Ha Lyra Jean összetett jellemét egy szóval kellene meghatározni, nagy valószínűséggel az első, amire az emberfia asszociálna, a macska volna. A legfőbb jellemzője, hogy elég nehéz kiérdemelni a szeretetét. Fokozott óvatossággal tesz lépéseket és kifejezetten jól bánik a szavakkal, többnyire akkor is, ha nyomás alatt áll. Kivétel ez alól az, ha vörös köd borítja be elméjét és a méreg tengerének végtelenjébe evez. Ingerült állapotban az ösztöneire hagyatkozik, amik sajnálatos módra nem mindig a helyes út felé terelik.
Az ismeretlenekkel szemben kimért, de semmiképp sem barátságtalan. Mindössze titkon megtartja a tisztest távolságot, míg meg nem bizonyosodik afelől, hogy megbízhat bennük. Bizalom viszont nem szükséges ahhoz, hogy egyenes legyen mindenkivel, még akkor is, ha az igazság bántó lehet a másik számára. Nyilván ő is tud mérlegelni, és ha a helyzettől adódóan nem lenne helyén való az őszinteségi roham, magában tartaná a véleményét, hisz nem kenyere okvetlenül megsérteni a társaságában lévőket, de ha úgy érezné, hogy az illető szinte kiált azért, hogy a helyére tegyék, kétség sem férhet hozzá, hogy márpedig ami a szívén, a száján. Kivétel megint csak az, amikor háborog, ugyanis, ha az ilyen esetekben nem mondja ki rögtön, amit gondol, nagy a valószínűség, hogy benne reked és egészen biztos, hogy addig fogja kínozni a bent szorult gondolat, amíg végül véletlenül ki nem szökik belőle akár alkalmatlan alkalomkor.
Egészséges önbizalommal van megáldva, hál’istennek az önértékelése sem felel meg egy óda magasztaló jellegének. Ez szerencsétlenségére nem mindig válik nyilvánvalóva elsőre mások számára a sztereotípiáknak köszönhetően, amik az idegenek eszébe juthatnak a külsejéről. Mindenkinek ismerős a „mean girl” fogalom, ugyebár, no meg persze esélyes, hogy a distanciát tartó igyekezete is - amit erősen palástolni próbál – rátesz egy lapáttal az elérhetetlennek tűnő arculathoz.  
Jó tulajdonságai között a kitartó szelleme tartozik, ugyanis nehezen hiszi el bármiről is, hogy képtelenség, ebből fakadó, hogy egyszerűen képtelen feladni, ha harcba száll valamiért. Azonban nem ez teszi ennyire perfekciónistává, hanem a precizitás, ami időnként már-már pedantériává megy át. Nem tudja elfogadni, ha rossz munka kerül ki a neve alatt.
Céltudatos és kissé talán túl ambiciózus, de a céljai felé nem mindig a legészszerűbb és a legegyenesebb úton halad. Erre az a magyarázat, hogy kalandvágyó, és nem tudna együtt élni a „mi lett volna, ha…?” gondolattal.
Könnyen szerelembe esik, de nehezen vallja be még saját magának is, márpedig azért, mert a párkapcsolatok szörnyen zavarók a számára. Nyomós ok még az, hogy fogalma sincs, milyen a számára megfelelő férfi – a mostohaapjával mindig is jó kapcsolatban volt, de a mai napig valamiféle ürességet érez, amit az igazi, felszívódott apja számlájára ír - és gyakran kétkedik abban, hogy a belső tulajdonságai miatt kedvesek vele az ellenkező nemű egyedek. Ami ezt illeti, rengeteg udvarlója van, de ez nem meglepő annak tudatában, hogy szeret közösségben lenni, így az ismerősei száma is nagy..
Három dolgot borzasztóan utál: ha játszanak az érzéseivel, ha ostobának nézik és a mangót.




- Szia Ronnie, itt Lyra Jean! – köszönök a hangrögzítő sípoló hangja után. Tónusomban egyfajta idegesség bújik meg, amitől legalább annyira tartok, mint amennyire attól, hogy a nővérem is megérzi. – Kivettem pár napot – tulajdonképpen a teljes fizetett szabadságomat az elkövetkezendő egy évre – és úgy gondoltam, hogy meglátogatlak. Rettenetesen hiányzol az utóbbi időben, egy kicsit jobban is, mint általában.
Ez semmiképp sem kamu, de annál jobban bizonyíték arra, hogy nagy kalamajkába keveredtem, ugyanis akkor tör rám a legjobban a hiányérzet, amikor egyedül érzem magam. Ezek az esetek pedig természetesen azok, amikor valami nincs rendben és a problémát nem oszthatok meg Ronnie-n kívül senkivel sem.
- Ma este kilenckor indul a gépem – végtérre nem lenne rossz tájékoztatni arról, mikor toppan a bejáratába a már-már pofátlanul váratlan meglepetés. – Nemsokára taliiiiii – direkt meghúzom a szó végén lévő „i” betűt, hogy némiképpen kifejezzem az izgatottságom és szétfoszlassam a legkisebb gyanút arra, hogy szarba keveredtem. Valóban alig várom, hogy viszont lássam és megölelhessem, azonban az utazásomnak két másik oka is van. – Vigyázz magadra, puszi! – lerakom a telefont, tekintetem pedig továbbra is a laptop képernyőjét pásztázza. Klikk. Klikk.
- Atyaég… – a tenyerembe temetem az arcom, életemben először szitkozódva a technológia fejlettségéért, no meg az átkozott kíváncsiságomért. Sosem kellett volna megtalálnom Mr. Harding levelét… vagy hát ez sokkal bonyolultabb, mint látszik, ugyanis addig semmi baj nem volt, míg csak a kezembe akadt az iromány. Úgy álltam hozzá, hogy akkor sem érdekelne a biológia apám holléte, vagy hogy találkozzak vele, ha ez lenne a túlélésem ára, de most… most, hogy az életem a feje tetejére állt azért, mert soha nem volt mellettem… egyszerűen nem bocsátanám meg magamnak, hogy nem élnék a lehetőséggel, hogy elmondjam neki, mennyire utálom, főleg, hogy ugyanabban a városban van, ahova én is készülök.

Ha jó lennék írónak, meggazdagodhatnék a családi kórképem és az életem regénybe foglalásától. Az egész édesanyámmal kezdődik, aki férjhez ment a Nagy Őhöz, majd életet adott egy csodálatos kislánynak, a nővéremnek, Veronicanak. Ronnie papája halála után édesanyánk megnyugvást talált egy férfiban, aki nevezetesen nem más, mint Mr. Harding, azaz a biológiai apám. Lassan tíz éve tudom, hogy akit az apámnak hittem tulajdonképpen csak a mostohaapám – ezáltal Ronnie a féltesóm, és Kit, aki a mostohaapánk fia semmiféleképpen nem kötődik hozzám - de még egyszer sem mertem erőszakoskodni anyámnál, hogy mondja el, mi történt és miért hagyta magára apám.
Házas.
Nem volt akkora teljesítmény felkutatni, miután megtaláltam a régi levelet, tény, hogy édesanyám szépen megőrizte a papírra vésett bocsánatkérést. Talán azért, mert megbékélést hoztak neki a szavak, talán azért, mert hiányolta Mr. Harding szavai zengését, vagy ezer másik okért, bennem azonban semmit nem indított folyamatnak a kis fogalmazás olvasása a gyűlöletfortyogáson kívül.





A döntést viszont teljesen más, Mr. Hardinghoz csak részben kapcsolódó indok okán hoztam meg: Kit. Igen, ő a mostohatestvérem, akivel sosem jöttem ki igazán, majd aztán amikor a tinédzser kort kezdtem taposni, ignorálni kezdtem, hogy ne okozzunk marakodásainkkal fejfájást a szüleinknek. A félreértés elkerülése végett, Kit és én legalább annyira különbözünk, mint a tűz és a víz, és minden egyes visszavágás annak köszönhető, hogy egyszerűen nem bírjuk megadni a másiknak a győzelem édes élvezetét.
Említettem már, hogy gimnazista koromban minden fiút elmart mellőlem azzal az indítékkal, hogy ismeri őket és tudja, nem nekem valók? És ezt mind azután árulta el, hogy hoppon maradtam az első randimon, mert megfenyegette a srácot. Az első kapcsolatom hivatalosan egy hétig tartott, noha Austinnal már lassan egy hónapja üzengettünk és találkozgattunk. Rájöttem, elég, ha titokban tartom és már kizárom annak a lehetőségét, hogy Kit beleront. Austin SMS-ben szakított velem azután, hogy lefeküdtünk és teljes három napig nem értem el, míg végül el nem döntöttem, hogy addig toporgok a háza előtt, amíg férfi módjára elém nem áll és magyarázatot nem ad a hirtelen, indokolatlan szakításra. Ajtót az édesanyja nyitott, aki arról értesített, hogy Austint megtámadták, és elég súlyosan megsérült a történtekben, így nem tud vendégeket fogadni, de mindenképp átadja, hogy arra jártam. Egyértelmű volt a számomra az eset miértje, de nem akartam Kittet bajba keverni és az apját is sajátomként szerettem… tudtam, milyen csalódás lenne a számára, ha az őrsre vitték volna az egyetlen fiát, arról nem is beszélve, ha ne add isten börtönbe került volna emiatt. Nem szóltam egy szót sem.
Egyetemista koromban már kevésbé „tartott rövid pórázon”, valószínűleg azért is, mert alig járt haza. Ha pedig otthon töltötte az időt, mindig későn toppant be és többnyire egy csinos hölggyel az oldalán, mindig mással, mint az előtte lévő alkalommal. Magamnak is nehéz volt bevallani, de egészen féltékeny lettem egy idő után, pedig sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd hiányozni fog az életemből ez a tuskó. A dolgok viszont ott fordultak a fejük tetején, amikor véletlenül meghallottam egy telefonbeszélgetését, ami tulajdonképpen választ adott arra, miért jár haza ilyen ritkán: piszkos ügyekbe keveredett. Őszintén, már alapból szörnyen mérges voltam rá, amiért fittyet sem hányva rám, minden éjjel más nőket hoz haza, így a hallottak csak olaj voltak a tűzre. Elvesztettem a teljes önuralmam, és nem tudtam eldönteni, minek okán. Azért voltam dühös, mert bajba keveredett, azért, mert önző és nem gondol édesanyámra, aki legalább annyira szereti, mint minket Ronnieval, vagy az édesapja miatt, aki szörnyen csalódott lesz, mert Kit a szeme fénye. Míg az egyik pillanatban minden szarságot a fejéhez vágtam és egymással ordítoztunk, a másikban azon kaptam magam, hogy az ajkai a nyakamat csókolgatják, miközben a kezei felfedezőutat járnak meztelen testemen.

Ha az a gyáva, akiben csak annyi bátorság volt, hogy megcsalja a feleségét védekezés nélkül, mellettem lett volna és férfi példát statuált volna, tisztában lettem volna, milyen a számomra megfelelő férfi, és sosem esem bele egy ekkora hibába. Sosem ismertem volna meg Kitet, vagy legalább esélye sem lett volna annak, hogy lefeküdjek valakivel, akivel úgy növekedtünk egy háztartásban, mintha testvérek lettünk volna. Ezek után muszáj apámmal találkoznom, és amíg felkutatom, legalább messze leszek Kittől, így időt is nyerek, hogy kitaláljam, mi legyen a jelenlegi helyzettel.