Zűrös lehetne a középső nevem. Híven tükrözné a valódi énemet. Problémás gyerekkorom volt, de hát a legtöbbünknek erre vezethetőek vissza a különböző rigolyái és nyavalyái, nem igaz? Anyám egész életemben a tökéletességet várta tőlem, a saját normái és értékrendje szerinti tökéletességet, ami nem minden tekintetben egyezik azzal, amit a világ többi része is jónak tart. Ebből kifolyólag sokáig én is kíméletlenül hajtottam magam, miatta, magam miatt, amiatt, mert egyedül ez az opció létezett a számomra. Aztán amint igazán megtapasztaltam, milyen a saját fejem után menni, már nem volt visszaút. Már nem próbálok tökéletes lenni, folyton másoknak megfelelni, és pláne nem másokat majmolni. Nem érdekel, ki mit gondol. Teszem, ami jól esik, vagy amit épp helyesnek érzek, és ha kell, vállalom érte a felelősséget is. Jó, talán nem mindig. Ugyanakkor emiatt gyakran tűnhetek felelőtlennek és meggondolatlannak, meg időnként talán valóban az is vagyok, pedig legbelül nagyon is sok felelősségérzet rejlik. Plusz a „teszek a világra” attitűdöm miatt sokan hihetnek magabiztosnak, esetleg nagyképűnek vagy szemtelennek, miközben idebenn mar a kétség és bizonytalanság. Általában nem is vagyok kibékülve önmagammal, a saját értékeimmel, és azzal, amit eddig elértem, illetve amiről hiszem, hogy elérhetem. Nyilvánvalóan ez is anyám hatása, de valahol pont emiatt, önmagam elfogadása érdekében is igyekszem mindenhez lazán és kötetlenül hozzáállni. Emellett pedig vonzom a bajt, vagy épp én megyek utána. És van, hogy annyira utálok mindent, magamat is beleértve, és olyannyira képtelen vagyok kezelni a bennem gyakorta összegyülemlő feszültséget, hogy szándékosan kárt teszek magamban; vagy alkohollal, esetleg nyugtatókkal, és az sem kizárt, hogy ezeket keverve próbálom meg kezelni az indulataimat. Ó, és sokat eszem. Rengeteget. Imádok enni, mázlimra nem látszik meg rajtam. De a problémáim, a sok fecsegésem, meg a zűrös magatartásom azért ne ijesszen el senkit, többnyire kedves vagyok, kicsit komolytalan és gyakran figyelmetlen, de szerethető. Kérsz egy ölelést? Nálam van mindig tartalék.

Egy virginiai kisvárosban születettem, abban a tipikus mindenki ismer mindenkit fajtában, amiben nem tudsz úgy végigmenni a városon, hogy ne köszönjenek rád név szerint tízen legalább, kivéve ha épp mindenki vasárnapi misén van. A szüleim, és az ő szüleik is - legalábbis apa oldaláról, meg a további elődeik, mind megbecsült tagjai voltak Abingdonnak mindig is. Egy vagyonos, megbecsült család, és sajnos igencsak fiatalon rá kellett ébrednem, hogy ez jelent édesanyámnak szinte mindent az életben. Ameddig még apám velünk volt, talán egy kicsivel még elfogadhatóbb volt a helyzet, már-már átlagosak voltunk. Ha nem számítjuk, hogy anya oldaláról van egy féltestvérem, a tíz évvel idősebb bátyám, Colton, aki már 14 évesen bevonult egy bentlakásos, katonai középiskolába. Még csak 4 voltam akkor, szóval nemigen foghattam fel, hogy ez mit is jelent, de az évek alatt hamar megtanultam: mondhatni kiírta magát az életünkből. Onnantól a karrierje építése volt számára a lényeg, szóval alig láttuk, nem sokat járt haza. Úgy nőttem fel, mintha egyke lettem volna, csak egy ritkán látott vendég lett Cole-ból. De apát sem kellett félteni ilyen téren. Azon túl, hogy az ő őseinek sem kellett soha aggódni a megélhetés miatt, egyben nagy hazafinak is nevelték, ezért a szeptember 11-es események után szinte azonnal jelentkezett a seregbe, és nyolc éves koromban el is hunyt Irakban. Így hát végül ketten maradtunk anyával, és onnantól fogva ki voltam téve minden őrült szeszélyének. Nehéz lenne néhány sorban összefoglalni, milyen is volt a viszonyunk, melyek is azok az apró dolgok, amelyekkel megkeserítette az életemet, de megpróbálkozom vele. Mániája volt, hogy mindenben tökéletesnek kell lennem, soha semmiben nem követhetek el hibát. De nem bántott, ha rossz voltam, soha egy ujjal sem ért volna hozzám. Az ilyesmi lealacsonyító lett volna a számára, hiszen ő igazi úri hölgynek vallja és érzi magát. Ehelyett viszont voltak más módszerei a megbüntetésemre, és rendszeresen elmondta, mire és miért kell figyelnem. Hogy soha nem öltözhetek kirívóan, mert akkor akár utcalánynak is állhatok, hogy tanulnom kell, máskülönben senki sem lesz belőlem, és nem kellek senkinek, mert a tanulatlan buta libákon bárki könnyedén átgázolhat, de az ilyenek ezt a bajt magukra hozzák, így hát meg is érdemlik. Ha nem érek haza a meghatározott időre, a város majd a szájára vesz, és mindenki arról fog beszélni, hogy a Wellmon lány egy feslett cafka, aki kimarad éjszakánként, és mindenkivel összeáll. Nem hozhatok ilyen szégyent a családunkra.
Ha néha mégis átléptem volna valamilyen szabályt, olyan büntetéseket talált ki nekem, amelyekből szerinte tanulhatok. Csillogóra takarítottam az egészet házat. Vacsora helyett hangosan felolvastam az ebédlőasztal végénél ülve. Megtanultam egy több oldalas verset. Vagy csak felmondatta velem a történelemleckét, lehetőleg hibátlanul, minden apró részletre ügyelve. Néha úgy éreztem, elmaradott, középkori felfogása van a világról. Viszont soha... soha, egyetlen egyszer sem emelte fel a hangját. Se velem szemben, se mással. Mindig kedvesnek hatott, a leggorombább, legkegyetlenebb szidalmai alatt is. Kedvesnek, kifinomultnak, szinte erőtlennek. A titkos fegyvere pedig az volt, ha úgy érezte, nem tud rám máshogy hatni, hogy betegnek vallotta magát. Miattam betegedett meg, mert rosszul viselkedtem. Mert szégyent hoztam rá. Mert meggondolatlan voltam. Néha valóban ágynak is esett. Mindenféle módon kieszközölte belőlem a megbánást. Ha más nem azzal, kijelentette, kioltja a saját életét, ha nem teszem, amit kér, hisz mit ér az élet, ha szégyenbe hozom egész Abingdon előtt. A gyermekkorom nagyrészt efféle lelki terrorban telt, és egyedüli szülőmként sokáig valóban igencsak nagy hatással volt rám minden téren. Azonban volt néhány valódi mélypontja a kapcsolatunknak, amelyeknek hála végül felnyílt a szemem, és amint tehettem, olyan messzire menekültem, amennyire csak tudtam. Az egyik ilyen esemény az első iskolai bál volt, amire tizenöt évesen azzal a fiúval mehettem el, aki után hónapokig epekedtem, majd terhesen tértem haza. Két és fél hónapos állapotos voltam, mire ez kiderült, akkor viszont volt nagy botrány. Anyám talán már maga sem tudta eldönteni, hogy mi lenne a jobb, ha ő halna meg ettől a gyalázattól, én, vagy a baba, de végül az utolsó mellett döntött. Nem volt beleszólásom, nem volt választási jogom, olyan lelki terheket pakolt rám, amelyekkel egyedül, alig tizenöt évesen nem tudtam volna megbirkózni. Szóval engedtem a nyomásnak, és elmentünk egy klinikára. Azóta is az a nap életem legfájdalmasabb emléke. Ám onnantól kezdtem csak igazán öntudatra ébredni, lázadni, majd belebetegedni a tehetetlenségbe, és időnként saját magamat bántani, és vagdosni, mert képtelen voltam máshogy levezetni a bennem tomboló feszültséget. Némán üvöltöttem, befelé. Anyámmal szemben nincs esélyem. Még ma sem. Sosem volt, soha nem is lesz. Ha megpróbálkozom vele, áldozatot csinál magából, és ezzel nem tudok mit kezdeni. Mindenképpen ő győz.
De tizennyolc évesen eljöttem otthonról, és bár nem szakítottam meg vele minden kapcsolatot, szerintem mindketten örülünk, hogy nem boldogítjuk tovább egymást. New Yorkba jöttem. Itt a bátyám közelében lehetek, mivel jelenleg itt dolgozik rendőrként, bár még ma is csak ritkán találkozunk. Illetve a városban él apám húga, Hilda néném is, ő volt az, aki a továbbiakban többé-kevésbé sikeresen sínre rakott. Befogadott, gondoskodott rólam, megmutatta a lehetőségeket, hogy mi mindent hozhatok ki magamból, és mire vihetem az életben, ha elengedem a múltat, és anyám képzeletbeli kezét. Még egy dilidokihoz is beíratott, mert hamar feltűnt neki, milyen rosszul veszem a hétköznapi akadályokat, ezzel azonban csak fél sikert aratott. Amint megízleltem a szabadság ízét, átestem a ló másik oldalára, és azóta sem tudok felkelni onnan. Éreznem kell a szabadságot, éreznem kell, hogy jogom van azt tenni, amit akarok, hogy nincsenek korlátok és szabályok... Ha viszont falba ütközöm, azt elég szélsőséges módokon kezelem. Egyre többször előfordul, hogy alkohollal, néha nyugtatók és antidepresszánsok mellett - amelyeket orvosi receptre kapok, ám általában nem olyan rendszerességgel szedem, ahogy kéne. Meggondolatlanságom okán sokszor kerülök bajba. És bár meglehetősen együtt érző típus vagyok, kialakult egy olyan nemtörődöm attitűd bennem, amit gyakran elég nehezen küzdök le. Ha egyáltalán próbálkozom. Ez viszont időről időre megnehezíti a munkámat és a helyzetemet a magazinnál is, ahová a nagynéném ajánlott be gyakornokként, és talán csak azért nem rúgtak ki még onnan, mert ő az egyik kiemelt szerkesztőjük. Egyébként újságíró szeretnék lenni, de egy kicsit még szenvedek a vizsgáimmal, főleg mivel a tanulást és az írást, meg úgy általában az életet is, megnehezítik az új otthonom különös zajai. Ja igen! Félve attól, hogy a nagynéném egyszer csak besokall a sok hülyeségem miatt, és maga teszi ki a szűrőmet, inkább kerestem egy albérletet Bronxban, és bár figyelmeztettek, hogy az egy zűrös környék, csak most kezdek igazán rájönni, mennyire...