We're the middle children of history, man. No purpose or place. We have no great war. No great depression. Our great war's a spiritual one...our great depression...is our lives.

Idehaza mindenre az a megoldás, hogy járjunk el önsegítő, névtelen csoportokba. Legyél alkoholista, drogfüggő, rákot túlélő, áldozat, betelepedő külföldi, mindenki megtalálja a maga csoportját, még az is, aki depresszióval küzd vagy éppen hiányzik a fél lába. Épp, hogy csak sikerült felnyitnom a szemem az amputációt követően, már a nyakamba lihegett a kis nő a kórházi ágy mellett, felsorolva a lehetőségeim. Hogy az elvesztést muszáj volt feldolgoznom, de hol érdekel engem, hogy béna yakuza lettem? Az sokkal jobban izgatott, hogy a fiamat is már-már elvesztettem és az ellen mit teszek? Elföldelem az ex nejemet, hogy aztán hozzám kerüljön a gyerek? A pszichológussal kötött alkum egyszerű volt; őt a legkevesebbszer látogattam és helyette efféle szeánszokat néztem meg, megosztva minden nyűgömet, ami valaha az életben ért. A jó az volt ebben az egészben, hogy akármiről beszélhettem, hazudhattam is akár, s mivel névtelenül zajlott le minden, nem kellett attól tartanom, hogy bárki rájönne arra, hogy igazából lófasz bajom sem volt.
Minden alkalommal volt új tag és eltűnt egy régi, így nem is tartottam számon a neveket, nem kellett az arcokhoz párosítanom azokat, én magam is eltűnhettem a süllyesztőben. Mert tényleg csak időpazarlás volt. Nem szándékoztam elmondani azt itt, hogy az exemet valójában már gyűlöltem az idő nagy részében. Hogy attól tartottam, hogy a fiamat nem látom felnőni, hogy nem mutathatom neki a második szerelmem, a szakmám. Hogy nem taníthatom őt meg arra, hogyan kell azt a kibaszott szöget úgy beleütni a fába, hogy egyenes legyen, amit aztán könnyedén ki is lehessen húzni. Hogy a tiplik mikor rögzítenek igazán, hogy az a temérdek fűrészpor, ami a tüdejét is eltelíti olykor, mind-mind tökéletes volt arra, hogy elmerüljön valamiben, ami még érdekelheti is, amire mindig szüksége volt az embereknek. Néha még ma is odanyúlnék a bal kisujjamért. Néha még megmozgatnám: ha lenne mit. Nem emlékszem igazán a balesetre sem, a törött és megrepedt bordákra és arra sem, hogyan és mikor vettem az első lélegzetet a gép nélkül önállóan. A fájdalom viszont megmaradt, az a gusztustalanul nyomorult érzés, hogy én is csak egy nyomorék vagyok. De nem kell nekem pszichológus, minden príma. Tényleg!
Ez az ördögűzés, ami itt zajlott, ma sem volt izgalmas, kis híja volt, hogy Bethany sipákolása közepette elásítsam magam, helyette fáradtan dörzsöltem ki a szemeimből a nem létező csipát is. Ültem bokáimat keresztezve már, bokámat felpattintva a térdemre - balt a jobbra, ültem nagy terpeszben, összekulcsolt kezekkel, de mindvégig csak néztem ki a fejemből, helyeslően bólogatva arra a morajlásra, amivel egymást szupportálták az emberek, de ahogy elkövetkezett a reklámsnitt, az első utam a kávégéphez vezetett. Dupla eszpresszó, amivel aztán elmenekültem, mert Bethany is arrafelé dübörgött a sírhatnékjával. Megértem, hogy meghalt a fia, de nekem meg amputálták a kisujjam. Nonsense.
Az ajtót kilökve szinte felszabadultan léptem ki a friss és meglehetősen nőmentes utcarészre. Jól esett a csend és úgy szippantottam be a kávém illatát, mint a vérszagot fogott kopók, pont akkor, amikor a cigaretta bűze is megcsapta az orrom.
-  Te nem gondolkodtál még el azon, hogy lelököd ezt a Bethanyt a Brooklyn  hídról? - érdeklődtem a tagtól, meg is roppantva a nyakam. - Azért kicsit túlzásnak érzem, hogy öt év után is ilyen szinten gyászol - elgondolkodva jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Nem akartam a cigivel tarhálni a figurát, de talán lehetne még egy szar szokásom. Ha már nem ölhetem meg az asszonyt. - Te mondtál már itt igazat? - csak a lényegre koncentráljunk. Talán sikerül lemaradnom a második félidőről odabent.