◆ 'Nekem is ment volna, ha apám kitapossa előttem az utat...'
◆ 'Szerinted hányszor kellett térdepelnie, hogy felvegyék?'
◆ 'Apuci kislánya.'
◆ 'Mibe fogadunk, hogy még a vécé papírt is ezüst tálcán viszik elé?'
◆ 'Nem mindenkinek van ott apuka neve...'
Általánosságban a fent említett mondatokkal jellemzik, aminek igazságtartalma igazán kevés. A felszínes ismerősei így vélekedhetnek róla, valamint a média. A világhálón ugyan ténylegesen csupán egy zseni, akinek nem kellett tepernie, aki sosem küzdött semmiért, csak és kizárólag az apja árnyékának köszönhette, hogy sikeressé vált. Nem tett le semmi különösebb, kiemelkedőbb, vagy hasznosabb dolgot az asztalra, mint az apja. És mindezt miért is? Hogy egy egyetemen tanítson? A milliárdjait is családja zsebéből húzta elő, ő nem tett hozzá semmit. Semmit.  Igaz? Nem! Egyáltalán nem.
Victoria gyermekkorától kezdve megvonva élt a törődéstől, a szeretettől, az igaz gondoskodástól. Hiszen milyen szülő az olyan, aki már öt éves korában egy másik városba küldi a gyermekét? És ott is hagyja! Dadákkal. Mert megteheti. Mert azt érzi, meg kell tennie. Mert ki, ha nem az ő gyereke lesz majd az az utód, akinek válnia kell valamivé?
Nem tanult meg barátkozni, nem tanult meg csapatban dolgozni, nem értette meg, hogyan működik egy normális család. Az édesanyjával harmonikus kapcsolatot ápolt, de annak rengeteg távolléte miatt, ez a kevéske bizalmi légkör nem nyújtott elegendő érzelmi fázist, hogy felnőve megértse az empátia, vagy a bizalom valódi értelmét.
Édesapja folyton semmibe vette, különösképpen nem tekintett rá zseniként, hiszen sosem volt kíváncsi rá, mit tud a lány. Ha szalvétából rakétát épített nyáron a nyaralóban, ugyan kit érdekelt? Ha apró gyufaszálakból összerakott egy komplett kis autót, ugyan kit izgatott? A gond, az, hogy a zsenialitása nem az övé, hanem Williamé, az apjáé: elvárás felé, hogy zseniális legyen, ahogy elvárás a Future Industries fegyverei felé, hogy elsüljenek, ha meghúzod a ravaszt. William A. Torres termékei minden esetben tökéletesen működnek. Leszámítva egyet. Victoriat.
Amikor saját úton próbált járni, és véletlenül még sikeres is lett, senki nem foglalkozott azzal, hogy mit épített fel. Megkapta, hogy egy milliárdos csemetéje, naná, hogy sikeres, persze, mögötte van egy birodalom és az amerikai ipar áldása, ne legyen ostoba, ha elbukik is puhára esik, nem vállalt semmiféle kockázatot, Victoria Torresnek ez élet móka és játszadozás, és egyébként is, mindenki Torres akar lenni a pályán...
William nagyjából osztotta a közvélekedést a lányával kapcsolatban: nem tudta elismerni az eredményeit, mert beleszületett abba, amit neki verejtékkel kellett felépíteni.
A nőben ennek lenyomataként ott a kényszerérzés, hogy megmutassa, hogy bebizonyítsa, hogy 'Képes vagyok rá!' Megjátszott, flegmastílusba csavart, öntelt embernek tűnhet. A felszín alatt, a rengeteg kéreg giccs alatt pedig ott rejtőzik az ember, akinek a szíve hatalmasabb, mint képzelnénk, és csupán csak most kezd életre kelni. Most, hogy a világa a feje tetejére állt, amikor az apja el kellett tűnjön a világ szeme elől. És nem maradt más, csak a lánya, akibe kapaszkodhat.

- Ha lenne egy Nobel díjad... - jelenti ki William mindig, ha szóba kerül a pályám. És a Nobel bizony elég sokszor szóba került. Néha, mikor a család leült étkezni, vagy amikor elutaztunk, vagy amikor egyszerűen születésnapom volt. De akkor sem felejtette el, ha teljesítményem csúcsán voltam és érdemi dicséretet vártam! Ilyen hétköznapi célokról előszeretettel beszélgettünk.
- Mr. Philips Nobel díjas lett, és azt hiszem a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Ilyen fiatalon... - mondja, én pedig csak ülök mellette, az asztal túl oldalán. Én nem vagyok a legcsodálatraméltóbb, legtiszteletreméltóbb ember, akivel William, akivel az apám valaha találkozott. Én csak egy zseni vagyok, egy olyan zseni, akinek Ő miatta a génjeibe kódolták a zsenialitását, de hát nekem soha nem kellett semmit tennem; nem kellett kitartónak és szívósnak és vagánynak és minden nehézség ellenére bátor szívűnek lennie az idegen földeken. Csak meg kellett születnem...


A történetünk onnantól kezdve válik érdekessé Kedves Olvasó, amikor William bajba kerül. Tanú-védelmi programban vesz részt, valahol az Isten háta mögötti Connecticutban. Egy ilyen ügy egy fegyvermérnök karrierjét derékba töri rendesen. Ráadásként van abban valami elégtétel-szagú, amikor nekem könyörög a segítségemért. Érdekes, hogy az ember bajban mennyire képes lebontani büszkesége falait, ha a luxusról és a kényelemről van szó, amihez hozzászokott. Mert ugye a védelem egyenlővé válik az állandó ellenőrzéssel. Ehhez pedig egy milliárdos ember, akinek a neve hírhedt és aki ad magára, nincs hozzá szokva. Mondanom sem kell, remélem, mekkora mosollyal hallgattam végig a híreket. Természetesen belementem, hogy leszek az összekötője azokkal, akikkel felvenné a kapcsolatait, de csak anyám miatt. Ha rajtam múlna, hagynám, hogy a fejére rakétát küldjenek. És előszeretettel nézném végig, ahogy rárobban a saját fegyvere, mintha egy másik - jobban szeretett - gyermeke vetne véget az életének. Még a napszemüvegem sem tolnám le az orromról... Egy igazságos világban ez megtörténne. A valóság azonban soha nem volt ennyire egyszerű.
És ahogy sejthetted, a káröröm korai volt. Miután a híres fegyvermérnök eltűnik a föld színéről is, nyilvánvalóan engem keres meg minden kapcsolata, amivel van egy kis probléma. Soha sem akartam átvenni a helyét! Én nem vágyok rá, hogy a háborúkba lepottyanó rakétákon rikító Torres névhez bármi közöm is legyen. Nem akarok azzal foglalkozni, amit félre tolt az asztalán. És mégis kénytelen leszek, ha azt akarom, hogy a jóhírem megőrizhessem. Mert a legnagyobb probléma ezzel a helyzettel az, hogy miután a neved összehozzák egy ilyen esettel (mindegy ki miatt), megbélyegzik azt. Szóval szükségem van egy új névre. Egy férjre? Történt már nagyobb veszteség is amerikai földön...
Legalábbis ekkor még ezt gondoltam.

Egy várt váratlan alkalommal pedig összetalálkozunk. A rendezvény különösebben nem is foglalkoztatna, ha nem lenne ott ez a férfi. Ennyi nem túl szolid, indiszkrét érdeklődő közepette sétálni, mintha aknamezőn lépkednék. Talán emiatt jelent megnyugvást, amikor valaki nem 'Az eltűnt fegyvermérnök lányát' látja meg bennem. Hanem talán engem.
Igyekszem nem fektetni hangsúlyt rá, mennyire kellemesnek tűnik a társasága, legalábbis addig a pillanatig, amíg eszembe jut, hogy vőlegényt kellene találnom. Ez az a perc, ami választóvá válik kettőnk életében. Rásegít a tervezésre az is, hogy meglehetősen vonzónak találom őt. Meglátom a lehetőséget kettőnkben. És amint körvonalazódik bennem a terv, a Keane név a továbbiakban igen jól hangzik a fejemben. Lehet, hogy csak egy bolond vagyok, akinek a szíve hirtelen reményt táplál a jövőbe, de valamiért az az előérzetem támad, hogy nem lesz baj, ha bele szeretek. És nem is sejtem Kedves Olvasó, hogy mekkorát tévedek.