Még egy utolsó üzenetet elküldtem Richardnak, hogy ne keressen a következő tíz órában, mert nem vagyok hajlandó senkivel sem törődni, beszélgetni pedig pláne. A telefonomat kikapcsoltam az üzenet elküldése után, csak hogy a felszabaduló ujjaim a vörösboros pohár szárát érjék, hogy az ajkaimmal kapaszkodhassak bele az üvegbe, nagy kortyokban engedve le a torkomon a bíbor nedűt. Hosszú sóhaj szökött ki ajkaimon. Már vagy huszonöt perce csak ültem, miközben tudtam, hogy már rég a kádban lehetnék, de nem vitt rá a lélek arra, hogy meg is tegyem. A szemeim mégis csak a kikapcsolt fekete készüléken nyugodtak, végül egy rövid dilemmát követően ismételten bekapcsoltam. Nem vártam meg, hogy a készülék háttérképe felvillanjon, már álltam is fel, hogy átszeljem a lakást, hogy a sarokkádnál megengedhessem a csapot. - Ha még egyszer keresztbe teszel nekem, megbánod, hogy megismertél! - a dugót Sandro szavainak visszhangjára a gondolataimban csúsztattam be a lefolyóba, engedve, hogy a tűzforró víz a bőrömre zubogjon. Csak egy gondolatnyit cseppentettem a habfürdőből a vízbe. Másfél órája emelte fel a hangját velem szemben és hiába közöltem vele, hogy menjen a francba, nem használt. Ha lehunytam a szemeimet, az a karakteres arc nézett vissza rám, akiért egykor totálisan odáig voltam. Ma már csak megvetettem azért, amit tett velem. Nem, soha nem bántott, tettekkel sosem. De olyasmibe rántott bele, aminek a részese soha nem akartam volna lenni. - Megmondtam, hogy készen kell lennünk, hogy fogadhassuk őket! Ott dekkolnak abban a kibaszott kikötőben és nem jön a haszon! Maggie, nem viccelek, oldd meg! - tíz centiről dörögte az arcomba ezeket a szavakat, és ahelyett, hogy a fülemet-farkamat behúztam volna, acélos tekintettel néztem bele a mélybarna íriszekbe és a legszívesebben leköptem volna. Hogy lehet valaki ekkora nárcisztikus vadbarom? Megráztam a fejemet, mielőtt még elborult volna az agyam, száműzve a gondolataimból az exemet caplattam ki a telefonomért, hogy a hangfalakat bekapcsoljam egészen hangosra, aztán a zenét is kiválasszam a telefonomon. Gondolkodás nélkül nyomtam rá a mostani kedvencre, az egész albumtól lúdbőröztem, gyönyörű volt. És ameddig a gondolataim a zene körül forogtak, addig sem kellett semmit sem megoldanom. A már csak pár korty bort eltüntettem, aztán ahogy visszaindultam a fürdőbe, menet közben válva meg az addig még viselt vastag anyagú térd fölött végződő fekete ruhámtól, a szintén fekete harisnyától és a fehérneműtől is, hogy amikor a vizet elzárjam, már ruhátlanul merüljek el a vízben. Hátammal dőltem neki a hatalmas kád falának, tarkómmal kapaszkodva meg az akrilkád szélében, hogy az ujjaimmal taszítsak el egy habfelhőt a vízen magamtól, hogy aztán annak útját nézzem a felszínen lebegni. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem ilyen életem lenne?! Tagadhatatlanul vágytam Richard közelségére, holott egyértelmű volt, ha itt lenne, nem akarnék a közelében maradni. Mindig is ennyire kettős voltam vele szemben, habár nem igen tudott ezekről a pillanatokról. Azokról az érzésekről, amik miatt bizalmatlan voltam mindenkivel hosszú időn keresztül. Hagytam, hogy a forróság átjárja a testemet, ha Sandro emlékét képtelen is volt lesöpörni rólam a habos, jázmin illatú víz. A drámaian nyugodt zene dallamaiba a csengőm harsánysága rondított bele, én pedig akaratlanul is összerándultam a kádban. Este tizenegykor senki nem szokott keresni. Rendszerint azért, mert szinte nem is voltam itthon. Maximum aludni jártam haza. Arra sem foghattam a csengőt, hogy csak hallucináltam, mert másodjára is belerondított a zene dallamába, aztán harmadik után mielőtt következett volna a negyedik, kikászálódtam a kádból. A negyedik csengetésre már ütemes léptekkel szeltem át a nappalimat víztől nedvesen, mezítláb, menet közben kötve meg a pőre bőrömre felvett szatén köntösömet, hogy azért mégis csak nézzek ki valahogy. Pucéran csak nem állhatok a zaklatóm elé, nem igaz? A zár nyelve fordult egyet, szinte úgy téptem ki a helyéről az ajtót is, hogy farkasszemet nézzek az ajtónállómmal. - Szia! - erélyes sürgetéssel a hangomban köszöntem rá Caitlynra, és hogy őszinte legyek, meglepett a jelenléte. Ő se szokott sűrűbben hazajárni, mint én. - Mit keresel itt? - csak nem eltévesztette a lakás számot? Az övé eggyel arrébb van. Jó, lehet, hogy nyers voltam, ezért lágyítottam a korábbi kérdésemen. - Úgy értem.. tudok segíteni bármiben? - tanácstalanul álltam meg vele szemben az ajtóban, és nem, nem fogom beinvitálni. Vagyis nem volt szándékomban. Csak a fürdőre vágytam és aztán az ágyamra. És egy kiadós alvásra. Még csak meg sem kíséreltem kinézni a folyosóra. Nem akartam még több hívatlan vendéget a küszöbömön.
Fekete karikák sereglenek a két szemem alatt, de azt hiszem nem is gond, ha mára befejeztem a melót, és legközelebb csak két nap múlva kell mennem, addig is lesz időm kiheverni, hogy Emma meghalt. Nem értettem…én jó gyógyszeradagokat írtam fel, és az éjszaka még jól reagált az antibiotikumokra is. Az eszemben ott zsongott a pillanat, amikor kimondtam a halál időpontját, és az egész team megtörten meredt rám. Így is húsz percen át masszíroztam a szívét, nem akartam leállni, és beismerni, hogy kudarcot vallottam egy tízéves kislánynál. Megint előtörtek belőlem a depresszív hajlamok, és szinte menekültem a kórházból. Aiden-nek meg sem írtam, hogy mi történt, ma éjszaka bent kell lennie, és nem hiányzik, hogy rám törje az ajtót. Egyedül akarok lenni, talán sírni, de ahhoz is elég kimerült vagyok, hogy könnycseppet ejtsek. Nem szabadott volna érzelmileg közel engednem. Meséket olvasnom, fantasy regényeket adni a kezébe, és az ügyeletem egy részét az álmai őrzésével töltenem. Mennyire értelmes volt, és pozitív. Sosem értettem, hogy ezeknek az apró lényeknek, honnan jön ez a sok okosság, és vidámság. Tanítani kellett volna a felnőtteknek a küzdeni akarást. Lassan pillantok le a jéggé fagyott ujjaim között tartó pórázra. Szivar szükségleteit nem hagyhattam figyelmen kívül. Az esti sétánkat rójuk céltalanul, megállok, ha akar, és bámulok ki a fejemből. Árnyéka vagyok a megszokott Caitlynnek, az eredményeim napról napra kísértenek, és kifutok az időből, ha sokáig hagyom a kérdőjelet a fejem fölött. A mosolygás sem megy ma, csak egy kiadós alvást kellene produkálnom, de kétlem, hogy menne, mondjuk az alkohol? Nincs otthon semmim, a legutóbbi üveg bort is megittuk közösen Aiden-el, nem szeretnék a boltban sem sorban állni, vagy emberek közé menni. Megcsavarom a pórázt a csuklómon, és kisebb gomolyagfelhőt fújok ki a számon a hideg miatt. Manhattanre rászállt az első hó, idén nem sokat esett eddig, de ami késik, az nem múlik. Gyönyörködnöm kellene az utcai fényekben, de csak haza akarok menni. - Pisilned kellene. – a hangomban van némi él, hogy siessen a kis mancsom, de szerintem nem vagyok rá hatással. Vakkant egyet, és feltúrja az oszlop melletti avart. Még az hiányzik, hogy kaki legyen belőle, na jó, nem bánnám, mert akkor hajnalig kibírja. A feszítő mozdulat megvan, popókat helyzetbe állítani, aztán kezdetét veheti a nagy erőlködés. Elfordítom a tekintetemet róla, az egyik kirakatot szúrom ki, és megvárom, hogy végezzen. Utána az egyik zsebemből előhalászom a zacskót, és felszedem a kezemre csúsztatva vele a végterméket, és az első kukába hajítom. - Okos vagy. – dicsérem meg, és a bejárat felé vezetem. A portás már mosolyogva pillant rám, amikor becsukom az ajtót. - Jó estét Ms. Wallace. – leguggolok, hogy kicsatoljam a pórázt, és a kezembe vegyem az ebemet. - Magának is Andre. – köszönök vissza egy halovány mosollyal, és a lift felé menetelek. A lábaim is fájnak, de az arcon nyalástól csak felnevetek. - Nem szabad. – lépek be a felvonóban, és megnyomom a megfelelő gombot. Ez a szeretetgombóc a legrosszabb napjaimon is képes megvigasztalni. Megvakarom a füle tövét, és az ajtóhoz megyek, de megüti a fülemet egy ismerős dallam. Túlságosan is passzol a hangulatomhoz a drámai akkord. Mennyire azonosulni tudok a filmmel, úgy döntök, hogy beeresztem a kutyámat, és rá is zárom az ajtót, aztán némi hezitálás árán átkopogok a szomszédba, de a dal elnyom minden más zajforrást. Biztosan zavarni akarom ma este Maggie-t? A szociális mutatóim azt kiáltják igen, így a csengőt választom. Két próbálkozásom sem elegendő, csak a negyedik távlatában nyílik az ajtó, és a törölközős szomszédommal nézek farkasszemet. – Szia… - köszönök rá bizonytalanul, mert úgy tűnik, hogy megzavartam a relaxálásban. – Én, csak…hallottam a zenét. – pillantok rá, aztán oldódik a feszültség. – Ezt ismerem, és bocsánat a zavarásért, csak passzolt a hangulatomhoz. Nincsen véletlenül borod itthon? Holnap veszek neked egyet, csak jólesne elszürcsölgetni. – végül ezt az utat nyerem meg, hiszen nincs okom ráakaszkodni.
A volt férjem volt az, akinek a hatására beleszerettem a vörösborba. Ez a szerelem a válásunk után is kitartóan ostromolt, és a mai napig képtelen voltam lemondani róla egy-egy hosszúra nyúló nap után, amikor ténylegesen csak azt akartam, hogy egyedül lehessek. Az ágyam melletti éjjeli szekrényen épp egy Thomas Harris kötet nyugodott, a mintás könyvjelző a százhatvanhetedik oldalra simult rá. Csakis arra várt, hogy a kezembe vegyem és fellapozhassam végre. A lakásom csendjében és néha Cait kutyusának apró vakkantásai kíséretében. Kedveltem azt az ebet, soha nem tett rossz fát a tűzre, legalábbis így kívülállóként nem érzékeltem ezt. Előfordulhat, hogy tulajdonképpen mindezt amiatt gondoltam így, mert ritkán láttam a bundást. Ki tudja? És most? Caitlyn panda szemei nem épp a kipihentségét hirdették, de ki vagyok én, hogy felrójam ezt neki? A leharcolt ábrázatára együtt érző pillantással mértem végig, ujjaimmal támaszkodva meg az ajtóm élén, alig rebbenő érintéssel csak. Nem zártam el az utat előtte, ha éppen olyan kedve lett volna, akkor simán betrappolhatott volna a lakásomba. Az más kérdés, hogy eddig csak páran merték megtenni ezt. Richard, de neki mindig szabad utat hagytam. És Sandro. Aki akkor jött és ment, amikor ő akart. Nem voltam képes rajta kiigazodni a mai napig, és ezt ő természetesen élvezte. Minden pillanatát. Én pedig majd szétrobbantam a hirtelen fellobbanó haragtól, de nagyon jól tudta, hogy kiadni, kifakadni nem fogok. - Igen? - kérdeztem vissza, ahogy jelezte, hogy ismeri a zenét. Akaratlanul is a vállam felett hátrapillantottam a lakásba, a nagy nappaliba, mintha onnan várnám a megoldást. - Nem igazán járok moziba - mégis mikor mentem volna? Mint látható, egy relaxáló fürdőt sem tudok nyugodtan venni, anélkül, hogy buta gondolatok ne mocskolnák be a nyugalmam. - ... csak egy ismerősöm mutatta a zenét. Akkor megtetszett, a filmet még nem láttam - magyaráztam, mintha érdekelte volna. Feladtam. Felsóhajtottam. - Te voltál? Biztosan Gosling vett rá arra, hogy megnézd - mosolyogtam rá a lányra, csak hogy ne tűnjek bunkónak, amiért nem érdeklődöm felőle. Azt csak nem kérdezhettem meg, hogy mitől festett ilyen szarul. Ajánlották az Az című filmet is, de amikor megtudtam, hogy kicsoda benne a főszereplő, viszolyogva, legbelül félelemtől átitatott sikollyal mondtam rá nemet. A gyerekek réme volt, és az enyém is. Szinte senki sem értette, hogy a bohócoktól való rettegésem miből fakad. Gusztustalanok voltak, ezen nem lehetett szépíteni. És félelmetesek. Nem viccesek. - Ömmm - most mondjam azt, hogy igazából csak boron éltem? Az túlzás lett volna, de nem csak a hűtőmben volt szinte egy teljes polc a boroknak szentelve, hanem a tartóm sem hobbi szintű volt, hanem az a stabil, huszonnégy palackot elbíró faszekrény. Az első dolgom volt beszerezni ezt pluszban a berendezett lakásba, amikor beköltöztem ide. Imádtam. - Van.. egy pár - újra hátranéztem, csak hogy megbizonyosodjak arról, tényleg nem ittam meg minden létező boromat. Szerencsére nem. - Milyet szeretsz? - kérdeztem visszafordulva Cait felé egy mosoly kíséretében. Csak nem kérdezhettem mindezt savanyú arckifejezéssel, nem igaz? A következő pillanatban már fordultam is a szekrény felé, hogy szemrevételezzem a mini gyűjteményem. Azt az EGYETLEN palackot senki sem fogja megbontani, azt, amit még a nászúton vásároltam. Fogalmam sem volt, hogy miért ragaszkodtam ennyire ahhoz a boldogsághoz, amit akkor éreztem, de így volt. Elléptem az ajtóból, hogy lassú, óvatos léptekkel közelítsem meg a faragványt, és csak halványan hajoltam meg, hogy lássam is, miket rejtett a jelenlegi gyűjteményem. - Édes? az csak Sangria van, nem tudom, ismered-e - kezdtem bele.. - van pár fehérem, száraz, félszáraz, némi vörösöm.. szárazak, félszárazak.. egy kis rosé - így felolvasva egy kissé mintha alkoholistának látszottam volna, de mindenki megnyugtatására közölném, hogy nem, nem vagyok az. - Azt hiszem igazából minden fajtám van - összegeztem felegyenesedve, ahogy visszafordultam a szomszédom felé, aki ha be is jött a lakásba, nem állt szándékomban leharapni a fejét. - Talán még whiskey is kallódik valahol.. Figyelj, nem akarunk itt pubot nyitni? - nevettem el magam szórakozottan, némi kínlódó éllel a hangomban. Biztos megélhetés lenne. Megtámaszkodtam a bortartó szekrény mellett, hogy a lányt figyeljem, hogyan is dönt. És mit is szeretne igazából. Tényleg csak egy bort?
Szivar lenyugtatta a séta alatt egy picit a hullámzóra sikeredett kedélyemet, mert hiszen elveszíteni egy beteget sohasem könnyű, de nekem még rátesz egy lapáttal, hogy kicsi gyermekekről van szó, akik előtt ott állt volna az élet, ha nem keríti hatalmába a rák a szervezetüket. Ez egy olyan kórság, melyre még nincs gyógyír, és ami van, mint mentőöv, az sem túl humánus. Nem mondanám, hogy ellenzem a kemoterápiát, de sajnos előfordul, hogy csak ront a helyzeten, és jobb lett volna, ha hozzá sem nyúlunk a beteghez. A legutóbbi eredményeim óta nem kifejezetten rajongok a kórházi légkörért, és ezek az alkalmak jobban megviselnek, mint előtte. Aiden nincs itt, hogy megóvjon a rossztól, és néha nem is árt, ha nem látja, hogy mennyire magamba tudok fordulni. A folyosón csak egy ismerős dallam állít meg. A ritka alkalmak egyike, amikor ellátogattam moziba, éppen ez szólt alatta. Az első ember a holdon, annyira jó volt benne Ryan Gosling, hogy itthon újra letöltöttem, és megnéztem, hogy ne tűnjek nagy álmodozónak. Mennyi áldozat van egy házasságban. A sikerért meg kell dolgozni, és ehhez hasonló finomságok uralják a fejemet, amikor bekopogok Maggie-hez. A zene erősebb, nem hallja, de én kitartó vagyok, és még egyszer megkísérlem a lehetetlent, de nem történik semmi. Végül egy belső késztetésre a csengőt is megnyomom, és lám ez működik, mert kinyílik az ajtó, csak éppen arra nem számítok, hogy egy szál törölközőben fog fogadni, és félig le is harapja a fejemet. A rosszkedvét megértem, nekem is gyakran megesik, hogy nincs kedvem társasághoz, és pont ezt a pillanatot választottam, hogy megzavarjam neki. Jobb ötlet híján, ha már úgysincs otthon borom, akkor megérdeklődöm, hogy van-e neki, ha már úgy alakult, hogy miattam ki kellett jönnie a fürdőből. Ledarálom a kérésemet, és arra is felkészülök, hogy nem ad semmit, de azért még egy kis remény van bennem, hogy ez a beszélgetés nem hal be. - Visszatérve, igen ő vett rá. Szeretem, mint színészt, és hát az egyik kedvenc filmem főszereplője is ő, hát nem tétlenkedtem, hogy meglessem a moziban. – adom a tudtára, de még mindig zavarban vagyok, mert rajta aztán nagyon érezhető, ha nem a megfelelő időpontban kopogtál be a lakása ajtaján. – Van egy pár? – kérdezek vissza, és most rajtam van a sor, hogy meglepődjek. Nem hittem volna, hogy ő is odavan érte, de akkor még egy közös tulajdonság. – A vörös lenne az ideális, és abból is az édes. – felelem cincogva, aztán bekukucskálok, és leesik majdnem az állam. Egy egész állvány ebből a nemes italból? Meg kell hagyni, de tud élni a szomszédom. Mindennek ellenére nem merészkedtem beljebb, jobb tartani a tisztes távolságot, és nem ismerem annyi ideje, hogy biztosra nem borítanám ki, ha utánamennék az előtérbe. – Szerintem meg tudnál élni belőle, az biztos nem lenne gond. – mosolyodom el bátrabban, és a hátam mögött fűzöm össze a kezemet. – Tényleg nem akarlak sokáig zavarni, és holnap pótlom neked, de ma jólesne valami erősebb, mint a tejem a hűtőben. – a whiskey nekem erős, és hamar be is rúgok tőle, szóval el is vetném, már ettől a csekélyke italtól is megeredne a nyelvem, de hagyom, hogy ő hozza ki nekem az üveget. – Nem kell drága, figyelj az ott bal oldalt. – mutatok neki a helyes oldalra innen a távolból is. – Ha jól látom, akkor az éppen nekem való. – helyezkedem vissza a talpamra, és befejezem a hintázást is. Miért nem tudtál lemenni a boltba Cait? Ja…mert Aiden mindent megevett, és nem volt kedved még oda is elmenni.
Sosem rajongtam senkiért sem; élőért, holt művész emlékéért, de még állatért sem. Volt, amihez ragaszkodtam, volt, aki nélkül még a létezés is fájt volna, de végső soron túlságosan is független voltam ahhoz, hogy ne tudtam volna egyedül élni ebben a lakásban, ahova Richardot fogadtam haza, amikor eltávon volt, és amikor Sandro toppant be, ha épp úgy tartotta kedve. Az ágyamat csak a katonával osztottam meg, az ex férjem pedig önkényesen is befoglalta a nappali kanapéját. Ha hazaértem, akkor is ritka volt, hogy bekapcsoltam a tévét, és ha ment is, akkor is zenék szóltak rajta, miközben az ujjam a szamárfület elkerülve lapozta fel a könyveket, újabb és újabb csodás történetekben és életutakban elmerülve. Azt mondják, a szem a lélek tükre, s olybá tűnik, hogy a könyv pedig az elme visszhangja. Nem találni egy intelligens embert, aki még életében nem falta volna a sorokat és nem képzelt volna el egy fiktív világot. Lehet, hogy nyitnom kellett volna az újdonságok felé, de egyedül nem akartam új szokások rabjává válni, nem volt miért és ha esetleg a páromnak az volt a kívánsága, hogy szerezzünk mozijegyeket, akkor nem akartam még csak kiábrándítani sem azzal, hogy ezt a filmet már láttam, a másik rossz és különben is minek akarja a harmadikat megnézni. Így mindig meglepett. Szerettem ezt (is) benne. Megköszörültem a torkom arra, ahogy visszakérdezett. Jó, nem vinotékában voltunk, ahhoz képest kevés, egy saját felhasználásra szánt készletnél pedig túl sok. Nem tehettem róla, hogy szenvedélyessé váltam a borok világában. Cait a külön bejáratú Narniámat kihagyta, mert az ajtóban lecövekelt és egyetlen lépést sem volt hajlandó megtenni. Legszívesebben felhoztam volna ezt, hogy ne aggódjon, nem rejtegetek hullát, nem vagyok sem ön-, de még közveszélyes sem, nyugodtan beljebb léphet, de nem voltam az a típus, aki másokra ráerőltette volna az akaratát. Igen, tudtam, hogy mikor, kitől mit akartam, de az más tészta. - Édes vörös - bólintottam, de a lány soron következő szavaira felsóhajtottam a borok mellett, nemlegesen meg is rázva a fejemet. Miért beszél butaságokról? - Nem zavarsz egyáltalán, csak kissé nyűgös vagyok. Az elmúlt napok sem a pihenésről szóltak bent, munkában, és néha úgy érzem, hogy teljesen kiégtem, jól esne egy váltás. Vagy legalább az, hogy másik kollégák mellett dolgozzak - sóhajtottam fel halkan. - Lehet, hogy csak egy kis szabadság lenne a megoldás, pihenős napok.. - toldottam meg ennyivel, és ha már AZT a bort szerette volna, sajnálkozó mosollyal ráztam meg a fejemet megint. Már az előbb is ezt illette a nemleges válaszom. - Az az egy, amitől nem igen szeretnék megválni, Caitlyn, ne haragudj - pillantottam le az összes emlékemmel arra az említett üvegre. Az ujjaim ráfonódtak a bor nyakára, míg jobbom ujjai körberajzolták a címkének mind a négy oldalát féltőn, mintha a világ utolsó lélegző példánya lenne a fajának. Az arcomon kesernyés szájízű mosoly tépte meg az emlékeimet. - Ezt.. senkinek sem adhatom - a válásomnál sem voltam képes kidobni, vagy megválni tőle. Nem csak ez az egy emlékem volt abból a két plusz egy év házasságból, de ez volt mindennek a hivatalos kezdete. Richardnál is épp ugyanilyen szentimentális voltam, amiről persze nem kellett másoknak tudni. - Bejönnél végre? Hidd el, látom rajtad, hogy nem vagy pestises, és még Szivar sem pisilte le a cipődet, hogy kis sárga tócsákat hagyj magad után - visszaraktam a bort a megfelelő fakkba, és a mosolyom már invitáló volt. - Válaszd ki nyugodtan azt, ami számodra az igazi lenne ma este, és nem kell visszaadnod. A szomszédom vagy, majd ha megszorulok, átkopogok hozzád én is - ajánlottam fel neki. A szobanövényeim életben voltak, és mindig volt a lakásban vágott virág, arra ügyeltem. Szerettem a szépet, a harmóniát. Ajkamba harapva álltam meg, hogy rárontsak a kérdéssel: minek kell neked alkohol ma estére? Mi történt, Cait? Akarsz róla beszélni? Meghallgassalak? Miért akarunk egyből mások segítői lenni, ha a probléma szikráit véljük felfedezni?
Nem voltam túlzottan jókedvű, de ezt általában nem mutattam kifelé, tagadhatatlan, hogy akadtak fizikai jellemzői annak, hogy elfáradtam, és megviselt az előző műszakom, de ha valaki mosollyal fordult felém, akkor én is megpróbáltam úgy reagálni, de a szomszédom, Maggie első reakciója inkább sikeredik negatívra, mintsem jóra, és ezzel én is felhúzom az álruhát. Kicsit bánom, hogy a megérzéseimre hallgattam, és becsengettem hozzá, mert láthatólag egyedül akart lenni. Tolakodásnak véltem, hogy kölcsönbe kértem egy üveg bort, igazán megtehettem volna, hogy lemegyek a boltba, és veszek egyet magamnak, de ezt tűnt célszerűnek, és a zene is csábított, hogy megzavarjam. Néha nem árt előbb gondolkodni, mintsem cselekedni, és most fordítva sült a kísérletem. A nyílászáró másik felén azt hiszem, hogy a kutyám segge be lesz sózva, ha nem lépek hamarosan, de a kezdeti morcosságot annyiban váltottam fel a szomszédasszony, hogy a kérésemnek megfelelően a készlete után nézett. Nem osztoztam a vidámságban, meg a pultos viccben, de igyekeztem felölteni az álarcot, hogy lássa rajtam, nem vagyok bunkó. Mi lehet az oka annak, hogy valakinek ennyire megváltozik a viselkedése? Nem mondanám, hogy rosszban lettünk volna, igaz mindketten kevés időt töltöttünk a lakásban a munkánk révén, de egyetlen rossz szóval se méltattam sosem, és ha kellett, akkor bármikor kölcsönadtam neki kenyeremet, vagy amire éppen szüksége akadt. Aiden jelenlétén már nem lepődött meg, azért lefektettem a szabályokat, hogy nem a pasim, de a többi részletbe nem mártóztam bele. Nála felváltva akadt kettő is néhanapján, meglepődne az ember, ha látná őket. Nem kérdeztem meg, hogy melyik a befutó, mert semmi közöm nem volt hozzá, de az is lehet, hogy egyszerre kettőt tartott, és egyik sem tudott a másik létezéséről. Nekem is ki kellene próbálnom, hogy felcsípek valakit legalább egy éjszakára, nem voltam olyan beállítottságú nő. Űztem a szerelmet, nem bonyolódtam bele alkalmi légyottokba, pedig többen mondták már nekem, hogy sosem árt az, és jót tesz a léleknek is olykor, ha kielégül a test. Nem is értem, hogy miért éppen ezek a gondolatok kerítettek a hatalmukba. Vártam illedelmesen az ajtóban állva, mert nem kaptam engedélyt a belépésre, és innen folytattam vele párbeszédet is a választás kapcsán. A vöröset jobban szerettem a többinél, testesebb volt, és zamatosabb, de hát kinek a pap, és kinek a papné. Hiába kérdeztem meg tőle, hogy nem zavarom-e, sajnos nem győzött meg az ellenkezőjéről. Nem csíptem az ajtónyitást, és leszűrtem, hogy mikor vagyok alkalmatlan fél, hát most minél előbb szabadulni kívántam a szorult helyzetemből. - Megértem, nekem is akadnak idegesítő munkatársak, akiket nehezen viselek el. A szabadságot meg gondold akkor át. Rám is rám férne, de nem nagyon találnék helyettest. – eszméltem fel, mert ebben sajnos volt igazság. Nekem nem akadtak szabadnapjaim túlzottan, ha mégis, akkor általában átaludtam őket, mert annyira elfáradtam, hogy másra már nem is jutott időm. A Plaza elég nívós, a szüleim egy időben odaszervezték a jótékonysági esteket, de mára a házunkat tették meg eme események színterévé. Most jutott eszembe az is, hogy hamarosan kezdetét veszi az új szezon, és anya megint nem fog leszállni a témáról, hogy mikor találok már egy normális pasi alanyt, mert ketyeg a biológiai órám. Én is tudom, de ettől nem esek hamarabb teherbe. – Bocsáss meg, nem akartam…oké vettem a lapot. – tettem fel védekezően a kezemet. Kényes területre evickéltem azzal az üveg borral, de nehéz volt az ajtóból lebonyolítani a választást. Nem merültem bele a részletekbe, nem is kérdeztem felőle, meghagytam annyiban, amennyit megosztott velem. Nem vagyok jó ebben a társalgásban ma. Menekülni akartam, és már századjára bántam meg, hogy bekopogtam hozzá. – Szivart már bevittem. – nehezemre esett átlépni a küszöböt, de annyira rám ripakodott, hogy követtem őt a folyosón egészen a fakkokig. A szemem szinte itta a megannyi üveg címkéjét. Az első sor mellett álltam meg, és hajoltam le, hogy kiemeljem az egyiket. – Ez…nagyon jó márkájú. – elcsodálkoztam rajta, hogy futja neki rá, elvégre ez megért vagy kétezer dollárt is. Óvatosan visszahelyeztem, és a másikat vettem elő. – Ez jó lesz. Köszi szépen Maggie, akkor én megyek is. – szorítottam a mellkasomhoz az új szerzeményt, és egy halvány mosoly kíséretében mosolyogtam fel rá, hogy aztán elinduljak kifelé.
- A felnőtt lét buktatói ezek. Szerintem azért képesek lennének megoldani a hiányod arra a pár napra, Cait, lehet, hogy a saját tanácsod neked is meg kellene fogadnod - ha már munka, ha már jó tanácsok. Habár közöm nem volt az orvosok világához jobb esetben: a kötelező nőgyógyászati szűréseken túl aligha fordultam meg a doktorok várótermeiben. Szerencsére a sok gyümölcs és zöldség fogyasztása meghozta az egészséges élet eredményét, a munkahelyi stresszt pedig igyekeztem a könyvek világába száműzni, ahol felváltotta az ingerlékenységemet a szépirodalom, a fantasy világa, az önéletrajzi művek és a versek: igazából mindenevő voltam, ami az irodalmat illette, s a könyveim ennek megfelelően a saját magam által kitalált sorban következtek egymás után: műfajokra válogatva, névsorba rendezve. Mint ahogy a borok sem csak odahányva foglalták el önmaguk helyét, és ha jobban belegondoltam, mindig is a szervezettség híve voltam, talán én így adóztam annak a pár évnek, ami immár a múltamat szimbolizálta. Bűnös voltam, mert tudtam, mi folyik a háttérben és mégis egy színfalat húztam fel magam köré, ha a társaság nem a már ismert közeg volt. Tudtam kedves lenni, tudtam embereket beengedni az intim szférámba, és volt olyan is, akivel még a megismerést is bántam. Caitlyn távolságtartása reakció volt arra, ahogyan reagáltam, nagyon is jól tudtam, és annak ellenére, hogy úgy lépett be a lakásba, mintha a fogát húzták volna, egy halovány mosollyal reagáltam le. Még akkor is, ha a védekezésként felemelt karjai a bort illetően megadásra kényszerítettek. Talán be kellene avatnom? Tudtam, hogy volt neki egy Aiden nevezetű fickó, aki olykor feltűnt a lakásában, de szerencsére nem hallottam részleteket. És csak imádkozni tudtam, hogy ő is ugyanezt mondhassa el, ha Richard éppen idehaza volt. Figyeltem őt, ahogy a borokon csúsztak végig az ujjai, a karjaim védekezőn fonódtak össze a mellkasom előtt, és a választására bólintottam egyet. Nem érdekelt volna, ha azt a nagyon is drága boron akadt volna meg a szeme, vagy a mellette lévő sok díjat nyert vörösön. - Jó választás. Egy steak mellé csodásan illik. Talán ki kellene próbálnod - fordultam utána, ahogy már az ajtó felé igyekezett, nekem pedig valami belső kényszer azt mondatta, hogy: itt az alkalom! Beszélj végre! - Várj, Cait! - sóhajtottam fel, a hajamba túrva pár tincset a tarkóm felé igyekeztem tűrni, de a hajam nem volt annyira hosszú, hogy azok a tincsek ott is maradjanak. Lassú vánszorgással csúszott vissza az arccsontom irányába. - Ne haragudj, tudom, hogy elég bunkó voltam, tényleg nem rajtad akartam levezetni - húztam el a számat, és ha nem fordult meg, akkor még a hátának sikerült mindezt mondanom. Tétován fordultam úgy, hogy a pillantásom a bortartó felé csússzon: - Az a bor, amit nem tudok neked adni, a volt férjemre emlékeztet - lehunytam a szemeimet. Még mindig láttam a mosolyát az emlékeimben. AZT a mosolyt, amivel az ezernyi nő közül engem tüntetett ki egyedül. - A nászutunk utolsó napján vásároltam. Azóta már elváltunk, de nem tudtam kiönteni és megválni az üvegtől - fújtam ki a még félig bent tartott levegőt is, most beszélve neki életemben először a gallyra ment házasságomról. Az eljegyzési gyűrűt visszaadtam, ahogy a jegygyűrűt is. Mert az az övé volt, de a bor az enyém. - Ha szeretnéd, áthozhatod a kutyádat és felbonthatjuk akár itt is a választott bort. Felvehetek olyan ruhát, aminél van rajtam fehérnemű is, mert most egészen pucérnak érzem magam hozzád képest - ajánlottam fel neki még ezt, ha nem vágta be maga mögött az ajtót, amit egyébként megértettem volna. Volt bárki, akinek egyáltalán beszéltem magamról az utóbbi időben? Richard rettentő távol volt tőlem, Sandro pedig.. Sandro volt. Nem vonhattam tortúra alá, hogy az érzelmeimről beszéltem neki.
A nyúzottság lenyomata ott tornyosul a szemem előtt, ha a szomszédom arcára téved a tekintetem. Nem segít csak egy lazulós fürdő, vagy egy pohár bor. Magamon is érzem, hogy néha nem ártana a megállás, különben a szervezetem fog figyelmeztetni, és annak nem lesz jó vége, látva, hogy mostanában amúgy sem vagyok a legjobban. Belül emészt a vérvétel, nem nagy dolog, mégis eltérőek az eredmények. Tisztában vagyok vele, hogy konzultálnom kellene egy kollégával, de mostanság minden fontosabb, mint az én egészségem. A húgom felbolygatta a házamat, és most csak az a szerencsém, hogy a kórházban van, különben a véremet szívná. – A tanácsom nekem is jó lenne, de sok a beteg kolléga, és osztályvezetőként nem tehetem meg, hogy lelécelek, még pár napra sem. – vonom meg a vállamat. Túl fiatal vagyok egy ekkora feladathoz, de sajnos egyre kevesebb a jelentkező, nem sokan foglalkoznának életük végéig a beteg gyerekekkel. Embert próbáló a mindennapi tevékenységem, ma érzem igazán, hogy padlón vagyok, és még ki sem üvölthetem magam. Aiden közelsége talán megnyugtatna, de ha ismételten azzal jönne, hogy mennyire jó, és mennyire helyes, akkor még őt is elküldeném. A humor nem a kenyerem, azt hiszem, hogy ez a tél is kicsinál, és a tavasz még messze van. Marad a hó, és a bezárkózás. A takaró alatt elnyúlni egy könyvel nem is rossz móka, de ahhoz sincs kedvem, hogy elővegyek egy regényt, és másoknak az életével azonosuljak. A beinvitálás őszintének tűnik, de ahogyan kinyitotta nekem az ajtót inkább arra szavaznék, hogy leléceljek. Egyszer tuti ki fogom magamra ragasztani, hogy nem vagyok jó társaság, és csak mindenkinek púp vagyok a hátán. Nem akartam a lelkébe gázolni a választásommal, de mégis megtörtént. Meg sem említem az üveget, személyes élmények fűződnek hozzá, az első reakcióból leszűrtem, és nem vagyok az a fajta személy, aki mások magánéletében vájkálna, ha nem avatják be. A legrövidebb időintervallum alatt születik meg a döntésem, igaz meglepődöm a drágább felhozatalon is, de miért ne tehetné meg? A Plaza egyik alkalmazottja, nem hiszem, hogy annyira rosszul keresne. Nekem mondjuk egy szavam sem lehet, a szüleimtől kaptam egy lakást, meg egy autót is, de azóta megkerestem volna rá jómagam is a pénzt, de a diploma mellé ez dukál ajándéknak. Holly miért nem kapott már egy lakást, hogy ne lógjon a nyakamon? Nem szeretek a húgommal huzamosabb időt együtt tölteni, mert kihoz a béketűrésből. A bulikon, és a pasikon jár az esze, de nem a munkán, pedig most kezdte a gyakornokságot a kórházban. – Köszi, lehet majd eszek valamikor. – hagyom rá, és már megyek is kifelé a folyosóra, de azért nem vagyok annyira illetlen, hogy ne köszönjem meg neki a segítséget. Szinte már el is érem az ajtót, és lenyomnám a kilincset, de a kezem úgy marad, és az újonnan érkező információkat hallgatom. A hátam mögött nézek hátra, amikor utolér. – Semmi baj, tényleg nem számít. Alkalmatlankodtam, és szerettél volna egyedül lenni. Hidd el, hogy átérzem, nekem is szoktak ilyen napok becsúszni. Nem kell magyarázkodnod. – mennem kellene, de amiket mond maradásra késztetnek. A férje hallatán megdöbbenek, de maximum a szemeim árulnak el, mert nem kérdezek rá. A hirtelen jött titkok egészen más színben tüntették fel nekem Maggie-t. – Nem is tudtam, hogy férjnél voltál. Így már megértem az eszmei értékét annak az üvegnek. Jó dolog, ha van, ami rá emlékeztetnek. – halovány mosoly kúszik az ajkaimra, és be is harapom az alsó részét a felajánláson. Hezitálok, aztán elaltatom az aggályaimat. – Nagyon szívesen megiszom veled. Átmegyek Szivarért, és visszajövök, rendben? – az üveget az előtérben helyezem le, és átszökök a kis kópéért. Még ki sem nyitom az ajtót a nedves orra máris a lábszáramat éri. – Nyugii. – paskolom meg a hátát, és az ölembe veszem, de előtte még belopózom a konyhába, és a két előrecsomagolt sajttal térek vissza a szomszédom lakásába. – Hoztam egy kis extrát a kutya mellé. – szólok be hangosabban, de megállok az előtérben, ha még nem öltözött volna fel.
Felismertem, ha valakit a makacsság vezérelt és ambiciózus természete volt. Nem kellett ahhoz teljesen belelátnom Caitlyn lelkébe, hogy felismerjem a munkamánia jeleit, a kötelességtudat maróan hatásos sürgetését. Nem forszíroztam hát tovább, hogy márpedig megéri az, ha egy kicsit önmagába fordul az ember, ha lelassul, ha nem a rohanó világ árnyképei suhannak el mellette, és arra sem hívtam fel a figyelmét, hogy egyen és igyon annyit, amennyit a teste megkövetel. Nem látszott rajta az éhezés/az éheztetés jele, tehát a kialvatlanság még nem fordult át a ló túloldalára, amikor képtelen önmagával törődni legalább egy csöppnyit. Valószínűleg az sem segített a jókedv kialakításnál nála, hogy képtelen voltam az első pillanatokban kedvesnek lenni vele, csak azért, mert hosszú és kimerítő napom volt. Rengeteget fejlődtem az utóbbi években, s ha előtte sem voltam elveszett, már képes voltam kimondani azt, ami bántott anélkül, hogy bűnösnek éreztem volna magam, vagy teljes mértékben magamat hibáztattam volna a dolgok alakulása végett. Mégis, egyértelmű volt, hogy mikor törtem meg őt, és szerettem volna jóvá tenni, és ha esetleg a legdrágább boromat vitte volna, még kettőt is adtam volna mellé, igazán. Az pedig, hogy a hátának beszélve megszólaltam végül, hogy maradásra bírjam, talán még engem is meglepett. - Ne vállald magadra - tettem csak ennyit végül ahhoz, hogy ki alkalmatlankodik, ki hibás és ki nem. Nem voltak barátnőim, nem volt pszichológusom, és ha el beszélgettem is másokról, az legtöbbször abban kimerült, hogy meghallgattam a problémát és próbáltam megoldást találni rá, mintha az életet is PR-ban mértem volna némi HR-es beütéssel. Igazság szerint nem hiányzott az, hogy az apró-cseprő történésekről beszámoljak; akinek tettem, pakisztáni felségterületen szolgált. És aki tudott a régi Maggie-ről, ő már a múltam volt. Talán Sandro ismert mindenki közül a leginkább. - Nem szoktam világgá kürtölni ezt az információt - keseredett meg a mosolyom, már ami az olaszt illette, és valahogy átcsúsztam a mezsgye azon oldalára, ahol próbáltam nyitni valami felé, valaki felé. Hogy pont a szomszédom volt-e az ideális jelölt erre a pozícióra, nem tudtam. De azt igen, hogy ő se nézett ki jobban, mint én. Arra, hogy hamarosan érkezik vissza, csak bólintottam, de azt azért megvártam, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, akkor fordultam sarkon, hogy visszalépdeljek a hálóba, leengedve a köntöst a bokáimnál a földig tiszta fehérneműt vettem fel, egy kényelmes, bővebb melegítőnadrágot és egy egészen puha kasmír pulóvert. Nem volt szükségem melltartóra: apró melleim nem engedtek még a gravitációnak, hisz nem szültem még, súlyuk sem húzta le őket. A nő hangja ekkor ért el hozzám, ezért lehajoltam a köntösért és inkább az ágyam sarkán helyeztem el az anyagot, hogy aztán előbukkanjak a saját lakásomban, nehogy a frászt hozzam rá. - Extrát? - mosolyodtam el, ahogy a kutyát megláttam, és csak az utolsó pillanatban álltam meg, hogy nehogy ráköszönjek az ebre. Ehelyett a pillantásomat Caitlynra vezettem, hogy aztán ha már borozunk, akkor legyen miből is: a konyhaszekrényből kiemeltem két öblös talpaspoharat, a fiókból pedig a dugót halásztam elő. - Mennyire vagy éhes? Úgy az ovis adag és a meg tudnék enni egy bölényt skálán? - mosolyogtam rá a lányra, ha követett a konyhába.
Kezdőlap
