Süt az arcomról a vonásaimra kényelmesen befészkelődött öröm és fáradtság enyhe keveréke, ahogyan átlépem a kórház kijáratának küszöbét. A friss és csípősen hideg levegő szinte örömtelien, szerelmesen bújik hozzám, átkarol és szorít, mintha sose akarna elengedni és most akarná bepótolni a külön töltött gyötrelmes időt. Magamba szívom, és átérzem ezt a fajta eltörölhetetlen érzést, szinte tulajdonomnak tekintem, amikor egy dudaszó és egy obszcén megjegyzés anyámra célozván félbeszakít az út szélén történő meditálásomba. Körülnézek, egyik kezembe semmi, másikba úgyszintén, de az ajándékom a középső ujjam formájában érkezik, melyet egyenesen annak a parasztnak célzok, aki valószínűleg még mindig miattam mérgelődik az ódivatú tragacsába zárva. Legalább jó percei lesznek, elvégre olykor nem árt értelmes dolgokra - khm, emberekre -, gondolni.
Caitlynnek öt perce jeleztem, hogy meglátogatom régi barátom, egy üveg bor társaságában. Ámbár néha olyan jól esne, ha ő kérne meg erre. Olyan lenne, mintha egyszerre élnék meg egy horrorfilmet és egy Karácsonyt. Általában én vagyok az, aki arra kéri, hogy hozzon egy italt vagy mi vigyük magunkat a folyékony kárhozathoz, de ő sosem. Az én Caitlynem olyan ártatlan, mintha Bambit kereszteznénk egy hópihével. Még akkor sem képes kiszakadni abból a kemény valóságból, amibe fészkelte magát az állandó tanulással, amikor szinte már könyörgök neki. Jó, odáig még sosem értünk el, de azért szépen kértem, és ez már azért csak közelít ahhoz az állapothoz. Ámbár határozottan összezavarna mindez a hirtelen beállt párhuzamos univerzumféle eseménysorozat, ez egyáltalán nem állítana meg abban, hogy beszerezzem a kért italt. Ha a lehetőség ott ingázik előtted, ragadd meg jól és ne engedd el a grabancát, mert nem olyan, ami csak úgy visszatér, és valahogy ezzel a kéréssel én is ezt tenném. Így hát abban a tudatban, hogy valójában a gondolatolvasás valamelyik formája működik, és én érzem Caitlyn rejtett feszültségeit, úgy ítéltem magamban, hogy ez az ő akarata volt, és nem az én egyik módszerem, amivel jól esik olykor lazítani. Olykor = sokszor - nálam.
Nem telik bele, csak úgy cirka egy órába, hogy végre megérkezzek hozzá, és olyan otthonosan sétálok be az ismerős épületbe, mintha itt élnék, ami részben talán így is van. Nem tudom mit csinálnék nélküle. Mármint szinte már össze vagyunk nőve, együtt lélegzünk, a másikért élünk-halunk. Ez olyan Aidlyn vagy Caiden dolog, ahogyan a nővérek suttogják egymás között, ha azt hiszik nem hallom őket. Ebben az esetben nagyon tévednek.
- Hölgyeim és uraim, találják csak ki, hogy ki lesz ma a legszerencsésebb nő? - leteszem a bort a kezemből és az ajtófélfán dobolok párat, mint valami nyerős műsor keretei között. - Feszült várakozás és izgatottság keveredik a levegőben. Ki fog végül ezzel a páratlan férfivel eltölteni órákat? - azzal abbahagyom a dobolást és a kanapéhoz sétálok, hogy elkapva Caitlyn kezét arra késztessem, hogy felemelje hátsóját onnan és velem együtt ünnepeljen. - Igeeeeen, a nyertesünk Caitlyn Wallace. Gratulálok a szerencsés hölgyeménynek! - azzal egy csókot lehelek a kézfejére és rávillantom azt a mosolyt, aminek csak ő lehet szemtanúja, egyébként valami városi legendának számít a kórházon belül. Elengedve őt sétálok vissza az italhoz, majd halászok elő két poharat, mert nem én akarom az egészet meginni, végül pedig a megszerzett dolgokkal együtt sétálok vissza hozzá, és helyezem le hátsómat a kanapéra, de közben elregélem a velem történt tragédiát.
- Értékeld ki ezt az italt, mert megszenvedtem érte. Egy közel száz éves néni döntésképtelenségét kellett megélnem, és mikor már azt hittem, hogy választott, újra elbizonytalanodott. Egyáltalán minek kell ez neki? Attól búcsút mond a ketyegője, hogy megemeli azt az üveget... - leállok, mielőtt átmennék zsémbes öregemberbe, aki a tornácról ordít a fiatalságukat élvező gyerekek után, hogy halkabban száguldozzanak a biciklivel, mert zavarja a látását a gyereknevetés. Így magamhoz híven könnyen terelem el a témát valami olyanra, ami még az én gondolkodásomat is megerőlteti.
- Nem akarsz nekem dalolni kismadár a mai viselkedésedről? - vezetem fel azt a témát, ami idefelé jövet többször is megfogalmazódott bennem. Általában örülnek, ha velem lehetnek, az már más kérdés, hogy én nem örülök nekik, de kettőnk esetében ez egészen kölcsönösen működik. Ő örül nekem, én örülök neki, ma viszont valami nem stimmelt. Különösen utálom ezt az állapotot. Jobb, ha tudom mi zajlik körülöttem, milyen csapás érhet vagy kitől kaphatom, de a titkoktól egyszerűen a hajamat tépném ki - szálanként.
- Talán meg akarsz lepni valamivel? - hirtelen tekintek körbe, de mivel semmi olyasmit nem látok, amit ne láttam volna, így erről leteszek. A szülinapom se most van, bár azt se rendeznék meg, mert azt hiszik húzom az agyukat. Tévedés. Az én anyám tette ezt velem. Mégis mit gondolt, amikor április elsejére időzítette az érkezésemet? Lesz olyan ezen a bolygón, aki valaha is komolyan gondolja majd születésem évfordulóit rajtuk és Caitlynen kívül? Nem mintha örülnék, ha bárki más felköszöntene, de azért szeretek olyan dolgokon mérgelődni, amik úgy általában nem érdekelnek. Feszültséglevezetés, adrenalinlöket, nevezzük bárminek, én élvezem a hatását.
- Tudod jól, hogy te vagy az egyetlen ember, akivel valójában érdekel mi történik, így rengeteg betelíthetetlen helyem marad csakis számodra, amit nyugodt szívvel kihasználhatsz. - még bele se ittam az italba, de már most képtelen vagyok fékezni magamat. Egyébként sem tudok a nap minden másodpercében komoly ábrázattal rohangálni, ezért kell, amikor engedhetem a komolytalanságomat felszínre törni.

 A mai napom tele volt feszültséggel, és bizonytalansággal. Emmánál újabb komplikációk léptek fel, és Lilian esetében a laborok rosszabb eredményt mutattak, mint amit szerettem volna látni. A fejem zsongott a megannyi adattól, gyógyszerezéstől, és valahol hátul ott zubogott a legnagyobb kérdőjel, a saját vérvételem eredménye. Elhúztam az időt, úgy véltem, ha nem veszek róla tudomást, akkor sosem jön el az az idő, hogy ki kelljen nyitnom a borítékot, és szembesülnöm a könyörtelen valósággal. A tekintetem a papírra függesztem, a számomra ismerősen hangzó latin elnevezéseken megyek végig, és a határértékeken. Máskor nem paráznék, és gondolnék a legrosszabbra, de tény és való, hogy mostanában sokkal fáradékonyabb, és levertebb lettem, mint hetekkel ezelőtt voltam. A karácsonyt sem sikerült átvészelnem egy jó kis gyomorhurut nélkül, és bármennyire igyekeztem helytállni a kórházban, sajnos karácsony másnapján haza lettem zavarva. Aiden bevette, hogy össze-vissza ettem mindent, de meddig húzhatom előtte a nyilvánvaló tüneteket, hogy nem vagyok önmagam, és komolyabb probléma állhat a háttérben, mint egy megfázás, vagy őszi fáradtság? Sara kedvesen ajánlotta fel a segítségét, és inkognitóban csinálta meg a vizsgálatot. Szerettem a magabiztosságát, belőlem ez hiányzott, ha nem az életmentésre koncentráltam. Jól mutatja a példa is, hogy egyedülálló vagyok, a statisztikák szerint már két gyerekemnek kellene lennie, de sajnos egyet sem látok. Hogyan szüljek, ha egy férfit sem vagyok képes megtartani hosszabb távon? Az egyedüli kivétel Aiden, akit gyerekkorom óta ismerek, de sosem jutna eszembe, hogy ekkora balgaságra kérjem meg. A nők a gyengéi, nem bír elköteleződni, de jól is van ez így. Nem faragtak minket ugyanabból a fából, neki keményebb alapok jutottak, mint nekem. A sírás kerülget, és így ki is megy a fejemből, hogy a húgom, és a legjobb barátom is úton van felém, azzal a különbséggel, hogy Holly frissen diplomázott, és Bostonból repül haza, Aiden meg a kórházból száguld felém. Az a néhány óra különbség nem fog gondot jelenteni, ugye? A borítékba csúsztatom az eredményeket, és újra lenyalom a szélét, hogy lezárjam, és elássam mélyre. Ma este már nem kell vele foglalkoznom, és reménykedem benne, hogy az ördögi felem el is feledteti egy éjszakára, hogy milyen baljós felhők gyülekeznek felettem.

Fél órája vagyok itthon, a kórházi szettemet lecseréltem egy legginsre, és egy ejtett vállú, szürke felsőre. A hajamat laza kontyba csavartam, és a Netflix fantasztikus világába kalauzoltam el magam, amíg Szivar a két lábam között keresett menedéket. A kulcszörgésre megrázza a két fülét, és fel is kapja a fejét, hogy egy morgással jelezze az idegen, vagyis nem éppen egy idegen érkezését. A szívtipró doki, minden nővér, és orvoskollégám álma úgy toppan be a lakásom küszöbén, mintha itt lakna, pedig van saját ingatlana, nem is akármilyen. Az enyém otthonosabb, de a luxust kicsit sem mellőzni. A szüleimtől kaptam ajándékba a diplomám kézhezvétele után. Mondhatnám, hogy minden az ölembe hullott, de kár lett volna hadakozni velük, mert akkor is megvették volna nekem, ha akarom, ha nem. A kutyám leugrik a kanapéról, és a vendégségbe érkező férfira veti magát, de ez az ellenséges viselkedés úgy két percig tart, és máris kezes bárányként idomul a lábszárához.
- Ne csináld ezt. – szidom meg játékosan, de sosem adja fel, és már csak az használ, ha feltűnően megforgatom a szemeim fehérjét előtte. A dobolással eléri, hogy a kis négylábúm eltűnjön, és kettesben maradjunk a nappali közepén Aidenel. – Egy pár órát? Mi a terved? – vonom fel az egyik szépen ívelt szemöldökömet, de felhúz az ülőalkalmatosságról, és halkan felsikoltok. – Aiden, nem kell ez most. – elpirulnék a kézfejemre hintett csóktól, de az a mosoly másfajta tüneteket produkál. Az alhasamban táncot járó rovarok megmozdulnak, és vigyorogva mérem végig a cselekedeteit. – Értékelem, hogy hoztál bort, de holnap munka. Nem ihatok, ha nem akarom, hogy kirúgjanak. – biggyesztem le az ajkaimat, de kár érte, mert önmisszión van, és két poharat emel ki a vitrinből.
- Milyen viselkedésemről? – huppanok vissza a kanapéra, és magam alá húzom az egyik lábszáramat. – Meglepni? Azzal, hogy ismételten az én hűtőmet eszed ki, és használod a vizemet is? Ó, igen…a számlakifizetés az lesz. – mosolyodom el, és hátradőlök, miközben ezzel egy időben tölt nekem egy pohárral mégis, mintha meg sem hallotta volna a hárításomat. – Nem használlak ki, de ülj már le, mert szédülök azokban a magasságokban, és mindjárt kezdődik a kedvenc sorozatunk. Nem történt ma semmi. Gyere.. – mutatok magam mellé, és ha ráveti magát, akkor belekortyolok a borba, és a vállára döntöm a fejemet, így helyezkedve a White Collarhoz. – Ez édes bor, és te nem szereted azt? – pillantok fel rá a nagy barnaságaimmal.

Kifulladva, meggyötörve és többnyire zavarodottan. Így érzem magamat, ahogyan végre valahára elkeveredek Caitlyn lakásához, mégis az ajtón belépve ennek már nyoma sincs. Előtte nem kellett miniatűr darabokra cincálnom az idegeimet és úgy tenni, mint akinek a héten már a második doboz gyógyszere gurult el, hiszen tudja milyen fából faragtak. Ismert már, mint a rossz pénzt, de csak azért, mert megengedtem neki. Szerettem az elérhetetlen szívtiprót játszani. A makacs egyedet, akit nem vesz le a lábáról pár őzike szempár bájos pislogása vagy egy itt-ott kivillanó testrész megmutatkozása. Én voltam a hidegvérű, megközelíthetetlen alkat, akiről sosem tudtad igazán eldönteni, hogy ismerni akarsz vagy sem, mégis minden porcikád afelé húzott, hogy közelebb merészkedj hozzá, mégsem teszed. Bárcsak azt mondhatnám, hogy könnyű velem egy légtérben létezni, de mindannyian tisztában vagyunk azzal mi történt Pinokkióval, mikor hazugságra adta a fejét, és köszönöm szépen, az orromon nem szeretnék méretbeli változásokat elérni, így valótlan állásokkal sem fogok dobálózni. Hangyás Mahoney révén megvolt a magam kibogozhatatlan masszává összegyúrt idegrendszere, ami megszoksz vagy megszöksz alapon működött, és amíg a kórházban pontos voltam, és kizökkenthetetlen, addig Cait lakásában maga vagyok a megtestesült káosz. Az ő káosza. Élete férfi egyede, még ha sose vallaná be. Elég csak ránézni, teljesen oda van a szentem, de mi szigorúan baráti kötelékekkel játszadozunk. Ez olyan törvényszerű, minthogy a nyakadba szakad két hónapnyi eső, ha otthon hagyod az esernyődet, mi pedig megadjuk a tiszteletet ennek a kimondatlan ténynek.
Lehet, hogy sülve-főve együtt vagyunk, és szinte már ikreknek is elkönyvelhetnének minket, mégis a gondolatolvasáshoz gyakorolnunk kellene még pár órát, hogy összejöjjön. Így ennek hiányában fogalmam sincs mire véljem a mai kerülő hadjáratát, amit tanúsított irányomba. Már megint valami baromságot terjesztettek rólam a kórházban és nem akart mutatkozni velem? Mert pár kolléga nagyon érzi a Humor Herold szerepét, de aztán egyből beáll a pofa be elv, amikor betoppanok az életükbe és helyreteszem őket. Így nem csodálkoznék, ha ez lenne most is, habár akkor nem ártana az elejét vennem a pletykáknak, mielőtt az egész a nyakamba zúdul.
Szivar jó kutya révén mozdul rám, de könnyedén iszkol vissza a helyére, amikor úgy döntök előkeresem őslakos felmenőim megmaradt részét, és dobolásba kezdek az ajtófélfán valami számomra is ismeretlen ritmust. Ahhoz sose volt érzékem. Ha valaki azt mondta volna táncoljak jobbra, biztosan balra vagy hátra tettem volna meg a lépéseket, mert abban a pillanatban, hogy a tánc kerül terítékre, meg hozzá dobnak engem is, más sem marad csak maradandó pusztítás, meg egy tartalmas este a sürgősségin. Ilyenkor az ember csak abban reménykedik, hogy ő neki kell megműtenie másokat, és nem saját magán kell elvégeznie a beavatkozásokat, noha ezt nem igazán szokták engedni.
- Kevésnek találod? - egyből rátapintok a lényegre, mert úgy tűnik az időtartam említése felkelti az érdeklődését. - Ha nem elég, akár mondhatok pár napot vagy pár hetet, esetleg hónapot? Hm, melyikre szavazol? - kíváncsiskodom, mégis befejezem a rögtönzött műsorszámomat, ő meg eljátssza nekem a szende kislányt, amitől állandóan csak még nagyobb görénynek érzem magamat, mint amekkorának általában szoktak jellemezni. Kaptam már cifra jelzőket életem során, de a kedvencem határozottan a bandita volt. Anyám, a nők eszméletlen kreatívak tudnak lenni, ha arról van szó, hogyan küldjenek el a jó édesanyámba. Azóta is ezt érzem a legnagyobb sértésnek, amit valaha is kaptam.
- Ugyan már Wallace, ne törd össze a szívemet. - mérgelődök, mint valami zsémbes öregember erre az ellenállásra amit tanúsít velem, majd a borral szemben is. Azért, hogy rábeszéljem őt, igyekszem megenyhíteni a szíve köré húzott jég-páncélzatot azzal, hogy beavatom őt a Survivor egyik részébe, amit át kellett élnem, míg megkaparintottam az italt.
- Nem rúgnak ki. Te vagy a gyöngyszemük, Cait, én meg a fekete bárány, akinek már csak azért sem teszik ki a szűrét, mert tudják, hogy csak rosszabbul járnának a következményekkel. - vonom meg egyszerűen a vállamat, és miután megszerzem a poharakat, le is teszem a hátsómat mellé, hogy egyik kellemes időtöltésünknek kedvezzünk. - Milyen viselkedésedről? - kérdezek vissza olyan hangnemben, mintha most tudtam volna meg, hogy társaságomnak a semmiből még két feje fog nőni. - Egy átlagos napon körülbelül tizenkét alkalommal találkozunk. Engedd meg, hogy ne fejtsem ki mind a tizenkettőt, de ha nagyon ragaszkodsz hozzá, akár belemehetünk a részletekbe is. - kezdek bele az érvelésembe, ugyanakkor ezzel a lendülettel folytatom is. - Ezzel ellenben a mai napon ez lecsökkent háromra. Három nyúlfarknyi pillanatra, és azt mondod nincsen valami rendszerhiba a viselkedésedben? - kérdezek rá, de az is lehet egyszerűen csak én vagyok ilyen paranoid jelenség. Ahogyan azzal is számolnom kell, hogy lehet nélkülem létezni nagyobb dózisokban is, habár én ezt eddig nem így feltételeztem, most viszont belegondolni ebbe túlságosan is gyötrő mélységekre nyúlna vissza.
- Lehet elpusztítom a hűtőd tartalmát, de az esetek többségében pótolom is a hiányosságokat. Most éppen nem, de majd fogom. - mosolyt villantok rá, végül azonban elhelyezkedek én is a nagy sorozatozáshoz, a kérdése kapcsán viszont egy hümmögést hallgatok.
- A kétségbeesés szüleménye. Előttem egy idős nő, hátam mögött három. Elég valószínű, hogy egy bingó partira tévedtem be, de csak gyorsan túl akartam lenni rajta. Hidd el, rettenetesen rémisztő tud lenni, ahogyan Etel nénike úgy méreget, mintha az első fogás lennék az étlapján. - grimaszolok egyet, miközben karomat a kanapé támlájára fektetem és Cait haját birizgálom.
- Minden rendben ment ma? - kérdezek rá azért a biztonság kedvéért, némiképp komolyabbra véve a figurát. Ő is tudja, én is tudom, hogyha róla van szó és a lelki békéjéről, akkor nem ismerek viccet. Ott két eset történhet: fejek hullanak vagy még több bort iszunk, esetleg erősebbet.

Sok időt töltök Aiden-el, szinte a kórházban is rendszeresen együtt ebédelünk, vagy kávézunk, az is előfordul, hogy egymásra csipogunk, és összefutunk a folyosón, de csakis szigorúan, mint barátok. A szüleink jó viszonyt ápolnak, elég gyakran jártunk közösen nyaralni, de még az egyetem alatt is ő volt az egyik lakótársam, persze nem az egyetlen. Neki jutottak a bulik, a fékezhetetlen, és néha levakarhatatlan csajok, nekem meg a tanulás, a könyvtár, és a magányos esték, ha nem voltunk együtt. Sosem panaszkodtam, ha mégis, akkor elrángatott magával, de mindketten tudtuk, hogy olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Én elvoltam egyedül, nem óhajtottam az összes hétköznapot valamelyik bárban tölteni, és jobban rá is görcsöltem a vizsgákra is, mint ő, pedig az eszem megvolt hozzá, hogy simán átmenjek, de én megrögzötten szívtam magamba a tudást. A mai nap is igyekeztem a legjobbat nyújtani, de félúton elakadtam, mert a saját szervezetem fordult ellenem. A gyengébb napokon depresszív hullámok kísértettek meg, és sikerült felhívnom valaki másnak is a figyelmét erre. A vérvizsgálat eredményei nem kecsegtettek semmi jóval, sejtettem, hogy mi lesz ennek a végeredménye, de valahogyan nem fogtam fel, hogy mit fogok tenni, ha megkapom a diagnózist. Orvos voltam, másképpen működtem, mint egy átlagos ember. A veszteség ugyanúgy az életem részét képezte, mint az élet, de valamiért most jöttem rá, hogy én is halandó vagyok, és ennek a bohóckodásnak egyszer véget kell érnie. Vajon tényleg túlságosan beszippantott a rosszkedv, vagy előre tartottam tőle, hogy egyedül nem fogok tudni megbirkózni a kimondatlan betegséggel? Amit nevén nevezzük már valóságos, de egyelőre ezek csak papírok voltak, néhány magasabb értékkel. Visszazártam a borítékot, és alig vártam, hogy megérkezzen a legjobb barátom.
A kopogás sosem volt az erőssége, Szivar is ugat addig a pillanatig, amíg meg nem látja a férfit, és át nem változik egy kis, félős szargombóccá. Nem értem, hogy neki miért fogad szót, nekem meg miért nem, de ezen akár napestig gondolkodhatnék. Annyi időt tölt már nálam Aiden, hogy lassan fel sem tűnik, hogy két külön lakásban lakunk, azonban a borral nem vagyok kiegyezve, mert holnap munka, és ha elkapnak, akkor kukába dobhatom az eddig karrieremet. Még ő érte sem adnám fel az életmentést, bármennyire is szeressem. Hangot adok a nemtetszésemnek, de nem hatom meg, sőt már önállósítja is magát, és két poharat csen el a vitrinből, hogy megbontsa az üveget. A vöröset mindketten szeretjük, én inkább az édesebb vonulatban lelek élvezetet, de neki aztán jöhet a száraz is, vagy az erősebb alkohol, mint a whiskey. Elég sokszor láttam részegen, már le is fürdettem, és ágyba is dugtam. A legrosszabb oldalát ismertem a legjobban, és emiatt csalódást sem okozhatott nekem. A színjátéka megmosolyogtat, de sajnos néha elszalad vele a ló, és túlnyomja a szerepét, én arra vágyom, hogy bújjon ide a kanapéra mellém, és nézzük meg a kedvenc párosunk legújabb kalandját. Az ülőalkalmatosságról felhúzva csókol nekem kezet, én viszont csak megforgatom a szemeimet erre.
- Mahoney ne kezdd. Én nem töröm össze a te szívedet, megteszi más. Még mindig nem találtál egyetlen nőt sem, aki érdemes lenne a figyelmedre? Nem látod, hogy hányan állnak sorba a kegyeidért? – legyintem meg, és visszadőlök a párnák közé, hogy felhúzzam az egyik lábamat, és kényelmesen begubózzam a másikat.
- De, kirúghatnak. Mióta vagy te fekete bárány? Nem kell a színdarab, Aiden. Tudod jól, hogy az egyik legjobb ortopéd sebész vagy az országban…na. – most esik le, hogy mire megy ki a játék, ezért nekidobom az egyik párnámat. – Nem voltak elegendőek a nővérek, hogy legyezzék a hiúságodat? – mosolyodom el, és a kezemen támasztom meg az államat. A bor láttán engedek egy keveset, és elveszem a poharat, de a szaga alapján ez inkább az én kedvencem, és nem az övé.
- Igen, nem értelek. – helyeselek, és a mai napomra akar kitérni, és kiszedni belőlem, amit úgysem fogok elmondani neki. – Háromszor így is találkoztunk. Elfoglalt voltam, több rossz eredményt kaptam, új betegeket is felvettünk az osztályra, konzultáltam egy gyereksebésszel, mi kell még? Amikor neked van három műtéted, és csak csipogsz, akkor az nem más? – tudom, hogy nem a támadás a legjobb védekezés, de még mindig jobb, mint az igazság megosztása lenne vele.
- Üres a hűtőm lassan. Megtennéd, hogy holnap bevásárolsz? El kell intéznem valamit, ja…és jön a húgom. Nem édes? – villantok rá egy negédes félmosolyt, aztán eligazgatom a párnát, és a vállának döntöm a fejemet.
- Igen, minden rendben. – pillantok fel, és az ajkaim felfelé görbülnek. – Esküszöm. – adok egy puszit neki, és felhangosítom a tv-t. – Jön Peter Burke…ne maradjunk le róla. Nézd…ott van…Neal. Milyen helyes. – epekedek a főszereplőért, és a poharamból kortyolgatok.

Az esetek többségében az értelmetlen tervek embere vagyok. Szeretek spontán lenni. Tenni valami őrültséget, ha ahhoz van kedvem, majd piszkosul bűnhődni, ha a következmények utolérnek. Azt az elvet vallom, hogy mindenkinek egy élete van, és ha nem teszünk annak érdekében, hogy azt maximálisan kiélvezzük, akkor egyáltalán mi értelme van mindennek? Életem jelentős részét a kórházon belül töltöm, pácienseket nyugtatok vagy éppen idegesítek - embere válogatja -, így amikor nem azon vagyok, hogy a családi hagyományoknak betéve megfeleljek, akkor éppen azoknak igyekszek ellentmondani. Biztosra tudom, hogy az öregem haja azért kezdett el rohamosan hullani, mert visszahallott egy-két kósza pletykát a drága fiáról, de szerencsétlenségére én is tudok egyet s mást az idősebb Mahoney múltjából, így ha egyszer megtörténik a nagy kioktatás, lesz mivel előrukkolni és fix, hogy nyert ügyem lesz. Nem sokan értenek velem egyet, sőt többen vannak azok, akik szeretik megmondani, hogy mit és hogyan kellene tennem vagy éppenséggel milyen módon kellene viselkednem ebben a korban, de az a legnagyobb szerencséjük velem, hogy ami az egyik fülemen bemegy, az a másikon ki is száguld. Meghallgatok én másokat, bólogatok is vagy éppen, ha olyanom van még valami tanácsnak induló baromságot is elmormolok, hogy úgy érezzék figyelek, de senki se gondolja azt, hogy hátrakulcsolom a kezeimet és úgy élek majd, ahogyan ők elképzelték, mert az abszurd lenne. Ilyenkor egyszerűen elismételem hangosan az egész nagyobb képet, a szituációt, amibe ész nélkül belerángatnának: Nekem, Aiden Mahoneynek úgy kellene élnie, ahogyan nem Aiden Mahoney elképzeli? Ebben a képletben hol is helyezkedek el én a saját hatalmasra nőtt akaratommal? Mert biztos nem szorítottak helyet, amikor kiokoskodták, hogy követem a kéretlen tanácsaikat. Az egyetlen nő, akire némiképp még hallgatok is éppen azon morfondírozhat, hogy hol rejtőzik el egy időgép, amivel visszamehet a múltba és kikerülhet engem az oviban, ezzel kitörölve a létezésemet az életének hátralévő menetéből. Tisztán látszik az arcán, hogy amíg én itt táncolok, riszálom a csípőmet, mintha színpadra termettem volna, ő totálisan homályban létezik az előadásommal kapcsolatban. Szerencse, hogy a kutyája értékelte, mert ellenkező esetben itt halnék hősi halált a nappali közepén, amiért ennyire leáldozott nekem és a karrieremnek is egyaránt. Mindenesetre hozom a formámat, és amikor befejezem hatásos belépőmet, neki is állok a szokásos érzelmi zsarolásnak meg annak, amibe remélhetőleg még jó vagyok.
- Mhm? - kérdezek vissza, mert nem értem az általa felvázolt dolgokat, és hogy nyomatékosítsam felszínre tört tudatlanságomat, körbe is tekintek. - Javíts ki, ha tévedek, de ez a sor ami most körülvesz, meglehetősen szegényes. Ha most sértegetni akarsz Wallace, baromi jó útra tévedtél a virgácsaiddal. - figyelmeztetem, hogyha nem akar ebbe a játékba belemenni, most tehet a képzeletbeli bábujával jó pár lépést visszafelé, mert ha egyszer belevág, onnantól nincs visszaút. Valahogy így megy ez műtét közben is.
- Tudod, hogy ez egy törékeny ketyere. - nyomatékosítva szavaimat helyezem a szívemre a tenyeremet, majd ezen felbuzdulva folytatom tovább. - Nem dobhatom csak úgy oda valakinek, csak mert kettőt pislog meg szépen. Ugyanez a helyzet a figyelmemmel. Olyan kevés van nekem, annyira elfoglalt vagyok, miért pazaroljam olyanokra, akik nem érdemlik meg? - teszem fel a kérdéseimet életem nagy problémáiról, ha már megint erre a taposóaknaszerű témára lépkedtünk. Elköteleződni valaki mellett? Családod alapítani? A hideg is kiráz ennek gondolatára, mert ez nem az én világom. Én cápaként élek; mozognom kell, különben belepusztulok. És bár lehet van pár lelkes rajongó, akik szívesen vennénk részt a mindennapjaimba, mindez számomra szegényes vigasz. Az egyetlen, aki kiérdemelte, hogy királynőként uralkodjon hevesen dobogó szervem képletes trónján az egyedül Caitlyn, és van egy olyan érzésem, hogy ez egy jó ideig nem is fog változni.
Tudtam, hogy kézzel-lábbal fog tiltakozni az ellazító perceim előidézése ellen, melynek kihagyhatatlan eleme a kezemben lévő bor. Ő természetesen arra hagyatkozik, hogy kirúghatják, én meg ellene pedálozok a saját verziómmal, melynek kettőse középen ütközik, végül pedig hirtelen ott tartunk megint, hogy az önbizalmamat növeljük maximális méretűre.
- Ahhwh Wallace, még a végén elpirulok. - paskolom meg az arcomat, hogy legyen egy kis színe pofázmányomnak, végül gondterhelten sóhajtok egyet. - Kezdenek kijönni a gyakorlatból. - mérgelődök a nővérek találékonyságának hiányán, mielőtt letelepedhetnék mellé a kanapéra, hogy tovább csábítsam a bűnbe őt, mely most folyékony formában érkezett el hozzá. És bár legszívesebben rátérnek erre a lényegre, előtte azonban jobbnak érzem elsimítani azokat az akadályokat, melyek felütötték a fejüket a napunk menetébe, mégpedig Caitlyn kerülő hadműveletét. A fejemet csóválom, mert most nagyon nem értünk egyet, és ideje lenne újra egy szintre másznunk, mielőtt problémák lesznek.
- Az más, Cait. Én többször is megtettem már ezt, tudod mire számíthatsz tőlem, de te nem ilyen vagy. - magyarázom meg a számomra logikusnak tűnő szavak egymás mellé pakolásával, hogy értse hol a probléma forrása. - De most az egyszer elfogadom, hogy elfoglalt voltál. - gyanúsan méregetem őt tovább, mert nekem itt valami akkor se stimmel. Ez a nő kész kérdőjel, én viszont még nem jutottam el arra a pályára, ahol feltehetem számára a megfelelő kérdéseket, így a válaszok váratnak még magukra.
- Megnézem a naptáramat, hogy belefér-e egy vásárlás, aztán egyeztethetünk. - úgyis besegítek neki, mert tény és való, hogy hűtőjének tátongó üressége az én hibáim közé tartozik, így illendő lenne változtatnom ezen. Ugyan az előbbi témát magamban még nem zártam le, nyilvánosan túlteszem magamat rajta, mert ha most belepofázok a kedvenc sorozatába, kikaparja a szemeimet. Hogyan lehet ennyire ráfüggni arra a Neal gyerekre és figyelmen kívül hagyni engem? Hahó Cait, Aiden van itt melletted személyesen, a Mahoney példány egyik legjobb évjárata, de téged jobban leköt az, hogy valami sorozatszereplőért ácsingózz? Sóhajtok egy nagyot, de nem fejtem ki belső vívódásaim okát, inkább a borral foglalkozok meg a sorozattal, ha nem éppen a hajával.
- Mit eszel ezen a csávón? - kérdezek azért rá, hátha megtalálom a megfejtést a nőügyeim katasztrofális kimeneteleire. - Ilyennek kellene lennem, hogy megdobogtassam a szíved? - folytatom tovább az érdeklődést, de nem veszem le a szemeimet a képernyőről. Nehéz lenne másfelé tekintgetve tanulmányozni a dolgokat.

Aiden olykor idegesítő, máskor egy bújós maci, ha éppen be van rúgva, de a legtöbb esetben egy érzéketlen pöcs, és a humorral igyekszik oldani a kényes témákat is. Nem mondhatom ki helyette a nyilvánvalót, hogy minden nővér odavan érte a kórházban, a rezidensek már attól elalélnak, ha rájuk pillant, a köszöntéssel már nem is merek előhozakodni, mert biztosan az lenne a vége, hogy ez egy tök hétköznapi forma, és ő nem csinál semmit, csak simán figyelmet fordít a személyzetre. Imádja cukkolni az éretlen kadétokat, és nekem már sokszor elegem van abból, hogy a hordár legyek mögötte. Megesett, hogy tőlem kérték el a telefonszámát, arra is sor került már, hogy a kishúgának nézzenek, amiért sülve-főve együtt vagyunk. Természetesen a szájukra vették egyesek a kapcsolat fogalmát is, de akik ismernek, sosem hinnék el rólunk, hogy összejönnénk. Nekem a komoly pasik jönnek be, akiknek van jövőjük, mármint nemcsak papíron, hanem tettekben is, akik nem ijednek meg a rázósabb helyzetektől, és nem félnek a sikeres nőktől. Általában ez a nagy buktató. Ja, hogy te orvos vagy, és ráadásul gyermek onkológus? Akkor figyelj, én fizetem a számlát, és már itt sem vagyok. Könnyen megy azoknak, akik szétteszik csak a lábukat, nekem arra sincs időm, hogy normális randevúkra járjak. Amennyiben mégis összejön egy kéthavonta, akkor tuti, hogy a srác defektes. A legkülönfélébb esetekhez volt már szerencsém. Stuart, aki még az anyukájával élt, és minden nőben a tökéletes mamát keresi, vagy Brod, akinek az számít, hogy a nő fizessen mindenhol. Már megjártam minden létező helyet, ahol felcsíphettem volna valakit, de eddig csak Aiden a visszatérő vendég, és az ágyam is csak azért meleg, mert ő elfoglalja a nagyobb részét. Mi van, ha beteg vagyok? Sosem lesz már egy normális kapcsolatom, vagy gyerekem? Kattognak a kerekek, és néha elveszítem a fonalat a beszélgetésünk alatt, mert naná, hogy a drága barátom van a középpontban. Imádom, ha szeleburdi, de ma este nem veszem a poénokat, és csak nagyon nehezen talál rá a közös hangra. Elfojtok egy lemondó sóhajt, és belekortyolok a boromba. Az alkohol segít ellazulni, de abban nem vicceltem, hogy ennek megjárhatom a végét. Neki nem probléma, hogy másnaposan műtsön, de nekem igen, és erkölcsi kérdés is. A gyerekek az én szakterületem, egészen más velük dolgozni, mint a felnőttekkel. Több türelem, és empátia szükségeltetik, de minek is magyarázzam ezt el egy felnőtt gyereknek?
- Néha megtehetnéd, hogy nemcsak az ágyig viszel el egy nőt, vagy a pihenőig, Aiden. Az apád is már engem kérdezget, hogy mikor komolyodsz meg. Meddig akarod ezt csinálni? Mindegy, nem az én dolgom, csak máskor ne csörgess rám jajveszélve, ha nem volt nálad gumi. – tudom, hogy ez nem fair, mert vannak közös emlékeink, de legutóbb nekem kellett a folyosón odaadni neki, hogy asszisztáljak egy numerához. A barátságban is vannak határok, de úgy tűnik, hogy neki ez nem jelent semmit, nekem viszont kínos. A végén elérünk oda is, hogy engem használ fel a magabiztossága feltornázásához. – Ez akkor sem okés. – dobom meg a párnával, és nekem már a figyelmem a tv-re irányul. A sorozat jobban leköt, mint az ő szerelmi élete, az enyém meg nincs, úgyhogy a téma lezárva. Nem hagyja abba a faggatózást, nekem meg fogytán a türelmem, és visszavágok neki. – Igen, tőled mindent meg lehet szokni, de nekem is lehetnek elfoglalt napjaim, Mahoney. – förmedek rá, de ha van annyi esze, akkor inkább leül mellém, és többet nem ellenkezik. Csendben békélek meg, és dőlök neki a vállának, hogy úgy kortyolgassam a maradék vöröset.
- Legyen időd vásárolni, mert nekem nem lesz, és jön a húgom is. Ki tudja, hogy mennyi ideig marad itt. – emelem égnek a tekintetem, aztán felhangosítom a tv-t, hogy elejét vegyem a sorinak. – Hmm? – nézek rá, amikor Neal kerül szóba. – Mert helyes, okos, és ért a nők nyelvén? Lenne mit tanulnod tőle. – bokszolom oldalba, és most már egy hangot sem akarok hallani. A főcím után egy képrablás lesz a mai rész témája, én meg mosolyogva figyelem, és közelebb bújok Aidenhez, hogy ne fázzak annyira. – Nem hozod ide a takarót a hálóból? – kérlelem behízelgően, de tényleg jól esne valami meleg, mert nem érzem már a lábujjaimat.

Két verzió létezik az életemben. A nyilvános információ és az, amit a saját védelmem érdekemben megtartok magamnak. Az utóbbi esetében hősiesen bevallom, hogy az egyetlen nő, aki képes érzelmeket kicsalni jégpáncél által védett szívemből, az egyedül Caitlyn. Miért van ez így? Manapság nehéz értelmes társra akadni a valóságban. Az egyik túl hisztis, a másik túl rámenős, a harmadik meg az első randi után a gyűrűért követelőzik. Akiről meg azt hinné az ember, hogy normális, az álmodban próbál megfojtani egy párnával. Bármennyire is élvezem az extrém helyzeteket, azért még pár évet szeretnék lehúzni az élők sorában, hátha még van esélyem bebizonyítani a nyilvános verzió ellenkezőjét, mely feketén fehéren azt állítja, hogy Aiden Mahoneynak nem dobog semmi sem ott, ahol a szívének kellene lennie. Mindig azzal védekezek, hogy családi vonás, így ha valaki érző szívet keres, az kopogtasson másik ajtón. Sem az öregem nem rendelkezik vele, sem én, az öcsém meg majd belejön ebbe. Az a naiv kis seggfej. Úgy gondolja elegendő neki az élethez csak az a tény, hogy egy vérvonalból származunk. Most még talán igen, de ha rajtam múlik, előszeretettel sürgetem meg neki, hogy ez másképp legyen. Visszatérve a nagy párkapcsolati problémákra, én mindig azt vallom, hogy védenünk kell magunkat, mert más nem teszi meg helyettünk. Tény, én ezért a mellettem ücsörgő hercegnőért bármit megtennék, én meg túl büszke vagyok ahhoz, hogy segítségért folyamodjak, de az esetek többségében jó, ha felkészülünk a világra meg a velejáró szarságokra. A kötődés nem az én terepem. Az érzelmek kifejezése úgyszintén. Ha ki akarom készíteni magamat, akkor elegendő vagyok ehhez én is, nem kell, hogy más ember tegye meg ezt helyettem. Közös programok? Mindig is értékeltem egy kis lélekelemzős egyedüllétet, szóval ezen ne múljon a dolog. Ezért is sóhajtok egyet unottan Cait szavaira, hogy a tüdőm is majd kiszakad a helyéről, mert a kis szentem még mindig hisz abban, hogy megjelenik a szőke herceg fehér unikornison, és elviszi őt a szivárvány ösvényen keresztül Csodaországba. Márpedig a mai rohadékok elvárják, hogy ő értük dolgozzanak meg, de nem, nem én leszek az ünneprontó mocsok.
- Tehetek róla, hogy csak kihasználnak? - tárom szét a karjaimat felháborodottságot színlelve. Szögezzük le, aki nem csak egy gyors légyottra vágyik, az nem fogja kéretni magát, mint ahogyan azt páran már megtették. Utána magyarázhat nekem egy második alkalomról meg az ehhez hasonló dolgokról, de nálam ott elvágta magát, hogy egyből a karjaimba ugrott. Az, aki normális kapcsolatot akar, nem úgy próbálkozik a szívem eljutásáig, hogy letépi rólam az inget. - Cait, vizsgáljuk át ezt az ügyet logikusan. Te ha valamit akarsz komolyabban a másiktól, először elmész vele egy randira vagy az ágyába könyörgöd magadat? - lehet én látom ezt rosszul, és mostanában ez a módi, én meg valahol leragadtam ezen a szinten, és azóta is egy helyben toporgok. Tudom jól, hogy apám az ő agyát gyűri, hátha a kis angyalka képes lesz a lelkemre hatni, de olyan emberek kívánságával nem tárgyalok, akik versenyt csinálnak mindenből. Csakis azért várja el, hogy legyen valakim, hogy utána a kedve szerint kritizálhassa őt, amiért éppenséggel nem felel meg a Mahoneyk által felvázolt elvárásoknak. Számtalanszor vágta a fejemhez, hogy vele az apja mit művelt, akkor miért akar engem is kitenni ennek?
- Mond neki máskor, hogy már rég megkértem a kezed, de te még nem állsz készen a házasságra. - fűzök azért véleményt ehhez, mert egyáltalán nem tetszik, hogy az öregem ráakaszkodik Caitre. Lehet ideje lenne leülnöm egy bájcsevejre az idősebb felemmel.
- Ugye ez egy olyan dolog marad, amit évek múlva is a fejemhez fogsz vágni, huh? - pillantok rá, mert csak egyszeri alkalom volt, de azóta is a véremet szívja érte. - Nemhogy örülnél, hogy ennyire felelősségteljes vagyok. - közel sincsen így, de azért az én lelkemnek is jót tesz néha egy kis pátyolgatás. Mindenesetre egy mosolyt villantok rá, ebben pedig úgy érzem benne van minden. Az, hogy többet ilyen nem fordul elő, ugyanakkor az is, hogy talán mégis, de mivel ő egy földre szállt angyal, úgyis a segítségemre siet majd. Ez a kötelék túlságosan erős ahhoz, hogy hagyjuk a másikat csak úgy elvérezni.
- Vettem, Cait. Túltárgyaltuk a dolgot. - tartom fel védekezően mancsaimat, és inkább a sorozatra koncentrálok, meg arra a képzeletbeli bevásárlólistára, amit neki kell majd összeállítanom amiért vagyok ilyen galád mocsok, hogy kifosztom a hűtőjét.
Igyekszem ugyan koncentrálni a tv-ben történő eseményekre, de már az első pár percben kiakasztja a pofázásmérőmet, és nem bírom ki, hogy ne fűzzek hozzá bármilyen véleményt, amire persze olyan riposztot kapok, hogyha most éppenséggel nem a kanapén kényelmesednék el, biztos seggre ülnék.
- Jól értem, hogy épp az ellenkezőjét testesítem meg én?  - kérdezek rá, hogy jól értettem őt vagy sem, de a kérésére megemelem hátsómat és átcsoszogok a hálóba, de még visszatérésemkor is ez a gondolat pörgeti az agyamat. - Én mindeddig azt hittem, hogy tartasz valamire, erre kiderül, hogy a szemedben én vagyok valami lebutított verziójú rút kiskacsa. Értem most már. - vágok egy grimaszt hümmögésem után, de azért bennem van az is, hogy kicsit húzzam az agyát. Tudja jól, hogy oda vagyok érte, és néha jó az ellenkező irányba haladni, nehogy a végén úgy érezze teljesen a függőjévé váltam.