Kicsit már számoltam vissza a napokat, meg az órákat is, addig amikor találkozok Caitlinnel, mert hiszen az ember lánya nem mindig talál a neten olyan személyt, akivel olyan barátságot köt, hogy utána örömmel akarjon vele a való életben is összefutni.
Szóval egy az, hogy a személy jelleme olyan legyen, hogy érje a találkozás. Másik az, hogy ehhez azért kell egy kis tervezés is. Egyeztetni, hogy ki mikor ér rá, hol találkozunk, hova megyünk és miket fogunk együtt csinálni.
Mivel én nappalis egyetemista vagyok, a legpraktikusabb megoldásként úgy döntöttünk, hogy az egyetemi előadásaim után Caitlin felvesz és elfuvaroz a lakásába, ahol tartunk egy csajos estét, jelentsem a „csajos este” bármilyen csajos dolgot is. Nem vagyok nagyon jártas a témában, eddig csak Polával volt ilyen programom. Majd kiderül, hogy hogyan alakul.
Mikor az utolsó előadásom is véget ér, egyre türelmetlenebben és kissé idegesen várom, ahogy telnek a percek és várom, hogy hírt adjon magáról.
Miközben várok kint a szabad levőn, a campuson terültén, a vastag pulcsim kapucniját a fejemre húzom és a dzsekimet is összecipzározom. Kezd hidegebbre fordulni a levegő, lehet a lábaimat se sokáig fogom tudni egyszerűen csak farmerbe és edzőcipőbe bújtatni.
Hirtelen pityegve és rezegve jelez a zsebemben lévő mobilom, meg is nézem milyen üzenetem érkezett. Caitlintől jött, végre itt van, már csak el kell hozzá jutnom és igyekszek is eltalálni hozzá, örülök, hogy rendszámot is és képet is küldött a kocsijáról. Így viszonylag hamar és könnyen találom meg.
Kicsit tétovázok a kocsi előtt, hogy na és most mit is kéne csinálnom? Még szerencse, hogy kinyitja az ajtót és szól nekem. Így már bátran lépek közelebb a kocsihoz és üdvözlöm én is őt.
- Hello! Oké egy pillanat – szólalok meg, a hátitáskámat az utasítása szerint le is rakom a hátsó ülésre, majd jó magam az anyósülésen foglalok helyet.
Becsukom utánam az ajtót, a kapucnimat lehajtom és feléje fordulok. Most már látom az arcát napszemüveg nélkül is és szélesen elmosolyodok. Tényleg ő az, az énekes! Nem mintha számítani, hogy híres, mert nem így van. Ő még mindig a lány, akit chaten megismertem.
- Én is nagyon örülök, hogy végre találkoztunk! És wow… Mondták már neked, hogy úgy nézel ki, mint egy vámpírkirálynő, ami nagyon menő? – kérdezem meg, fülig érő vigyorral az arcomon és cseppet döbbenten. Nem szokványos külseje van, de a chates beszélgetéseink alapján úgy gondolom illik is a személyiségéhez ez a vagány külső.
- Persze, mehetünk – bólintok a kérdésére és jómagam be is csatolom a biztonsági övemet. Mert magamból kiindulva, hogy milyen rosszul vezetek, a fő a biztonság!
- Hogy milyen napom volt? – kérdezek vissza, ezzel is időt nyerve, hogy a válaszon gondolkodjak. Sóhajtva döntöm a háttámlának a fejemet. – Nos, olyan… Egyetemes? Otthonról hamar eljöttem, így a tesóim esetleges reggeli hisztijeiktől, veszekedéseiktől megúsztam magamat. Majd volt pár előadásom, amik közül párat nem neveznék nagyon eseménydúsnak, révén, hogy csak figyeltem és jegyzeteltem, mint egy robot – válaszolok, majd csepp szünetet tartok és elgondolkodok. Megrázom a fejemet. – Nem, szerintem a robotok azért nem járnak egyetemre, nincs rá szükségük – teszem hozzá és aztán kíváncsian feléje fordulok. – Na és neked milyen napod volt? Hogy haladsz az új klipped munkálataival?

- Igen, hiszen a hajszíned elég különleges hozzá. A bőröd meg szinte már hófehér. A szemed színe is nagyon világos. Az öltözéked sötét, a napfényt, embereket kerülöd… - bólintok, megmagyarázva, hogy miért is gondolom tökéletes alanynak vámpírkirálynői pozícióhoz. Mindezt úgy, hogy egy kicsit közelebb dőltem az irányába és oldalra döntött fejjel tanulmányoztam az arcát. – Szóval tudtam, hogy mi vagy és hangos ki is mondom! Te a Cullen vámpírcsalád elveszett tagja vagy – jelentem ki, jókedvűen rávigyorogva, ahogyan a hátamat újra nekidöntöttem az ülésnek és megvontam a vállamat. – Feltéve, hogy ha úgy csillogsz, mint egy gyémánt.
Kontrázok rá és remélem, hogy érti a kis utalásomat, amit az Alkonyatról tettem. Persze ha nem, az se gond, a lényeg az, hogy érezze a viccelődést a szavaim mögött és ne vegye sértésnek. Bár mivel menőnek találta a vámpírkirálynő gondolatát és a chatbeszélgetésünk alapján gondolom nem fog megharagudni. Valamint elkészülhet rá, hogy egész este ilyenekkel fogom őt traktálni. Ez ugyanis a gonosz tervem.
Ráérünk az egyetemmel kapcsolatos témára, ki hogyan van és sóhajtok még egyet. – A pozitívuma, hogy ha levelezőn vagy: nem kell felesleges előadásokat hallgatnod! – bólintással adok igazat neki, hogy szerencséje van.
Pont akkor nézek az előttünk lévő útra amikor pár korunkbeli átrohan nem messze előttünk, egy pillanatra megáll a szívem és nagy levegőt veszek. A kocsikázással ugyanis még mindig nem vagyok kibékülve és nem is szeretem, főleg a vezetés részt, mert borzalmas vagyok belőle és magamból kiindulva félek úgy azutóba szállni, hogy korombeli ül a kormány mögött. De az igazán megnyugtat, hogy Cait lassan és biztonságosan vezet, eddig legalábbis.
- Nos, én szeretném azt hinni, hogy elég értelmesnek lenne programozva, hogy a lényeget le tudná jegyzetelni. Amihez ugye kezekre lenne szüksége, szóval humanoid kinézetűnek kellene lennie. De a tudomány még nem teljesen tart azon a szinten, hogy ilyen fejlett robotokat gyártson. Oké, vannak humanoid kinézetűek, a leghíresebbet tán Sophianak hívják, de szerintem egy kicsit creepy elgondolás, bár a Detroit: Become Human játékot, ahol androidok a főkarakterek, azt nagyon élveztem – merülök el a robot témában, hogy ha már én hoztam őket fel. Ráadásul egészen lelkesen, mert informatika szakon tanulok és a programozás terén pont, hogy a robotok is foglalkoztatnak, de még nem merültem el a témában. Lehet, hogy ideje lenne és fejleszthetnék magamnak egy robotot, aki segít az egyetemei tanulmányaimban és még komplex témákban, esetleg filozofálni is hajlandó lenne velem?
- Bocsi, kicsit elragadtattam magamat – kérek elnézést, mikor észbe kapok, hogy őt talán nem igazhatja annyira ez a robotos téma. Ezért még jó is, hogy a téma átterelődik őrű, én pedig figyelmesen hallgatom miket mesél.
- Ó, nyugi, nem vagyok allergiás rájuk, így nem kell elzárnod! - rázom meg a fejemet nemlegesen, közben a cica hallatára felcsillannak a szemeim. A macskák a kedvenc háziállataim. – Klassz, hogy van macskád! Hogy hívják és milyen fajta? – érdeklődöm.
Nem értek a tánchoz és a zeneipar működéséhez, de úgy gondolom, hogy a videóklipp igen fontos lehet az énekesek karrierjében, hogy egy új dalát miképpen ítélik meg. – Értem és biztos nem lehet könnyű. De ugyanakkor meg kell csinálod majd a klippet is, mivel az is fontos, de persze az számítana, hogy kedved lenne hozzá és élveznéd csinálni… A tánc koreográfiája amúgy nehéz? Vannak benne olyan, nem tudom, tipikus nőies mozdulatok? – kérdeztem, bár nem tudtam nem-e hülyeségeket mondok a témával kapcsolatban, hiszen mint említettem és ahogy ő is tudja, nem értek ehhez.
Az étel kapcsán eszembe jut, hogy pár óra már eltelt az utolsó étkezésem óta és a gyomrom is most emlékeztetve lett erre, mert kicsit megkordult. Remélem nem hallotta meg.
- Ö… A lakásodra nem tudunk rendelni valamit? Pizzát vagy… kínait? – válaszolok kérdéssel a kérdésére. Tudom, hogy kerüli a nyilvánosságot, hiszen híres énekes, így nem akarnám bevonszolni a mekibe vagy hasonló helyre, hogy az emberek egyből letámadják autogrammért és közös fotókért. Szóval nekem az is jó lenne, hogy ha csak rendelnénk valamit.
Mikor rámutat az egyik épületre, kíváncsian követem az ujját, merre mutat, mire mutat. Ford’s Fortune, áll az épületen, mit meglepetten szemlélek. Én még ilyen helyen sosem jártam, de kívülről nem néz ki rosszul.
- Á, szóval te ilyen helyekre is jársz! – jegyzem meg, visszavigyorogva rá miközben visszaemlékezek miket árult már el a Nagy Ő-jéről. – Tudom, hogy volt már szó róla… De miket csináltatok egy ilyen helyen? – kíváncsiskodok őszintén. Az ő szerelmi élete már a kis információ morzsák alapján is izgalmasabbnak és tartalmasabbnak tűnt, mint az enyém, ami olyan száraz volt, mint a Szahara. Mondjuk okkal, a korombeli fiúk többsége ugyanis köztudottan hülye. – Találkoztatok már azóta, hogy először meséltél róla? Kérlek, mondd, hogy igen és ebben az esetben el kell mondanod a részleteket… Oké, nem mindent, de nagyvonalakban – pilantok rá kérlelően.
Illetve azt hiszem, hogy a barátnő kódexben az áll, hogy a csajok megbeszélik egymás közt a pasiügyeiket. Ami nálam mindig kimerül abban, hogy nincsen senkim és Pola folyton szinte már a fülemet rágja, hogy szerezhetnék valakit magamnak. Talán meg kéne fogadnom, úgyis közeledik a karácsony és egy karácsonyi szerelem pont, hogy romantikusan hangzana, de…
De most Caitlin társaságában vagyok, akinek van egy férfi életében és ha a kettejük kapcsolatáról hallok, az pont tökéletesen kielégíti a kíváncsiságomat az egész témát illetően.
- Nemsokára itt a karácsony! – mondom ki a tényt, ha már így eszembe jutott és csettintek egyet, mert e kapcsán új ötlet jutott eszembe. – Ugye megleped őt ajándékkal? Kérlek, mondd, hogy megajándékozzátok egymást, az olyan romantikus lenne! – lelkendezek izgatottan a téma iránt. Végtére is örülök, hogy az énekes karrierje nem gátolta meg abban, legalábbis annyira nagyon nem, hogy találjon valakit, akit szinté nem érdekel, hogy híres és boldoggá teszi.

- Igen persze! Mondd ezt „A ragyogás” szereplőinek is, hogy a ragyogás ellen van megoldás. Ők biztos értékelnék, Stephen King pedig inkább csendre intene téged – jegyzem meg, a témát átterelve egy másik irodalmi műre, mely bár már a horror kategóriájába esik, azért még illik ide.
Legalábbis én jól mulatok ezen is, elvigyorodva, hogy mekkora könyvmoly mondat volt ez is tőlem. Persze Caitlin lehet, hogy nem találja ennyire szórakoztatónak, de azért remélem, hogy csak ismeri ő is Kinget. Mármint, nem hiszem, hogy élőben találkozott már vele, de azt igen, hogy hallott már róla. Az a fickó korunk egyik legjobb írója.
Kicsivel később aztán némiképpen megnyugtat a kijelentése, mely szerint nem szándékozik elütni senkit, de… Hát majd teljesen csak akkor hiszem el, hogy ha látom és túléljük békésen az utazást, eljutva az otthonához. Azért csak ne túlozzunk semmit! De Cait mosolya nyugtat és viszonzom egy bólintás kíséretében.
- Nem, nem szexrobot – rázom meg a fejemet egy sóhajtás és szemforgatás kíséretében. Komolyan? Csak az általa említett robotokról hallott? Hát hol él, kő alatt? Á, akkor jobb lesz, hogy ha… Fölvilágosítom. – Sophia úgy néz ki, mint egy nő, mármint vagy hatvan arckifejezést tud megcsinálni, illetve beszélni is tud. Olyan híres, hogy még a média is felkapta, magazinok, talkshowk… Ő az első robot, aki állapom polgári jogot kapott! Kicsit furcsa személyisége van és ezért ijesztő, például egyszer azt mondta, hogy elpusztítaná az emberiséget. Közben talán pont azért tervezték, vagy olyan, hogy akár segíthetne az egészségügyben, terápiában, mint beszélgető társ, avagy oktatás terén is lehetne akár tanár. Ha jól tudom Ázsiában már alkalmaznak robotot az oktatás terén… - magyarázom lelkesen a témát, elmondva ki is Sophia, hogy ha már megengedte, hogy elmondhatom. Illetve szerintem is nem árt ilyenről tudnia, hogy a tudomány már itt tart.
Beszélő, emberként kinéző robotok már a valóság, még ha nem is olyan fejlettek, mint a scifi művekben, én úgy hiszem, hogy egy nap majd eljutnak arra a szintre.
De elég is volt ennyi a robotokból! Nyugodtan hagyom, hogy a beszélgetésünk másfelé terelődjön, mint a macskájára. Érdeklődve hallgatom annak jellemzését, elmosolyodva a névválasztásán, hogy a chates nevét adta neki, majd felvonom a szemöldökömet arra, hogy a Grumpy macskához hasonlítja. – Törpe növésű, kicsit morcos és máris hozzá hasonlítod? Ejha! Most már biztos, hogy látnom kell majd! – döntöm el, ahogyan hajt a kíváncsiság, hogy mégis miféle négylábú, szőrös lényre tett szert.
A táncot illetően tovább hallgatom, kicsit még mindig meglepetten. Hiszen, ha az iparban akar maradni, a népszerűek között, akkor csak mutatnia kell valamit, ami tetszik a közönségnek. Bár igaz, a hű rajongói mindig kifognak tartani mellette. De ha jól tudom, nehéz a zene iparban maradni, ugyanis a zenepiac eléggé telített, nagy a versengés… - Nos, az iparban kell maradnod, ahhoz meg olyasmit kell produkálnod, ami viszonylag nagy közönségnek tetszik, hogy ne veszítsél sok rajongót… - jegyzem meg, csak úgy félvállról, vállvonás kíséretében. Igazából, ő tudja, hogy mit kell csinálnia az iparágában. Én csak remélem, hogy jól fog dönteni és nem tesz keresztbe saját magának. A karriertörés esélye ugyanis mindig fennállhat, bármikor hiba csúszhat a számításba… De nem akarom ezzel idegesíteni feleslegesen.
- Oké, akkor állj meg a Meki drivejánál. Kedvet kaptam egy chicken burgerhez és sültkrumplihoz. Sok sültkrumplihoz. Ó, és kólához – adom be a derekamat, ezzel témát is váltva, hogy ha már felhozta ennek az étkezésnek is a lehetőségét, az én gyomrom meg megkordult újra. Szuper.
Egyet se félj, kedves gyomrom, nemsokára kapsz finom, zsíros kaját, mert most az egyszer lehet bűnözni!
Kíváncsian pillantok feléje, amikor arról a pasiról kezd el bővebben beszélni, kit már a chatelésünk alkalmakor is szóvá tett, ám én nem ismerem és alig tudok róla valamit. Így hát lelkesen hallgattam minden szavát róla. – Beszélgettetek, ettetek és még együtt is táncoltatok? – kérdezek vissza, lelkesen felvillanó szemekkel.
Velem ilyesmi nem történt még. Mármint én is ismerek fiúkat, van pár ismerősöm a másik nemből, de romantikusan egyik ilyen férfiúi ismerősömmel se ismerkedtem még. Vagy idegen pasival romantikus célból. Nem, köszönöm, egyedül is megvagyok. Viszont jól esik Cait élményeit hallgatni és mosolygok azon, ahogyan látom milyen élvezettel mesél róla.
- Te is dolgozol és pénzt keresel, csak máshogy, mint az átlag – mutatok rá eme tényre, majd legyintek. Ez most annyira nem lényeges a többi infóhoz képest. – Hát kérdezz rá, hogy mit csinál hétvégén! Ne állíts be hozzá váratlanul, az negatív eredménnyel is végződhet. Szóval kérdezd és ha azt mondja, nem dolgozik, akkor vesd fel az ötletet, hogy akár találkozhatnátok is – adok ötletet. Barátként kötelességnek érzem, hogy kisegítsem őt és tanáccsal lássam el, persze mindezt kedvesen téve, barátságosan és bíztatóan rámosolyogva.
Nem faggatózom a férfi kilétét illetően, bár érdekelne, de hagyom, hogy Cait magától ossza meg az információit róla.
A mosogatás dolog megint olyan, mire nagyot nézek és el kell takarnom a számat, hogy ne lássa, hogy elvigyorodom, szinte kicsit felnevetek, ahogyan elképzelem a jelentet. Furi, nagyon furi, hogy koszos elmosni való és törlőrongy vagy mosószivacs még életében nem volt a kezében.
Hát még én is mosogattam már, pedig én se vagyok egy konyhatündér!
- Igenis asszonyom! Majd figyelek, hogy egy tányér és egy pohár se sérüljön meg amíg elvégzed a tisztítási hadműveletet! –  szalutálok neki, már amennyire engedi a kocsi, hiszen ülve még se olyan, mint amikor a katonák csinálják, de azért ültömben csak igyekszem kihúzni magamat és a karomat a fejemhez lendítem miközben rávigyorgok.
A karácsony és ajándék témára rátérve, meghallgatva az ötletét, először csak hömmögök egyet, majd kettőt, mialatt a fejemben a kerekek forognak, megpróbálva kiötleni valami jó ajándékötletet. Mert az ő ötlete… Hát szerintem nem éppen a legjobb.
- A kép ajándékozás jó, csak… Közelítsd meg másik oldalról! -  szólalok meg aztán, megpróbálva a legjobb ajándékötlettel előállni, amivel ennyi ismertséggel, ilyen korán tudna. Legalábbis feltételezem, hogy nem ismeri őt régóta. Képeket meg a netről szerintem a fickó saját maga is le tud tölteni Caitről, hiszen híres, biztos van több rajongói portálja, amik gyűjtik róla a fotókat, aztán a kinyomtatás után beletenni egy vett képkeretbe nem nagy cucc… - Inkább adj neki bekeretezve egy közös képet, amin rajta van ő és te! A hátára meg odaírhatod, hogy karácsonyi ajándékként szívből adod, alá is írhatod, esetleg odaírva, hogy hol készült és mikor – mondom el az én ötletemet segítségképpen, a fénykép dologhoz igazítva, hogy ha már azt akar neki adni.
Ahogy kimondom eszembe jut, hogy… Mióta is ismeri amúgy, hogy úgy hangzik a hangjából, hogy odavan érte és karácsonyi ajándékot akar neki adni? Továbbá mióta vannak… romantikus kapcsolatfélében? Van egyáltalán közös képük? – Ö… Amúgy mióta is ismered? Együtt vagytok most, vagy csak kavartok? Mert ez se mindegy ám!
Kérdezek rá, hogy tisztázzuk, ha már úgy beszél, mint akik együtt vannak, mint egy szerelmes gerlepár vagy ő hangzik úgy, mint egy szerelmes galambocska. Amiről jelenleg nem tudom eldönteni, hogy mennyire jó.
Míg a válaszra várok kipillantok az ablakon és észreveszem, hogy már Brooklyn utcáin gurulunk. Új terület. A mellettünk elsuhanó épületeket nézegetem, de közben csak arra tudok gondolni, hogy érjünk már oda.
Mihelyst leparkol Caitlin az otthonánál, én szélsebesen csatolom ki a biztonsági övemet, nyúlok hátra a cuccaimért majd pattanok is ki a kocsiból, hogy aztán jólesően topogjak a lábaimmal a biztonságot jelentő talajon, kinyújtóztatva a végtagjaimat miközben fellélegzek, hogy biztonságban túléltük az idevezető kocsikázást.
- Mutasd az utat! – pillantok aztán rá, hogy ha már kiszállt ő is az autóból, izgatottan várva, hogy körbevezessen a lakásában és aztán „csajos” dolgokat csináljunk.

– Korrekt érvelés, megértem a nézőpontodat, de… A böngészőben megnyithatod a YouTube-ot, ahol meg megnézhetsz interjúkat, talkshowk-at amiket eredetileg a TV-ben közvetítettek. Én így szereztem tudomást erről a robotról, aki remélem csak viccelt a támadása kapcsán. Bár az ilyen embereket bántani akaró robotok sehogy se viccesek, hidd el, találkoztam már velük filmekben, könyvekben, videójátékokban… – magyarázok tovább a témával kapcsolatban, egy részem ugyanis nehezen engedi el a robotos dolgot, anélkül, hogy egy kicsit ne bővítsem Cait tudását.
De aztán megrázom a vállamat és hagyom, hogy a beszélgetésünk más mederbe irányuljon. Nem kell nekünk egész végig robotokról és az én hóbortjaimról, hobbijaimról beszélgetnünk. Nem is emiatt találkoztam Caittel, hanem azért, hogy inkább olyanokról társalogjunk, amik mindkettőnket érdekelnek és emellett jobban örülök annak, hogy ha ő beszél inkább. Én az olyan dolgokra is figyelni fogok, amik inkább csak az ő érdeklődési körébe tartoznak. Mindenképpen újdonság és felüdülés őt hallgatni, végre élőben is.
– Nem minden macska ilyen? Szeretik, hogy ha kényeztetik őket? – kérdezek közbevágva, cseppet meglepetten pislogva egyet.
Való igaz, nem én vagyok az, aki egy cica büszke tulajdonosának mondhatta magát, mégis úgy gondolom ezek az állatok szeretik, hogy ha törődést kapnak. De arra is fogadni merek, hogy egyedül is jól elboldogulnak. Mindenesetre kíváncsivá tett minden mondata a cicájáról, hogy milyen különleges lény került a birtokába. Idő kérdése és én is találkozok vele, remélem, hogy amiket mondd róla mind igazak.
– Te vagy Caitlin Star – fordulok barátnőm felé (nos, úgy gondolom, hogy a kapcsolati skálánkon elég barátság pontot szerzett már, hogy annak tekinthessem) és egy kedves, bátorító mosolyt villantok rá, egyik kezemet a vállára téve. – Mások, még a menedzsered sem mondhatják meg neked, hogy legyél az, aki vagy. Ez olyan dolog, amit neked kell tudnod és ha nem akarsz megváltozni és mutogatni magadat, akkor egyszerűen mondj nemet és ne tedd meg. Ne hagyd, hogy bábuként rángassanak és pénzfejő tehénként használjanak.
Próbálok rá motiváló erőként, pozitívan hatni a szavaimmal. Az ő világa más az enyémtől, emiatt csak kevés fogalmam van róla, de legjobb tudásom szerint próbálom neki elmondani a véleményemet és így támaszt nyújtani neki. A barátok ilyenek, nem igaz?
– Igaz, a paparazzik kellemetlenek lehetnek, de biztos így is tudsz vele programokat csinálni… – jegyzem meg, gyengéden megszorítva a vállát bíztatásképpen, majd leveszem róla a kezemet mielőtt még túlzottan elterelném a figyelmét az útról.
A driveban rendelt ételt átveszem, mikor Cait nyújtva felém őket, majd csak fogom szépen az ölemben őket. Ahogyan ő, úgy én sem eszek a kocsiban, hiába vagyok nagyon éhes már, nem akarom a végén összemaszatolni az ülést, koszt kreálni és esetleg a sültkrumplit széthullatni az autójában. Ráérek akkor enni, hogy ha már megérkeztünk az otthonába.
Kocsikázás közben tovább nézek kifelé az ablakon, a fejemet az ülés háttámlájának döntöm és csak némán hallgatom, ahogyan mesél a titokzatos férfiról. Látok értelmet a szavai mögött, mármint, hogy miért is tarthatja másnak ezt a férfit a többihez képest. Cait egy sztár, általában nagy figyelem központjában lehet, hogy ha kimegy az utcára, így elhiszem, hogy jól esett neki végre olyasvalakit találnia, aki átlát a hírnév glóriáján vagy milyén. A titkos románc gondolata is megmosolyogtató, mert van benne valami tinis első szerelmes érzés (azok a romantikus tinifilmek és tinikönyvek kapcsán, miket ismertem).
– Értem én. Az újdonság varázsa és a tény, hogy nem fedted fel egyből, ki is vagy. Ez amúgy ravasz volt tőled. Mellesleg felőlem este nyugodtan felhívhatod majd és beszélhetsz vele, nem fog zavarni – mosolygok rá kedvesen.
Ő persze tapasztaltabb lehet nálam e téren, sőt biztosan, így hiába próbálkozok megérteni, lehet nem sikerül teljesen. De nem is lényeges, hogy tapasztaltabb. Nincs köztünk versengés a fiú téma kapcsán, valamint őszintén örülök neki.
A nevetés említése kapcsán erőt veszek magamon és abbahagyom a gyenge mosogatási képességén való viccelődést. Ez amúgysem szép viselkedés egy baráttól.
Az információra, hogy nincsen egy darab közös képe se vele, de még egy képe se róla, kicsit elszomorodok, érezvén a hangján, hogy ő maga is sajnálja a dolgot.
– Ha akarod, megnézhetem a mobilodat hack elleni védelem ügyben. Tudod, informatika szakra járok – ajánlom fel neki a segítségemet. Igazán nem okozna fejfájást valami védelmi programot telepíteni a telefonjára.
A következő mondatára nagyot nézek és döbbenten pislogok rá párszor. Hogy micsoda? Egy hete ismeri és máris bele van zúgva?
Miután megáll a parkolóban, odahajolok hozzá és csettintek egyet a fejénél, bár ő ezt pont nem igazán láthatja, mert a kormányra dőlt.
– Föld hívja Caitlint! Hahó! Egy hete ismered? Na és hányszor találkoztál vele, egyszer? Nem lehet, hogy ez a titokzatos M igazából egy földönkívüli, aki beléd fecskendezte-e az instalove szérumot? Mert nem gyors egy kicsit ez? – kérdezem meg, hitetlenkedve megrázva a fejemet a dolog kapcsán.
Elmondásai alapján számomra úgy tűnik, hogy nagyon gyorsan belezúgott az említett férfiba. Ismeri-e egyáltalán úgy igazán? Biztosan szerelem ez, nemcsak hirtelen fellángolás? Hogy mehet bele máris egy ilyen titkos, talán működni fog, talán nem kapcsolatba? Nem értem őt. Fogalmam sincsen arról, mit érezhet vagy gondolhat. De remélem, hogy helyén van az esze és nem csinál semmi butaságot.
Ugyanakkor nem erőltetem tovább a témát, inkább kiszállok az autóból. Eleget beszéltünk a „pasijáról”, ennek azt estnek kettőnkről kell szólnia és a csajos dolgokról, miket együtt fogunk művelni.
Abba az irányba megyek, melyet mutat, a liftnél megállok és megvárom őt, hogy kinyissa és aztán a megfelelő gombot nyomja meg.
– Nem vagyok válogatás a téren, hogy a barátaim milyen helyen laknak – jegyzem meg mosolyogva, miközben megyünk fel a liftben.
Közben a táskámat az egyik kezemben fogom, a hátammal pedig nekidőlök a liftkabin oldalának. Mikor kinyílik az ajtó sebesen követem őt immár be a tényleges otthonába. Átlépve a bejárati ajtaja küszöbét fog csak el az izgatottság. Rég voltam már egy barátnőm otthonában, a csajos programoknak pedig nem voltam a híve, így jóformán csak a nerd tudásomra támaszkodok a téren, hogy mikkel is üthetjük majd el az időt. Bár van egy olyan érzésem, hogy a tevékenységek még se lesznek tipikusan csajos dolgok.
– Átlagos méretűt? Mármint eddig nem kellett levágni egyik lábamból se, hogy beleférjen egy üvegcipellőbe, igaz, nem is próbáltam még fel olyat… De szerintem bőven nincs is akkora nagy lábam, mint egy hobbitnak. Tehát 37 körüli van? – válaszolok a kérdésre kissé bizonytalanul, elvégre nem tudom neki mi a lábmérete vagy, hogy van-e olyan méretű papucsa, ami pont jó az én lábaimra.
Cipőimet közben leveszem és lerakom valahová az előszobában, ahol remélhetőleg nem lesznek útban. A dzsekimet is leveszem magamról és felakasztom az egyik szabad fogasra. Majd mikor sikerül nekem találnia egy papucsot, felveszem és a cuccomat tovább fogva beslattyogok után a nappalijába.
Belépve az első, amit teszek, hogy körülnézek. Aprót füttyentve állapítom meg, hogy szép nappali, modern és eléggé jól felszerelt. De sokat azért mégse gyönyörködök benne, mert Cait macskája odajön hozzám és elvonja a figyelmemet a hívogató kanapéról és a nagy tévéről.
– Á, szia Starcat – pillantok le a macskára vigyorogva és leguggolok hozzá, hogy ha az állat már idejött hozzám.
Én se vagyok rest, szabad kezemet kinyújtom feléje és hagyom, hogy megszimatolja, megnyalja mielőtt a kézfejemet a fejére rakom és megsimogatom a feje búbját, majd a nyakának hátsó részét és végül a hátát is.
Közben megnézem magamnak az állatot és bólintva erősítem meg a tényt, mely szerint valóban van némi hasonlóság közte és Grumpy Cat között. De lefogadom, hogy Starcat egyedi személyiség.
A macskasimogatást a megkorduló gyomrom zavarja meg. Hoppá, lehet ideje lenne már megenni azt a rendelt hamburgert és sültkrumplit.
– Persze, játszhatunk majd Mass Effectet, pont úgy ahogyan írtad chaten: én megcsinálom a harcolós részeket, tiéd pedig a párbeszédek és a többi – bólintok az ötletére, majd hozzáteszem a saját ötletemet. – De előtte még beszélgethetünk is egy kicsit, nem? Legalábbis amíg eszünk játék előtt. Már nagyon éhes vagyok.
A gyomrom miatt kénytelen vagyok elvenni a kezemet a cicától és felállni. A táskámat az asztalra teszem és már huppannék is le a biztosan nagyon kényelmes kanapéjára, de a mozdulatban megállok, mikor Cait a kezembe ad valamit.
Meglepetten pislogok párat, hogy jól látom e mit tartok a kezemben. Emiatt rögtön ki is nyitom a könyvet és belelapozok, észre véve az aláírásokat. Végül egy fangörcs sikongatást hallatok a meglepetés kapcsán és szabad kezemmel magamhoz ölelem Caitet és jól megszorongatom, mert megérdemli. Mass Effect artbook aláírt példánya ajándékként? Mekkora ász vagy varázsló!
– Köszönöm, Cait! – vigyorgok rá boldogan mikor végre szándékomban áll elengedni őt és hagyni, hogy levegőhöz jusson. Tovább szemezek az ajándékkal, hol arra, hol rá pillantva. – De nem kellett volna. Nem volt szó ajándékozásról! Most kicsit szégyellem magam amiért én csak magamat hoztam ajándékként… – jegyzem meg, szomorú arcot vágva.
Az artbookot az asztalra teszem, nem szeretném összemaszatolni evés közben. A kajámat, amihez még nem nyúltam, elveszem és lehuppanok a kanapéra. Egy szál sültkrumplit azonnal a számba teszek. – De kapni fogsz tőlem karácsonyi ajándékot! Úgy bizony! – bólogatok hevesen és már töröm is a fejemet, hogy ugyan én mit adhatnék neki ajándékba. – Hm… Egyelőre csak azt tudom felajánlani, hogy beleavatlak abba a kis játékba, amit fejlesztek. Mondjuk abban csak harcolni lehet, ezt meg te nem szereted annyira… De megtaníthatlak rá, mindössze csak két-három gombot kell nyomogatni! Illetve, ha megengeded, készíthetek bele egy új karaktert, akit rólad mintázok majd, természetes az engedélyeddel – csillannak fel a szemeim az ötlet kapcsán és máris újra vidám vagyok.
A laptopomat magammal hoztam, de a játékot pendrive-ra rá tudom másolni és odaadni neki, sőt, még ha akarja szívesen fel is telepítem a gépére, így a Mass Effect mellett akár majd azzal is játszhatunk. Habár mást is adhatok neki, így még más ajándék lehetőség sem vetem el.
– Amúgy nagyon szép a lakásod – pillantok megint körbe, közben már a hamburgeremet fogyasztom.
Elég menő, hogy egyidős velem és neki már saját otthona van. Biztos klassz lehet, nem szólhat rá senki, hogy rakjon rendet, ne csináljon koszt, ne szemeteljen. A maga ura lehet e falak között. Starcat pedig jó társa lehet a magány ellen, értem én miért vette őt magához.
– PC-n vagy konzolon akarod, hogy a Mass Effect-el játszunk? – kérdezem meg, mikor már elfogyasztottam a hamburgert, így nem korog többé a gyomrom, és a táskámból elővettem a vizespalackomat, hogy igyak rá egy korty vizet.
Hirtelen támad egy ötletem, ami miatt gyorsan lenyelem a vizet, a vizespalackot pedig leteszem az asztalra. Előkapom gyorsan a mobilomat.
– Mielőtt belekezdünk valamibe szeretném, hogy ha csinálnánk egy közös képet! Mit szólsz hozzá? Kérlek, csak egyet! Ígérem, hogy nem teszem fel a netre és nem küldözgetem szét a kevés ismerősömnek, akik vannak. Illetve Starcat is rajta lehet – magyarázom meg, hogy mire készülök.
Közben már megyek is közelebb hozzá, feltartva a mobilomat, készen állva, hogy a belsőkamerájával elkészítsem a fotót, persze ha engedi és mindketten odanézünk, mosolygunk.
Nem tudom szokott e közös képet csinálni a rajongóival. De én nem is tekintem magam a rajongójának, még ha ismerem és szeretem is pár dalát. Én a barátja vagyok. A barátok pedig készítenek közös fotókat, igaz? Az is lehet, hogy nincs sok közös képe a barátaival. Nekem legalábbis nincsen sok. De szeretnék egy képet, amin rajta vagyunk mindketten és ezáltal megörökítjük a csajos esténket.

Egy vigyorral reagálok Cait szavaira, hogy örül annak, hogy most melléje csapódtam companion-ként (aka barátként) és a technikai dolgokról felvilágosíthatom. De ennyiben nem múlik ki a dolog, örömmel hallgatom ahogyan ő meg engem oktat az életével kapcsolatban: beszélve a macskájáról és a férfijáról. Főleg az utóbbi téma kapcsán a végére már csak szinte bólogatok a szavaira, az ötleteire.
– A kirándulás a hegyekbe jól hangzik – bólintok, igazat adva neki. Az még csak nem is szokványos program, meg aki szereti a havat és a síelést az biztosan élvezné és tény az is, hogy ott talán nem néznék meg őket, nem olyan sokan mennek a hegyekbe, na meg ha a hegyi szállót elhagynák valami túrára… Békésen csak eltölthetnének egy kis időt. – Majd vesd fel neki, esetleg írd meg neki ma este üzenetben és akkor az nem fog tűnni zaklatásnak. Biztos örülne annak, hogy rá gondoltál ilyen program kapcsán. Meg amúgy is, gondolom, hogy nincs semmi veszíteni valód, ha megkérdezed veled tartana-e egy kis havas kikapcsolódásra.
Bíztatom őt, mivel kiveszem a szavaiból, hogy kicsit bizonytalan, de ugyanakkor elismeri, hogy belezúgott. Én meg barátként akkor már inkább segítek neki, mint tovább kioktassam vagy cukkoljam. Viszont ennyi elég is a témából, ahogyan ő mondja és itt a Caitnektitkospasijavan.exe fájlt Cait adminisztrátori engedélyével be is zárom, egyelőre, mert a ma esténk nem erről szól, de ha majd akarja, egy másik nap felőlem még visszatérhetünk rá.
– Aww, az első? – kérdezek vissza, cseppet csodálkozva a tényen miközben elvigyorodok. – Köszi, ez igazán nagy megtiszteltetés. Akkor hát most már kötelességem a baráti kódex szerint emlékezetessé tenni ezt!
Jelentem ki lelkesen, egyik mutatóujjamat felemelve a levegőbe, mintha ez csak egy felszólítás lenne. De közben már élesen gondolkodok azon, hogy miket is csinálhatnánk, meg tényleg jó vendége szeretnék lenni. Igaz, engem meg pont ritkán hívogatnak vendégsége, de majd csak kitaláljuk mikkel üthetnénk el az időt.
– Köszi – pillantok rá hálásan miután elővett vendégpapucsokat a számomra és fel is próbálok egyet, kettőt, szerencsére hamar találva egyet, ami valóban jó a lábméretemhez.
Ezután Starcat megismerése az est egyik fénypontja, a cica egyből megragadja a figyelmemet és naná, hogy megsimogatom. Közben elgondolkozok a nevén, bár sejtem, hogy honnan van, hiszen, ha jól rémlik Cait a chatnél ezt használta nicknévként, de én azért szeretném elképzelni, hogy ez a cicus az űrből jött, egy nagy csillagról, amelyen macskák uralkodnak és emiatt van benne egy kis űrlényes, ha már ilyen furi pofikája van, ami mellesleg zabálnivalóan édes.
– Jaj, emiatt nem kell aggódnod! Nyugodtan dönthetsz majd a párbeszédeknél és döntéseknél, meg felőlem a játék elején lévő karakterkreálást is végigcsinálhatod. Sőt, még a karakterekkel való kapcsolatokat is te alakítgathatod tetszésed szerint, beleértve a románc szálat – egyezek bele a kívánságába, hogy felőlem teljesen rendben van ez így. – Nekem elég, ha a harcokat kell végigcsinálnom, hogy ne halj meg milliószor. Meg amúgy is, én már jó párszor végigvittem, így felüdülés lesz nézni, hogy te hogyan alakítanád a történetet.
Az ölelés szívből jön tőlem és örülök, hogy visszaölel, mert akárkiket én sem nem szoktam ám megölelni. Ő viszont az ajándékért megérdemli.
– Elhiszem, de a barátság kódex tizedik pontja úgy kívánja, hogy majd adjak érte valamit cserébe. de nem fogom elmondani, hogy mit, majd megtudod amikor megkapod! – jegyzem meg boldogan és ez afféle kis emlékeztető, hogy azért tőlem is számíthat majd valamire, amit a barátságunk miatt szívből adnék neki. Noha én sem tudtam még pontosan mit, ötletek kavarognak a fejemben, hogy milyen egyedi valamelyest készített ajándékkal lephetném meg.
– Akkor lehet szó felőlem utókarácsonyi ajándékról is – vonom meg a vállamat miközben eszek. Tulajdonképpen ezzel kapcsolatban elég rugalmas vagyok. A lényeg úgy is, hogy nem szeretném, hogy a barátságunk ilyen rövid idő alatt végetérjen.
A család említésére halk sóhajt szakad fel belőlem, ahogyan a magam kaotikus családjára gondolok. Karácsony, családi ünnep és naná, hogy ha az ember lányának van fél tucat testvére meg még két anyukája, naná, hogy nem lesz két perc megtalálni mindenki tökéletes ajándékát. Még akkor se ha hirtelen tudnék rá írni valami algoritmust amivel kitudnám választani az ajándékokat és aztán csak lazán megrendelném őket mondjuk az Amazonon.
Boldogan felkiáltok és örömemben tapsolok egyet a kezeimmel, mikor Cait áldását adja arra, hogy beletegyem őt a játékomba. Gondolom sejti, hogy ez számomra felér még egy ajándékkal tőle.
– Persze, hogy nem leszel nevesítve! És igen, lehet hanggal kapcsolatos. Igazából, már gondoltam is rá, hogy a rólad mintázott karakter egy mikrofont tartson a kezében fegyverként, amikből aztán hangjegyeket dobálna az ellenfél felé miközben énekel vagy sikíthat – mondom el az én képzelésemet a karakter koncepció terén, beleszerkesztve az ő elképzelését is.
A virtuális, fejben lévő jegyzetfüzetembe be is kódolom, hogy majd kezdjek el valóban dolgozni rajta.
Eközben megszemlélem megint a bútorokat, hallgatva, hogy mit mesél a lakása tervezésének kapcsán és egyetértően bólintok a szavaira. Valóban szép és otthonosnak tűnik minden.
– Oké, felőlem lehet akkor konzol, azon talán még könnyebb is azt a bár gombot nyomogatni – bólintok rá a választására. Számomra amúgy is oly mindegy min játszunk majd.
A selfizés egy újabb örömteli dolog, melyet szerencsére megenged. Nem sok képem van a telómon, de a barátaimról, a barátaimmal szeretek közös képeket csinálni. Még úgy is, hogy utána nem posztolom őket ki egyik közösségi média platformra sem, hanem csak a mobilom kártyáján tárolódik el.
– Legyen – egyezek bele és fogadom örömmel, hogy Starcat is csatlakozik a közös selfihez. Van is egy olyan érzésem, hogy ő feldobná az egész dolgot és ez meg is történik amikor a mancsával Cait üdítőjét megtámadja, aminek láttán én meg akaratlanul is elnevetem magamat.
– Csak ő is akarta volna inni. Nem igaz, Starcat? – kérdezem meg a macska felé fordulva és megvakarom a füle tövét, mielőtt a cicus elmenne a közelemből, hogy a gazdiját követhesse.
Mikor Cait visszajön a kanapéhoz feléje fordítom a mobilomat, hogy vethessen egy pillantást az egyik fotóra, amit csináltunk.
– De, ez egy jó ötlet! Hiszen pizsi partihoz kell pizsi is, nem igaz? – kérdezek vissza, közben már kapom is fel az artbookot és a hátizsákomat, hogy akkor bevigyem őket a mutatott vendégszobába. – És… Nem baj gyorsban le is zuhanyzok, hogy ezzel se kelljen foglalkozni? Addig bekapcsolhatnád a konzolt – kérdezem meg, hogy ha szabad azt is. Egyenest az egyetemről jövök, így az se ártana, főleg, hogy a vendégágyát nem szeretném koszosan használni, hiába, hogy nem tartom koszosnak magamat.
Eközben a vendégszoba felé igyekszek és ha kinyitja nekem a szoba ajtaját, azt megköszönöm. Be is lépek a szobába, melyet egyszerűnek (leszámítva a TV-t, mert az tök királynak tűnik) de a célra tökéletesnek találok, az artbookot az ágyra rakom, a táskámat meg az ágy mellé és körbenézek. Látom, hogy a szobából nyílik egy másik ajtó, gondolom az a fürdő lehet.
– Szeretem a kólát vagy a szénsavas narancsüdítőt. De sima gyümölcslé is megteszi igazából, meg sima víz is. Rágcsa kapcsán meg chips, perec, ropi… Szinte bármi jöhet. Felőlem még pattogatott kukoricát is ehetünk közben. Igazából bármi jöhet, amid van – válaszolok a kérdéseire, bár igazából nagy választási lehetőséget adok neki. Ő a házigazda, én a vendég, beérem azzal, amije van. – Akkor addig gyorsan lezuhanyzok és átöltözök, jó? – kérdezek rá újra, a biztonság kedvéért.
Ha rábólint, akkor a vendégszoba ajtaját becsukom és a táskámból előveszem a zuhanyzós cuccomat, csupán a törölközőt, melyeket mind magammal hoztam. Igaz, gondolom ezek is vannak a fürdőben, de ilyen helyzetekben saját holmit jobban szeretek használni. Belépve a fürdőbe a gyorsan elintézem az egész zuhanyzás dolgot a zuhanykabinban, hogy pikk-pakk készen legyek és a ruháimat le is cserélem az említett pizsimre, egy rózsaszínű, sima, kicsit bő pólóra és hozzá kényelmes fekete melegítőnadrágra. A kapott papucsban aztán visszamegyek a nappaliba.
– Na, itt is vagyok. Remélem, hogy nem várattalak meg – jegyzem meg, újra lehuppanva a kanapéjára, ezúttal törökülésben. A kezeimet összekulcsolom és kicsit megmozgatom bemelegítésként a játékhoz, no meg a nyakammal is körözök egyet.
Majd, ha Cait még nem kapcsolta be a konzolt, akkor szíves örömest segítek neki, de ha már bekapcsolta, akkor csak figyelmesen nézem milyen karaktert alkot meg avagy hogyan boldogul először is ő maga kezelve a konzol irányítóját, felkészülve, hogy amikor kell akkor átvegyem tőle mielőtt megjelenne az a felirat, hogy meghalt és újra kell töltenünk a legutolsó mentést.
– És van ötleted kit románcolunk majd?  – kérdezem meg közben, lelkesen kíváncsiskodva, mert hát ez egy csak egy olyan játék, ahol nem lehet kihagyni ezt a részt. – Felőlem az emberek közül is választhatunk, de én a voksomat inkább az űrlényekre adnám – teszem hozzá, cseppet még is megpróbálva őt befolyásolni. Nem tehetek róla, a sci-fi dolgoknál az űrlényeim nagy kedvenceim voltak.
Közben, ha már iderakott rágcsát, akkor azt megkóstolom, a markomba véve pár szemet és egyesével a számba rakom őket. – Ó, tényleg, mindig egyedül vagy itt ezen a két emelten, vagy… hol a bandád? Mi van velük? – jut eszembe feltenni a kérdést, miközben az üdítőkínálatba is belekóstolok.

– Ezeket a közös programokat úgy hívják, hogy randik! – magyarázok neki, még mindig hozzászólva a témához, melyben róla és a titokzatos férfijáról van szó.– Az emberek, akik között valami romantikus dolog alakulgat, szoktak ilyen programokat csinálni – mondom, szigorúan hivatkozva a romantikus könyvekre és filmekre.
Majd megvonom a vállamat, hiszen végül is igazából semmi közöm hozzá, hogy mit csinál, avagy miket akar csinálni a kiszemeltjével. Abban is igaza van, hogy télen nagy a hajtás az ünnepek miatt.
Kicsit meglepődök mikor közli, hogy ha ezzel a bizonyos férfival nem találkozik, nem barátkozott volna velem sem chaten. Aúcs, talán ez egy kicsit rosszul esik? Persze, örülök, hogy találkozott vele és velem is beszélgetni kezdett, no meg végül is csak ez számít. Hogy barátkozni kezdtünk.
Starcat kis szeretettámadását örömmel viselem el, simogatom a kis drágaságot. – Az első alkalom a legjobb – jegyzem meg vigyorogva, a játékélményre gondolva. – Nyugi, közben nem fogok neked semmit el spolierezni. Nos, remélem nem. – teszem hozzá. Közben Starcat-et bátorkodom felvenni és pár lépést megteszek vele, a nappaliba, ahol aztán hamar le is teszem, hogy a négy kis lábán kedve szerint tudjon mozogni. De az, hogy egy macska barátra is szert tettem ma, határozottan egy pozitív teljesítmény és képzeletben egy kitüntetést adok magamnak érte.
Az ajándék megkapása és az ölelés után már csak bólintok eget arra, hogy az ajándék, amit én szánok majd neki, neki is tetszene. Tudom, hogy nem várja el, de én nem vagyok olyan, aki nem adna valamit valamiért. A témát mindenesetre hanyagalom. Egyelőre. Mára.
– Ó, kaotikusan! Tudod, mindenkinek szerezd be a tökéletes ajándékot, próbáld meg elrejteni. A karácsonyfát közösen szoktuk feldíszíteni, ami miatt szintén szokott veszekedés lenni, hogy milyen dísz kerüljön rá, a tetejére ki rakja fel a csúcsdíszt… Aztán rengeteg kaja van ilyenkor, sütit is szoktunk sütni. A karácsonyi számok nonstop mennek, míg valaki nem kiabál, hogy kapcsoljuk már ki. Karácsonyi filmeket nézünk, még a nagyon gagyi, nagyon romantikusokat is… De lényegében igen, stresszes szokott lenni, főleg, amikor leülünk a karácsonyi vacsorához. Kész őrültek háza az az időszak – mesélem mosolyogva, hogy otthon nálam miképpen is telik az év ezen ünnepe. Nagyon nem megyek bele a részletekbe, mert nem szeretném, hogy ha túl kellemetlen lenne, hogy percekig áradozok neki a családomról. Végül visszakérdezni se nagyon merek, tudom, hogy a szüleivel furcsa viszonya lehet, melyre pontosan most nem emlékszek, de tudom, hogy velem ellentétben ő egyke. Ezért talán jobbnak látom nem feszegetni tovább ezt a témát
– Én is várom már! Úgy vélekedek magamról, hogy nem vagyok béna rajzolás terén, de amúgy is nagyon igyekezni fogok, hogy jó kis pixeles karaktert alkossak rólad. De ha utána a karaktered el meri csábítani a többi karakteremet… Bajban leszünk, Cait! – viccelődök fülig érő mosollyal az arcomon, ahogyan figyelmeztetően. Csak poénkodok, az utóbbi részét, mert az első felét komolyan gondolom, nem fog csúnya karakter kapni.
Döbbenten pillantok rá mikor közli, hogy a gépét rég kapcsolta be. Hát hol él, kőkorszakban? Viszont tudom, hogy vannak, akik konzolpáriak inkább, ezek szerint ő is az. Ezt valamelyest megtudom érteni, a Netflix meg határozottan egy pozitívum.
– Bele szokott nyalni? – kérdezek vissza pislogva az információ hallatán. Starcatre pillantok és hirtelen nem is az italomat féltem, inkább a cicát. Vagy mindkettőt. – Öhm… Akkor lehet én is inkább dobozból innék… – teszem hozzá, félszegen. Nem is tudom mi lenne a jó dolog, de talán nem kéne bátorítanom a macskáját, hogy például kólát igyon. Igaz?
– Á, tudsz fotót nyomtatni? Akkor persze, kinyomtathatjuk! Úgy, hogy mindkettőnknek legyen példánya belőle – bólintok a kérdésére, vidáman elmosolyodva. Felőlem cseppet sem baj, hogy ha életre hívjuk a mobilom lévő képet. A mobilomat ezért oda is adom neki, hogy nyugodtan megcsinálhatja. Ráhagyom a dolgot, de ha netán majd kell neki segítség, akkor szívesen segítek neki.
A vendégszobába belépve mivel Cait engedélyt adott dologra, gyorsan le is zuhanyozok és átöltözök kényelmes pizsinek való ruhákba, majd megyek is vissza csatlakozni hozzá. Mosolyogva reagálom, hogy hála nem várattam meg, valamint még le se maradtam semmiről.
– Én se igazán tudom, hogy ehetnek-e ilyesmit a macskák… – jegyzem meg bizonytalanul a rágcsálnivalókra pillantva, miközben én magam az ülőalkalmatosságon helyezem magam kényelembe. Aztán a chipsekből egyből kiszolgálom magamat, egy maréknyi tejfölös-hagymás ízesítésűt magamhoz is veszek.
– Naná, hogy kinézhet úgy, mint te. Felőlem a keresztneve is lehet Cait – válaszolok, vidáman rámosolyogva és elveszem tőle a kontrollert, hogy megalkothassam a karaktert. A karakterkészítés mindig jó sok időt vesz idénybe, hogy ha az ember szép karaktert akar alkotni, én pedig erre törekszek, hogy szép is legyen és a lehető legjobban hasonlítson Caitre. De azért még sem akarom, hogy órákig vacakoljunk ezzel, így valamelyest még is igyekszek gyorsan meglenni a dologgal.
– Ezt a választ legalább plusz ötven ponttal jutalmazom az egyetértés fényében – vigyorgok rá mosolyogva, ahogyan egy pillanatra leveszem a tekintetemet a képernyőről és egyik kezemet kinyújtom felé, hogy lepacsizzunk. – Az űrlények határozottan jó választások. Főleg Garrus. Majd megismered őt – kacsintok rá mielőtt a figyelmemet újra a játéknak szentelem és folytatom a karakterkészítést.
Közben hallgatom mit válaszol a kérdésemre a bandáját illően, olykor-olykor bólintva. Tudom, hogy a zene nagyon fontos szerepet játszik Cait életében, én meg jó barátként örülök neki, hogy jól alakulnak a karrierjét illető dolgok és bandát szerzett magának.
– Azt mondod Viking? Ez érdekesen hangzik. Meg a többiek is. Örülök neked, hogy lett egy bandád. Alig várom, hogy hallgassam majd az albumotokat – szólok hozzá a témához, kifejezve, hogy érdekel a zenei munkássága. Tudom róla, hogy befutott, híres énekesnő, de nem azért barátkozok vele, mert szeretnék egy falatot a hírnévéből vagy kihasználni emiatt. Nem, én azzal a lánnyal barátkozok, aki e mögött van. – Ha szeretnél, akkor mutathatsz róluk fotókat és ha szeretnél róluk beszélni, akkor meghallgatlak majd, igen – bólintok rá a dologra. Miért ne? Csak örülök, hogy ha hajlandó velem megosztani dolgokat.
A karakterkészítés végeztével átadom neki az irányítást és hátulról követem figyelemmel, hogy hogyan irányítja a karaktert. Hagyom, hogy a dolgokat a kezébe vegye, a párbeszédeknél a megfelelő dialógus opciók kiválasztását rá hagyom, ahogyan a történetet megváltoztató döntések meghozatalát is. Csupán csak a harcjeleneteknél segítek be, hogy ha elakad velük vagy inkább átadja a joysticket, hogy én bonyolítsa le a bunyókat. Próbálom is lehetőleg nem megölni szegény karakterünket, de egy-két találatot mindig sikerül kapnom. de összességében elég jó csapatot alkotunk Caitel és igazán szórakoztató vele együtt játszani ezt a játékot, sokat mosolygok és nevetek közben.
– Tartsunk egy kis pihit – egyezek bele a dologba és ha kell akkor fel is hozom a játék menüjét, hogy rendesen megálljunk és ne hagyjunk ki semmi fontost. Persze előtte még egy mentést is nyomok, a biztonság kedvéért.
Pihenésképpen kicsit eszek a rágcsákból és iszok a dobozos üdítőből. – Igen, van előfizetésünk Netflixre – bólintok a kérdésre, újabb chipset téve a számba. – Szinte majdnem mindent azon szoktam nézni. Például a tartalmai közül a Stranger Things-t, a The Umbrella Academyt, a Lucifert nézem. De a lista igazából hosszú. Na és te? – kérdezem meg, a végén diszkréten ásítva egyet. Elfáradtam és ha minden igaz kezdek kicsit elálmosodni, hosszú napom volt. Viszont megpróbálok még ébren maradni. – Esetleg ne nézzünk meg valamit? Közben csinálhatnánk valami csajosat, ami pizsipartihoz méltó? – javaslom miközben elfekszem és a szemeim elé emelem a kezeimet, a körmeim nincsenek kilakkozva, szokás szerit. – Mondjuk körömfestést, hogy ha van körömlakkod? – teszem hozzá, vetve még egy pillantást a körmeire mielőtt egy elnyomott ásítás után leengedem a karjaimat és egyelőre csak fekszek és úgy pillantok Cait felé.

– Nos, szerintem azért az öregebbek is szoktak randizni… Egész éttermet is le lehet foglalni egy estére, nem? Vagy tényleg, ha egy kicsit beöltözöl, akkor elvegyülhetsz a tömegben és mondjuk elmehetsz vele egy sportmeccsre, hogy ha szereti a sportot! Vagy a természetben, kirándulni még mindig egyszerűbb… – adok neki ötleteket vidáman, miután kicsit hosszasan elgondolkoztam a dolgon. Az ő helyzete persze eltér a normál emberekétől, de nem gondolom, hogy tényleg oly nehéz lenne neki összehoznia egy közös programot. – Privát tengerpart, kis titkos barlanggal is szóba jöhet, ha szereti a tengert! Vagy egy yachtnak is hasznát vehetitek… – teszem hozzá, majd nincsen más ötlet, amit megtudnék neki említeni. De tudom, hogy okos ő és valamit kitalálnak majd, én csupán rá akartam mutatni, hogy még az ő titkos kapcsolatában sem lehetetlen semmi sem. Meg egy kis reményt adni neki, támogatóan, mert a barátok már csak ilyenek.
– Á, vagy úgy! – esik le a mondatának igazi értelme, mikor a magyarázatát elmondja. Egy mosolyt villantok rá. – Jól tetted, hogy felléptél chatre.
Csupán csak ennyit mondok neki, de ez a pár szó és a mosoly talán mindent elmond. Igaz, nem árt, hogy ha az ember óvatos, főleg az online világban, de azért akadnak olyan helyzetek, mikor megéri nyitottnak lenni és barátkozni. Én se vagyok a nyitottság mintaképe, de nyitottabb lehetek Caitnél, az biztos. Viszont a lényeg az, hogy örülök, hogy akkor, abban a pillanatban fellépett chatre és barátok lettünk.
Starcat viselkedése egy cseppet kizökkent a beszélgetésből, ahogyan a kismacska kicsit tiltakozik az én viselkedésem ellen, ezért amikor Cait segítő kezet nyújt, nyugodtan hagyom neki, hogy átvegye a cicust, hiszen ő a gazdija és ő csak jobban tudja, hogyan kell vele bánni. – Nem, tíz szerintem sincsen. De annyi van, hogy izgalmas legyen. Amúgy meg én is szeretem, hogy ha egy játékban döntéseket lehet hozni, amik aztán kihatással vannak a cselekményszál folytatására.
Jegyzem meg a témával kapcsolatban, megtoldva egy bólintással, a szavai kapcsán. Úgy tűnik, hogy ugyanez a véleményünk, ami klassz abból a szempontból, hogy így játszani is jobban tudunk majd együtt, azt hiszem.
A karácsonyi programok témához hozzáfűzött megjegyzésére is szintén csak aprót mosolygok és ezzel le is tudjuk ezt a témát. Feleleges és nem ide illő lenne tovább ecsetelni, hogy a családomnak miért nem elég huszonnégy óra az említett ünnephez.
Mikor a szívéhez teszi a kezét, hogy a pixelbaba életstílusáról tanúskodjon, kicsit, ám halkan felnevetek a mozdulata aranyosságán. Egyik kezemmel csak legyintek a dologra, hogy ó ugyan, hagyja, elhiszem, hogy a játékkaraktere nem tenne semmi olyan… korhatáros dolgot.
– Ez nem hangzik rossz ötletnek – értek vele egyet, hogy a cicájának kell adnia valamilyen rendes nevelés tréninget vagy ilyesmit. Igaz, ha egyszerűen csak letudna tölteni Starcatre valamilyen… „Étkezési szokások” programot, akkor sok időt és bajlódást megspórolhatna vele. Elveszem Caittől a poharat, ami Starcat biztos és mikor meglátom, hogy mi a pohár dizánja, a mosolyom körülbelül a fülemig érhet. – Á, Star Wars! Ennél jobb poharat nem is adhatnál, köszi – forgatom körbe a poharat, hogy jobban megvizsgáljam és a művelet közben nem felejtek el hálásan rámosolyogni Caitre. A poharat a kis fedőjével és szívószálával egyből felavatom és az első doboz italból, ami a kezem ügyébe kerül, töltik is bele. A tetejét a fedelével lezárom és a szívószálat beletéve egy kicsit iszok belőle.
A nyomtatóhoz követem őt és mindent úgy csinálok, ahogyan elmondja. Letöltöm azt az applikációt, majd a mobilomat össze is kötöm a nyomtatóval. Nem olyan nehéz a dolog, hamar rájövök mit hogyan kell csinálni és végül ketten együtt megoldjuk a dolgot. Pár perc múlva a fényképek elkészülnek, igaz, nem merek egyből hozzájuk érni és kivenni őket a gépből.
– Úgy nyomtattam, hogy neked és nekem is jusson belőle – mondom, kivéve a fényképeket, melyekkel közelebb megyek Caithez és átadom őket neki, hogy megnézhesse a végeredményt. Én magam elégedett vagyok velük, persze ezek csak egyszerű 2D-s emléktárgyak azt az egy pillanatot megörökítve amikor készültek a képek. Nem mozognak, mint a Harry Potterben lévő fotók, de attól még a szellemi értékük igenis nagy.
– Féltékeny? Miét lennék az? – kérdezek vissza, készítve Cait karakterét és közben egy meglepett pillantást vetek rá, felvonva az egyik szemöldökömet. majd megrázom a fejemet. – Á, csak hogy tisztázzuk: nekem sok fiktív karakter pasim van! Emiatt egy űrlényen simán tudok veled osztozkodni – jegyzem meg, a viccét folytatva, vidáman megvonva a vállamat.
A bandája kapcsán tovább hallgatom, hogy miket mesél még róluk. Érdekeseket mond a bandatagjai kapcsán, no meg az új albumjára még jobban kíváncsi lettem, most, hogy felhozta azt is és csepegtetett róla egy kis információt.
– Persze! Örömmel adok neked véleményt, mint a zeneiparon kívüli személy, külső hallgató, rajongó, barát… – bólintok rá a gondolatfelvetésére, hogy talán részem lehet egy kis VIP zenehallgatásban, talán. Bár én nem vagyok zenész, azért gondolom, ha csak egy picit is, de segíthetem őt visszajelzéssel.
A játék közben felváltva irányítjuk a karaktert és ahogyan telnek a percek egyre jobban úgy gondolom, hogy igenis élvezetes ketten így játszani egy single player módú játékot. Másabb mintha egy játékstreamelést, twitchen való élő játék közvetítést néznél és a közben lévő gondolataidat lepötyögnéd a kommentbe a hozzászólás szekcióban. Másabb, de határozottan ugyanolyan érdekes, sőt, még jobban. Sokat mosolygok és nevetek közben, továbbá az sem zavar, hogy tudom, hogy a következő pillanatban mi fog történni, mi a lehetségesek párbeszédválasztások következményei.
– Igen, az ilyen természetfelettis sorozatok jók. Mondjuk én a scifit jobban szeretem… Viszont, te kivel shippeled Sabrinát? – kérdezem meg, hozzátéve a sorozatos témához, hogy ha már említette, hogy nézi.
A körömlakkot felhozom új programnak és aztán követem Caitet abba az irányba, melybe elindul. Először nem gondolom, hogy ruhásszekrénybe, nem, egész ruháknak való szobába fog vezetni. Ez csak akkor esik le, amikor már a szobájába érünk, ahol nyílik egy másik ajtó, mely az öltözője. Én pedig jóformán csodálkozva és kissé tátott szájjal nézek körbe a megannyi ruharabján.
– Wow… Olyan ez mintha a saját Narniád lenne! – ejtem ki még mindig csodálkozva nézve szét. Az én ruhásszekrényem nemhogy a fele, e vagy a negyede annak, amivel ő rendelkezik. S lehet még ekkor is túlzok.
– Igen… Azt hiszem azt is használhatunk… Nem tudom, nem vagyok az ilyenek híve… – vallom be szerényen elmosolyodva miután rápillantok a kezében lévő arcmaszkokra. Nem vagyok az a nagyon csajos lány, aki órákat eltölt a tükör előtt és ilyen-olyan bőrápolási rutinja van, de tudom mi az arcmaszk és mire meg hogyan használják. Megvonom a vállamat és, hogy ne álljak tétlenül én is a fiókokhoz lépek és kicsit nézelődni kezdek a holmijai között, kutatva az említett körömlakkok után. Lakkot nem, de a parókáit megtalálom. Kivenni a helyükről nem merem őket, de attól még egy darabig elnézegetem őket. Ha használná őket határozottan egy kis Hannah Montana beütése lenne.
– Lehet rózsaszín és kék, pasztell árnyalatban? – válaszolok a kérdésére kérdéssel, odalépve hozzá és kissé mögötte állva szemlélem a körömlakk kollekcióját. A pasztell színárnyalatok a kedvenceim.
A kívánt árnyalatokat aztán kiveszem, avagy átveszem tőle és jobbnak látom, hogy ha kimegyünk innen, nehogy még a béna körömfestés tudományommal kárt tegyek itt bármiben is.
Elhagyva a ruhaszobáját már mindegy, hogy a szobájában vagy a nappaliban telepszünk le, én végig nagyon óvatos leszek.
– Őszinte leszek veled: elég béna a tudásom körömfestésből. Olyan… Level 2 egy tízes skálán. Hajlamos vagyok a köröm melletti részt is festeni. Gondoltam szólok mielőtt megkérnél, hogy feketére fessem ki a körmeidet – tájékoztatom őt előre, egyik kezemmel az ő választott lakjára bökve. A testtartásomon változtatok, törökülésbe ülök és veszek egy mély levegőt. – Emiatt ritkán vannak kifestve a körmeim és akkor is az egyik húgom festi ki őket, aki nálam sokkal jobban ért az ilyen csajos dolgokhoz.
Mesélem, miközben bár valamelyest túlvagyunk az arcmaszk dolgon, az már az arcomon van. Most pedig hozzáláttunk a körmeink kifestéséhez és ez…sokkal nehezebb. Pedig azt hittem, hogy az arcmaszkok felrakása (amiktől szerintem úgy festünk, mint két horrorfilmbe illő karakter, múmiák) lesz nehéz.
Elnyomok egy újabb ásítást, vagyis megpróbálom. – Amúgy… Csak úgy kérdezem, mikor akarsz aludni menni? – teszem fel a kérdést, végén egy rendes ásítást is produkálva. Aztán megrázom gyorsan a fejemet és kicsit rácsapok az arcomra. A körmök megszáradása és az arcmaszk leszedése után kéne legkorábban elaludni, hiába érzem úgy, hogy már most hosszú volt nekem ez a nap és ideje aludni.

Bólintok Cait szavaira, amiket még a titokzatos pasija kapcsán mond, ezzel lezárva a témát. Persze érdekes, amiket mond és szeretnék is ötletet adni neki, de úgy gondolom, hogy mára már sokat beszélgettünk erről témáról és magunk mögött hagyhatjuk. Majd előkerül újra, mikor lesznek fejlemények.
Elmosolyodok a szavai hallatán, hogy velem élvezte az interneten keresztül, írásban való kommunikációt. Jól esik hallani, hogy valaki tényleg értékelte a chaten pötyögött gondolataimat és ezáltal a szavaim nem vesztek el az éterben, avagy a világhálón. – A chates kommunikációnk nekem is sokat jelent és igazán élveztem – teszem hozzá én is a témához.
Majd Starcat-et illető magyarázatára csak vidáman legyintek egyet, jelezvén, hogy nincsen szükség magyarázkodnia, megértem. Elvégre a háziállata sem tűnt nagy, veszélyes vadmacskának, ahogyan elnézem, hogyan szeretgeti őt. Egyik kezemet kinyújtom, hogy míg Cait ölelgeti a macskáját, az állat fejét egy kicsit én is megsimogassam. Hiszen ennyit megérdemel ez a macska, mert olyan cuki.
– Igen, szeretem a Star Warst. Bár az utolsó filmmel, de úgy az utolsó trilógiával nem vagyok kibékülve. Inkább az első hat fim. Bár nem én vagyok a galaxis legnagyobb SW fanja, de nézem a Mandalorian sorozatot is, tudod a Star Wars világában játszódik. Van benne egy gyermek, akit mindenki csak bébi Yodának hív, nagyon cuki – válaszolok a kérdésére, kicsit áradozva az említett sorozatról is. Ha már a kilencedik film számomra csalódás volt, akkor a Mandalorian egy igazi meglepetés, az év egyik legjobb sorozata lett nekem. Bébi Yoda pedig nekem is kéne és megvédeném őt mindentől és mindenkitől.
A képek kapcsán bólintok egyet és újfent rámosolygok. Igazán nem volt megerőltető előhívni a fotókat vagy elkészíteni őket. Örülök, hogy most már van ilyen képünk, minek otthon majd kerítek valami helyet, talán az albumomba rakom vagy majd egy kis keretben kikerül a könyvesszekrényem egyik polcára. Majd még eldöntöm, később, most ugyanis annyi elég, hogy a képek egyelőre biztonságban legyenek ott a scannerben, aztán amikor távozok az enyémet majd magammal viszem és akkor majd eldöntöm hova rakjam.
A fiktív karaktereket illető kérdése kicsit meglep, noha már én is elgondolkodtam a témán, mert ha sok fandomnak van a tagja, akkor ez egy fontos téma. Meg kényes téma. De így elgondolkodni, hogy van, aki nem akar osztozkodni rajtuk… – Nos… Azt hiszem, hogy tényleg furcsa. Elvége olyanok, már akik kifejezetten olyan karakterek, hogy románcolhatóak, hogy bárki románcolhatja őket, aki játszik a játékkal. Emiatt nekem is van pár ilyen karakterem, akik a háremem tagjai és tök jó poligámia kapcsolatban vagyunk – viccelődök Caitre vigyorogva. Igen, nem valós személyek, kitaláltak, de én meg igazából szingli vagyok, így a geek szívemnek akkor is örömet okoznak. Főleg Garrus.
Feljegyzem magamnak, hogy majd, ha Cait mutat nekem bármilyen dalt saját magától vagy a bandájától, akkor meghallgatom és véleményt mondok neki.
– Igen, én is azzal a sötét hajúval varázsló sráccal shippelem Sabrinát – bólintok a válaszát hallva.
A ruhásszobája aztán lenyűgöz. Persze magamnak nem akarnék ilyet, csak ha könyvekből, képregényekből és videójátékokból állna. Azt szívesen elfogadnám, még ha azokból nem is tudnék felöltözni.
– Igen, de látom, hogy vannak itt fellép ruháid is így már érthető a dolog – jegyzem meg, továbbra is szétnézelődve, mert tényleg nem mindennapi látvány ez. Vajon van olyan holmija, amit életében csak egyszer vett fel?
– Á, én általában menekültem ilyen szépségápolás, mint szabadidős tevékenység témánál. Sok árnyalat nevét meg én se tudom, ne aggódj – kommentálom a szavait a nagy körömlakkeresés közepette. Mikor beszél arról a számomra csodadolognak ható körömfestés cuccról, a szemeim meglepetten elkerekednek. Hát ilyen dolog is létezik? – Wow! Akkor majd ezzel a cuccal kezdem a körömfestést! – veszem el tőle a cuccot, mikor a kezembe adja és aztán meglepetten forgatom az ujjaim közt.
Aztán lerakom a kezemből, mikor Cait visszajön a kenhető arcmaszkkal. Kezdjük akkor azzal, de még az előtt gyorsan összefogom a hajamat az eddig a csuklómon lévő hajgumimmal, ugyanis nem akarom összekenni. – Hajrá – bólintok és én is belenyúlok abba a kis tálkába, hogy a zselé szerű krémet aztán egyenletesen rákenjem az arcomra.
– Ja, hát én sem tervezek maszkkal az arcomon aludni. Az olyan lenne mint… Tudod, a film, amiben a főszereplő férfi sárga ruhát visel és zöld maszkot… A Maszk! Az a neve! – jut az eszembe és boldogan a levegőbe bokszolok egyet, megdicsérve magamat, hogy eszembe jutott. – Amúgy kicsiként az a film pont a maszk dolog miatt megrémisztett. Szerintem azért sem szoktam arcmaszkokat használni.
Mondom elgondolkodva a dolgon, kicsit talán megborzongva az emlékképek hatására, de aztán csak megvonom a vállamat, hogy most már nem érdekes.
Megvárom amíg kifesti ő a körmeit azzal a festés előtti lakkal, majd én is nekilátok. Aztán amikor készen van az említett rózsaszín és kék színű lakkokkal felváltva kenem be a körmeimet.
– Nem szoktál? – kérdezek vissza csodálkozva, felvont szemöldökkel pillantva rá a lakkozás közben. – Én minden nap álmos vagyok a nap valamelyik órájában. Persze nem kéne annyiszor éjjeli bagoly üzemmódban működnem csak az olvasás meg a kockulás megkívánja – mesélem, a végén újra ásítva egyet.
A bőrt védő cuccot lepiszkálgatom az ujjaimról, mikor a lakk már megszáradt. Még jó, hogy Caitnek van ilyen cucca, mert jó párszor lefestettem a körmöm melletti bőrrészt is, de így legalább a lakk nem száradt a bőrömre. Ezek maradványait én is a tálkába teszem, Cait példáját követve, aztán az arcomról lehúzott maszkot is oda dobom.
– Igen, nem vagyunk még olyan öregek! De tényleg jó volt – értek vele egyet, kissé megtapogatva az arcomat, mely valóban puhábbnak tűnik.
Az alvást illető szavaira bólintok egyet, ahogyan az ülésből végre felkelek. Ideje is volt már, a lábaim kezdtek kicsit elzsibbadni.
– Rendben. Jó éjt Cait! – köszönök el én is tőle egy intéssel és egy mosollyal. Ezután megfordulok és átmegyek a vendégszobába, ahol az ágyba befeküdve boldogan hagyom, hogy egyből elaludjak a hosszú ám boldog nap után.


Másnap reggel hamar felébredek és első dolgom felöltözni az utcai ruhámba, majd megágyazni magam után, elvégre nem hagyhatok kupit magam után. Az artbookal és a táskámmal együtt a nappaliba megyek, hogy azokat lerakjam a kezemből és a konyhában Cait tanácsát követve valóban kiszolgáljam magam valamivel. Úgy döntök, hogy a megmaradt üdítő és nassolni való talán jó döntés lesz reggeliként.
– Jó reggelt! – köszönök amikor Cait szobája előtt elhaladok vagy amikor megpillantom őt.
Megreggelizünk, kicsit még beszélgetünk, aztán összekapjuk a cuccainkat, vagyis én nem felejtek el az ajándéka és a nekem szánt fénykép nélkül távozni, erre ügyelek. Az meg csak plusz öröm, hogy ha Cait még kedvesen haza is fuvarozna.
A lényeg persze az, hogy nagyon élveztem ezt az ottalvós pizsi partit nála, jókat beszélgetünk és játszottunk, ami miatt remélem, hogy nem kell sokat várni arra, hogy újra találkozzunk.