Holly az idegeimen táncol immár három teljes napja. Szerencsére nem láttam, amikor hajnalban beállított hozzám, mert Aiden nyitotta ki neki az ajtót, de annak sajnos már igen, amikor reggel nyálgép módjára csüngött azon, hogy félmeztelenül lássa a legjobb barátomat. A féltékenység éppenséggel nem a húgom esetében kellene, hogy érjen, fura is, hogy az ő jelenléte idegesít, pedig vérrokonom. Anya és apa időben üzentek, ha azt lehet annak nevezni, amikor tulajdonképpen a húgom már úton volt a repülőtérre, hogy a háta mögött hagyja a Harvardot. A diplomaosztós ünnepségen már hányni tudtam volna, de azért büszke voltam rá, csak ne akart volna minden egyes percben velem lenni. Azon már meg sem lepődtem, hogy abba a kórházba jelentkezett gyakornoknak, ahol én is vagyok, és ezt a kis háromszöget négyre bővítettem azonnal, mert Aiden öccse is feltűnt a színen. Mennyire jó dolgunk van, hogy a munkánk mellett még bébiszittert is játszhatunk. Ebédszünet révén nyugodtan kajálhatnék az irodámban, de ez a két félnótás nem bírta ki, hogy ne húzzon ki ide, én meg nem tudtam nemet mondani, vagy nem voltam annyira bátor, hogy megbántsam a kis lelküket. Kedvetlenül görnyedek a salátám fölé. Egy kis rukkola, meg bébirépa, némi öntettel, de egyáltalán nem jön be. A vérvétel eredményem nem sikerült valami fényesen, igyekszem felturbózni magam vitaminokkal, meg a helyes étkezéssel, de a hűtőmben felejtett hideg pizza nagyobb kísértés lett volna, ha elhozom. Az államat támasztom meg, és magam elé bámulok.
- Cait, ne legyél már ennyire szomorú. Képzeld, ma este már bulit szerveztek nekünk. Valamilyen Zombie nevezetű helyre megyünk, és képzeld felvetettem az ötletet, hogy nálunk lehetne az alapozás. – nem érdekelne az sem, hogy mit csinál, amikor éppen alszik, de most esik le, hogy konkrétan az én lakásomról magyaráz, és ahhoz meg végképp nem fűlik a fogam, hogy a kicsiket pesztráljam. – Nálunk nem lesz semmilyen alapozás, Holly. Nem engedek be senkit. Ma még délután lesz egy műtétem, és egy konzultációim is. Semmi szükségem arra, hogy kis kamaszok szaladgáljanak a lakásomban. Amint elkészül a tiéd azt csinálsz, amit akarsz. – jelentem ki, de a mellette ülő másik óvodás is becsatlakozik. – Megígértem a többieknek, hogy találkozhatnak Aiden-el is. – hát komolyan ezekben nincs egy cseppnyi felelősségtudat sem? Automatikusan lendül a kezem, és egy tarkón vágást ajándékozok a kisebb Mahoney-nak. – Te csak ne szervezkedj a bátyád nevében, mert ennél nagyobbat fogsz kapni, ha kiderül, hogy vele kérkedsz az új társaknak. Ez nem egy játszótér, hanem egy kórház. Ne azon járjon az eszetek, hogy mit fogtok este inni, hanem azon, hogy ne bukjatok el, ha a szakorvosok kérdeznek tőletek valamit, vagy éppen a rezidensek ugráltatnak. Elment az étvágyam is. – pattanok fel a székről, ezzel magamra irányítva a fél kantin figyelmét. – Ma este semmilyen buli nem lesz nálunk, felejtsd el. – utasítom rendre őket, és otthagyom a kisebbeket, hogy leüljek egy kicsit valahol, mielőtt Celeste esetét tanulmányoznám át újra. Nem akarok belegondolni abba, hogy csak tíz éves, és máris agydaganata van. A műtét szóba sem jöhet, mert akkora területet érint az agyban. Ez már nem csak az én szakterületem, és a neurológián van randim. Aiden éppen műt, valami balesetet kapott, és nem tudott eljönni, de ha végez, akkor megígértem neki, hogy összefutunk. A tálcával együtt hajítom ki a félig megrágott salátámat, aztán elindulok a kijárat felé, de nagyon elgyengülök. Szerencsére nem sokan figyelnek rám, tisztára nagy a hangzavar. Pipiskedő lépésekben andalgok vissza az osztályunkra, ahol már majdnem az ajtó előtt csuklom össze, de Sarah időben érkezik, hogy megfogja a kezemet. – Minden rendben, Cait? – kérdezi meg aggódva, de megrázom a fejemet. – Szédelgek, le kellene dőlnöm egy kicsit. Ott a pihenő, rendben…kérlek. – nézek rá, tudja, hogy én sem örülök ennek, de kitudódik, akkor egy csomó vizsgálatnak vetnek alá, és nem lesz erőm beszámolni róla senkinek. Még én sem tudom, hogy mi ez, de azt tudom, hogy időre van szükségem, hogy kitaláljam a következő lépést. A munkatársam segítségével jutok be a pihenőbe, és hanyatlok le az ágyra. Nagyon nem érzem jól magam, ezért az oldalamra fordulok, és magzati pózt veszek fel. – Caitlyn…valakinek szólni kellene. Ne csörögjek rá Dr. Mahoney-ra? – lehunyom a szemhéjamat, mert görcsölni kezdek. – Nem kell, kicsit pihenek. Told el a konzultációmat, rendben? – felelem neki háttal, és megvárom, hogy kimenjen. – Sarah…légy szíves. – erőszakolom meg magam, és megpróbálok a légzésemre koncentrálni.

Mrs. West aranyos idő néni, aki két héttel ezelőtt keveredett hozzám először a karját ért töréssel. Úgy vallja, kedvel engem, mert a kontinensekkel arrébb élő unokájára emlékeztetem, Gerardra. Láttam erről a híres-neves Gerardról képet, és azt kell mondjam, rokonok sem lehetnénk, nemhogy hasonlóság szinten egy lapra kerüljünk, de ráhagyom a nőre, mert ettől ő nyugodtabbnak is valahol boldogabbnak is érzi magát. Mi a fene? Talán csak nem puhulni kezdek? Közelében sem vagyok, egyszerűen így kevesebb felesleges jajgatást kell hallgatnom, és több olyan sztorit, amit figyelmen kívül hagyhatok. Fogalmam sincsen miért érzik úgy az idősek, hogy meg kell velem osztaniuk életük minden egyes másodpercét, de akárhányszor beléjük botlok vagy az orvosukká válok, én leszek a személyes pszichológusuk vagy az a családtagjuk, akit általában lelki szemetesként használnak a rájuk telepedő magány miatt. Az a bazi nagy szerencsém, hogy az évek során sikerült kialakítanom az érdektelenségem egy újabb fokozatát, amely által kiszűröm az emberek szavaiból a lényeget, a többi alatt pedig általában elgondolkozom, másfelé terelem a figyelmemet, és ha mázlim van, akkor fél órás időintervallumon belül abbahagyják.
Mrs. West műtétje egy negyed óra múlva kezdődik, én pedig az egyik nővérre sózom rá az öreglányt, amíg ránézek a telefon kijelzőre a termen kívül. Az idióta öcsém negyedik üzenetén kívül semmi jel ami arra utalna, hogy Caitlyn megnyílt volna akár egy kicsit és bevezetett volna életének azon részébe, ami jelen helyzetben rosszul érinti őt. Azt hitte abban a percben feladom? Nem ismerjük mi egymást eléggé? Tudhatta volna, hogy nem hagyom annyiban, és bár kezdetben tényleg úgy tettem, mintha jegeltük volna ezt a témát, gondolván majd kialudja ezt a viselkedést, ez nem történt meg, és még furábban kezdett el viselkedni. Azóta megszállottja lettem a témának, és addig nem is fogok leállni a szerről, amíg rá nem jövök mi húzódik meg a háttérben.
Elvonva a figyelmemet nyitom meg az öcsém üzeneteit, melyre abban a pillanatban még egy érkezik, és még egy, amint észreveszi a kis éles észjárású Sherlock Holmes, hogy egy pillanatnyi figyelmet fordítottam rá. Bírom a srácot, talán még normális felnőtt is válhat belőle, de amíg a tojáshéj a seggén van, ő meg úgy viselkedik, mintha az élet egy nagy buli lenne, addig ne várja, hogy komolyan vegyem. Végigolvasom a kapott üzeneteket, és a ráncok elmélyednek a homlokomon. Még egy üzenetet kapok, mely már kezd átmenni szánalmas könyörgésbe, ez pedig több, mint amit ma képes vagyok elviselni. Visszaírok neki gyorsan egy 'Kitagadtalak a családból.' választ, majd a zsebembe mélyesztem a telefont és a pihenő felé veszem az irányt, hogy ott lerakjam. A fejem olyan, mint egy több száz darabból álló kirakós, amit éppen most löktek le az asztalról és esett darabjaira. Caitlyn...az öcsém...a műtét. Majd Caitlyn, aztán Caitlyn...és Caitlyn, és a műtét. Mi történhetett vele, ami miatt még előttem is titkolózik? Bevágom a szekrényem ajtaját, és az órám jelzése adja meg a kezdőlöketet arra, hogy felkészüljek a műtétre. Tudom jól, hogy megígértem magamnak, félreteszem a magánéletet a kórházon belül, de ez most egyszerűen nem megy, de talán arra a kis időre, amíg odabent vagyok, képes vagyok kizárni a bennem zajló gondolatok zavarodottságát.
Úgy érzem a tervem sikeresen alakul. Csak egy pontra koncentrálok és csak egy eseményre, aminek éppen nekem kell lennie az irányítójának. Összedolgozunk a megszokott csapattal, és jól haladunk, egészen addig, amíg meg nem jelenik Sarah, aki mindenáron velem akar beszélni. Ráhagyom, de minek is tettem volna? Egyszerűen egy szavát sem értem, ezért veszek egy mély lélegzetet és csak ezután szólalok meg.
- Valaki a teremben esetleg lefordítaná nekem Saraht? - kérek meg egy rögtönzött idegennyelv szakértőt, de lassan sikerül kibogozni Caitlyn nevét, meg azt, hogy rosszul van és ez épp elegendő ahhoz, hogy beengedjem gondolataim világába az Ő nevét is.
- Menjen vissza hozzá és ne mozduljon mellőle, világos voltam? - egy pillanatra sem nézek fel a nőre, hogy azért a koncentrációm nagyobb része a műtétnél maradjon, de érzem az odakúszó gyengeség első szikráit.
- De.. - kezd bele, ez pedig épp elég ahhoz, hogy dühösen csattanjak fel.
- Nincs semmi de! Azt mondtam, hogy visszamegy hozzá most! - nem szeretnék vitát nyitni erről és őszintén némiképpen megkönnyebbülök, ahogyan elhagyja a termet, de nem bízok benne. Baromira nem.
Mondanom sem kell, hogy a műtét végéig a seggem be van sózva, hogy minél előbb lelépjek innen, de nem hagyom, hogy ez befolyásolja a munkámat. Félre kell tennem még pár percre..egy percre..és meg is vagyunk! Úgy, ahogy vagyok sietek le a lépcsőn és az első dolgom utánaérdeklődni merre látták Caitlynt. Első percben süket fülekre találok, mely során rájövök mennyi haszontalan ember van a kórházon belül, de aztán egy nyertesünk még is akad, így a célállomásig meg sem állok. Kopogás nélkül nyitok be és belül abban reménykedem, hogy tényleg helyes információt kaptam, mert ellenkező esetben lesz mit magyarázni, de amikor meglátom Caitlynt, ez az aggodalmam mind elszáll, hogy helyét valami egészen más vegye át.
- Húzás kifelé! - szólok az előbb még idegen nyelvű magyarázó lánynak, és amikor becsukódik mögötte az ajtó, egyből közelebb lépek a lányhoz, arcát pedig két tenyerem közé fogom.
- Mi történt veled, Cait, hm? - mélyedek el a szemeiben, és már fel is készítem magamat arra, hogy megvizsgáljam. Hidegen hagy, hogy előtte megtette-e már valaki vagy sem, nem bízok senkiben a saját életemen kívül. - Mond, miért kell mástól megtudnom, hogy rossz bőrben vagy és nem tőled? - a sztetoszkópomat a nyakamba vetem, a többi szükséges cuccot meg körénk pakolom, hogy minden karnyújtásnyira elérhető legyen. Egy percre se szeretnék elmozdulni most már a közeléből, és ha akarna sem tudna most már levakarni magáról.

Nem a legjobbkor tört rám a rosszullét, és azt kell, hogy mondjam nem is a legjobb helyen. A konzultációval nem késhetek el, de annyira nem sikerül egyenesbe jönnöm, hogy már a barna íriszeimmel keresem a kiutat, hogy ledőljek egy kicsit. Sarah jókor van éppen az osztályon, vagy nem tudom, hogy rám van kiéleződve az érzékeivel, de azt elkapja, hogy majdnem összeesek, és bekísér az egyik orvosi pihenőbe. Az ágyon kívül egy szekrény van még itt, de az sem érdekel különösebben most. A lényeg, hogy üres, és nem kell magyarázkodnom, hogy miért akarom elfoglalni. Már húzom is fel a térdeimet, hogy csökkentsem a hasamon a nyomást, de nem múlik, én meg egyre fehérebb leszek. Nehezemre esik vitatkozni a nővérrel, aki ismeri egy szeletét a történetemnek, de több mindenbe már nem avattam be. A légzésem felületes, és tudom, hogy most minimum egy fél óra is kelleni fog, hogy újra talpra álljak. A felvetésére, hogy hívjuk ide Aiden-t nem örülök, mert a legjobb barátomnak most műtétje van, és az hiányzik, hogy kiossza az alkalmazottakat. Ilyenkor nem bír a vérével, én meg most nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy kedvesen utasítsam rendre. A kérésem süket fülekre talál, mert tudom, ha kimegy Sarah, akkor egyből felkeresi Aiden-t, nekem meg jöhet az újabb hazugságom, hogy miért nem szóltam neki, miért nem írtam egy sms-t, vagy maradtam otthon, ha ennyire gázos a helyzet. A légzésemre fókuszálok, istenítem a csendet, hogy nem zavar meg senki, aztán egy öt perc telhet el, amikor ismételten nyílik az ajtó, és a nővér jön vissza. – Szóltam neki, de még mindig azt hiszi, hogy nem beszélem a nyelvet. Caitlyn egyszer már nagyon le fogom szólni, de csak miattad jöttem vissza. Amennyiben más lenne itt, akkor nem áldoznék ekkora energiát erre. Ne szólj semmit, de tudod, hogy ez nem normális, hogy hagyod elúszni a dolgokat. Miért nem kérsz időpontot egy hasi ultrahangra, vagy a belgyógyászatra? Dr. Thomas jó szakorvos, és tud titkot is tartani. – nem bírok megszólalni, így várok, hogy a görcshullám elapadjon, és csak akkor felelek, ha már nem érzem, hogy az ebédem is visszajönne. – Köszönöm, hogy itt vagy, de nem kellett volna Aiden-nek szólni. Nincsen semmi bajom, és hidd el, hogy már nagylány vagyok. Nem kell még a nyakamba is, hogy a gyakornokok rólam csámcsogjanak a folyosón. – suttogom, aztán kicsapódik a bejárat, és megjelenik a két lábon járó háború, és káosz egyben. Meg sem várja, hogy megszólaljak, már el is zavarja Sarah-t, ezzel egy jó nagy fekete pontot szerez nálam. A két keze közé fogja az arcomat, és megpróbál a lelkemre hatni. – Semmi nem történt velem Aiden. – nyögöm ki, de úgy kell ráharapnom a számra, mert máris intézkedik, és az sem hatja meg, hogy nem adtam engedélyt rá. – Mert műtöttél, mert mondjuk dolgozunk azért, és mert nem vagyunk összenőve? – dőlök vissza a párnára, de elkezd mellettem pakolni, és most veszem észre, hogy még kezet sem mosott. – Na, húzzál innen. – förmedek rá. – Meg vagy te őrülve?! Moss kezet… - tudja, hogy mennyire allergiás vagyok erre. Megpróbálok felülni, de a hasamat kell fognom közbe. – Nem fogsz megvizsgálni, és nem kell a hőst játszanod. – kezdek morcos lenni. – Mit vétett ellened Sarah? – tartok egy kis szünetet, hogy összeszedjem a gondolataimat is. – Most komolyan Aiden? Ez az én osztályom, nem tűröm el, hogy így beszélj másokkal. Nem érdekel, hogy rossz napod van. Tudod mit, menj is ki. – mutatok az ajtóra, mert kihozott a béketűrésből. – Ezért nem mondom el, mert felhúzod magad, aztán engem is. Keresd inkább meg az öcsédet, és verd ki a fejéből az esti bulit. Én nekem konzultációm lesz. – fulladok ki a végére. Egy gyerek is jobb néha, mint ő.

Mostanra már sikerült beleszoknom a családom által rám aggatott világra, noha olykor még kifelé kapaszkodnék belőle, ha tehetném, de már egyre kevesebb alkalmat tudnék felmutatni erre. Jó szokásommá vált, hogy amit teljes mértékben elfogadtam, azt komolyan is vettem. Terveztem, beosztásokat csináltam, és kihoztam belőle a maximumot. Gyűlöltem a tükörbe nézni, ha éppenséggel elhasaltam valami miatt, így nem fogadtam el nemleges választ, ahogyan a bukást sem. Addig nyüstöltem magamat, addig kínoztam a környezetemet míg a végül én voltam az aki a felszínre úszott a maga képzeletbeli főnyereményével. Így mindazok mellett amit felsoroltam megbújik még a rendszeresség is, és vele együtt a megannyi szabály, amelyet teljes örömmel aggattam magam elé. Közöttük volt az is, hogy a magánéleti dolgokat a kórházon kívül hagyjuk. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi is érzelmileg befolyásoljon egy komoly döntés közben vagy egy műtét során. A figyelemelterelés nem játszott, és ha valahol, hát a kórház berkein belül tipikusan az a személy voltam, aki nem ért rá viccelődni. Nem mondanám, hogy a személyiségemhez tartozott ez, mert ott volt a másik oldal, amikor kibújtam orvosi hősies köpenyemből, és az teljesen ennek a férfinek az ellentettjét szolgálta, de amikor idebent voltam, nem hibázhattam. Nem hozhattam be a nőügyeimet - habár azok sem kerülhettek ki innen. Ezek ilyen kimondatlan elvek voltak, mégis szigorúan követtem őket, mert mihelyst egyik a másikba fonódott, annak helyén egy kibogozhatatlan csomó maradt. Most sem volt ez másképp, de Caitlyn esete mindig is előrébb valónak bizonyult bennem. Amióta csak az eszemet tudom mi ott voltunk egymásnak, segítettük a másikat, pátyolgattuk egymás lelkivilágát, amikor arra volt szükségünk. Már elsajátítottuk azt, hogy félszavakból is megértsük mit is akarunk, így vele mindig könnyebb volt beszélni. Ugyan hatalmas ellentétek húzódtak közöttünk, mégis pont ezek tettek még erősebbé minket. Nem félek kimondani, hogy jeges páncéllal körbevett szívem meglepően kemény rétege alatt ő az egyik legfontosabb ember számomra, és néha úgy érzem, hogy az egyetlen is. Így a reakcióm a Sarah által kapott és nehézkesen tudtomra hozott hírek után nem az, ami éppenséggel meglepetést okozhatna bárki számára is, jóllehet páran megilletődnek, ahogyan felemelem a hangomat és olyan hangulatot teremtek a műtőben, amit más esetben tőlem nem feltétlenül tapasztalhattak. Igen, a magánélet és a munka összemosása veszélyes. Igen, tudom, és pont hidegen hagy, amikor Ő róla van szó.
Mihelyst végzünk a műtéttel, még biztosra megyek, hogy minden rendben alakult avagy sem, majd végül kiosztva a feladatokat társaim között válok meg néhány göncömtől, és sietek is Caitlyn keresésére. Nem egy észveszejtően nagy ez a kórház és egy labirintusnak sem nevezném, mellesleg egy bizonyos idő után már az ember betéve tudja mit hol talál, de mégis egy örökkévalóságnak érzem, ahogyan információszerző körutam végéhez érek, és megpillantom őt a nem is olyan üresen tátongó pihenőben. Sarah már pár dolgot előkészített a vizsgálathoz, és meg is köszöntem volna neki, ha nem húzott volna ki olyan gyorsan a teremből - mondjuk úgy az én segítségemmel.
Kettőt pislogok, hogy ne kapjak itt a helyszínen instant idegösszeomlást, mert úgy tűnik Cait tökéletes katalizátorként szolgál ennek eléréséhez.
- Semmi, huh? - hümmögök egyet és még egy elismerő grimaszra is futja tőlem. Egészen más elképzeléseink vannak a semmiről ha úgy nézzük. Elmélyednek homlokomon az amúgy is felhős hangulatom képezte ráncok és kezdek egyre feszültebb lenni a viselkedése miatt. Mocorog össze-vissza, felesel és nem mellesleg még támad is. - Az, hogy szarul festesz és alig bírsz talpon maradni semmi neked? - kérdezek vissza felháborodottan, mert még a vak is látná, hogy egyáltalán nincs jól. De hát nem is igazán Caitlyn Wallace lenne, ha nem hadakozna még akkor is, amikor már egészen felesleges. Mindketten tudjuk, hogy innentől kezdve esélye sincs.
- Mert mondjuk jogom van tudni, hogyha rosszul leszel, mert meglehet érdekel, hogy mi van veled? - teszem fel költői kérdéseimet olyan körítéssel vegyítve, ahogyan ő adta tudtomra a saját verzióját. - Nem tudtam, hogy újabban ennyire érzékenyen érinti a lelkivilágodat, ha fontos vagy valakinek. - sóhajtok egyet nagy felfedezésem után, és már éppenséggel közelítenék felé, hogy magam végezzem el rajta a vizsgálatokat, de természetesen önmagát adja, és jön a higénikus rizsával, amihez egyáltalán nincs türelmem, melyet egyből fokozni is kezd. Megvárom, amíg kidühöngi magát, addig pedig nemes egyszerűséggel kezet mosok - ma már ötszázadjára -, hogy legalább ebben engedjek az ő akaratának, a teremből azonban nem mozdulok.
- Befejezted? Mert akkor akár a lényegre is térhetnénk. - érdeklődök tőle, de azért nem hagyom őt sem véleményen kívül. - Kurvára nem érsz semmit sem azzal, hogy a te osztályod, ha te éppen itt szenvedsz idebent. Szóval legyél olyan okos és ügyes, hogy lejjebb veszed a hangerőt és elengeded ezt a makacs viselkedést, mert tudod jól, hogy ez nálam baromira nem válik be. - mélyedek el a szemeiben, mégis ahogyan a konzultációról beszél, egy pillanatra megengedek magamnak egy féloldalas mosolyt.
- Ez érdekes. Én éppen mellmegnagyobbító műtétre készültem, de úgy tűnik egyikünk sem fog eljutni a betervezett programjára. - vonom meg egyszerűen a vállamat. - Na helyezd kényelembe azt a házsártos hátsódat Wallace, aztán essünk túl rajta, mert addig innen nem megyünk ki, amíg nem végzünk. - nézek rá várakozóan, mert minden haragom ellenére az aggódás mégis nagyobb méreteket ölt bennem.

Kicsit magamba roskadtam, és nem tudtam, hogy mikor lesz ennek vége. Sosem voltam az a nő, aki mások segítségére szorult volna, megoldottam egyedül a hétköznapi problémákat is, nem kértem sosem, hogy adják fel helyettem a csekkeket, hogy a hűtőben legyen kaja, vagy éppen a betegeim kórlapjai ki legyenek töltve. Nem véletlenül voltam az egyik legfiatalabb ezen a szakágon, és szerettem volna azt is hinni, hogy jól csinálom, amit csinálok. A pihenőben feküdve azonban viharra emlékeztető gondolatok támadnak meg, és úgy érzem, hogy egyre jobban süllyedek a mélység felé, és nem tudom, hogy ki lenne az, akinek a keze még segíthetne felhúzni. Az eltelt napokban állandóan azon zakatolt az agyam, hogy mi lesz velem, ha nem csak egy sima rossz vérkép volt, hanem sokkal súlyosabb a háttérben meghúzódó ok. Mi lesz, ha belőlem is kezelendő beteg lesz, és a végén hirtelen a másik oldalon találom magam? Orvosnak születtem, ez az én hivatásom, az egész családom ezt űzi, és nem ismerek más opciót. Nem merek szembenézni a valósággal, hogy mekkora változást hozhat, ha nem bírok esetleg felkelni, vagy annyira legyengülök, hogy itt kell hagynom a kórházat? A takaró szélét gyűrögetem, nem örülök túlzottan annak, hogy Sarah éppen azt az egy embert akarja megtalálni nekem, akinek nem mondhatom el a belső vívódásomat, pedig mindent tud rólam. Nem titok előtte, hogy mikor jön meg a menstruációm, nem menekül el akkor sem, ha lecsap a hiszti hullámom, ott van mellettem, amikor csak tud, és éppen annyira nehéz, hogy ellentmondjak saját magamnak. Aiden nem tudhatja meg, hogy mi bajom van, nem akarom, hogy ő legyen az az ember, akit értesíthetnek, ha összeesek, ha rosszul leszek. Szeretem őt, mint a legjobb barátomat, de felnőttek vagyunk, és lassan véget kell vetni ennek a színjátéknak. Nem leszek ott, amikor feleségül vesz egy nőt, nem én leszek az, aki majd gyereket szül neki. A szüleink remek kapcsolatot ápolnak, de az édesapjának igaza van. Ideje, hogy találjon magának egy normális lányt, akit nemcsak megdug, hanem elviszi randizni, moziba, és kiállításra. Nem mondhatom el neki, hogy mit kért tőlem az apukája, hogy milyen nehezemre esik távolságot tartani tőle, de mit tehetnék? Nem én vagyok az a nő, aki illene hozzá, és nemsokára ő maga is szembesülni fog vele, hogy amit eddig annyira került, az arcába fog robbanni. Még van egy kis ideje, hogy találjon egy megfelelő nőt, de ha nem fog, akkor a szülei közbe fognak lépni. Sosem értette, amikor arról beszéltem, hogy a családi hagyományok néha átkok és hátrányok is. Nekem is lassan bekötik a fejemet, ha az édesapámon múlik…nem tetszik neki a szakirányom, a nagyvárosi életem. Kellenek az unokák, és a szép jövőkép. Nem maradhatok örökké a kórházban, és tudom, hogy nekem is működésben van a biológiai órám. Totálisan össze vagyok zavarodva mégis, amikor Aiden rám töri az ajtót, és úgy küldi el a kedvenc munkatársamat, hogy attól még nekem is sírhatnékom támadna. Érzékeny lelkivilággal lettem megáldva, és nem szeretem, ha mások így vetítik ki az aggodalmukat, vagy az idegességüket másokra. Aiden nem ismeri a privát szféra fogalmát, ha rólam van szó, de ideje megtanulnia, hogy nem rohanhat le, még akkor sem, ha ezt szeretném mindennél jobban. A belsőmben szétterjed a düh, és a szeretet egy különös egyvelege. Az egyik kezemmel megfojtanám, a másikkal magamhoz ölelném, és elsírnám neki, hogy mennyire igazságtalan, ami ránk vár, de nem tehetem meg. Az egész dühömet ellene irányítom, és úgy beszélek vele, ahogyan tőlem azt nem igazán szokhatta meg.
- Semmi, mert felfújjátok. Nem ájultam el, és egy kicsit fáj a hasam. – érvelek amellett, hogy menjen a dolgára, de nem hatják meg a szitkok, inkább elszántság csillan a szemei mélyén. Nem akarom, hogy így lásson. Az ágyon összegörnyedve tápászkodom fel, hogy egy kis erőt gyűjtsek, de a szájalás még a maradékot is elveszi tőlem. – Barátok vagyunk Aiden, és nem házastársak, értesz engem? Nem… - rázom meg a fejemet, és a párnának döntöm. A konzultációval nem késhetek el, mennem kellene, de feltart. – Ne gyere már ezzel. Csak nem akarom, hogy ennyire kiakadj, ha kicsit fáj a hasam. – felelek már sokkal halkabban, mint az előbb tettem. Kezet is most, ez is azt mutatja, hogy mennyire kedvel. Mélyről jövő sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor ránézek. – Nálad sosem válik be, mert nem ijedsz meg tőlem. Itt tartasz különben Mahoney? – én is elmosolyodom, mert megenyhülök, de a hasamban kúszó ideg, és fájdalom nem enyhül. Összenyomom a két térdemet, miközben leül mellém, és a szemembe mélyed. – Muszáj ezt csinálnod? Nem lehetne, hogy hozz gyógyszert? – kérdezek rá most már normális hangnemben.

Utáltam, ha kihagytak valamiből, mert olyankor erős késztetést éreztem, hogy pofán verjem az illetőt, legfőképpen akkor, hogyha rólam van szó. Nem szerettem a titkokat, a meglepetéseket, semmit, ami kizökkenthetett volna az idegállapotomból. A születésnapi meglepetésbuliktól a falra tudtam volna mászni, mert az ilyeneket sosem voltam képes lereagálni normálisan. Az meg hogy kényszeredetten vigyorogjak mindenki képébe, miközben hálálkodok valami miatt, amire nem lett volna szükség pedig már gyerekkoromban sem ment. Emlékszem anyám mennyiszer hozakodott fel azzal, hogy egy jó ideig azt hitte sose fogok mosolyogni, mert bármit elkövetett, képtelen voltam még egy nyamvadt nevetést is kierőszakolni magamból. Ez manapság sem történik másképp, elvégre minek szórakozzak olyan dolgokon is, amik belőlem nem sok érzelmet váltanak ki? Csak azért, hogy a másiknak jobb legyen? Nem bohóc a hivatásom, hanem orvos. És ha nem egy bazi nagy piros duda van az orrom helyett meg egy ocsmány smink, ami ellepi a képemet, akkor szerintem nem én vagyok a szórakoztatás nagymestere. Ennek ellenére rendkívül tudom élvezni, hogyha kiszakadhatok a hétköznapokból és a saját módom szerint értelmezhetem a kikapcsolódást. Összefoglalva: a meglepetések és a titkok sem nekem való dolgok, így amikor valahonnan az ötvenedik közvetítőn keresztül kell megtudnom, hogy a LEGJOBB BARÁTOM rosszul van, akkor az úgy felviszi az ember vérnyomását rendesen. Legfőképpen akkor, ha éppen egy műtét közepén van és az egyetlen, amit tehet, hogy nem kap idegbajt majd teszi tönkre annak az életét, aki éppen csak az orvosára számíthat. Mihelyst azonban a kötelességeim lezajlanak, első dolgom a helyszínre érkezni teljes valómban meg a hatszorosára növekedett fejemmel, ami az idegességtől vált ennyire egyértelműen vészjóslóvá. Ez pedig lassacskán növekedni kezd, ahogyan Caitlyn hozza szokásos formáját és harmonikus dallamokat lejt idegrendszerem vékonyan meghúzódó húrjain azzal, hogy visszavág, ellenkezik és parancsolgat.
- Mm-mhm. - reagálom le ennyivel, mert nem most jöttem le a falvédőről, így bekajálni sem fogom amivel próbál engem itt ámítani. Felfújtuk az egészet..na persze!
- És ez indok arra, hogy elhallgass előlem dolgokat? Sőt, pont emiatt kellene elmondanod mi a fene zajlik mostanában veled, mert barátok vagyunk és nem házastársak. Az utóbbi esetében már hagyomány, hogy elhallgatnak dolgokat, de úgy vélem mi ennél sokkal többek vagyunk. - épp ez itt a nagy helyzet, hogy ritkán kötődik házasság úgy, hogy a két fél barátságból indult, így pont ezért válik az egész idővel annyira hűvössé és válnak el egymástól. Mert nincs meg közöttük az a bizonyos kötelék, ami szorosabb, minthogy egyszerűen összekötöd valakivel az életedet. A mámoros, rózsaszínnek hitt köd könnyedén elmúlik.
- Túlságosan benne vagyunk ennek a közepében ahhoz, hogy ne akadjak ki. - jegyzem meg és ennek okán tovább is folytatom. - Szóval minden vizsgálatot elvégzünk, hogy a végén pontosan kijelenthessük, hogy ez csak egy egyszerű hasfájás és semmi több. - addig valószínű nem leszek nyugodtabb, csak még idegesebb. Ha pedig kiderül, hogy valami mégsem okés, akkor meg még jobban. Ebből csak szarul jöhetek ki.
- Ha szükséges, napokig is. - jelentem ki viccet nem tűrően, de a mosolya miatt visszaveszek a mérgelődős énemből, de azért nem annyira. Nem hiheti, hogy csak azért, mert beveti a kiskutya nézést meg az egyéb női trükköket, akkor átváltozok pincsivé és még én kérek bocsánatot, amiért ennyire túlreagáltam a helyzetet. Nem, nem csinálunk ilyet Wallace!
- Majd kapsz gyógyszert, ha kiderítettük mi a helyzet veled. - jelentem ki, és veszek egy sóhajt, hogy ezzel a lendülettel tovább is folytassam. - Felteszek neked pár kérdést, és szeretném, ha felelnél is rájuk. Csak beszélgetünk, semmi több és tudod, hogy a tét az, hogy minél előbb kikerülj innen, szóval csak okosan. - most már én is elmosolyodok, végül pedig be is váltom az ígéretemet. - Tapasztalsz mást is a hasfájáson kívül jelenleg? Szédülést..bármit? - kezdek bele, hátha most képesek leszünk szót is érteni egymással. Caitlyn baromira fontos számomra és ezt mindenki láthatja. Nem tekintek úgy rá, mint potenciális női egyedre, akit az ágyamba cipelnék, mert ő ennél sokkal több. Amúgy is, nálam értelmesebb alakot érdemelne, mindezek ellenére valahol mégis úgy érzem, hogy senki se lenne elég jó neki. Ez, ami közöttünk zajlik más, mint amit mostanában az emberek csak úgy random felcímkéznek. Lojális vagyok hozzá, és bármit megtennék érte. Fontos a véleménye, a közösen eltöltött idő vagy az, hogy egy nehéz nap után én vagyok az első, akit általában felkeres, hogy elmondja ami nyomja a szívét. Ezek olyan dolgok, amelyek lehetőséget adnak nekem, hogy emberibb legyek anélkül. Ezek hiányában azonban nem vagyok önmagam, és mostanában valóban érzem magamon a változást. Távolságot tart, ezáltal én is attól az énemtől, amely nyugodtságot csempészhetne a hétköznapjaimba. Ez a tudatlanság pedig kikészít, és bármennyiszer is próbálom belőle kihúzni a választ, ami sokkal nagyobb annál, mint egy egyszerű hasfájás, egyszerűen képtelen megnyílni. Azzal nyugtatom magamat, hogy talán egyszer képes lesz rá, de addig én lesüllyedek a kórházban tartózkodok IQ szintjére, az pedig rettenetesen alacsonyan lesz, így csak abban reménykedhetek, hogy egyszer ráeszmél, hogy csak ő menthet meg engem.

Nézem őt, és várom, hogy kiboruljon még ennél is jobban, ahogyan eddig is tette. Nem kellett volna szólni neki, és most már egyre jobban érzem, hogy az édesapjának igaza volt. Túlságosan kötődik hozzám, nem érti meg, hogy nem kell állandóan a hőst játszania a közelemben, nem szükséges, hogy másokat eltaposson, mert nekem bajom esett. Ez a munkahelyünk, és nap mint nap megesik, hogy valaki rosszul lesz, meghal, vagy éppen gyógyul. Mi is csak emberek vagyunk, hiába tanultam több éven át a diplomáért, ettől még nem születtem istennek, akinek sosem eshet bántódása. Mélységesen bánt, hogy így viselkedünk egymással, nem szerettem volna lerohanni, és a fejéhez vágni, hogy mennyire nem ideillő a magatartása, de tudtam, hogy csakis miattam teszi ezt. Nagyobb jelentőséggel bírt a barátságunk mélysége, mint azt az elején hittem volna. Lehetséges, hogy két ember annyira megszokja a másik jelenlétét, hogy észre sem veszi, hogy ez már mérgező? Mindenben passzolunk, el tudok vele beszélgetni a titkaimról, nem nevet ki a pandás hóbortom miatt, és akkor is kedvel, ha nem vagyok kisminkelve, vagy éppen úgy beszélek vele, ahogyan egy cseléddel sem tenném meg.
- Barátok, és emiatt nem kell, hogy mindig ott legyél. Tudok vigyázni magamra Aiden, nem haltam meg, látod még nagyon is élek, hmm? – emelem fel a két karomat, hogy megerősítsem a kijelentésemben. Nem oszlatom el a félelmét, de abban biztos vagyok, hogy nem ő a megfelelő ember arra nézve, hogy most vizsgálatokat rendeljen el, és a fél kórházat ugráltassa miattam. Nem vérzem, nem is látom, hogy gépekre kellene kötni. Aggódom az eredményeim miatt, de amíg nem vagyok biztos a diagnózisban, nem is fogom az orrára kötni. – Többek? Az istenit… - elhallgatok, mert meddő vitába bonyolódni már nem egészen lenne fair. Nem mondhatom ki azt, amire első ízben gondolok, mert megbántanám vele, rosszabb esetben még olyan veszekedést is generálhatnék, amiből egyikünk sem jönne ki jól.
- Nem vagy az orvosom Aiden, és nem is vagy a bébiszitterem, hogy döntéseket hozz felettem. A beleegyezésem nélkül meg aztán végképp nem cselekedhetsz. Minek a közepében vagyunk? Megszédültem, és megfájdult a hasam? Ez neked mire utal? – sóhajtok egyet, és megmasszírozom a homlokomat is, mert kezdünk ismételten a kezdőpont felé sodródni. Az előbb igyekeztem visszafogni az indulataimat, mert fontos nekem, és nem óhajtok a húgomon kívül még egy stresszfaktorral megküzdeni. – Napokig? Hát te nem vagy normális. – forgatom meg a szemeimet. – Orvos vagyok, erre nincs időm. Nem fogsz kideríteni semmit. Az ortopédián a helyed, és nem az onkológián. Nem a te szakterületed… - jöjjenek az ellenérvek, bármi, ami hatásos lehet ebben a helyzetben. Az ajtón túl gondolom gyűlik a tömeg, és amit éppen el szerettem volna kerülni, annak sem lesz jó vége, mert ezek után mindenki rólunk fog pletykálni. – Nem tapasztalok szédülést. – felelem baromi gyorsan, és úgy döntök, hogy véget vetek a szócsatánknak. Nem szerettem volna, ha idáig fajul a dolog, de azt hiszem, hogy más választásom nem marad. A fájdalom most már nem is annyira vészes, ezért az ágy széléig tolom a kis fenekemet, és felállok onnan. A köpenyem lóg, és a névtáblán is elmozdult, de ráérek megigazítani a mosdóban is. Most ő az, aki velem egyszerre lépne, de a mellkasához érintem a tenyerem, és arrébb lököm, de úgy áll ott, mint egy kőszikla. – Mire gondolsz, hogy esetleg teherbe estem? Még az is lehet, hogy igazad van. – hamiskás félmosollyal fogadom a morcos ábrázatát. – Engedj ki Aiden. Nincs kedvem holnap a nővérekkel arról diskurálni, hogy megfektettél-e a pihenőben. – borzalmasan forog a gyomrom, és az sem kétséges, hogy hányni fogok, ha még sokáig húzza az időt.

Nekünk is vannak rossz pillanataink és valószínűnek tartom, hogy visszanézve majd ugyan jót nevetünk ezen, mégis abba a kategóriába fogjuk sorolni a szócsatánkat. Ő nem érti az én nézőpontomat, én meg az övére nem vagyok ráállva, így bármennyire is igyekszünk meggyőzni a másikat, sehova sem haladunk. Miért annyira nehéz megérteni, hogy aggódtam érte? Nem kell ahhoz házastársaknak lennünk, hogy bármilyen érzelmet is kifacsarjak magamból egy másik személy iránt anélkül, hogy gyűrűt húznék az ujjára vagy az ágyba cipelném. Barátok vagyunk már amióta csak az eszemet tudom, és szinte egy nyitott könyv vagyok számára. Nem sok mindenkit hozhatok fel, akire rátudnám húzni a fontos nevezetű címkét, de Caitlyn kiemelkedik mind közül, így sajnálom, hogyha olykor a ragaszkodásom túlságosan is rá koncentrálódik. Ha csak egy személyt tudsz felhozni, akkor minden érzés ami ezzel jár csakis azt a személyt fogja érinteni. Értem én, olykor túlreagálom és van amikor a falra tudok mászni egy-egy megmozdulásától, de most mégsem érzem ennek súlyát. Rosszul lett, és ez nem olyan dolog, amivel csak úgy viccelődünk. Főleg, ha az emberbe már eleve bizonytalanságot szül a másik fél viselkedése mely nem csak percek, de napok óta tart, és mégsem tud semmit sem az okáról. És kitalálhat felőlem annyi felesleges kifogást vagy magyarázatot, amit csak a képzelőereje elbír, de túlságosan ismerem már ahhoz, hogy egyiket se kajáljam be igazán.
Felsóhajtok, a fejem meg úgy zúg, mintha egy rosszul működő ventilátor rekedt volna meg agytekervényeim kacifántos útja között a gondolatoktól. Ahogyan itt állok és figyelem őt, egyre inkább nyilvánvalóbbá válik, hogy nehezebb dolgom lesz vele, mint gondoltam. Az egyik pillanatban maga a földre szállt angyal, a másikban meg megkapom az ellenkezőjét, aki bármelyik pillanatban a hátamba szúrná a vasvilláját, csak engedjek meg magamnak egy pillanatnyi figyelmetlenséget.
- Csodálatos, viccelődj csak. - morgom magam elé a szavakat, mert lehet, hogy neki ez vicces, de nekem már kezd egyáltalán nem az lenni. - Tudod, hogy nem úgy értettem. Ne nyomd meg a vészjelzőt, Wallace! - sóhajtok egyet, mert még a végén elkezd itt parázni attól, hogy bárminemű kapcsolatot is akarok vele kezdeni. Értem én, nem én vagyok a főnyeremény alkat és valószínű a megbízhatóság szobrát sem fogják kifaragni, de azért ennyire rossz sem vagyok. Már jó, hogy azt nem mondja, hogy: Fúj!
- Mire utal? Arra, hogy leteszed a seggedet és pihensz! Megfelelő válasz a kisasszonynak? - direkt húzom ezzel az agyát, de azt le se reagálom amikor azzal jön mije nem vagyok neki. Ezek szerint ledegradáltam magamat az idegenek szintjére a szemeiben, mert körülbelül annyit osztunk meg egymással.
Nem vagyunk jó hangulatban, így egyből rávágok egy időtartamot, amit át sem gondolok. Persze egyből ráharap, mert nem is ő lenne, aki ne kezdene bele vitába minden egyes megszólalásom miatt, ami éppenséggel nem tetszik neki. - Úgyis tudod, hogy nem tehetném meg ezt. Pedig rád férne, hidd el. - értek itt ezalatt a kiakadásokra, amivel megörvendeztet engem itt. - És mit teszel, ha nem megyek vissza? - tárom szét a karjaimat várakozóan, hiszen kíváncsi lennék a leleményességére ez esetben. - Hidd el, ha nem lennél mostanában ennyire távolságtartó, nem lennék most itt. De mindent ötven másik helyről kell megtudnom, hatvan másik embertől és nem tőled, épp ezért hogy megtudjak bármit is, hogy mi zajlik veled, ilyen dolgokhoz kell folyamodnom. Érted most már a problémámat? - kérdezek rá, hátha jobban belelát abba, ami a fejemben zajlik, akárhányszor ilyen viselkedést tanúsít.
Egyből meghökkenek attól, amit mond és a következő pillanatban már menekülőre is fogná a dolgot, de én csak a fejemet rázom és megállítom ebben.
- Hidegen hagynak a nővérek, Cait. Valószínű mindegyik tartani fogja a száját és meglapul, mert az összes bepróbálkozott már. Én a helyükben ezt tenném. - hogy hallja-e valaki a mondandómat avagy sem, az már teljesen más téma. Nem az én szégyenem, hogy felajánlkozok minden olyan orvosnak, aki egy kicsit is jobban néz ki a többinél.
- Nem vagy terhes. Ahhoz túlságosan is leköt a munka, azok az idők meg lejártak, hogy csak úgy teherbe essen valaki egy isteni sugallat során. - vétózom meg a kijelentését. - Szóval az újabb értelmetlen kifogásod után várom a következőt, amivel húzod az igazság elmondását. - teszem hozzá, mert már kezd nagyon elegem lenni ebből. Ha nem napokig, de addig biztosan itt leszünk, amíg el nem mondja mi a fene történik is vele valójában.

Nézem Aiden-t, ahogyan magyaráz, és felhúzza az orrát. Már szinte minden arcmimikáját ismerem, és tudom, hogy mikor hogyan és miképpen kellene reagálnom, de most a legkisebb összhangba hozás sem menne. Nem akarok a kedvében járni, és a lovat adni alá azzal, hogy engedem a vizsgálatot, hogy azt játszhatja velem, amit a többiekkel is. Tudja, hogy nem viselem jól, ha szeleburdi, ha hirtelen gerjed haragra, mert akkor még a falnak is beszélhet az ember, mert kizárt, hogy észérvekkel lehessen hatni rá. A műtős felszerelés van rajta, nem vagyok abban sem biztos, hogy betartotta a protokollt, és úgy lépett le a steril környezetből, hogy érdekelte volna a betege állapota. Sarah elszólta magát, és a legrosszabb segítséget szabadította rám. Más helyzetben örültem volna a legjobb barátom társaságának, de éppenséggel ő volt az egyik, aki elől menekültem az elmúlt napokban. Néha úgy éreztem, hogy mi ketten már össze vagyunk nőve, és sosem szabadulunk a másiktól. Természetes volt, hogy átjött hozzám este, vagy összeszaladtunk a folyosón, sőt együtt ebédeltünk, de mára besokalltam, hogy minden egyes lépésemről be kell számolnom neki. Nem véletlen, hogy kerülöm. Még én sem tudom, hogy mi bajom, belül ki vagyok borulva, de az élet nem állt meg, és foglalkoznom kell a munkámmal is. A betegek várnak, nem mondhatom azt, hogy későbbre halasztom a konzultációt. Eleinte még kedvesen próbáltam hatni rá, de nem működik, ha megértő vagyok, ha letojom. Már elgondolkodtam azon is, hogy szimplán levegőnek nézem, és továbbállok, mert ahogyan most viselkedik, az minden, de nem normális. A felkeléssel is akadnak gondjaim, de a fájdalmam egy kicsit alábbhagyott, és reménykedem benne, hogy ez a szédülés csak átmeneti volt. A kezemmel hárítom a segítségét, de aztán rájövök, hogy csak a levegőt markolom, és egyáltalán nem állt módjában, hogy felsegítsen, mert ott akart tartani az ágyon. Hiába mondom el már századjára, hogy semmi helye itt, és nálam nem válik be, ha ukázokat ad ki, és majd úgy alakul a napom további része, ahogyan megálmodta. Teljesen hülyének néz?
- Egyszerűen faképnél hagylak. – közlöm vele, de már nem epésen, pedig szívem szerint elküldeném a bús picsába, amiért őrülten arra törekszik, hogy az orvosomat játssza, holott ahhoz nem feltétlen van köze. – Egy ember volt, akitől megtudtad, és nem vagyok távolságtartó, csak éppen elég, hogy minden időmet veled osztom meg. Nem kell tudnod mindenről, miért olyan nehéz ezt megértened? Láthatóan nem dugtál mostanában, hogy minden egyes szabad percben engem ostromolsz, de elég volt Aiden. – felelek még mindig a szemébe nézve, mert kezdem úgy érezni, hogy még órákig leszünk itt. Nem várom el tőle, hogy velem legyen…az alvás más téma, mert éjszaka nem jön könnyen álom a szememre, és szükségem van egy kis nyugalomra, de akkor ő is egészen másképpen fest. Nem fújja fel a dolgokat, békésen szunyókál mellettem, és aztán egymásból nyerünk erőt. Megelégelem a dolgot, és elindulok az ajtó felé, de az utamat állta. – Téged lehet, de engem nem. Hogy beszélhetsz így Aiden? Most komolyan a nőket hibáztatod? – hökkenek le – Nem ismerek rád. Nem lehetsz ennyire sekélyes. A nővérek alattad dolgoznak, és van, aki igenis felnéz rád. Kedvelnek, és őket hibáztatod, nem gondolod, hogy ez kicsit bunkó látásmód? Besegítenek nap mint nap, és ágyba is viszed őket. Ne nézd le az alkalmazottakat, mert nélkülük nem lennénk sehol. Hallatlan, hogy neked senki nem jelent semmit. Mi lenne, ha? – elharapom a mondatot, mert túl nagy éket verne közénk, ha kimondanám. Mi lenne, ha én lennék a helyükben, rólam is ezt állítanád Aiden? – Isteni sugallat? Nekem nem lehet egyéjszakás kalandom csakis neked? Komolyan….hagyj békén. Nem történt semmi. Szeretném, ha ma már nem is szólnál hozzám. – a háta mögé nyúlok, és lenyomom a kilincset. A résen át is látom, hogy kisebb tömeg alakult ki a folyosón. – Engedj ki, mert baromira nincs kedvem veled egy levegőt szívni, Mahoney. Ma este pedig aludj otthon, mert szeretnék egyedül lenni. – megkísérlem ismételten eltolni.

Egy részem szeretné megérteni őt. Egy csapatban játszani vele, összekeveredni mindazokkal a gubancokból álló gondolatokkal, melyek megfordulnak a csinos fejében, de képtelen vagyok, amióta úgy húzott falat közénk, mintha az életben bármikor is arra játszottam volna, hogy bántsam őt. Szeretem Caitet és ez nálam ritkaságszámba megy. Nem hangoztatom ezt a szót, még éreztetni sem éreztetem senkivel, kifejezni meg végképp nem tudom, de ez a nő számomra baromira fontos, így nem alaptalan, hogy begőzölök amikor az évek óta töretlen barátságunk hirtelen minden magyarázat nélküli okokból rohamos sebességben indul meg egy lejtőn és húzza ki a lábaim alól a talajt, ő pedig a végletekig azt állítja, hogy mindez csak a fantáziámban él csupán.
Végigkövetem a mozdulatot minden másodpercében, ahogyan összeszedve magát feláll az ágyról és megindul a mosdó irányába. Meglehet nem mozdulok egy tapodtat sem, sőt ami azt illeti fel is tartom, de azt nem engedném, hogy bármilyen bántódása is essen. Szinte tanulmányozom őt, a szavai meg mintegy háttérzajként élnek a fejemben, mert jobban leköt, hogy a szemeit figyeljem, mellkasának fel és le emelkedését és bizonytalan mozdulatait egyben, amelyek mind arra utalnak, hogy hiába adja önmagát és tiltakozik, veszekedik meg ahogyan azt egyébiránt szokása, akkor sincsen jól. Mindezek összessége pedig közel sem csillapítja aggodalmamat, mely csak még inkább elmélyült bennem, ahogyan tudomást szereztem rosszullétéről.
Elmélyülnek a ráncok homlokom mentén szavainak hatására és egy pillanatra tekintetemet elvezetem róla, hogy valami egészen másra törekedjek a minket körülvevő környezetből. Az idegesítően fehér falakra vagy a színben pont megegyező bútorok összhangban lévő elhelyezkedésére. Mindegy mire, csak az őszinte gondolataimra ne, amik megfogalmazódnak bennem és amiket nehezemre esik visszafogottan a tudtára adni.
- Értettem, Wallace. - kezdetben ennyire vagyok képes és még egy elismerésemet kifejező grimaszt is hozzácsapok szűkszavú riposztomhoz. - Felnőtt nő vagy, akinek nincs szüksége jelen pillanatban senkire sem a fene nagy büszkeségén kívül, mert minden más közeledés felé sértő és nem mellesleg felháborító is egyben. Kihagytam volna valamit? - veszem fel vele a szemkontaktust, de továbbra sem tágítok a közeléből. Egyrészt azért nem, mint amit már ötvenszer, ötvenféle módon felvezettem számára is, másrészt pedig itt akarok lenni, ha az állapota netalántán más irányba terelné beszélgetésünket. Mert megtörténhet, és ezt mindketten tudjuk. Ugyanakkor tiszteletben tartom a döntését.
Tökre nem bírok egyről a kettőre jutni afelett, amit éppen próbál megmagyarázni nekem, mégis egy szusszanással előlegezem meg válaszomat. - Tisztelet a kivételnek. Jobb így? - semmi gúny nem hallatszik ki szavaim háttértartalma mögül, egyszerűen más véleményen vagyunk erről. Az ő nézőpontja is mást mutat, és az enyém is egy teljesen más képet fest le az odakint hallgatózó közönségünkről. Azzal azonban még én is tisztában vagyok, hogy minél tovább húzom vele ezt a felesleges szócsatát, annál nehezebben jutunk közös nevezőre, márpedig nem szeretnék a nap hátralévő részében még idegbajjal is küszködni a beszélgetésünk mellékhatásai miatt.
- Tudod, hogy én csak támogatlak, ha végre szórakozol is egy kicsit, de ismételten elsiklottál a burkolt bókom felett. Most már az is zavar, ha ennél értelmesebbnek tartalak? - taszítja a törődésem, az ha éppenséggel szép szavakkal illetem...mégis mi a fene történik?!
- Otthon alszom, de egy feltétellel. - ismételten úgy állok, hogy elálljam tőle az utat, a hangomat azonban pár oktávval lejjebb veszem, mert bár most sikerült úgy megbeszélgetnünk a dolgokat egymással, hogy annak több fültanúja is akadt, a továbbiakban nem akarok ilyen szempontból a folytatásért harcolni. - Ha elmondod mi zajlik most veled. Ellenkező esetben nem szabadulsz tőlem. - nem mondhatja, hogy nem kapott választási lehetőséget, ugyanakkor higgadtabban állok már hozzá. - Nem kell a teljes sztori, de valamit mondanod kell, hogy lenyugodjak, márpedig úgy nem fogok, hogy folyamatosan ellentmondasz nekem és ismersz már jól, hogy tudd, képes vagyok a nyakadra járni, amíg úgy érzem arra szükség van. - apró mosolyfélét erőltetnék az arcomra, mégse megy igazán. Hivatalosan valahol két emelettel feljebb kellene lennem az ortopéd részlegen, és egy fikarcnyi vizsgálatot sem végezhetnék el rajta, amíg nem kerülünk olyan állapotba, mégis érte felrúgnék akármennyi szabályt, ha az azt jelentené, hogy újra bízni kezd bennem.

Én vagyok az összeszedettség, és az osztály lelke, de most korántsem mondható el rólam, hogy példamutató magatartással ékeskednék. Bosszant, hogy nem érzem jól magam, és alig állok a lábamon, de még tetéznünk kell azzal is, hogy meddő vitát folytatok a legjobb barátommal, aki mindenáron szeretné tudni, hogy mi zajlik le bennem. Éppen ő az, akitől távol kellene maradnom, mert egyikünknek sem tesz jót, ha most ebbe beleavatom. A családom sem tud róla, és nem akarok a bolhából elefántot csinálni, ha nem muszáj. Tényleg szeretem Aiden-t, és fáj azt látnom, amit teszek vele, de idővel mindkettőnknek jó lesz, ha nem függünk ennyire a másiktól. Sarah-val el kell beszélgetnem arról, hogy nem hívjuk ide azonnal, ha nem muszáj, mert ettől nem leszek jobban, csak az ideget ülteti a gyomromba, és egész nap nem szabadulok attól az érzéstől, hogy becsapom őt. Tisztában vagyok vele, hogy ez a valóság, mégis azzal áltatom magam, hogy a jövőnkért cselekszem. Ideje nem úgy járni és kelni, mint az iskolában, az egyetemen. Felnőttünk, még akkor sem számít, hogy minden egyes estét együtt töltünk, mert az idő múlik, és hamarosan családot kell alapítanunk. Hogy venné ki magát, ha a férjemnek kellene bemutatni az alvópajtásomat, aki még akkor sem tágítana mellőlünk, ha éppen a nászéjszakánk lenne? Nem látom magam előtt a jövendőbeli arcát, de a végtelekig nem is csinálhatjuk ezt a mérgező kapcsolatot. A legjobb barátságnak nem az a lényege, hogy mindig együtt legyünk, csak…amikor kellene? Önmagamnak is hazudok, melytől még szürreálisabb lesz ez a beszélgetés. Menekülni vágyom, egy kis friss levegőre, valami kevésbé fullasztó helyiségre, egy kiadós alvásra, és a mai rémálom végének. A fejem lüktet, valamiért az is nehezemre esik, hogy koncentráljak Aiden-re, mert össze-vissza magyaráz, meg vizsgálatokról hadovál. Nem szeretném, ha kutakodna bennem, ha úgy érne hozzám, mint a betegeihez. Nem képes a közel kerüléshez, sosem értettem ezt a sebészi agyat, nekem nem menne, hogy ne lássak a test mögé. Gyerekekkel dolgozom nap mint nap, és ők nem csak egy felvágásra váró porhüvelyek. Érzékenyebb a lelkem, mint neki, sosem fogja megérteni, hogy rémisztő a gondolat is, hogy egy lehetnék a betegeim közül… nem életkor szerint, de mi van, ha én is egyszer ott fogok feküdni, és a kemora várok, vagy arra, hogy kapjak egy új csontvelőt? Kiszipolyozza belőlem az életkedvet is az állandó szájkaratéval, mint egy felhúzott bábu, aki az idegrendszeremen táncol.
- Csak a tiéd nem kell Aiden. Nem ugyanaz. – felelek szűkszavúan, mert kellően megbántottam már, nem titok előttem, hogy később ezt még a fejemre fogja olvasni, ha lenyugodtak a kedélyek. Sosem szerette, ha rosszban vagyunk, inkább eljött, és hozott csokit, vagy felhívott az éjszaka közepén, de egyetlen napunk sem érhetett véget haraggal. Milyen szép idők jártak. A tiszteletlensége a velőmbe mar, mert én másképpen látom őt kívülről, mint ahogyan lefesti ezt a helyzetet. – Azért vagyok kivétel, mert barátok vagyunk? Rég megdugtál volna, és már én is abban a rossz csoportban lennék. Ez nem tisztelet Aiden, hanem hideg logika. – fűzöm össze a két karomat a mellkasom előtt, de nem sokáig bírok így maradni, mert ismételten kezdek elfehéredni. Nincs kedvem belemenni a részletekbe. – Ez nem támogatás Aiden, amit most művelsz. Ha csak idejöttél volna, és megkérdezed, hogy vagyok, az lett volna. Elzavartad a legjobb nővéremet, és még nem állsz úgy beszélni róluk, mint holmi szajhákról. Lealacsonyítod az alattad dolgozókat, és ezt nem tűröm el. Nem itt, és nem most. – rázom meg a fejemet, teszek egy oldalas lépést, de nem sikerül a hadműveletem, mert a kőkemény mellkasának ütközöm. – Milyen feltétel? – kérdezek vissza élből, de sejthettem volna, hogy mire megy ki a játék. – Nincs mit mondanom, Aiden. Unom, hogy így kezelsz. Menj el…vagy engedj ki. Vége a társalgásnak. – kísérlem meg újból az ajtónak a lenyomását, de meglöki, és a nyílászáró automatikusan csukódik be, a kezem meg a beszorul a csípője, és a keze közé. – Eressz el… - ripakodok rá, de ahogyan átnyúlnék alatta, meg is szédülök. Előredőlök, és fekete pettyek tánca közben csak azt veszem észre, hogy a hangforrások felerősödnek, és a fülemben cseng egy káosz. A mellkasának dőlve félig már öntudatlan vagyok, és kapaszkodót keresek az alkarjánál, hogy ne essek össze.

Minél mélyebbre ássuk magunkat ebbe a beszélgetésbe, annál inkább érzem, hogy olyan szintre süllyedek le, ahonnan magam sem tudom hogyan találhatnék vissza. Nem vagyok pont az ő részéről ilyen viselkedéshez hozzászokva, ekkora méreteket öltött ignoráláshoz és bármennyire is baromira fáj ezt bevallani, de sértve érzem magamat, amiért nyilvánvalóan is kezdem elveszíteni az úgymond státuszomat. Na jó, ez nem éppen az a megfogalmazás, ami miatt Cait ne keverne le akkorát, hogy lerepülne a fejem, de a barátságunk ingovány talajra érkezett, és úgy érzem csak akkor tudunk megmaradni egymás mellett, ha mindketten erősnek mutatkozunk, ugyanakkor nem hagyjuk, hogy elfajuljanak közöttünk a dolgok.
Veszek egy mély levegőt, mert az instant agyvérzés kerülget. Én csak egy kurva választ akarok. Valamit, amitől azt mondhatom, hogy: igen Cait, ezt elfogadom..és tudom kezelni..megpróbálom..teljesen mindegy. A lényeg, hogy valamit, amin elindulhatok ebbe vagy abba az irányba, mert ez így nem fair. És hiába játszom ki a barátság kártyát, az évek során összegubancolódott kapcsolati hálónkat, éppolyan haszontalan, mint minden egyes szavam, mellyel észérveket próbálok felhozni kettőnk helyzetére. És bár azon vagyok, hogy megértsem a helyzetét, a sajátom úgy tűnik felülír mindent, akkor meg még inkább, amikor úgy érzem, fogalma sincsen milyen érzés az érem másik oldalán lenni és tanácstalanul ücsörögni ebben a sehova sem vezető csónakban.
Egy hümmögés és egy bólintás, ezen kívül pedig semmi több, amit mondhatnék neki a kapott válaszra. Ha eddig nem volt tiszta milyen érzések kavarognak bennem az adott helyzetünk iránt, most már neonfeliratként villog kettőnk között, így ahogyan ő sem, úgy én sem vágyom további gondolatokat hozzáfűzni ehhez. Vettem az adást; nincs szüksége a segítségemre.
- Hm? - kezdetben ennyire futja tőlem, aztán csak összeszedem magamat valami többre. - Én csak egyetértettem veled abban, hogy vannak nővérek akik másképpen viselkednek. Szó sem volt arról Wallace, hogy megfektetnélek. - a fejemet csóválom, mert nagyon elkanyarodtunk, és hirtelen én lettem a nőgyűlölő, érzelmileg nulla emberi hulladék, aki semmibe se veszi a nőket, de azért lássuk be, ez közel sincs így. Azokkal nem tudok mit kezdeni, akik könnyedén adják magukat, a többiekkel meg jól megvagyok. Tisztelem a munkájukat, a tehetségüket, de nem fogok képzeletbeli piros pontokat osztogatni, a korábbi elszólásommal kapcsolatban pedig csak annyit, hogy: akinek nem inge, az ne vegye magára. Bár úgy tűnik Cait olyan szinten belemászott ebbe a témába és úgy kitekerte az egésznek a lényegét, hogy ódákat is zenghetnék itt a saját gondolataimról, akkor se tudnám lebeszélni arról, amit feltételez rólam és annyira belefáradtam már, hogy feleslegesen szövegeljek, hogy inkább nem is teszem szóvá gondolataimat.
- Akkor úgy tűnik ma ismételten a társaságomat kell élvezned. Hurrá. - tartom fel két kezemet színlelt lelkesedést kifejezve és egyben az ő érzéseit kivetítve - ahogyan azt én gondolom -, de ha azt hiszi, hogy ennyiben hagyom vagy leteszek az egészről csak azért, mert azt mondja, akkor nem is tudom, hogy mit keresünk mi egymás mellett ennyi ideje. Az érdemi válasz ugyan elmarad, de a szavak helyett a tettek beszédesebbnek bizonyulnak, mert bár minden erejével azon van, hogy elhagyja a feszültségtől mérgezett termet, az egészsége és egyben én karöltve útját álljuk ennek. Megtartom őt, mielőtt a földön kötne ki és a karomba kapva segítem őt vissza az ágyra, de még a tudatánál van, így jobb, ha minél előbb vízszintesbe kerül, hogy ez az állapot megmaradjon, ezzel egy időben pedig a lábai alá is behelyezek két párnát a vérellátás érdekében.
- Nem könnyíted meg a dolgomat, mi? - magamban mérgelődök, de mihelyst bebiztosítottam a helyét, magam köré gyűjtöm mindazokat, amiket Sarah bent hagyott, habár van egy olyan sejtésem, hogy ő teljesen tisztában van azzal mi a fene folyik itt éppen, és azt is tudom jól, hogy nem fog elárulni semmit sem, így magamnak kell rájönni mi is történik vele pontosan, de eltérő szakterületemnek köszönhetően csak sötétbe tapogatózhatok, mindezek ellenére nekiveselkedek a vizsgálatnak, hogy legalább a rosszullétének csillapításában kivegyem a részemet. A vérnyomásának megállapítására törekszem, szívverésének ritmusára az apró fémes felületen keresztül és arra, hogy ne kapja el ismételten az idegesség őt vagy a menekülhetnénk, amint megpillant majd és rájön mit művelek.

A belsőm ég attól, hogy ne veszekedjek Aiden-el, pedig tudom, hogy megérdemli, ha néha kioktatják, de most aggódik értem. Az az énem meg is ért, hogy mire megy ki a játék, de a józanabbik azt mondja, ha most engedek neki, akkor megint olyan lesz minden, mint régen, és az egyikünknek sem lesz jó. Szeretem őt, és tudnék a gondolataiban is olvasni, de ezzel a bajjal még nem akarok előállni. Erőszakosan bizonygatja a saját igazát, kezdek megfáradni, és a legszívesebben eltörölném ezt a néhány pillanatot, hogy ne is létezzen. Bánni fogom, hogy ennyire távolságtartó vagyok vele, és idegen, de mi lenne, ha most előtte omlanék össze? Megbízom benne, ehhez kétség sem fér, de az apjának igaza volt abban, hogy ideje komolyabban venni az életet, és úgy terveznie, hogy egyszer én már nem leszek benne. Gyerekeket kell vállalnia, ahogyan nekem is, és most őrültségnek hangzik, hogy erről győzködöm magam, de mégis látok benne rációt. Miért akarna neki rosszat az édesapja? Sosem sértette meg, a szülei mindenben támogatták, de ideje felnőnie. Gyerekes, úgy vélekedik a napjairól, mintha az lenne a normális, hogy velem kel, és fekszik. Mélyet sóhajtok, a fejem is hasogat, és ez az elállja az utamat már kezd bosszantóvá válni.
- Én nem is céloztam erre, csak tudod, nem méred fel, hogy mekkora károkat teszel egy-egy kimondott szóval is. Lekicsinylően beszéltél róluk, úgy zavartad el Sarah-t is, mintha leprás lenne. Az egyik legjobb nővér a kórházban, és mégis érzem rajtad, hogy nem kedveled, ahogyan szinte senkit. Nem egészséges, hogy ennyire ragaszkodsz hozzám. Mi lenne, ha észrevennél másokat is? – hát nagyon jól tudok témát váltani, de valahogyan fel kell nyitnom a szemét, különben sosem jutunk el oda, hogy elvágjam a köldökzsinórt. Mennyire vicces, hogy szinte az egész gyerekkorunkat együtt töltöttük, most meg felnőttünk, és mégsem érzi, hogy változnia kellene. – Nem fogom a társaságodat élvezni, mert ennek itt fogunk véget vetni. Elmész a dolgodra, én is a sajátomra, és nem űzöd ki az osztályról a személyzetet, mert szerinted valamit rosszul csináltak. Vannak betegeid, ahogyan nekem is. Ez ma nem rólam szól. Megszédültem, de tudom kontrollálni a rosszullétemet. Nem hívtalak Aiden, más szólt neked. Nem veszed észre, hogy… - megakadok, és idegesen a hajamba túrok. A bezártság mindig is frusztrált, nagyon jól tudja, hogy fóbiás vagyok, és ez a testközelség nem könnyíti meg a helyzetünket. A kilincset babrálom, de nem tágít, és csak hatja a saját igazát. El vagyok fáradva, nem akarok hegyi beszédet mondani neki arról, hogy engedjen el. Mi ez valami óvodás védelmezés? Úgy tűnik nem sokáig sikerül talpon maradnom, mert megszédülök, és az ájulás széléig sodródom. Az alkarjába kapaszkodom meg, és a mellkasának dőlök neki. A fejem hasogat, most már késeket szúrnak bele. Megemel, és az ágyra fektet. Lehunyva tartom a szememet, de még az eszméletemnél vagyok, amikor a párnát betolja a térdeim alá. Az alapellátás megy neki, ez a vérünkben van. A hasamra fektetem az egyik kezemet, és a légzésemre fókuszálok. Örülnék neki, ha nem matatna, de valamit pakolgat mellettem, és már arra nyitom ki a szemhéjamat, hogy a felsőmet húzná fel, de korántsem vagyok vicces kedvemben. – Ne szóljak még egyszer Aiden. – kapom fel a csuklóját, és erőteljesen lököm el. – Menj el, vagy csinálj, amit akarsz. Nem akarom, hogy megvizsgálj. Minek hoztátok ide a vérnyomásmérőt? Kérlek… - halkulok el, és most már a szorításom is simogatásba hajlik át. – Nem vagy az orvosom, nincs szükségem rá, hogy játszd a hőst, oké? Várnak a betegeid. – szégyellem, hogy így kezelem a dolgokat, de míg mások szeretik, ha hozzáérnek, ebben a formátumban nem tetszik, hogy Aiden viselkedik. Néha azt érzem, hogy kezdőorvos…pedig milyen szakmai munka van a háta mögött. Csak nálam zavarodik össze? Lehunyom ismételten a szemhéjamat, és megpróbálok megnyugodni.

Enyhe értetlenkedés veszi kezdetét a részemről, mert amit Cait próbál felvázolni számomra az több, mint amiért idáig eljutottunk. Nem gondoltam volna, hogy már ez is problémának számít, holott igazából ismer már nagyon jól és azt is tudja, hogy nem szokásom kedveskedni, meg puszipajtásokat szerezni a kórházon belül. Tisztelem a munkámat. Az embereket, akik körülvesznek, a munkájukat, de a hozzáállásuk néhány dologgal kapcsolatban megkérdőjelezhető, én pedig néhanapján erre a problémára világítok rá. Ez akkora bűn lenne? Ösztönözni őket, hogy jobbak legyenek? Apám is ezt tette, és bármennyire is szidom az öregemet meg olykor a hagyományoknak felcímkézett nem normális képzeteiket, de az ő fenékbe rúgása nélkül valószínű vagy az iskolapadot koptatnám unalmamban vagy a semmittevés mocsarába süllyednék bele. Kedves szavakkal mi Mahoneyk nem megyünk semmire, ezért amikor éppenséggel felemelem a hangomat vagy elejtek egy-két úgymond kedvesnek nem mondható szót, az nem azért van, mert lenézném a nővéreket, hanem mert túlságosan is törődök a jövőjükkel. Ez azonban egy olyan titok, melyet még magamnak sem vallanék be, nemhogy nyíltan nyilatkozzak róla.
- Cait, a kórház nem ismerkedésekre épül, hanem gyógyításra. Nem ismerem Saraht, csak felszínesen, így se nem utálom, se nem kedvelem. Semlegesek számomra ezek az emberek, ennyi az egész. Túllendülhetnénk még ezen vagy bíróságra cipelsz, mert csúnyán néztem az épületben valakire? - kezdek elfáradni ebbe a vitába, mert teljesen felesleges köröket futunk. Az egész arra épül, hogy nem őszinte velem, ez pedig a barátságunkat mérgezi. Ennek ellenére úgy elterelte a szót saját magáról, hogy még a végén bocsánatkérő leveleket kell majd írnom az összes dolgozónak arról mekkora egy rohadék vagyok, de nem tudok ellene tenni, mert a DNS-embe van kódolva. Hogy lehet az, hogy jogosan érzem magamat sértve kettőnkkel kapcsolatban és a végén mégis én vagyok a világ legnagyobb szemétládája? Persze az eredeti problémáról olyan szépen elsunnyogtunk, hogy lassan már fogalmunk sincsen miért is vagyunk itt kettesben.  
Bármennyire is nem tetszik, hogy úgy áll mindehhez, mintha valami poén lenne csak és elég csak legyinteni egyet, hogy semmissé tegyük, de már nem húzom tovább az idegeit. Egyrészt nem érdemes, mert Wallace úgyis addig játszadozik a témával, hogy a végén csakis neki legyen az igaza, ugyanakkor hülye lennék nem észrevenni azt, hogy nincsen jól, így adni a rosszulléte alá a lovat csak azért, hogy valamilyen értelmetlen szócsatában nyerésre álljak még az én részemről is baromság lenne, így ráhagyom. Mindenesetre fújtatok egyet, - mert miért ne? -, a véleményemet azonban megtartom magamnak.
- Legyen, ahogyan akarod. - lengetem meg békém jeléül a képzeletbeli fehér zászlót, az viszont nem tetszik, hogy hirtelen abbahagyja a vérszívásomat, mert ez már problémát jelent nála, amelyre nem kell sokat várni, hogy bekövetkezzen. Ösztönösen reagálok, amikor egyből fekvő pozícióba igazítom őt és elvégzem a szükséges teendőket ahhoz, hogy ne lépjünk súlyosabb területekre. A vérnyomásmérőt félretolom, helyette orvosi kellékem elmaradhatatlan részét halászom elő, és a sztetoszkóp fémes végével közelíteném meg őt, de túlságosan is éber ahhoz, hogy ezzel sikerrel járjak. Idegesen simítom tenyeremet a homlokomra, mielőtt bármit is mondhatnék.
- Nem tudnál nyugton maradni egy öt percre legalább? - kérdezek rá, holott a választ tudom jól. Ha róla van szó, öt perc egy örökkévalóság és ő nem az, aki higgadtan várja amíg én eljátszadozok vele.
- Nem vagyok, igazad van, de a páciensemnek sem kellene, hogy legyél, mégis a helyzet megköveteli a vizsgálatot. Tudom, hogy élsz-halsz a szabályok követéséért, és mi az első teendő, ha valaki elájul? - teszem fel a kérdést, de egyből folytatom is. - Megvárjuk, amíg elküld a picsába vagy faképnél hagyjuk, mert ő azt mondta? Te is tudod, hogy ez nem így működik, szóval Wallace hallgass a józan eszedre, ha már rám képtelen vagy és engedd, hogy túlessünk ezen vagy esküszöm, hogy az ágyhoz kötözlek. - egy félmosolyra húzódnak ajkaim, majd békejobbként a pohár vizet nyújtom felé, amely korábban kitöltésre került, hátha némiképp lehiggad tőle. - Utána ígérem, fogom magamat és a nap hátralévő részében vagy amíg száműzni akarsz az életedből nem fogsz látni. - teszem hozzá még gyorsan azt az ajánlatot, amire annyira vágyik, még ha ezzel a szívemet is facsarja ki, mint egy francos narancsot, ő neki azonban nem kell arról tudnia, hogy én is érző lény vagyok.

Igazából már magam sem tudom, hogy mit keresek kettesben Aiden-nel ezen a kis helyen, mert bármit is mondok, annak az ellenkezőjét állítja, és még ráadásul meg is sértődik, amikor nem én hívtam ide, hanem az egyik nővér. Nagy feneket kerítünk annak, hogy megszédültem, és egy kis pihenésre szorulok. A kórházban számtalan eset történt már, és nem voltak ekkora következményei, mint a miénknek. Sosem fogom megérteni a barátomat, aki tudom, hogy a szívével meg a lelkével együtt mellettem áll, de ha nem rólam lenne szó, akkor ide sem jött volna. Emlékeztetem magamat, ha ennek vége lesz, akkor én is megszidom Sarah-t, mert nem kellett volna beleavatkoznia a magánéletembe. Hívhatta volna a másik kollégámat, bárkit, akihez nincs közöm az épületen kívül. Nagyokat sóhajtok, és kezdek annyira elhallgatni, hogy az ájulás újabb hulláma környékez meg.
- Hagyjuk abba, Aiden, mert nem fogunk egyetérteni abban, hogy miképpen viselkedsz a kórházban. Ne tegyél úgy, mintha helyes lenne, hogy mindenkit megalázol, vagy éppen elküldesz a bús picsába. Velem már nem tehetted meg, mert visszaszólok, de akadnak itt olyanok is, akik már rendesen félnek tőled. – a hóna alatt nyúlok át a kilincsért, de ekkor ér utol az öntudatvesztés egy félig sikerült próbálkozása. Aiden az, aki utánam kap, és fektet le az emeletes ágynak az aljára, de csak később eszmélek fel rá, hogy már körülöttem vannak az orvosi eszközök, mint a vérnyomásmérő, vagy a sztetoszkóp a nyakában. A térdeim alatt egy párna fekszik, a lábujjaimat mozgatnám meg, és ülnék fel, de most áll össze a kép, hogy mire készül. A kék felsőmet igyekszik a nadrágom korcából kihúzni, hogy meg tudjon vizsgálni, de ehhez nem adtam engedélyt. – Tudnék, ha hagynál… - veszem szaggatottan a levegőt, és védekezően tartom a jobbomat oda, hogy megakadályozzam a műveletben. A homlokán elmélyülnek a barázdák, és már fújtat is mellé. Nem akarom, hogy velem foglalkozzon, lépjen már le. – Igen, nem hagyjuk egyedül az érintett személyt, de úgy tűnök, mint aki nincs eszméleténél? – kérdezek vissza gyengébben, és már érzem, hogy megint elsápadtam. – A munkád odakint vár, és nem itt. Hazamegyek, ha ez boldoggá tesz, és elhalasztom a konzultációt is, de nagyon szépen kérlek Aiden, hogy… - a nagy erőlködésem közepette a poharat nyújtja felém, ezért felemelem a fejemet egy kicsit, és belekortyolok apránként a színtelen folyadékba. – Most is ezt kellene már tenned. Nincs neked műtéted, vagy bármi egyéb, ami lefoglaljon? Hívj ide egy másik orvost, vagy keresd meg Sarah-t, és ő majd kerít nekem mást. – visszaadom neki a poharamat, és ledőlök, de a pillantásom az övét fürkészi. – Nem akarlak bántani, de tényleg elég volt ebből, Aiden. – az émelygésem ebben a pozícióban elmúlni látszik, szóval nem is erőltetem a folytatást, csak az lenne a legjobb, ha most kimenne. Imádom őt, de ma egyszerűen nem sikerül elviselnem, ha a közelemben van. A húgom rajong érte, és reggel már elejtette fél mondatban nekem, hogy van-e komoly barátnője Aiden-nek, mert azt beszélik, hogy nagyon jó az ágban, de még senkivel nem látták úgy hivatalosan mutatkozni. Én se tudom, hogy mikor volt utoljára nővel, mármint mostanában erről nem sokat dumált, és aggasztott is, hogy nem él normálisan, ahogyan eddig is tette. – Ha már nem szédülök, hazamegyek, ígérem. – csendesem el, és makacsul tartom tőle a távolságot, hogy még egyszer ne próbáljon hozzámérni, mert abból nem lesz köszönet. Miért nem érti meg, hogy most nincs szükségem rá?
lehunyom ismételten a szemhéjamat, és megpróbálok megnyugodni.

Minél mélyebben megyünk bele ebbe a veszekedésbe, annál gyorsabban vesztem el a fonalat. Mert ugyebár én teljesen jó szándékkal léptem be ebbe a terembe, ő azonban jelen pillanatban az elveimet és a nők felé irányult figyelmem hiányát tesztelgeti, amiben részben talán igazat adok, azonban ha jobban megnézem a nagyobb képet, akkor lenne még miről vitatkozni, mégsem teszem. Helyette bólintok egyet, két kezemet pedig békés szándékaim jeleként emelem a magasba, amit ugyan komolyan gondolok, mégis egy gyors hozzáfűzésre még futja tőlem.
- Csak azok félnek, akiknek okuk van rá. Ez ilyen kettős dolog, Cait. – tudom magamról miképpen bánok a többiekkel és lehet olykor önmagam egy olyan verziójává válok, akivel rosszabb napokon nem néznék a tükörbe, de senkivel sem vagyok paraszt, csak ha kiharcolja magának. Márpedig sokan szeretik ezt elérni egyéb kisebb és nagyobb tettekkel, amikkel lehet nem szándékosan, de többnyire nekem kavarnak be. Bármilyen épeszű, a munkáját komolyan vevő embernél elszakadna a cérna, ha ilyen történne vele, mégis csak engem vesznek reflektorfény alá…mert miért is? Nem egyszer hallottam már más kollégákat is felemelni a hangjukat, ők viszont meglapulnak a sötétben és élik a becsületes férfiak világát, míg én elviszem helyettük a balhét. Szépen vagyunk. – De tudod mit? Igazad adok neked és elfogadom a véleményedet, hiszen kár lenne ilyen miatt még több órát veszekedésre pazarolni. – adom át neki végül a nyerés jogát, habár nehéz szívvel teszem meg. Vannak csaták melyekben igenis jól esik győztesen kikerülni, de azokkal ellentétben akiket ő annyira szentül védelmez én tudom mikor kell befognom a pofámat.
Jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam nem fog a vizsgálatra rábólintani önként, így nem számítottam másra tőle, mint kézzel-lábbal történő ellenkezésre, amelyet meg is tesz. Noha még egy utolsó löketre bepróbálkozok, de a hangjában ott lapul meg az a fajta könyörgés, mely miatt én is elgondolkozok, hogy átléptem egy határt. Nem vagyok vadállat, ugyanakkor kellemetlen helyzetbe se sodornám őt – javítok, nem mindig -, ezért a víz átadása után visszatérek azokra az ajánlatokra, amelyeket felsorakoztatott, csak tűnjek már el a közeléből.
- Boldoggá tesz mindkét feltétel, legfőképpen akkor, ha be is tartod őket. – jól tudom, hogy mihelyst kitenném innen a lábamat, első dolga lenne ezeknek pont az ellenkezőjét csinálni, így teszek majd róla, hogy esélye se legyen másképp cselekedni.
- Magam hívok másik orvost, de azzal sem jársz majd jobban. Azonban tiszteletben tartom a döntésedet. – állok fel most már az ágy széléről, a magammal hozott sztetoszkópomat pedig a zsebembe mélyesztem. – Muszáj pihenned és ezt te is tudod. Nem tudom mi történik veled vagy mi nem, de te is tudod, hogy mikor kell elengedni a büszkeségedet és vele együtt pedig az irányítást is, és én ebben az énedben bízok. Szóval addig keresd elő, míg lebeszélem neked a másik orvost. – Sosem kételkedtem abban egy percig sem, hogy Caitlyn okos, és másokkal szemben tudja mi a jó döntés, de ha magáról van szó, akkor pont az ellenkezője szerint cselekszik. Nem tetszik neki, hogy itt vagyok vagy éppenséggel döntéseket hozok helyette, ez tisztán lejön, de másképpen lehetetlen vele megértetni, hogy maradjon egy percig nyugton és magával is legyen elnéző, ugyanakkor határozott, ne csak mással. Már éppen azon vagyok, hogy keressek neki egy második és talán számára kezelhetőbb opciót, de az ajtó kinyitása elég érdekesre sikeredik, mert Sarah is jön vele együtt és egyenesen a földre zuhan mihelyst az ajtó kinyílik.
- Csak nem hallgatóztunk? – kérdésem ő rá is érvényes, ahogyan a gyorsan szétrebbenő többi közönségre is, akik ugyanúgy a közelben voltak. A kezemet nyújtom felé és felsegítem, végül pedig már csak akkor kérem meg őt az elképzeléseim teljesítésére, amikor teljesen összeszedte magát.
- Kerítse elő nekem, Dr. Menendezt és mondja neki, hogy fontos lenne jönnie. Kérem. – teszem hozzá az utolsó szót és Caitlynre mosolygok, azt suttogva, hogy: Látod? Fejlődök! Azonban mihelyst Sarah felnéz rám, már csak komolyabb és megszokottabb ábrázatommal találhatja szemben magát. – Egyébként nyugtasson meg, hogy nem azért tapadt az ajtóra, hogy a következő regényéhez gyűjtsön ihletet, mert az egészen amatőr húzás lett volna. – hallottam egy-két pletykát, hogy a nővérek olykor ilyen kreatív módon fejezik ki az orvosok iránti egyoldalú szerelmüket, de sosem volt bizonyíték arra, hogy ez tényleg létezik.