítenéd az emlékeimet –vagy akár úgy is mondhatnám, hogy hogyha elmondaná a háttértörténetét az említett családnévnek… Ha nem ugrik be automatice a személy a név mögött, ott már alapvetően rossz ponttal indul a személy, de hát nem akarom becsmérelni a családfáját, még a végén további csorbát szenvedne az eddig is több ponton sérelmezett jó hírem.
Kirázott a hideg attól, hogy milyen karót nyeltnek tűnt ez a pasas. Miért pont egy ilyet kellett kifognom? Már most tudtam, hogy nagy valószínűség szerint szarul fogok kijönni ebből az egész helyzetből, és rövid úton meg fogok hátrálni. Inkább lemondok a pénzről, minthogy el kelljen őt viselnem egy éven át, minden egyes napon. Egyetlen porcikám sem kívánta ugyanis, és képes lettem volna inkább hitelt felvenni, semmint vele szövetkezni. Azt hiszem, hogy a viselkedésével belőlem is a legrosszabbat hozta ki, ugyanis igyekeztem elég határozottnak látszani ahhoz, hogy érdemesnek találjon egy üzlet megkötésére. Valószínűleg ezért tűntem olyan szigorúnak, pedig alapvetően egyáltalán nem volt rám jellemző ez a fajta viselkedés. Fogjuk csak a zavarra. - Elhiszem, hogy borzasztóan mutat a nagy valószínűség szerint makulátlan múltadban ez a kis ballépés, de előfordul az ilyesmi. – negédesen rámosolyogtam, felé emelve a poharamat. – Isteni szerencséd, hogy nem az aranyásó típus vagyok, aki igyekszik megragadni ezt, na meg a pénzedet. Tudod, hogy megtehetném… - biztosan lett volna olyan, aki valóban meg is próbálja. Nem tudtam egyébként semmit sem róla, sem a nevéről, vagy a családjáról. Ez olybá tűnt, hogy közös bennünk. - Ó, ez most egy bók akart lenni? – szemöldököm kérdőn ugrott meg. – Nahát, alig hiszek a fülemnek! – még a poharamat is leraktam a kezemből, szépen az asztalra helyezve. Szívem szerint odacsaptam volna dühömben, de nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy jelenetet rendezzek. Amúgy sem lett volna értelme. – Várj egy pillanatot, hadd élvezzem ki! – kértem teátrálisan, feltartva az egyik kezemet, mintha ezzel akarnám ténylegesen is belé fojtani a szót. - Azt hiszem, hogy félreértettél! – fejemet enyhén megbillentettem oldalra, mire megcsillantak a nagyanyám gyémánt fülbevalói a fülemben. – Pontosan arra utaltam, hogy nem érzem szükségét annak, hogy megjátsszam magam, és úgy tegyek, mintha egy elbűvölő, butácska nő volnék. Naiv, csendes, behódoló. Az ilyeneket kedveled inkább, nem? Akit lehet irányítani, és mindenre némán rábólint. – persze nem tudhattam, hogy így van-e, de mivel én nem ilyen voltam, és ez láthatóan cseppet sem nyerte el a tetszését, így jogosan ezt a következtetést vontam le. – Erre én nem vagyok képes, soha nem is voltam. – szögeztem le, csak hogy tisztán lássunk mind a ketten. – Ennek ellenére most olyan helyzetbe kerültem, hogy mégis szükséges lenne együtt működnöm, és fejet hajtani más akarata előtt. – szusszantam egyet kelletlenül, ezzel is kifejezve, hogy mennyire nem önszántamból van ez a mai találkozó. - Mint említettem, előre is elnézést érte! – hangsúlyoztam újra, hiszen felesleges volt felhívnia erre az apróságra a figyelmemet, miután már én magam is szóvá tettem az imént. – Már magam sem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán ér-e annyit ez az egész, hogy beavassalak, kedves férjem. – az utolsó két szót erősen nyomtam meg, kissé talán hangosabban ejtve ki őket, mint kellett volna. Mint ő szerette volna, mert nyilván nem szívesen büszkélkedne el velem. Pedig ránézésre szép pár voltunk, hogy a fene vinné el. A Nagyapám egészen biztos, hogy tisztában volt vele, kicsoda Logan Whitfield. Csak az a kár, hogy velem elfelejtette mindezt megosztani. - Aha, remek… - dünnyögtem az orrom alatt. Ez még nem jelentett semmit, csupán azt, hogy nem azonos körökben mozogtak. Igyekeztem hát nem megsértődni, és isteni szerencséje, hogy ő sem kezdett becsmérelni. Vagy, akár meg is játszhatta magát pusztán azért, hogy bosszantson, egyelőre nem tudtam eldönteni. – Akkor mondom úgy, hogy ROSCO. Rhodes Ocean Shipping Company. Így már ismerősebb egy kicsit? – kiittam az utolsó néhány kortyot is egy hajtásra. Még soha nem próbáltam a családommal villogni, mostanáig. Most, egy ilyen ember társaságában kénytelen lettem megtenni. - Hajók, Logan. Szállítmányozás, logisztika, hajóépítés és javítás, effélék. Néhány leányvállalat a Tengerentúlon… - vetítettem előre, hogy mennyi mindent is takar a Rhodes név. – Elnézést! – intettem magamhoz az egyik arra járó pincért. Egyébként nem vagyok feminista egy kicsit sem, csak képes vagyok megállni férfi nélkül is a saját lábamon, így azt sem szándékoztam megvárni, hogy ő rendeljen nekem italt. – Kérnék még egy vodkamartinit duplán, és egy tequilát. – láttam a pincéren a meglepettséget, de nem érdekelt, hogy az itteni puccos nők nem szoktak ennyit inni egy vacsorához. Az sem érdekelt mellesleg, hogy Logan mit gondol erről, ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy muszáj védekeznem vele szemben, hogy ne írjam le magam végképp, és visszavonhatatlanul. - Ehhez a beszélgetéshez szükségem van egy kis erősítésre. – jegyeztem meg kissé zavartan, amit igyekeztem azzal leplezni, hogy a tányéromra szegeztem a pillantásom, amíg véget nem ért az arcomon az égető érzés. – Azt hiszem, hogy a legutóbbi alkalommal nem mutatkoztunk be egymásnak, vagy valószínűleg egyáltalán nem emlékszel rá, mint ahogyan arra sem emlékeztél, hogy nézek ki. – nem kerülte el a figyelmem, amikor megérkeztem, még ha eddig nem is tettem szóvá. – A nevem… Pardon, a lánykori nevem Veronica Jillian Rhodes. Kapiskálod már? – közben felé nyújtottam a kezemet, ha már egyszer bemutatkoztam.
Marriage lets you annoy one person for the rest of your life.
Azt tartják, hogy a házasság a legszentebb kötelék, ami két ember között köttethet… egy olyan kapocs, amit senki fia nem választhat szét, ami a lelkeket életre szólóan összeköti. Kérdem én… ha ez a „házasság” valóban olyan magasztos, felsőbb hatalomtól eredő, a nagykönyvben elrendelt dolog, akkor mégis miért teszik legálissá azt, hogy a borgőzös elmék szüleményeképp két vadidegen ember egy szemernyi kis szexuális fellángolás végett kimondhassa a boldogító igent? Magam se tudom, hogy azért emelem az égre a tekintetemet, mert onnan várom a választ, vagy így kívánom kifejezni azt, hogy mennyire hidegen hagy, és voltaképpen mennyire alantas az a beszélgetés, amit most a „kedves nejemmel” áll módomban leművelni. Minden jogom meglenne ahhoz, hogy lehúzva a pohár alján forgó, alig pár korty whiskyt felpattanjak az asztaltól, majd nemtetszésemet kifejezvén angolosan távozzak az étteremből, tudomására hozva azt, hogy ha lehetséges, legközelebb csak az ügynökeink jelenlétében a válókereset felett roskadva találkozzunk legközelebb, és lehetőleg utoljára. Mégis valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag olyan szikár testtartással, és arrogáns félmosollyal fogadom az engem ért kritikákat, mintha azok tűrésére kárhoztatott volna valaki, és nem saját akaratom volna a remekbeszabott vádaskodás. - Nagyon ingerszegény életet élhetsz, hogyha ezt máris bóknak veszed –sajnálkozva biggyesztem le ajkaimat, noha szemeim sejtelmes csillogással jelzik, hogy voltaképpen egy degradáló vigyor kívánkozik a számra a szavak alátámasztása végett. – Látom, a színház nagy kedvenced lehet, mert maga a szituáció is nem több egy abszurd bohózatnál. Most meg ez a színi előadás… életemben nem láttam ennél pocsékabb performanszot, de a világért nem akarom megzavarni ezt a röpke epilógust, úgyhogy majd ha kikönnyezted magad, talán egyről a kettőre léphetnénk –türelmesen nyúlok el a poharamért, hogy kisvártatva annak fenekére nézhessek. Noha nem kerülöm el a lehetőséget, hogy mind odáig a pohár pereme fölött tekintetemet szorosan a hölgyön tartsam. Nyilván ezzel büntet a karma… elhamarkodottság, figyelmetlenség, a kelleténél több pia, és egy csodás küllemű feleség, aki kibírhatatlan modorral rendelkezik. Végül is, az lett volna csak a hab a tortán, és mondhatni maga a jackpot, ha egy angyali teremtést fogadtam volna személyében ezen a pompás helyen. - Hm… -halkan, gunyoros nevetéssel horkantva ejtem le alkaromat az asztalra, ujjaim kelletlenül dobolnak a pohár vékony üvegoldalán. – Csak szeretnéd azt hinni, de az előző feleségem tudna egy s mást mondani erről –tény és való, sokszor szerettem volna, ha Olivia nem olyan csökönyös, ha nem akar mindenáron saját karriert, saját pénzt… kézenfekvő megoldás lett volna, de nem akartam megváltoztatni, elvégre mindenkinek kell egy hobbi, nem? Még ha ő nem is gondolta annak, és serényen megkísérelte elhitetni velem, hogy amit ő képvisel az valós, a társadalom számára szükséges munkakör. Egyetlen hibája az volt, hogy a csökönyössége mellé még naiv is volt, és nem tudta felmérni azt, hogy mindaz, amit ő fizetésként a zsebébe tesz, az még zsebpénznek is alig csúfolható… de hát az emancipált, élvonalbeli feminista nőkkel nehéz harcot vívni. És nézzük csak meg, hogy ki akadt most a hálómra!... - Na! Ezt akkor lassan meg is tehetnéd, mielőtt elunom a szituációt… -elcsigázottan nézek karórámra, majd enyhén felvonva a szemöldökömet újból vissza Veronica-ra. Nyilvánvaló, hogy már csak a szimpla kegyesség tart a helyemen, elvégre ő szenved a konkrétumok kimondásával, nem én. Márpedig a magamfajták szeretik precízen és lényegre törően kezelni a helyzeteiket, nem pedig kerülgetve a témakört, mint az a bizonyos macska a forrókását. - Valószínűleg te húzod a rövidebbet, drágám, nem pedig én, hogyha a „nem” mellett döntesz –jegyzem meg mintegy mellékesen a nyilvánvalót, amit ő is tökéletesen jól tud. Hogyne tudna, hiszen többször is tanúbizonyságot tett arról, hogy nem pátoszos köd lappang a fejében, amit egy-két szép szóval, és egy sármos mosollyal át lehet hidalni –vagy éppen megerősíteni, mielőtt a józan paraszti észhez érkeznének a lekoptatást sejtető szavak. Veronica azonban tudja, hogy hogy használja ki a lapjait. A meglehetősen gyér előjátékot olyan erős ütőkártyával folytatja, hogy akaratlanul is haptákba vágom magam, mikor a Rhodes név említésre kerül. Összevonva szemöldökeimet nyúlok zakóm szárnyaihoz, hogy eligazítsam magamon az anyagot, mielőtt újból a széknek vetném a hátamat. Tehát ROSCO… nem egyszer próbáltunk meg velük alkudni, bevonni őket az ügyeinkbe, de mindhiába. Próbáltuk megszorongatni őket, és rátenni a cégre a kezünket, de minden kísérlet sikertelen volt… Apám diplomáciai érzéke vitathatatlan volt, de még ő is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy hosszú távú egyezséget kössön Mr. Rhodes-zal. Egy-két kisebb, nem túl rizikós ügyletünkben segédkeztek, de a nagyobb falatokban soha nem voltak partnerek. Én is nem egyszer kíséreltem meg eddigi vezérigazgatói státuszom alatt a felkeresésüket, próbálva pénzzel, védelmi pénzzel csábítani őket, de mindig csődöt mondtam… legalábbis mostanáig. - Csak nyugodtan! –adom meg a zöld utat, mintha legalábbis az én véleményemtől függne a rendelése, miközben magam is az ajkaimhoz emelem a poharamat, hogy kortyoljak az aranyló szeszből. – Bármennyire is próbálsz rossz színben feltüntetni, valld csak be, hogy neked se derengett több a nevemnél –persze, láttam a felismerés halvány szikráit fellobbanni a szemében, mikor megpillantott a távol eső asztalnál, de addig a név mellett bizonyára egy nonfiguratív maszkulin alak díszelgett. - Tehát Veronica Rhodes –óvatosan fogom ujjaim közé a felém tartott apró kézfejet. – Bemutatkoznék magam is, de bizonyára többet tudsz már rólam, mint amennyit a rögtönzött ismertetőm tudomásodra hozna –ezzel pedig vissza is vonom magam mellé a kezemet… vagy legalábbis a pohár mellé, hogy tenyerembe foghassam a párás falú üveget. - És akkor te lennél a hírhedt Alexander Rhodes örököse… noha nem tudom, hogy miként akarsz kilyukadni a megboldogult nagyapád említésével a történet minket érintő részéig, de egyre nagyobb érdeklődéssel várom –halovány mosollyal fűzöm össze ujjaimat, előredőlve a széken támaszkodok meg az asztalon alkarjaimmal, hogy fürkész pillantásomat minél áthatóbban mélyeszthessem a hasonlóan rideg, kék szempárba.
Annyi volt csupán a gond a bicskanyitogató viselkedésével, hogy kényszert éreztem rá, hogy leszedjem arról a magas lóról, amiről beszélt velem. Már most egyértelművé vált számomra, hogy egy sznob, magától eltelt, önimádóhoz sikerült hozzámennem, aki lenézi az általa kevesebbnek ítélt embereket, és nem is rest megalázni őket. Utáltam, mikor valaki lekezelően bánt másokkal, azt meg különösen nehezen viseltem, mikor nekem szólt ez a csodás viselkedés. Most is csak azért nem hagytam még faképnél, mert rá voltam utalva, máskülönben valószínűleg felképeltem volna, és már itt sem vagyok. Lehet, hogy teátrális jelent lenne, de kit érdekel, ha utoljára látom? - Inkább csak belőled nem nézek ki többet… - fűztem hozzá, mintegy mellékesen, amikor a környezetemre tett egy újabb sértő megjegyzést. Tisztában voltam vele, hogy én sem éppen a legjobb oldalamat mutattam, de így is vissza kellett fognom magam, hogy ne legyek annyira bunkó, mint amilyen lenni tudtam volna. Magamban számtalanszor kellett nyugalmat mantráznom, mielőtt még olyan meggondolatlan dolgot tennék, amit később alaposan megbánok. Így hát, a hirtelen kikívánkozó szavak helyett sóhajtottam egyet, és magamban elszámoltam először ötig, aztán kénytelen voltam tízig folytatni. Ha továbbra is magamat adom teljesen, akkor meddő vita fog kialakulni közöttünk, és csak még jobban elharapódznak az ellentétek. Nem ez volt a mai találkozó célja, távolról sem. - Még szerencse, hogy nem színészkedésből élek, nem igaz? – azért egy negédes, pengevékony mosolyt mégiscsak sikerült kipréselnem magamból, noha nem volt egyszerű visszanyelni a további sértéseimet. Annyira, de annyira szerettem volna elküldeni a fenébe, és szörnyű érzés volt, hogy mégsem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Most nem. Talán majd máskor. - Kezdem sejteni, hogy miért a múlt idő… - szúrtam azért oda, az előző feleség említésére. Azért nem mondom, hogy nem lepődtem meg. Nem tűnt nálam sokkal idősebbnek, és máris volt egyszer házas. Több tapasztalata volt akkor ezen a téren, mint nekem, ennyi bizonyos most már. Vajon mi lett a nővel? Szívesen megkérdeztem volna, de sejtettem, hogy válaszra sem méltatna, úgyhogy felesleges időpocsékolásnak ítéltem meg. – Hogy oda ne rohanjak! – forgattam a szemeimet. – Befejeznéd ezt a pökhendiséget? Már ha képes vagy ilyesmire. – nem voltam teljesen meggyőződve róla, de azért egy próbát megért. Baromi sértő, mikor a másik az óráját nézegeti folyton, mikor te beszélsz hozzá. Az egészet csak nehezítette, hogy eleve kellemetlenül éreztem magam a helyzet miatt. Azért azt láttam, hogy amikor bedobtam a családnevem, meg párosítottam hozzá a céget is, már derengett neki valami. Mondhatnám, hogy némi elégedettséget éreztem, de nem küldtem felé önelégült mosolyt, csak feszülten pislogtam rá, várva valamiféle reakciót. Meg aztán, a megrendelt italom is megérkezett, amire most úgy éreztem, hogy hatalmas szükségem van. Nem vagyok az a típus, aki vedelésre adná a fejét, de háborgó idegeimnek most jót tett, a bátorság hiányáról már nem is beszélve. Kellett egy kis lelket önteni saját magamba, hogy ezt a beszélgetést le tudjam folytatni felnőtt emberhez méltóan. - Ezt azért nem mondanám. – szögeztem le, majd halványan, talán most először őszintén rámosolyogtam. – Az internet csodákra képes… - utaltam arra, hogy azért utána néztem ám, mielőtt megjöttem. Ciki lett volna, ha elsétálok mellette, de rólam aligha találhatott volna bármit is, kivéve a Facebook profilom. Nem voltam nagy szenzáció, nem tettem le semmi olyat az asztalra, ami miatt hírekbe kerülhettem volna, vagy a celebek sorába emeltek volna. – Egy kicsit. – bólintottam, miközben megszorítottam enyhén a kezét. Nem kezdtem el erőlködve bizonygatni a rátermettségem és a dominanciám, csak éppen annyira akartam határozottnak tűnni, amennyire voltam. Kicsinyes lett volna amúgy is, ha ezzel próbálok visszavágni. - Azt nem tudom, hogy te ki vagy, csak azt, akinek a média mond. – és utáltam is az egészet, de a gazdag emberek életének valahogy mégis a része. A nagyapám befolyásos volt, így félő, hogy hamarosan én is a figyelem középpontjába fogok kerülni, különösen most már egy ilyen férjjel. – Igen, olybá tűnik. – bólintottam, arra pedig inkább nem tértem ki, hogy én vagyok az egyetlen is, mivel apám meghalt, a nagybátyám pedig rossz útra tért már nagyon sok éve. – Nos, a helyzet úgy alakult, hogy a nagyapám szenzációs üzletember volt, viszont végtelenül romantikus is, a vidám és különös ötleteiről már nem is beszélve. – kezdtem a kis bevezetőmet, közben kényelmesen hátra dőltem a széken, ujjaimat azonban összefontam magam előtt az asztalon a pohár körül. - Ezek szerint már tudod, hogy sajnos nincs köztünk többé. Ő volt az egyetlen, akinek elmeséltem a mi kis kalandunkat, ő pedig gondolta megleckéztet még utoljára, mivel hitt a házasság szentségében. – még mindig nem tudtam pontosan, hogyan álljak mindehhez, így próbáltam nem tiszteletlenül forgatni a szemeimet. – A napokban olvasták fel a végrendeletet, amiben volt egy záradék. – enyhén beharaptam az ajkamat. – Csak és kizárólag akkor kaphatom meg az örökségemet, ha nem érvényteleníttetjük a házasságot, hanem egy évig igazi házasokként élünk. Amint letelt a 365 nap, és elmondhatjuk, hogy mi megpróbáltuk, enyém az örökség. – dobtam le a bombát. – És ehhez természetesen kellesz te is. – fújtam ki hosszan a levegőt, várakozóan nézve rá. - Eredetileg szerettem volna felajánlani egy összeget az együttműködésedért cserébe, mivel nekem egyáltalán nincs szükségem a vagyonára, nem ezért szerettem. Soha nem érdekelt, nem is ebben nőttem fel. Nekem csupán egy részére van szükségem, de közben ugyebár rájöttem, hogy te sem vagy éppen pénz szűkében, így… - végül csak megvontam a vállaimat, és függőben hagytam a mondandómat. Eleget mondtam, és most rajta volt a sor. Már készültem rá lélekben, hogy ellenállásba fogok ütközni.
Marriage lets you annoy one person for the rest of your life.
Számát se tudnám megmondani, hányszor futott át az agyamon a lehető legegyszerűbb kérdés: miért vagyok még mindig itt? Mi az az erő, ami még mindig arra késztet, hogy szemközt üljek „életem választottjával?”, és egy sehova nem vezető oda-vissza harcot folytassak vele? Talán mert minden létező ellenszenve mellett képes olyan mértékben húzni a konkrétumok kibökését, hogy amennyire morfondírozok azon, milyen jó is lenne hazaérve egy pohár whisky-t tölteni magamnak, pont annyira várom már, hogy végre közölje, mi okból is gyűltünk ma itt össze. Mert én mondom, ez esetben nem érvényes az a meglehetősen „poénos”, és csúcsra járatott válasz, hogy „azért, hogy ne legyünk széjjel”. Orrom alatt mormolva egy „m-hmm”-t vonom arrogáns mosolyra ajkaimat. Érdekes, hogy pont akkor hagynak el apám tanai, amikor leginkább gyakorolnom kéne azokat. Mert mire tanított minket szerfelett nagy bölcselkedéssel az öreg Whitfield? Az udvariasságra… vagyis, jobb fogalmazás az, hogy az udvariaskodásra. A látszat megtartására, miszerint tetőtől talpig úriemberek vagyunk, gálánsak, megnyerőek. Ha valóban komolyan venném ezt a szükségtelen meetinget, valószínűleg a legjobbamat nyújtanám… így viszont, hogy a legfőbb kommunikációs készségünk az, hogy egymás fejéhez vágjuk az ismeretlenség tükrében az alaptalan, felszínes sértéseket, leginkább egy komolytalan, gyerekes időtöltéssé alakul ez az este. És hiába, nem tudom elhessegetni a gondolatát annak, hogy a munkám elvégzése után már otthon ülhetnék a bőrfotelben egy pohár, aranyló whiskyvel… a whisky már megvan, már csak az első felét kéne beváltani a magamnak tett ígéretnek. - Még jó, hogy nem nekem kellett ezt kimondanom, a végén talán azt is sértésnek ítélted volna meg. De így… -rántom meg a vállamat érdektelenül, majd az alkohollal leginkább benedvesítve a számat kortyolok egy keveset. A tény legalább megnyugtat, hogy az enervált, dühödt mosolya mögött ott rejlik a valós érzés, miszerint ha tehetné, távozna… feltéve, ha belefojtott abba a pohárnyi whiskybe, ami a tenyerem közt szorongatott üvegben morajlik. Mondani se kell, az érzés mindezen beszélgetésünk után kölcsönös. - A házasságom végének oka csakis az érintettekre tartozik, nem másra –jegyzem meg határozottan. Talán még egy kis harag is felcsendül a hangomban, ami az előzményeket tekintve nem is véletlen. – Remélem ezt egyhamar mi is elmondhatjuk magunkról… -fűzöm még hozzá, semmiképp se mellékesen. Az akkor, ittasan hozott döntésemért úgy gondolom, életem végéig szégyenkezhetek. Semmiképp se mások, sokkal inkább magam előtt. Elvégre nem kívánom nyilvánosságra hozni ezt a frigyet, a közösségemben rajtam kívül csak legfiatalabb öcsém értesült róla, aki hasonlóan illuminált állapotban tanúskodott a kápolnában. - Persze, ha te befejezed a felesleges szájtépést, én rögvest rád, nem pedig az órámra, és az elvesztegetett percekre fogok figyelni –mi sem egyszerűbb, ugye? Fogalmam sincs, hogy mivel foglalkozik kedves feleségem, de bizonyos, hogy valami olyasmi a hivatása, ami a folytonos beszédre jogosítja fel, így már csak megszokásból is ontja magából az indokolatlan beszédet. A szónoki előadása azonban rögvest létjogosultságot nyer számomra, mikor a nagyágyú, Alexander Rhodes neve kerül terítékre. Érdeklődve húzom ki magamat, kissé fészkelődve a helyemen könyökölök fel az asztalra, tökéletesen kifejezve, hogy innentől kíváncsian várom a folytatást, ha már az eddigi, túlzottan hosszú felkonferálás kellően eluntatott, hogy egy ilyen információmorzsa már eksztázisba hozzon. - Áhh! A média… -halovány mosoly fut át ajkaimon, míg visszavonom a pohár mellé a kezemet. – A médiának nem érdemes hinni. Sokszor túlontúl beleássák magukat olyan részletekbe, amik legkevésbé se igazak –bár esetemben sokkal inkább a pozitívumok azok, amiket górcső alá vesznek, függetlenül, hogy valósak-e avagy nem. Segítek: nem azok. Mert, bár meglehetősen jól hangzik, hogy „Logan Kael Whitfield, a Whitfield International Transport Company igazgatója újból jótékonysági estet tartott, aminek bevételét a helyi kórház felújítására fordítja”, de ha lapoz egyet az ember, ott lesz az, hogy „Azonosítatlan holttestet találtak a mólóban”. Érdekesség: az is én voltam. Az egyik következik a másikból. Amíg az embereim elvégzik a piszkos munkát, én valami indokot, egyéb alibit találok magamnak, hogy semmi esetre se terelődjön rám a gyanú. Volt már szerencsém a rend éber őreihez, de van az a pénz, ami a legádázabb gyilkosokat is kihozza a börtönből. Fejemet enyhén oldalra biccentve, mellkasom előtt írva leg körkörös mozdulatokat a kezemmel lögybölöm a whiskyt, esetenként a számhoz emelve a poharat, hogy kortyolhassak belőle, mielőtt a jég beleolvadna a drága italba. Sóhajtva a hosszasnak ígérkező sztorizgatás okán dőlök előre, hogy alkaromon támaszkodva meg az asztalon, apró bólogatások közepette hallgassam, és ha szükséges, szortírozzam a felesleges információkat. „Csak és kizárólag akkor kaphatom meg az örökségemet, ha nem érvényteleníttetjük a házasságot, hanem egy évig igazi házasokként élünk.” Ezen kijelentés után olyan magasra szökken a szemöldököm, hogy kis híján egybeolvad a hajammal. Szívem szerint visszakérdeznék, hogy „hogy mondod?”, de az igazság az, hogy nem akarom még egyszer hallani, anélkül is kellően nyilvánvalóra sikerült. - Nos… -kihúzva magam nyúlok a nyakkendőm csomójához, hogy megköszörülve a torkomat igazítsam meg a bordó anyagot. – Ez felettébb érdekes –jegyzem meg röviden és tömören, noha a valóság az, hogy jelenleg mást nem tudnék kibökni. - És akkor mi lesz? Mit ajánlasz fel, hogy megnyerj magadnak, mint egy éves házasságod férfi alanyát? –pimasz mosollyal pillantok át a sok, felesleges asztaldísz felett. – Aztán jók legyenek az ajánlatok, mert ha jól tippelek –márpedig jól tippelek-, jogomban áll nemet mondani, az pedig… –szisszenve vonom oldalra a számat. - …neked elég kellemetlen lehet.
Szerintem természetes, hogy zavaromban húzni akartam az időt, mert valahogy nem akaródzott segítséget kérnem valakitől. Utáltam, ha másra voltam utalva, márpedig most kénytelen lettem volna egyezséget kötni, és együtt működni, bármilyen nehéznek tűnt is. Azt viszont már most eldöntöttem, hogy bármi lesz is, könyörögni nem fogok neki, mert ennyire azért nem áhítozom arra a pénzre. Így is elég kellemetlen volt a helyzet, megalázni már semmi esetre sem szerettem volna magam. A kötözködő megjegyzésére csak egy lekezelő pillantásra futotta tőlem, semmi többre. Túlléphetett volna már ezen a színészkedés dolgon, de nem hibáztathattam. Biztos olyan üresfejű libákkal szokott kezdeni, amilyen én nem vagyok, de hát különben sem ismert engem. Lehet, hogy a látszat más volt, lehet, hogy soha nem is fog igazán megismerni, de ez most nem is számított. Nem bevágódni akartam nála, de ő sem törekedett arra, hogy jó benyomást tegyen rám. Fő az őszinteség, igaz? - Te hoztad fel, nem én! – vontam meg a vállaimat, amikor az előző házasságáról beszélt. Én legalább nem büszkélkedhettem egy már befuccsolt friggyel, ez is valami. – Igazán kedves. Hobbid a feleségek gyűjtése? – piszkáltam meg egy kicsit, ha már ő is engedélyezett magának egy beszólást. Hiába voltam vele tisztában, hogy így soha nem fogunk egyről a kettőre jutni, mégsem bírtam ki, hogy ne szúrjak oda, ha éppen sértve éreztem magam. Amiatt sohasem kellett aggódni, hogy én magamban tartsam a véleményem. - Igen, tudom. Nem véletlenül említettem meg, hogy csak annyit tudok rólad, amit ott lehetett olvasni. – húztam ki magam. – Hála istennek nem ejtettek a fejemre, így aztán nem hiszek el mindent, amit az újságírók firkálnak. Nem ez alapján foglak megítélni, hanem gondoltam meglátom, hogy milyen vagy valójában… - azt persze már nem teszem hozzá, hogy nem pont ilyenre számítottam. Kicsit kifinomultabb modorú, normálisabb fickót vártam, de ez jutott. Betudom annak, hogy felelőtlen döntést hoztam, és most iszom meg éppen a keserű levét. Amikor végül csak sikerült kinyögnöm a végrendelet különleges kitételét, egy kicsit mindenképpen megkönnyebbültem. Ez volt az egyetlen dolog, amin túl akartam lenni már azóta, hogy felolvasták a rám vonatkozó részt, és most végre sikerült. Innentől úgy voltam vele, hogy utánam a vízözön, többé nem rajtam múlt, hogy mi lesz kettőnk sorsa. Az azért egy egészen picit elégtétellel töltött el, hogy láttam kiülni az arcára a meglepettséget. Valószínűleg tökéletesen letükrözte az én akkori arckifejezésemet, amikor először hallottam ezeket a szavakat. - Én nem így fogalmaznék. – javítottam ki, mert egyáltalán nem találtam érdekesnek, gonosz tréfának már sokkal inkább. A nagyapám végakarata azonban szent volt számomra, is igyekeztem tiszteletben tartani. Még akkor is, ha felállt tőle a hátamon a nem létező szőr is. – Igazából halványlila gőzöm sincs. – vallottam be őszintén, keresve a tekintetét. – Jobban örültem volna, ha sikerült kifognom valakit, akinek egy pennyje sincs, de olybá tűnik, hogy nem volt ilyen szerencsém. Ahogy én látom, mindened megvan, így a pénz kicsit sem motivál, amit egyébként szerettem volna cserébe felajánlani. – túrtam bele zavartan a hajamba, és gyorsan kortyoltam egy nagyot, aztán eltoltam magam elől a poharamat. Nem kívántam többet, amit akartam, azt már kiböktem. - Persze, mondhatsz nemet. – bólintottam kurtán. – Igazából pontosan erre számítottam, de gondoltam egy próbát mégis megér… - vontam újra vállat, aztán az asztalt kezdtem fixírozni. – Kellemetlen lenne, viszont nem vagyok olyan pénzhajhász, hogy könyörögni kezdjek neked. Azt ne is várd! – jelentettem ki, a mondandóm végére pedig újra belefúrtam kék íriszeimet az övéibe. – Ha nem sikerül megegyeznünk, akkor egy alapítvány fogja kapni a vagyont. Túlélem, de megmondom őszintén, jól jönne az a pénz kezdőtőkének. – nyílt lapok, még mindig ezt mantráztam magamban. Nem akartam kétségbeesettnek tűnni, de nyilván sejtette, hogy akarom a pénzt, ha már előhozakodtam ezzel az egésszel, bármilyen ciki is. - Úgyhogy inkább mondd meg te, hogy mit kérnél cserébe azért, hogy megpróbáljuk teljesíteni az egy évet? – szusszantam hosszan, mert bizony ez volt a legnagyobb kérdés. Mit adhatsz valakinek, akinek mindene megvan?
Marriage lets you annoy one person for the rest of your life.
Áldatlan állapot. Más, ha akarnám se tudna eszembe jutni a jelen körülményről, ami az össze nem illő személyiségek okán még kellemetlenebb, mint egy elbaltázott gyökérkezelés. Általánosságban ül az arcomon az ügyet illető semlegesség, holott magamnak is szükséges beismernem, kellően felcsigázott már a túlhúzott előjátékkal. A cseppet sem kellemes kis csevej ami kettőnk közt kialakult, a másik szükségszerűtlen felpiszkálása már túlontúl kezd az idegeimre menni ahhoz, hogy az elkövetkezendőkben is tovább tudjam folytatni azt, különösebb elégedetlenségkifejtés nélkül. Márpedig aki ismer, az tudja, hogy ha valami nem tesz a kedvemre, azt nem a kulturált úton fogom lejárni, ellenben keresetlen szavak szöknek a számra, van, hogy túllőve az ildomos hangerősségen. Hogyha van bennem pia, ez a faktor csak még jobban fokozódik… márpedig az eddig ledöntött whiskymennyiség már kellően munkálkodik bennem ahhoz, hogy még egy avagy két pohárral pedzegetni kezdje a pszichiáter által elnyomott, avagy elnyomni kívánt agressziót. Azt hiszem fontos napirendi pont lenne elgondolkozni azon, pontosan mi is lehetne a helyes lépés, ha a Whitfieldek dühkezelési problémájáról van szó. Mert az acélidegű pszichiáterek gyakorta befuccsolnak, márpedig az egészségügy ezen skáláján azt hiszem már a tető súroljuk. - Tudod, vannak, akik baseballos kártyákat gyűjtenek, mások autókat. Én a feleségeket –rántom meg érdektelenül a vállamat, de hangszínemben kellően érzékeltetve, hogy a szavaim mögött nem rejtőzik valós jelentéstartalom. Volt idő, amikor a feleség témakörrel nem viccelődtem, és vérmes oroszlánként vetettem magam arra, aki bármi rosszat is mondott a nejemről- még úgyis, hogy otthon az én tenyerem lenyomata ékítette Liv arcát. Sarkos felfogás, de hozzám tartozott, az én tulajdonom volt, szerettem, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, talán azt is mondhatom, hogy még mindig szeretem, vagy legalábbis abbéli érzelmeket táplálok iránta, amit anno a házasságunk idején. De az is lehet, hogy már csak a nosztalgia mondatja velem, és a tudat, hogy életemben először ő volt az, akivel szemben játszmát vesztettem. Egy Whitfield soha nem veszít, mégis leküzdte őt egy Monaghan… egészen nevetséges, csak egy azon emlékek közül, ami hosszú távú gondolkodás során dühre gerjeszt, így nem is érdemel többet ennél a kósza gondolatnál. Főleg nem úgy, hogy velem szemközt ül a jelenlegi feleségem. - És letaglózott a látvány, mi? –arrogáns mosolyra görbülnek ajkaim, fél szemöldököm kérdőn ugrik a homlokom felé, majd vissza annak eredeti állapotába. Tudom, hogy azon a skálán, ami a szimpatikusságot méri, mínuszban végzek az átlagemberek körében. Még szerencse, hogy alapvetően az ő véleményük az én esetemben nem mérvadó, így könnyedén söpröm le a véleményformálásokat, mint egy oda nem illő porszemet a méregdrága öltönyömről. Bár az esetek többségében csak egy kényszeredett mosollyal megköszönik a részvételt, és odébbállnak- Veronica viszont az eddig tapasztaltak alapján nem fogja elengedni az istenadta lehetőséget, hogy valamilyen módon, burkoltan, vagy pont, hogy nyíltan, de hangot adjon a véleményének. A végrendelet rá vonatkozó pontjának említése azonban felér egy arculcsapással. Na persze nem egy olyanéval, ami fájó, égő nyomot hagy a képemen, egyszerűen csak felélénkít, és az esetleges bódult állapotomból felrázva aktív résztvevőként figyelek oda a szavaira. Rhodes mindig is furfangos, taktikás öregúrnak ígérkezett, de nem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben keresztbe tesz a saját unokájának annak egy kétes ügyletére hivatkozva. - Majd legközelebb felemelek egy „szarkazmus” táblát –jegyzem meg félvállról, ajkaimhoz emelve a rohamos fogyásnak indult whiskyt, amiből annak rendje szerint csenek még egy kortyot, hogy szinte csak a felvizezett jég maradjon utána. Ellököm magamtól a poharat, de még nem intem a pincért egy újabb körre. – Hallom valóban nem ejtettek a fejedre. Ezek szerint te is látod, hogy valami „személyre szólóbb” ajándékkal kell kedveskedned, ha meg akarsz nyerni magadnak –szándékosan teszem két mutatott macskaköröm közé a bizonyos szavakat. Azt hiszem kellően egyértelmű, hogy az önmagát termelő cégem révén abban az öt percben, amíg itt ültem, és iszogattam a whiskymet végighallgatva a számomra kissé se lehengerlő sztorit, több pénzt kerestem, mint mások egy hónap kőkemény munkájával. Sajnos ez az élet reális oldalának egy csúf igazsága- legalábbis valaki számára biztosan, és kifejezetten élvezem, ahogy tobzódnak a számlámon a nullák egy előkelő, cseppet sem szégyenletes számjegy végeként. És nem mellesleg nincsen benne se pont, se vessző. - Azt hiszem az túl egyszerű megoldás lenne, márpedig kellően felcsigáztad az érdeklődésemet ahhoz, hogy ne induljak el homlokegyenest az ajtó felé egy tömör, de velős „nem”-et követően –és most érkezett el az alkalom, amikor magamhoz intem a pincért, és újból a lelkére kötöm a rendelésemet. Gyorsan térül-fordul, mert már az ujjaim között tarthatom a vékonyfalú üvegpoharat, benne a kezem útját lekövető, hömpölygő itallal. - Először is, fontos megjegyezni, hogy nem fogok lejjebb adni az életszínvonalamból, így nem áll módomban se a manhattani lakástól, se a brooklyni villától megszabadulni, ezáltal az összeköltözés az én javamra fog szolgálni –az „összeköltözés” szócska egészen marja a számat, szinte rendellenesen hat még a kiejtése is. – Viszont ami fontosabb… akarom a Rhodes vállalatot –azt hiszem nem is lenne szükséges ennél többet mondanom, egy korty után mégis szólásra nyitom a számat. – Az apám hosszú éveken keresztül próbált fuzionálni a nagyapáddal, viszont a kisebb ügyek kivételével nem tudtak megállapodásra jutni. Most viszont, hogy adott a lehetőség, nekem kell a ROSCO –nem „szeretném”, nem „jó lenne”. Nem. Nekem kell a vállalat ahhoz, hogy a nagyratörő, nemzetközi terveimet meg tudjuk valósítani.
- Értem! – biccentettem a poénkodása hallatán. Azért reméltem, hogy nem egy Kékszakállt sikerült kifognom, mindenesetre egyáltalán nem volt kedvem itt ücsörögni vele, és akkor még finoman is fogalmaztam. Tudtam, hogy bizonyos tekintetben az én hibám, amiért ennyire elhúztam a dolgot, de olyan nehéz volt kimondani mindazt, amit meg kellett osztanom vele, mintha csak a fogamat húzták volna. – Márpedig én nem szeretek egy lenni a sok közül. – tettem még hozzá mintegy mellékesen. Hogy ezt úgy értelmezte-e, hogy el akarok válni, hogy ne tartozzak hozzá, vagy úgy, hogy soha többet nem lehet több felesége utánam, azt már az ő fantáziájára bíztam. - Mármint a te látványod? – kérdeztem vissza, a homlokomat ráncolva. – Persze, nem látod, hogy mennyire hanyatt dobtam magam tőled? – görbültek gunyoros mosolyra az ajkaim, holott be kellett vallanom magamnak, hogy legalább nem volt kellemetlen ránézni. Ugyan lerítt róla az arrogancia, de legalább a vonásaival nem volt probléma. Elég válogatós nőszemély vagyok, de úgy tűnik, hogy még részegen is volt annyi eszem, hogy jól megválasszam a partneremet, már ami a külsőségeket illeti. - Nyilvánvaló. A hozzád hasonló férfiak túl rafináltak ahhoz, hogy egyszerűen belemenjenek valamibe, vagy szívjóságból segítsenek. Nem csak egy ismeretlennek, hanem úgy alapvetően bárkinek. – állapítottam meg. Nagyon bosszantott, hogy pont egy olyanba kellett belefutnom, amilyen ő. Sajnos attól, hogy tisztában voltam a veszélyekkel, és naiv sem voltam, nem volt olyan gondolkodásom, mint egy üzletembernek. A nagyapám azonban okos ember volt, és láttam tőle egy-két dolgot. Úgy sejtettem, hogy az újdonsült férjem sem különb ez alól, máskülönben nem tudná megállni a helyét az üzleti életben. Csak azt sajnáltam, hogy pont én keveredtem bele most ebbe, akinek semmi köze nem volt ehhez a világhoz még távolról sem. - Ezért igazán hálás vagyok. – szűrtem a fogaim között, pedig lehet úgy úsztam volna meg a legjobban, ha tényleg itt hagy faképnél. Akkor ugyan elveszíteném a pénz nagyobb részét, de talán valamennyi még így is maradna, amiből el tudnám indítani a saját vállalkozásomat. Szép álmok, igaz? Túl egyszerű lett volna, mert most már láttam az őszinte érdeklődést a szemeiben. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ezek után nem fog csak úgy ereszteni, még ha meg is próbálja elhitetni velem, hogy nem érdekli annyira a nyomorom. - Azt hiszed talán, hogy a nagyapám a gettóban élt egy másfél szobás panelben?! – kérdeztem vissza hitetlenkedve. Már megint ez a nagyzolás, amitől a hideg futkosott a hátamon. – Nem kell aggódnod egy pillanatig sem, eszem ágában sem volt téged megfosztani az otthonodtól. Attól még, hogy ez a helyzet, nem jelenti azt, hogy bármiről is le kellene mondanod, ami a tiéd. Erre nem tér ki a végrendelet, egyébiránt nekem is van egy lakásom Manhattanben, meg Brooklynban is. – tettem hozzá mintegy mellékesen. – Illetve a nagyapám villája, de dönthetsz te, hogy melyik ingatlanodban kívánsz élni. – tettem egy kézmozdulatot, ezzel is jelezve, hogy egyébként engem abszolút hidegen hagy ez az egész. - Annyit elárulok elöljáróban, hogy van egy kutyám, és nem vagyok hajlandó megválni tőle. – közöltem nemes egyszerűséggel, mert bizony Riley oda megy, ahová én. Ebben nem voltam hajlandó engedni. Közben kortyoltam még egy utolsót az előttem lévő pohárból, ám kis híján félrenyeltem a kijelentése hallatán. – Azt nem! – böktem ki végül, továbbra is krákogva. – Biztos nem véletlen, hogy a nagyapám nem ment bele az üzletbe. A családom építette fel a vállalatot, és nem fogom elkótyavetyélni. Kizárt! – ám hiába mondtam mindezt annyira határozottan, tudtam, hogy rátalált arra, amit igazán akart. Úgyis ragaszkodni fog hozzá, mint kutya a csonthoz, főleg, hogy nem akartam adni. Most már ehhez fogja kötni az egész megállapodást, ez egyértelmű volt még számomra is. - A cég továbbra is az enyém lesz, és a családomé. Viszont lehetsz ügyvezető igazgató, és néhány részvényt is adok neked. – mondtam némi mérlegelés után. – De nem olvaszthatod bele a saját vállalatodba, arról szó sem lehet! Ezt tudom neked kínálni, és azt hiszem, hogy ez is több, mint amit adni szándékoztam, vagy egyáltalán a nagyapám adott volna valaha is. – ujjammal köröztem a pohár peremén újra és újra a zavarodottságom miatt. – Hajlandó vagy ezt így elfogadni? Valószínűleg jobban tudnád irányítani a céget, mint én, de csak és kizárólag ilyen formában engedem. A ROSCO továbbra is a Rhodes család tulajdona. – ragaszkodtam a saját elképzelésemhez még mindig. – De, mint férjemnek, lehet részesedésed belőle, és lehet gyümölcsöző üzleti kapcsolat a két vállalat között. Ehhez mit szólsz? – ő a céget akarta, én az egy év házasságot. Végül is, szerintem elég korrekt kompromisszum lehetett volna mind a kettőnknek. Ha nem megy bele ilyen formában, úgysem fogja megkapni még ennyire sem a családi vállalkozásunkat.
Marriage lets you annoy one person for the rest of your life.
Mosolya nyomán vonom feljebb ajkaim szélét, már-már megközelítőleg vetve felé egy hozzávetőleges mosolyt- na de közel se különben, mint amilyet ő célzott felém. Meg kell hagynom, a sok negatív ellenére mégis csak szórakoztató, és ha őszinte akarok lenni magammal, kellően figyelemfelkeltő a jelensége. A puszta ténye annak, hogy nem egy azok közül, akik elcsábítani vágynak, és szűkölnek, ha elpillantok mellettük, érdekessé teszi. Persze, borsódzik tőle a hátam, és agyérgörcsöt kapok a vontatott beszélgetéstől, az értelmetlen adok-kapoktól, de a látvány és a magabiztosság… szó se róla, imponáló. Valahogy mindig vonzottak azok a nők, akik nem csak szépek, de okosak is. Ellenben ne legyenek annyira eszesek, hogy a dacuk és a női egyenjogúság-tudatok közepette ne tudjam megszelídíteni őket. Bár azt hiszem, itt nem csak erről van szó… őt be kell törni ahhoz, hogy simulékony legyen. Már persze, ha a helyzet ezt kívánja… - Puszta szívjóságból, mi? –gunyorosan horkantok fel, a kelleténél talán nagyobbat kortyolva a whiskey csökkenni látszó tartalmából. – Az, hogy mennyire vagyok támogató szerintem közel se mérhető azzal, hogy egy évet akaratomon kívül házastársi monogámiában élek egy nővel, csak azért, hogy megkapja a jussát, amit a papa csak feltételekkel adományoz neki. Nagylelkű ember vagyok, erről többen tudnának nyilatkozni, de nagy pechedre ennyire nem –hogy a viharba ne lennék nagylelkű?! Annyi pénzemet szívják el a bizonyos segélyszolgálatok, hogy rossz nézni a számlámról lepergő összegeket. Azonban, hogy kellően szimpatikus legyek a közmédiának, és az esetleg rajtakapások idején legyen alibim, szükséges megtennem ezt-azt… például jótékonysági esteket adni, és azokra elmenni, hogyha más lenne az aktuális házigazda. Tehát, bár be kell látnom, a nagyvonalúságom merőben nem rajtam múlik, de ezt csak mi, Whitfieldek tudhatjuk. Hitetlen felcsattanása akaratlanul is a homlokomra repíti a szemöldökömet. Magam se tudom, milyen mérhetetlen rágalommal sújtottam a nagyapját, de kedvem volna védekezőn, szinte megadva magamat a magasba tartani a kezemet. Feltéve, ha nem az lennék, aki, és ő nem az lenne, aki… - Eszem ágában se volt firtatni a nagyapád életszínvonalát. Biztos vagyok benne, hogy ő is puccos villában élt, de közel se érdekel másé, ha ott az enyém –ez már afféle territórium kérdése. Minden „alfahím” a saját területén érzi igazán komfortosan magát, mert ott tagadhatatlanul ő az úr. Momentán a drága, megboldogult Rhodes kulipintyóján is én lennék az, de… nos, miért használnám más levetett lakását? – Azt hiszem ebbe a birtok kérdésbe ne menjünk bele… -sokat sejtető mosollyal célzok ezáltal az ő brooklyni és manhattani lakására. A kutya krízis hallatán fedetlenül vonaglik egyet a szemöldököm, a kikívánkozó gondolatomat inkább a whiskey-m utolsó kortyával nyelem le. Azt tartják, hogy minden kapcsolatban kell áldozatot hozni, nem?... Még akkor is, hogyha ez egy kényszer szülte helyzet… - Rendben van –adom meg az abszolút diplomatikus választ egy apró biccentés következtében. Büdös, mocskos, bolhás dög ami a kennelbe való, nem lakásba, de rendben van… Ha már a nagylelkűségemet emlegette, hát tapasztalja csak meg! „Azt nem!”. Piszkos élvezettel vonom rókáéval hasonlatos, sunyi vigyorra ajkaimat. Most osztották ki a nyerő lapokat, amivel ha jól játszok, így vagy úgy, de ki tudok csalni belőle egy all-in-t. - Hát… ez egészen szomorú –elnagyoltan biggyesztem le ajkaimat, ujjaim feszülten dobolnak a pohár falán. – Akkor ez esetben úgy tűnik, nincs is miről beszélnünk –rántom meg a vállamat érdektelenül. A nagy becsben tartott Rhodes vállalat, amit, hiába az öreg Rhodes halála, olyan vasmarokkal őriznek, mintha nem lenne holnap. Szemérmetlenül mustrálom az arcát, szinte pislogás nélkül figyelem arcának minden egyes rezdülését. Elevenére tapintottam, és ha kell neki a pénz –márpedig kelleni fog, más esetben már csak hűlt helyét figyelném-, bele fog menni az üzletbe. A kellemetlen csönd az ő hangja révén törik meg, felszegve államat, érdeklődve ráncolom homlokomat, míg ajánlatát hallgatom. - Ügyvezető igazgató… –visszhangzom eltűnődve a szavait. Van az, amikor a dupla-vagy semmi játékra hajt az ember, de olybá tűnik, be kell érni ez egyszerű picsi-pacsival. Ez így is több mint amit valaha is reméltünk… pár évvel ez előtt még tartózkodott tőlünk Rhodes, hiába ajánlottunk neki annyit, amiről egy átlagember álmodni se mer, ő tartotta magát, szilárdan, megtörhetetlenül. Ezzel is megnyílhat a lehetőségek tárháza, hogyha élni tudunk a körülményekkel… márpedig nem volt még olyan, hogy elszalasztottuk volna a sikert. - Legyen –adom be a derekamat elcsigázottan. Kezemmel intek a pincér felé, először a poharamra bökve, majd kettest mutatva neki, érzékeltetve, hogy a társaságom is igényli. Ha papírforma egyezség nincs, hát igyunk rá. - De semmi szemfényvesztés –szögezem le. – Minden hivatalos papíron ott fog szerepelni a nevem. Ha bármikor is értésemre kerül, hogy sérelem éri a jogaimat, felbontom az egyezségünket –azt hiszem a feltételek kellően egyszerűek, és egyáltalán nem teljesíthetetlenek. Ha látná az öreg Rhodes, hogy mivé lett a félte őrzött cége csak azért, hogy az unokája megkaparinthassa a pénzt… így viszont csak azzal a közhellyel élhetek, hogy: forog a sírjában. - Akkor… -biccentve köszönöm meg az asztalhoz szállított poharakat, majd magamhoz ragadva a sajátomat tartom azt át felé az asztaldíszen keresztül. – A házasságunkra –tagadhatatlanul idegen a szó, még ízlelgetnem kell, de a tények tények maradnak: innentől kezdve Logan Kael Whitfield, az International Transport Company tulajdonosa és főigazgatója, valamint a ROSCO ügyvezető igazgatója bekötötte a fejét, és „boldog házasságban él”.
- Nem is vártam. Igazából senkitől sem várnám, hogy úgy segítsen nekem, hogy semmivel nem honorálom. Én úgy tartom, hogy az ember alapvetően önző lény. Ki jobban, ki kevésbé. Te inkább az előbbi kategóriába tartozol szerintem, már ne is haragudj! – emeltem fel megadóan a kezeimet, mert nem sértegetni akartam, ez pusztán a véleményem volt, az eddigiek alapján levont következtetésem megfogalmazása. – Ettől függetlenül nem várnék ekkora szívességet sem tőled, sem mástól. – zártam rövidre ezt a témát, ezzel is jelezve, hogy azért sem naiv nem vagyok, sem a fejemre nem ejtettek hála istennek. Talán nem voltam jártas az üzleti életben, de jártam egy ideig olyan szakra, ahol ezt tanították, és a magamhoz való eszem is megvolt. Csak tapasztalatnak voltam híján, de senki nem születik úgy, igaz? Még az sem, aki gyakorlatilag beleszületik ebbe a világba. - Nem kell aggódnod, jól nevelt kutya, és nem az idegesítő, táskában hordható fajtából való. Azok nem kutyák. – ezzel kívántam jelezni, hogy én semmilyen téren nem tartozom az agyatlan cicababák táborába. Sem kinézetet tekintve – maximum, ha úgy akarom -, sem az eszemet és az ízlésemet figyelembe véve. A kutyák terén is ott kezdődött nálam a házi állat, hogy legalább a térdem fölé ért a feje. – Remélem, megbarátkozol majd vele… - ezt pedig olyan őszintén mondtam, hogy még magamat is megleptem. Ha Rileynak, neki és nekem együtt kell élnünk, akkor ez volt a minimum, hogy elviseljék egymást. Még jó is kisülhet ebből, nem? Nem… - Hát, nagyon úgy tűnik! – vágtam hozzá dacosan, de nem elzárkózóan. Azt a lehetőséget utasítottam vissza, amit ő akart, de kompromisszumot kötni kész voltam, ezért is gondoltam át gyorsan, hogyan jöhetnénk ki ebből mind a ketten jól. Muszáj volt cserébe adnom valamit, és láttam, hogy ez már eléggé felkeltette az érdeklődését ahhoz, hogy hajoljon az üzlet megkötésére. Bármi legyen is majd a vége. - Rendben! – bólintottam én is, amikor beleegyezett az ajánlatba, amit felkínáltam. Igazából egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy elég kecsegtető lesz számára, de olybá tűnt, hogy ő is nagyon szerette volna ezt, ha ennyit leadott az eredeti igényeiből. Egy kis sikert magamban elkönyveltem, és mérhetetlenül örültem is, a határtalan megkönnyebbülésen túl. Talán kihoztam ebből a legjobbat, ami tőlem telt, még ha nem is éppen úgy, ahogyan szerettem volna eredetileg. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű menet, de nehezebbre sikerült, mint amire számítottam. - Te vagy kettőnk közül a nagy szemfényvesztő, nem én! – ez volt a sanda gyanúm, és úgy gondoltam, hogy nagyon is jól látom. Jó emberismerő vagyok – vagy legalábbis nem olyan rossz –, és azt súgták az ösztöneim, hogy nagyon ért ahhoz, hogy úgy forgassa a lapokat, ahogyan neki jó. Emberemre találtam, mondjuk úgy, de talán az egy év alatt én is leszek egy kicsit dörzsöltebb üzletasszony, mint amilyen most vagyok. Főleg egy ilyen férfi mellett. - A házasságra! – koccintottam a saját kézhez kapott poharamat az övéhez. Miután kortyoltam egyet, komolyan néztem rá, megállapítva magamban, hogy azért nem is olyan visszataszító a látvány, amit ne bírnék elviselni egy időre. – Lesz egy ügyvéd, aki ellenőrizni fog minket, és azt hiszem, hogy valami párterapeutához is mennünk kell. Ezen felül együtt kell élnünk, mint egy igazi pár. A nyilvánosságnak is meg kell tudnia hamarosan… - kezdtem sorolni, amiről én már tudtam. – Cserébe megjelenek veled mindenhol, remélhetőleg azért nem vagyok olyan vészes, hogy el kelljen dugni az emberek elől. – halovány kis mosolyra szaladtak az ajkaim, ahogy a tekintetét kerestem. - Ó, és a céget érintő dolgokról mindent tudni akarok, ez remélem természetes számodra is! – jutott eszembe hirtelen. – Mindenről tájékoztass, és szeretném, ha partnerek lennénk ezen a téren is, nem csak a házasságban. – még ha nem is igazi házasság, a látszatnak meg kellett lennie, az üzleti téren viszont ragaszkodtam a valódisághoz. – Nélkülem nem dönthetsz a céget érintő ügyekben, világos? – fűztem össze az ujjaimat. - Nos, akkor mikor bútorozzunk össze, és hová kellene mennem? – tettem fel a következő engem érdeklő kérdést.
Kezdőlap
