- Ne már Mayleen, mi olyan nagy dolog benne? Bemész szépen a szobámba, az ajtó mögött van egy pink ajándék tasak, azt megfogod és átjössz vele a lakásunkra. Hihetetlen nővérem van komolyan, egyszerűen lerázhatatlan, nem képes megérteni, hogy egyáltalán nem áll szándékomban sem most sem pedig máskor átlépni a Nolan-nel közös lakásának küszöbét. Jó, ezt ilyen nyíltan nem mondhatom neki, de a mentegetőzésemből megérthetné, hogy egyszerűen nincs hozzá kedvem.
- Lil, gyere és vedd el, ha ennyire fontos, nekem tanulnom kell! szinte hallani lehet ahogy a nővérem vérnyomása az egekbe szökik, legalább tíz perce folytatjuk már ezt az értelmetlen vitát, kezd elegem lenni belőle.
- Tanulni? Mit kell tanulni a fotózásban? Nyomogasd a gombot és kész is. hangja gúnyos, már-már megvető, utálom amikor ilyen stílusban beszél velem, de az elmúlt néhány perc vita annyira leszívta az agyam, hogy már egyáltalán nincs kedvem beszélgetni vele.
- Átviszem neked a cuccot, csak kérlek-kérlek hallgass el egy percre, mert fejfájást kapok tőled. Fogalmam sincs, hogy Nolan hogyan bírja, de tényleg. és mielőtt ismét sipítozni kezdene a fülembe, vagy kioktatni arról, hogy nekem tisztelnem kell őt, gyorsan bontom a vonalat és kikapcsolom a készüléket. Ennyi Lilből mára, bőven elég volt.
Kedvetlenül rontatok be a szobájába, ahol most is tökéles rend uralkodik, minden apró részletéből szinte csak úgy sugárzik a nővérem személyisége. Minden dolognak meg van a maga helye, a könyvek ABC sorrendben sorakoznak a polcon, az itt maradt ruhái színek szerint osztályozva a szekrényben, komolyan, az én fejemben valahogy így kezdődik egy horror film. Gyorsan magamhoz ölelem az említett tasakot és gondosan vissza csukom magam mögött a szobájának ajtaját. Ha el kellene töltenem egy éjszakát ebben a krémszínű szobában, azt hiszem, hogy rémálmaim lennének.
Miközben a szekrény előtt ácsorgok megfelelő öltözet után kutakodva Nolanre gondolok. Arra, hogy vajon otthon van ő is vagy dolgozik? Biztosan nagyon fáradt szegény, emlékszem, hogy még a nyáron mesélte néha milyen húzós napjai vannak. Remélem, hogy nem lesz otthon és akkor nem kell kerülnöm a tekintetét, nem kell megjátszanom magam, nem kell legyőzzem magamban a késztetést, hogy vele akarjam tölteni az időmet. Akkor talán nem említem meg neki, hogy az egyetemtől kaptunk két belépő jegyet valami orosz festő kiállítására, tudom, hogy szereti a festészetet. Akkor talán nem fogom azt érezni, hogy vele akarom tölteni az időmet. Talán.
Az időre való tekintettel farmernadrágot és pulcsit veszek magamra, bár nem szándékozom a kelleténél többet időzni sehol, azért most a nátha sem hiányzik az életemből. A kikapcsolt telefont az ágyon hagyom, úgysem veszem így sok hasznát és reményeim szerint maximum fél órán belül már itthon is vagyok. Kezemben a gusztustalan rózsaszín papírtasakkal robogok  le a lépcsőn a nappaliba, majd a garázsba, hogy minél gyorsabban elvigyem ezt a nővéremnek és forduljak is vissza.
Bár a családi ház és az otthonuk között nincs túlságosan nagy távolságban, ebben a kora délutáni forgalomban legalább húsz percembe került amíg végre leparkolhattam a hatalmas épület előtt. Belépek a hatalmas, tágas előtérbe, figyelmen kívül hagyom a recepciós kíváncsi pillantásait és meg sem állok a liftig, hogy annak segítségével érjem el a megfelelő emeletet. Voltam már náluk azt hiszem kétszer, először amikor össze költöztek, másodszor pedig az eljegyzésüket ünneplő vacsorán, amikor a két család ünnepelni gyűlt össze és kölcsönösen dicsérték a friss jegyespárt és biztosítottak őket a támogatásukról.
Rá tenyerelek a csengőre és addig nem áll szándékomban levenni róla a kezem, amíg meg nem pillantom Lil dühtől kivörösödött fejét. Egy kicsit bosszanthatom, ha már el kellett jönnöm idáig nem? Az ajtó nyílik, Lil dühös feje helyett viszont egy ismerős szempárt vélek felfedezni. Gyorsan leengedem a kezem és kissé zavartan pislogok a férfire. Tényleg azt hittem, hogy dolgozni van.
- Nolaan! Hát, szia... toporgok az ajtó előtt, kezemben szorongatva a csomagot. - Ezt Lilnek hoztam, nálunk felejtette. Át adnád neki? nyújtom felé a rózsaszín csomagolást, de az véletlenül kicsúszik a kezemből és a földre zuhan.
- A francba! guggolok le mellé, hogy felszedjem a földről a csipke anyagot. Nagyon úgy tűnik, hogy valamilyen fehérnemű lehet.
- Mostmár értem miért volt ennyire fontos. próbálom ugyanúgy összehajtogatni a nagyon áttetsző csipkés anyagot ahogyan eredeti állapotában volt. Érzem ahogyan arcom mindkét oldalán pír jelenik meg.

Az éjszakai ügyelet után nyúzottan és fáradtan esek haza, Lilithtel éppen csak egy futó csókot tudunk váltani, miközben ő megkér, hogy majd ha felkeltem akkor mosogassam el a kávéscsészémet, ne várjak rá, mert a kávé bizony egészen szépen beleköt délután hatra, és ne, ne tegyem a mosogatógépbe, mert azt az egy bögrét fölösleges hosszú ideig ott pihentetni. Ezzel mondjuk egyet kell értenem, két ásítás közben bólintok, aztán egy gyors beszámolót tartok az éjszakámról, igazán semmi különös nem volt a szokásoson kívül: kiszáradással bekerült gyerekek, csillapíthatatlannak tartott láz. Lilith próbál egészen együtt érzőnek és megértőnek tűnni, de az agya biztosan már valamelyik ügye körül forog, így egy-két másodpercnyi lebiggyesztett ajkon kívül semmi mást nem kapok.
Az előszoba falának dőlök amíg a cipőjét húzza, mellkasom előtt összefonom a karjaimat, elnyomok három ásítást huszonnégy óra ébrenlét után, aztán bezárom mögötte az ajtót és eltűnök a fürdőszobában. Gyorsan letusolok és elindítok egy mosást - reménykedve abban, hogy mire lejár én megébredek - majd fogat mosok és magamra rángatva egy pizsama alsót bedőlök az ágyba.
Éles csengőszóra ébredek föl, belevisít a lakás némaságába, nekem pedig szükségem van egy-két percre mire sikerül megébrednem az álmomból, majd még egy percre, mire sikerül azonosítanom a zaj forrását, majd még egyre, hogy kábán kimásszak az ágyból, s még egyre, hogy egészen álmos fejjel, hunyorogva elbotorkáljak a bejárati ajtóig.
A kulcsot kicsit rezignáltan fordítom el, hogy aztán a kilincset lenyomva a postással ellentétben Rosiet pillantsam meg.
- Jó reggelt. - Ásítok bele a tenyerembe, aztán pedig megdörzsölöm álomtól duzzadt szemeimet, és kicsit szélesebbre nyitom az ajtót, hogy Rosie mindenképpen bejöhessen.
Be kell vallanom, hogy alvás után - főleg ha nem magamtól ébredek meg - nem vagyok annyira a toppon, így egy kicsivel később nyúlok a felém nyújtott ajándéktáskáért, mint kellene, ami így a légüres térben a gravitáció vonzásának eleget térve, valahol kettőnk között landol. Megint kicsit megkésve akarok lehajolni, csakhogy addigra a lány már helyettem is összekapkodja a kiborult anyagot, én pedig megvakarom az arcomat, hogy egy kicsit felébredjek, miközben átveszem.
- Ez rendes tőled. - Mosolyodom el halványan az ébredés gyűrődése miatt, ügyesen figyelmen kívül hagyva Rosie arcán a pírt.
- Gyere csak be nyugodtan. - Mivel Rosie még mindig odakint áll, én egy kicsit még beljebb lépek és valahol most tudatosul bennem, hogy nem viselek semmilyen pólót, amit mondjuk nem ártana.
Zavartan nyelek egyet, és ha Rosie az ajtón belülre került, azt becsukom mögötte.
- Én egy kicsit kába vagyok még, éjszakás voltam és most ébredtem, de.. kérsz egy kávét? - Az ajándéktáskát átvéve fejemmel a konyha felé bökök. - Vaaagy.. - A hűtőhöz lépve felnyitom azt. - Narancslé, bor, meg van valami likőr-féle is, ha gondolod. - Egy kicsit megtámaszkodom a hűtő ajtaján amíg a válaszát várom. - Ülj csak le, én addig veszek föl valamit. - Körülbelül három percbe telik míg a szekrényből fölveszek egy pólót, és visszatérek. Akkor aztán még mindig várakozva pillantok rá, hogy jó házigazdaként kiszolgáljam. ( Persze rögtön bedobtam a kapszulát a kávéfőzőbe, mert nekem mindenképpen szükségem van rá.)

Nem tartom magam hisztisnek, de ha valami olyasmit kell megtennem amihez nincs kedvem, akkor nagyon szélsőségesen tudok viselkedni. A nővérem egyébként is bőven kimeríti nálam a türelem határát. Nem rossz ő, sőt igazából valahol mélyen legbelül még fel is nézek rá, egyszerűen csak idegesítő és képtelen vagyok megérteni a megfelelési kényszert benne. Az én szabad lelkemhez ő túlságosan merev és visszautasító. Voltak azért szép pillanataink, például amikor ő segített kiválasztani a megfelelő ruhát a szalagavatómra, vagy amikor megkaptam tőle az első fényképezőgépem amikor tizennégy éves voltam, voltak jó napjaink, de összességében egyszerűen nem tudom elviselni fél óránál hosszabb ideig, főleg amikor ennyire lenézően és parancsolóan beszél velem, mint az előbb a telefonban. Szeretem Lilit, de túl sok már nekem. Talán a hét év korkülönbség sem volt soha a kapcsolatunk előnyére, ahogyan az sem, hogy érezhetően mindig ő volt a szüleink büszkesége, vele ellentétben én bármit tehettem, abban mindig találtak hibát. Azt hiszem az egyetlen dolog amire igazán büszkék lettek volna, ha én is az ügyvédi pályát választom. Talán megért volna ennyi áldozatot részemről is, ha csak egyszer mondták volna, hogy büszkék rám. Én azonban mindig szerettem a saját fejem után menni és ha még bizonytalan is a jövőképem, tényleg azt szeretném csinálni ami érdekel.
A dühömet, amit a közel tíz perces értelmetlen vitatkozás keltett a nővéremmel szerencsétlen ajtó csengőn vezetem le. A minimum, hogy egy kicsit felbosszantom, ha már el kellett jönnöm idáig ezzel a hülye rózsaszín ajándéktasakkal és a tartalmával. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy Nolan fog ajtót nyitni nekem. A megrökönyödéstől néhány hosszú másodpercig csak állok vele szemben szótlanul és arcvonásait figyelem. A sötét karikákat a szeme alatt, kócos haját, a fáradtságtól meggyötört arcvonásait. Még ilyen nyúzott állapotában is ő a legvonzóbb férfi, akit valaha láttam. Tekintetem végigjáratom csupasz felsőtestén és ettől annyira zavarba jövök, hogy az eddig kincsként őrzött csomagot a földre ejtem.
- Lilith itthon van? szólalok meg végre miután összeszedem az elszórt anyagot és a férfi kezébe nyomom a tasakot. Nagyon remélem, hogy igen, és nem csak azért rángatott el idáig, mert úgy gondolta, hogy nekem úgysincs jobb dolgom.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, nem tudtam, hogy itthon vagy. bocsánatkérő pillantásokat küldök felé. Tudom, hogy milyen megterhelő a munkája, hogy mennyi áldozattal és energiával jár, én hülye pedig rátenyerelek a csengőre.
- Igazából sietek, csak Lil hívott és kért meg, hogy hozzam át azt az izét...de már nem is zavarnék tovább. a testem azonban nem akar engedelmeskedni az agyam parancsainak, belépek az ajtón és tekintetemmel az övét keresem. Ezt a helyzetet szerettem volna elkerülni, hogy kettesben legyek vele, hiába tudom, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha elköszönnék és kisétálnék azon az ajtón aminek a küszöbét az előbb olyan könnyen sikerült átlépnem, de nem megy. Ehelyett inkább hátammal a pultnak támaszkodva figyelem Nolan minden mozdulatát. Vajon látja rajtam, hogy mostanában mennyire feszült vagyok mellette? Vajon ő is szeretné az idejét velem tölteni, ahogyan én vele? Megrázom a fejem, hogy minden nem helyes gondolatot kiűzzek belőle.
- Csak semmi alkohol, vezetek. engedem meg egy vékony mosolyt magamnak, majd liftező gyomorral nézem végig ahogyan a háló irányába sétál. Meg sem mozdulok, mereven támaszkodom a pultnak, tekintetemmel a falon pihenő óra mutatóit figyelem.
- Egy kávét én is megiszom veled, aztán hagylak pihenni. pillantok rá ismét, amikor visszatér a konyhába és ismét egy levegőt szívunk.
- Nehéz éjszakád volt? tényleg érdekel a válasza. Szeretném tudni, hogy mit csinált, milyen betegei voltak, mennyire volt húzós éjszakája.
Hány napja már, hogy nem beszéltünk egymással? Négy? Öt? Vagy talán több? Az az űr, ami erre az időszakra olyan jellemző volt és ami minden egyes eltelt perc után növekedett bennem az most megszűnni látszik. Hiába akarok parancsolni magamnak, egyszerűen nem tudok féken tartani azt a megmagyarázhatatlan érzelmet, ami magával ragad ha csak egy pillanatra is láthatom őt.
- Segítek! tolom el magam a pulttól és amíg ő a kávét készíti addig előkotorászom a szekrényből a cukrot, a fiókból két kiskanalat és a tejet a hűtőből.
- Két cukor, tej nélkül? pillantok rá mosolyogva mielőtt a forró italba kanalazom a fehér édesítőt.

Nemlegesen rázom meg a fejemet Rosie kérdésére, hiszen a nővére még egészen biztosan nem ért haza.
- Sajnálom, ezúttal velem kell beérned. - Cinkos mosolyt villantok felé, aztán pedig hátralépve, felpillantok a bejárati ajtó fölött lógó faliórára.  
-Még másfél óra míg hazaér körülbelül, ha akarod megvárhatod. - Ajánlom föl egészen természetesen. A helyzet az, hogy Rosiet azóta kedvelem, mióta megismertem. Mindig is szöges ellentéte volt Lilithnek, meg talán nekem is, így mindig tudott olyat mondani vagy mutatni, ami izgalommal töltött el. Mindig van benne valami új és valami felfedezetlen, valami vadabb, mint ami az életemben elférne, és ez a vadság és kalandvágy indokolatlanul hozzá húz.
Újból nemlegesen rázom a fejemet megengedő mosollyal.  
- Semmi gond. Úgysem aludhatok estig. - Azt hiszem nem bírom igazán rosszul az éjszakát: van egy pont amikor már annyira de annyira fáradt vagyok, hogy semmi sem segít. Általában ez éjszaka négy és fél öt között jön el. Ilyenkor a nővérszobában ledőlök egy fél órára a fotelbe, és hagyom, hogy az álom úgy rántson be, mintha egy fekete lyuk lenne, aminek a vonzásának lehetetlen lenne ellenállni. Mindig állítok ébresztőt magamnak, hogy fél óránál ne nagyon aludjak többet az ügyelet során, és amikor felébredek, máris kipihentebbnek érzem magamat. Egyszerűen átverem a szervezetemet, amit az itthon megbosszul. Tudnék aludni vagy este hétig, hogy aztán amikor az éjszakát itthon tölthetem hosszú-hosszú ideig kelljen álmatlanul forgolódnom.
- Nem zavarsz! - Kicsit túl gyorsan és túl hevesen vágom rá Rosie kibúvására a saját válaszomat, még magam is meglepődöm rajta, így hát egészen összeráncolom a szemöldökömet, mintha csak ki akarnám bontani, hogy mi volt ez. - Tényleg nem! Na meg, vagy ezer éve nem láttunk. - Hibás többesszámban beszélnem,hiszen a menyasszonyom itthon sincsen, de mégis ezerszer helytelenebbnek tűnik, ha az én nevemben mondom mindezt. - A múltkor is, anyádéknál a vacsorán... egyedül hagytál a farkasveremben. - Pillantásom belecsúszik Rosie pillantásába, és bizony nem engedi el. - Így hát egyedül kellett elvonulnom és meginnom egy egész üveg bort. - Lemondóan csóválom meg a fejemet, mintha akkora problémát okozott volna egy egész üveg vörösbor elfogyasztása. Pedig az igazság az, hogy csalódottnak éreztem magamat, amikor kiderült, hogy Rosie nem lesz jelen a vacsorán. Hirtelenjében olyan volt, mintha mindent kívülről szemlélnék: az esküvőbe nem nagyon van beleszólásom, vagy ha van is, hát nem igazán akarok beleszólni. Ezeket a vacsorákat mindig csak az teheti elviselhetőbbé, hogy a lánnyal trükkös kibúvókat találva a konyhába szökünk, vagy legalábbis eddig mindig ezt tettük.
- Oké. - Bólintok határozottan, és immáron egy pólóban a konyhában dugok be két csészét a kávéfőző alá, hogy aztán helyt adva neki, felüljek a konyhapultra. Azt hiszem Lilith ha ezt meglátná kiakadna, pedig szerintem nincs is kényelmesebb hely a konyhában, mint a konyhapult.
- Nem , nem volt vészes. Igazából csak egy-két infúziót kellett újrakötni, meg ellenőrizni a nővérek munkáját. Most a kéz-láb-száj betegség tombol, aminek hatására a gyerekek, de még a felnőttek is magas lázzal és a kezen, lábon, szájon megjelenő fájdalmas hólyagokkal küzdenek, éppen ezért muszáj kétóránként lázat mérnünk, mert a hólyagok okozta akut fájdalomtól alig lehet levinni a lázukat. - Kicsit jól esik mesélni az éjszakámról, és a mindennapi gondokról Rosienak, valahogy egyszerűbbnek tűnik vele megosztani, mint a nővérével.
- Ahha. - Bólintok, s amint lefőtt a két kapszula kávé, a csészéket egészen közel tolom a lányhoz, heves, zabolázatlan mozdulatom miatt még a kezünk is összeér egy ponton, s a pontból, mintha ezernyi szikra szaladna végig a testemen. Zavartan krákogok hát, a kezemet pedig visszahúzom.
- És, hogy megy a suli? - Terelem gyorsan el a témát, még mielőtt orvosi kíváncsiságtól hajtva újra ki akarnám próbálni az előbb érzékelt jelenséget.

Nolan jelenléte úgy vonzza a tekintetem, mint egy mágnes, egyszerűen képtelen vagyok nem rá figyelni, ha a közelemben van. Az első pillanattól fogva nagyon jól kijövünk egymással, igazából nem is értettem soha, hogy a nővéremnek mivel sikerült magához láncolnia őt. Hiszen...teljesen ellentétek, tűz és víz. Minél több időt töltöttem együtt Nolan-nel, annál jobban mélyültek el bennem az érzések és magam sem tudom, hogy mikor kezdtem egyre többször gondolni rá, mikor kezdtem azt érezni, hogy minden időmet vele szeretném tölteni. Azelőtt soha nem tapasztaltam ilyesmit, sőt, a férfiak nagy része folyamatosan untat, kevés olyan hímnemű egyed akad, aki tíz percnél hosszabb ideig képes fenntartani az érdeklődésem.
- Nem, nem szeretném megvárni. Tényleg csak amiatt a hülye tasak miatt jöttem. Bár nem értem, hogy miért kellett neki áthoznom, hazafele jövet beugorhatott volna érte. Mindegy. legyintek lemondóan. - Legalább láthatlak téged. mosolygok kissé zavartan és arcvonásai helyett a szekrényt bámulom, hátha akkor nem veszi észre rajtam, hogy mennyire zavarban vagyok. Legszívesebben most felpofoznám saját magam, hátha attól kitisztul a fejem. A barátnőmnek igaza volt: instabil vagyok. Egyre inkább azt érzem, hogy levegő változásra lenne szükségem, távolságra és időre, amiben Nolan nincs benne.
Bocsánatkérő pillantásokat küldök a férfi irányába, el tudom képzelni, hogy milyen kellemetlenül érezte magát a családom társaságában. Én is csak akkor vagyok képes elviselni őket, amikor Ő ott van és megadatik a lehetőség, hogy az ő társaságát élvezzem a szüleim és nővérem helyett. Egy-egy lopott pillantás, egymásnak suttogott szarkasztikus megjegyzések és máris jobban telik az idő.
- Ne haragudj, de nemsokkal a vacsora előtt áthívott a barátnőm, tudod csajos program: filmet néztünk, pizzáztunk, boroztunk. mosolygok rá ismét. Az a telefon hívás tényleg életmentő volt. - Na meg...őszintén, nem volt kedvem ismét az esküvőtök körüli felhajtást hallgatni. Elegem van a ruha próbákból, a megfelelő virág kiválasztásából...és úgy mindenből. Remélem minél gyorsabban véget ér ez az egész rémálom. és valóban annak is érzem, rémálomnak, amiből egyszerűen képtelenség felébredni, ami minden egyes alkalommal, vissza ránt a félelem, az értetlenség és sötétség ösvényére.
- Hiányoztam? nézem még néhány másodpercig arcvonásait, majd ismét elszakítom róla a tekintetem, hogy a kevésbé érdekes kávéfőzőgépet bámuljam. A szívem olyan sebességgel zakatol a mellkasomban, hogy attól félek bármelyik pillanatban kiszakadhat a helyéről. Erőt kell vennem magamon, hogy szavaira tudjak figyelni, nehéz legyűrni magamban azt a sok megmagyarázhatatlan és ismeretlen érzést, ami azóta kerülget, hogy ajtót nyitott nekem. Nehéz megálljt parancsolnom magamnak, amikor a szívem teljesen mást szeretne, mint az agyam. Nehéz normálisan viselkednem amikor ennyire közel van hozzám, nehéz megjátszanom önmagam.
- Oh szegénykék. El tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet nekik. Még a felnőttek is nehezen bírják a fájdalmat. Szuperhős vagy. simítok a fülem mögé egy elkószált tincset. Lenyűgöző amit orvosként a gyerekekért tesz, és nem csak azért csinálja, mert ez a munkája, hanem mert ő ilyen, jó ember.
Testemben apró, áramütés szerű érzés terjed szét, abból a pontból kiindulva, ahol véletlenül összeért a kezünk. Nyelek egy hatalmasat, olyan izgalom uralkodik el benne, hogy miközben a tejet töltöm a saját kávémba még a pultra is sikerül kilocsolnom belőle egy keveset. Mindkét kezemmel rámarkolok a pohárra és a lehető legtávolabb sétálok Nolantől mielőtt szeretném újra és újra megtapasztalni az előbb átélt érzést.
- Jól. kortyolok bele a kávéba mielőtt még bármi mást is mondanék, szükségem van az így nyert időre, hogy visszatérjen a normális hangszínem. - Egészen jól azt hiszem, bár most erőteljesen kellene készülnöm a vizsga munkámra, de egyelőre azt sem tudom még, hogy mit is szeretnék. felvonom a vállaimat. Imádom a fotózást, megörökíteni a szépséget, megragadni a pillanatot, de néha azért előfordul, hogy tanácstalan vagyok.
- Egy hétvégén esetleg elmehetnék veled a kórházba? Szívesen készítenék rólad képeket, amikor bohócként szórakoztatod a beteg gyerekeket. pillantok rá ismét, de szinte azonnal meg is bánom a szavaimat, nem kellene még több időt töltsek vele kettesben. - Ah, felejtsd el, biztos nagyon sok dolgod van, rossz ötlet volt. intem le a saját ötletem. Nem akarom, hogy azt érezze esetleg, hogy nyűg vagyok a nyakán.

Pillantásom egészen nagyon érdeklődően kutat Rosie arcán, mintha pontosan nem érteném, hogy az általa kiejtett szavak milyen jelentéshordozással  bírnak, pedig pontosan tudom, hogy mit jelent a látni valakit valamiért kifejezés, és azt is tudom, hogy a leendő sógor és sógórnő nem igazán szoktak ennek nagy feneket keríteni. Szeretnélek most hát emiatt nagyon is megérteni minden gondolatot ami átsuhanhat a lány fején, szeretnék megérteni minden mozdulatot, minden félrefordított pillantást, úgyhogy én egy kicsit közelebb húzódom, kíváncsiságom átveszi a józan ész uralmát. Felsőtestemmel előre dőlök, így igyekezve megteremteni az intimebb légteret, amibe teljes mértékben belefér, hogy két felnőtt ember megosszon egymással titkokat.
- Lilith biztosan szomorú lesz. - Az udvariasság kedvéért teszem csak hozzá, hiszen mindketten tudjuk, hogy Lilithet elég nehéz meghatni bármiféle dologgal, úgy általánosságban és a külvilág számára sosincs ideje érzelgősködni, ha zavarná is, hogy nem találta itt a húgát, biztosan nem mutatná ki még nekem sem, de jól elraktározná, hogy máskor, egy nagyon fontos helyzetben előhuzakodhasson vele, így csikarva ki a másikból együttműködést.
Jól csinálja, meg kell mondanom, piszok jól.
- Film, pizza és bor.. hát kell ennél több? - Vonom fel incselkedve a szemöldökömet, mintha sokkal többet lehetne minden mögé képzelni, mintha a film lehetne másmilyen film, mintha a pizza lehetne izgalmasabb a bor pedig érzékibb.
Felsóhajtok, egyetértően, éppen csak nem mondom ki a nyilvánvalót : nekem mondod? Az esküvő szervezése jobbára majdhogynem felemészt. Ezernyi tortát kóstoltam végig, és ennek legalább a fele pont ugyan olyan ízű volt, csak a nevük különbözött, legalább háromszáz helyszínt néztünk meg, és legalább ennyi emberrel kellett egyeztetnünk, azt hiszem méltán kijelenthetem, hogy nem hiába végződik a házasságok több, mint fele válással. Gyötrelmesnek tűnik mindez egyetlen egy napért, persze Lilithet sosem bántanám meg ezzel, így is eleget idegeskedik ő emiatt.
Rosie kérdése egészen meglep, pillantásom újfent kutakodva igyekszik megtudni mire is gondolhat pontosan. Fejemet csak egyszerűen félrebiccentem, halvány már-már zavarba ejtően őszinte mosolyt villantok.
- Hogy ne hiányozna a kedvenc sógornőm? - Hogy ne hiányozna az akinek a társaságában mindig könnyen és gyorsan oldódom föl?
A kávámat kevergetve gyorsan elmesélem az éjszaka történéseit, igazán jól esik, hogy Rosie nyílt őszinteséggel fogad be minden általam nyújtott információt.  
Figyelmesen hallgatom, és még csak arra sem reflektálok, hogy olyan messzire húzódik tőlem, én kényelmesen terpeszkedem szétvetett lábakkal a konyhapulton, pillantásom minduntalan igyekszik rabul ejteni a másikét, aztán csalódottan próbálkozik újra, mikor sikertelenségbe torkol.
- Én nem vagyok fotós, de egy menhely biztos izgalmas lehetne. - Rukkolok elő gyorsan egy ötlettel, hogy aztán Rosieét meghallgatva izgatottan dőljek előre.
- Nem, nem, nem! Ez tökéletes! - Bólogatok hevesen. - Be kellene jönnöd! Mindenképpen. A tartós beteg osztályon karácsony előtt beöltözős napot tartunk, és a gyerekek egyszerűen imádnák, ha valaki fotózná is őket miközben szuperhősöknek és hercegnőknek öltöznek! Sőt mondok jobbat, aznap még én sem bohóc leszek, hanem valami.. más. Azt mondjuk nem tudom még, hogy mi, de a kisfiúk egészen nagyon kampányolnak valamilyen izgalmas dologért. Gyere el Rosie. Jó lesz! - Észre sem veszem, hogy mikor kerülök le a pultról, és hogy mikor kerülök ennyire közel hozzá, csak arra eszmélek, hogy tenyerem meggyőzően simul a lány karcsú vállára.
- Összeöltözhetnénk gengsztereknek vagy királynak és királynőnek. - kacsintok izgatottan. Te jó ég, Lilith sosem menne bele semmi ilyesmibe.

Közelsége teljesen megrészegít, illata alattomosan kúszik be orrnyílásomba, hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzek azért, hogy csak egy pillanatra megérinthessem őt,  csak egy egészen rövid másodpercig. Szeretném megszüntetni a közöttünk tátongó távolságot, ahogy Lilth nevét kiejti a száján azonban megszűnik a varázs. Egy pillanatra már sikerült megfeledkeznem a nővéremről és ijesztő, hogy milyen érzések kerítettek hatalmukba.
- Biztosan nagyon szomorú lesz... biggyesztem le ajkaimat, és amilyen gyorsan csak lehet hátrálok néhány lépést, hogy kikerüljek Nolan vonzáskörzetéből. Most őszintén, Lilith egyetlen ok miatta telefonált rám ma, hogy hozzam át neki azt a fehérneműt rejtő tasakot, neki aztán édes mindegy, hogy amikor haza érkezik én is itt vagyok a kért csomaggal együtt nem. Életem húsz éve alatt egyetlen pillanatra sem emlékszem, amikor annyira vágyott volna a társaságomra, sőt amikor tehette mindig magamra hagyott, mert ő ilyen...nem szeret az érzéseiről beszélni, talán nincsenek is neki. Legalábbis irányomba, mert az világos, hogy Nolant szereti. Azt hiszem akkor változott meg igazán amikor megismerte őt, attól a perctől fogva ismertem meg a nővéremnek egy olyan oldalát, amit azelőtt soha. Vannak pillanatok, amikor képes vagyok megérteni, hogy Nolan mit szeret a nővéremben, általánosságban viszont még mindig egy hatalmas kérdőjel a fejemben az ő kapcsolatuk. Nem mintha rám tartozna egyáltalán.
- Lenne még elképzelésem, hogy hogyan lehetne tökéletesebb egy este. húzódik mosolyra szám, tekintetemben pedig játékos fény csillan. Természetemből adódóan szeretek incselkedni és erre Nolan tökéletes társ, mert valahogy mindig érti a viccet és mindig partner benne. Vannak pillanatok amikor talán túl messzire megyek, és vannak olyan percek is, amikor vissza kell fognom magam, rá harapnom a nyelvemre és inkább magamban tartani mindazt ami kikívánkozik belőlem. Sok mindent nem mondhatok el  neki amit szeretnék, rengeteg olyan dolog van, amit egyszerűen nem lenne szabad éreznem, túl sok minden, aminek nem tudok parancsolni bármennyire is szeretnék.
- Könnyű kedvencnek lenni, ha nincs vetélytársam. nevetek fel, kicsit talán kényszeresen. Nem is tudom, hogy mire számítottam, amikor feltettem neki ezt a kérdést, azt mondta amit mondania kellett.
Amikor végre megfelelő távolságra vagyok tőle belekortyolok a langyos italba, úgy kapaszkodom a csészébe, mintha az életem múlna rajta, mintha ezzel a cselekedettel sikerülne távol tartanom őt magamtól és kizárnom a fejemből. Tudom, hogy mindez csak szánalmas próbálkozás, hiszen még akkor is gyakran gondolok rá, amikor nincs is a közelemben, annyira az életem része lett, hogy bármennyire is próbálkoznék nem tudnám őt kizárni. Széles mosollyal ajándékozom meg őt szavait hallva. Annyira lelkes, hogy engem is teljesen magával ragad a gondolat megvalósításának lehetősége. Szinte már látom magam előtt a gyerekeket, Nolant és úgy érzem, hogy tökéletesen vissza tudnám adni képekkel a helyzet szépségét.
- Jó! Csináljuk! tekintetemmel az övébe kapaszkodom miközben közelebb jön hozzám. Érintése nyomán ismét bizsergés uralkodik el rajtam. Képtelen vagyok elszakadni az annyira szeretett szempártól, képtelen vagyok eltávolodni tőle.
- Lehetnénk mondjuk Amerika kapitány és Csodanő. Vagy Batman és Macskanő, esetleg kalózok. szabad kezem olyan természetesen szalad végig mellkasán, mintha mindig is oda tartozna. Vajon milyen lehet bőrének tapintása? Kezem a mellkasán pihentetem és egyetlen másodpercre sem vagyok képes elszakítani róla a tekintetem.
- Azt hiszem jól állna nekem mindkét jelmez. bár a bőrszerkó talán egy kicsit túlzás és azért még sincs olyan alakom, mint a két szupernőt alakító színésznőnek, de talán valamit ki lehetne hozni belőle.
- Köszönöm. őszintén hálás vagyok, mert itt van, mert ilyen jó ember és mert számíthatok rá. A pultra helyezem a félig kiürült csészét, hogy felszabadult ujjaimat néhány másodpercig végigjárathassam arcvonásain, a nyakán, hogy aztán a másik kezem mellett pihenjen a mellkasán. El kellene engednem, haza kellene mennem, de olyan jó érzés csak így lenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Talán az is.