Sokan túlgondolják. Fogalmuk sincs arról, hogy milyen lehet a srác teljes valójában, pedig egyetlen pillantásból le lehetne venni ezt. Talán mondhatjuk azt, hogy a vad külső egy érző lelket rejt, de ezt az emberek nem feltétlen akarják meglátni, hiszen mindig könnyebb ítélkezni.

Meg akarod őt ismerni? Akkor csak hunyd be a szemed, és egy pillanatra engedd el azt, amit magad előtt látsz. Ne az arcára gondolj, ne formailag lásd magad előtt, csak képzeld el, amit mondok neked. Megvagy? Akkor kezdhetjük is! Ha lehunytad a szemed, egyszerűen képzelj csak magad elé egy kis kör alakú tisztást, amit fák vesznek körül. A tisztás valójában egy pici, eldugott rét, amit puha fű borít mindenhol, te pedig elindulsz a közepe felé. Remélem nem mezítláb vagy, hiszen ha mégis így lenne, akkor nagyon hamar megtalálhatod a Pavel névre hallgató vadvirágot. Minden bizonnyal előbb fogod megérezni, mint megpillantani, hiszen ha nem vagy elég figyelmes, könnyen megtalálja a talpadat az a tüskés levél, ami kellemetlenül fog szúrni. Azonnal el is rántod a lábad, és lenézel arra, hogy mégis micsoda okozta számodra a fájdalmat.

Elsőre biztosan csak egy bokrosodó, erősnek tűnő növényt látsz, a közepén fehér színű, hosszúkás alakú virággal. Elsőre azt fogod gondolni róla, hogy csak egy gaz, és nem fogod meglátni benne az igazi szépséget. Eszedbe sem jutna, hogy talán pont ezért vannak ott a tüskés levelek: mert mindneki csak ítélkezik felette. Amikor a kertbe próbál bekúszni, akkor az emberek nagyrészt kiirtják, bele sem gondolva abba, hogy csak még jobban fog szaporodni, amíg gyökerestül ki nem tépik. Ennek a virágnak van neve is, bár te sosem kérdeznéd meg, hiszen gyomnövénynek tituláltad. De akkor a hóvirágban, a kék ibolyában, vagy a százszorszépben miért tudsz gyönyörködni? Ők is mind vadon élő növények, szóval ugyanúgy gaznak számítanak, mint az, ami most megszúrta a talpad.

A virág neve csattanó maszlag. Vagyis... Inkább fajtának mondanám. A neve Pavel Sergeyevich Dragunov. A virág rejti a valódi személyiségét, az őt körülvevő tüskés levelek pedig a nemtörődöm, hanyag stílusa, ami mögé rejti a szívét, ami mellesleg aranyból van, és legalább olyan törékeny, mint a fehér kis virágszirmok. Nagyon könnyű elpusztítani, de soha az életben nem mutatná ki, ha valaki megbántotta, inkább növeszt magának egy új virágot, és arra törekedik minden esetben, hogy az sokkal szebb és pompásabb legyen, mint az előző volt. Ezt pedig kifejezetten szereti is az emberek orra alá dörgölni. Nagyon mosolygós, megvan az a tipikus idegesítő vigyora, amitől a legtöbben falramásznak, és ezt mindig azoknak villantja meg, akik nem hittek benne, vagy próbálták teljesen összetörni. Sokszor viszont a virágja belülről rohad, csak a szép, szirmokon még egyáltalán nem látszik. Általában éjszaka szokta lehullatni a szirmait, és ha nagyon feszült, vagy szomorú, egyedül oldja meg a gondjait, amikor senki sem figyel. Szégyenli a saját könnyeit, még önmaga előtt is, ezért sokszor hajlamos elsiklani a saját problémái felett.

Pontosan ezért is veszi annyira könnyedén az életet. Képes minden pillanatnak élni, hihetetlenül fejlett szépérzéke és művészisége van, amivel ő maga is tisztában, van, és ezért is húzta fel a tüskés leveleit. Hogy ne tudják annyira könnyen letiporni a szirmait, mint régen próbálták. Ő csak él, és örömét leli ebben. Általában olyan dolgokkal tölti az idejét, ami felett az emberek képesek csak úgy elsiklani. Szeret esőben sétálni, mezítláb gyalogolni a tűz forró homokban, rámosolyog a gyerekekre, akiket meglát az utcán, és megsimogatja a kutyákat, amik elmennek mellette. Tündéri jó lelke van, de ezt a legtöbben nem képesek meglátni, mert csak a lázadó kölyköt veszik észre, aki folyamatosan bajba keveredik, és jószerivel cseszik a fontos dolgokra: iskola, a család híre, a társadalmi megítélés.

Azért teszi, mert számára mindez semmit sem jelent. Nem gondolja úgy, hogy azzal fog önmagán segíteni, ha beáll a sorba, sokkal inkább érzi magát különcként boldognak, és elképzelni sem tudja azt, hogy ne a kedve szerint cselekedjen. A probléma inkább azzal van, hogy túlságosan öntörvényű, makacs és mindig azt hiszi, hogy az egyetlen helyes út, ami létezik, azt ő látja. Egyszerre mondható kisfiúnak és érett személyiségnek is: igazából úgy vágyik a gondoskodásra, mint a legtöbb kissrác, de alapvetően rengeteg dolgot jól lát az életben.

Viszont sajnos egyetlen fixnek mondható kapcsolata sincs az életben, mert mindenkit próbál a lehető legtávolabbnak tartani magától a tüskéitől pont azért, mert fél a sérüléstől. Emlékszik még ő az anyukája simogató érintésére, ami nem sokkal később változott rideg tekintetté, ahogy nőtt fel, és próbált kibontakozni. Az apja dicsérő szavaira, amik lassan szidalmakká változtak. A bátyja mosolyára, ami később egyre jobban idegesítette, és csak nyomást helyezett rá. Úgy érezte, hogy ő az áldozat a családjában, és mindenki ellene dolgozik, noha ez távolról sem volt így, vagy legalábbis kicsit sem volt annyira súlyos a helyzet, mint ahogyan ő megélte, de a magas fokú érzékenysége miatt, talán egy kicsit hisztisebb, és hajlamos erőteljesebben megélni az érzelmeit, mint a legtöbb kortársa. Ez pedig csak alátámasztja, hogy mennyire magasfokú érzelmi intelligenciával rendelkezik.
A csattanás hangja előbb jutott el a fülemig, mint az égető érzés, és a tény, hogy egészen megtántorodtam az apámtól kapott pofon miatt. Viszont még mielőtt az egész szituációt képes lettem volna felfogni, ő megragadott ujjaival mélyen a hajamba túrva, és az arcom másik oldalára is olyat kevert le, hogy attól már összeestem, és csak ültem földre szegezett pillantással. Nem féltem tőle. Egyszerűen csak nem akartam ránézni, mert pontosan tudtam, hogy ugyanazzal az állhatatos, átható pillantással szemlélném őt, amiért kapnék egy harmadikat is. Nem akarom, hogy elkezdjen dőlni még az orromból is a vér.
- Már ezerszer megmondtam! – szólt hozzám folyott hangon, én pedig csak a cipőit figyeltem, amik majdhogynem szemmagasságba kerültek. Észrevettem, ahogyan anyám csinos, magassarkú bőrcipői is lépnek annyira puhán apám csónaklába mellé, hogy szinte meg sem hallottam a lépteit. Talán mondjuk az is lehet az ok, hogy éppen akkora ütést mértek az arcomra, hogy fizikai csoda a tény, hogy még minden fogam megvan, és az orrom is a helyén maradt. Nem szóltam semmit. Amúgy sem volt mit mondanom. Tény és való, hogy apám már többször elmondta nekem, hogy fejezzem be a makacskodást, és lépjek a bátyám nyomdokaiba. De szerintem az túl egyszerű lenne. A boldogsághoz és teljes élethez vezető út fájdalommal, vérrel, és verítékkel van kikövezve, és talán az én keresztem, amit végig cipelek az lehet, hogy a szüleim nem támogatnak azon az úton, amin végig szeretnék menni. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy a saját utamat ígyis úgyis egyedül fogom végigjárni, hiszen nem lesznek mindig szüleim. Ők csak elindítanak, de egy idő után meg kell tanulnom egyedül végigmenni azon. Persze biztosan lennének emberek, akik idővel becsatlakoznának, de nem építhetek erre. Nem akarom ,hogy más határozzon meg.
- Ha még egyszer nem azt csinálod, amit mondok, mehetsz a háztól! – ordított rám, mire én egy ideig még bámultam a járólap márvány mintáját, majd a seggemet dörzsölgetve – faszért kell eltörni a farcsontomat egy pofonnal baszd meg – felálttam, és apámra emeltem a tiszta, mocsárzöld pillantásom.
- Szeretnéd? – egészen lágy hangon kérdeztem meg, mintha nem égetné az arcomat még mindig a kezének lenyomata. Nem mellesleg nagyobb a tenyere, mint az én fejem. Ezért cserébe csak egy értetlen pislogást kaptam, én pedig mosolyogva megvontam a vállam.
- Ezt akarnád, nem Édesapám? – sosem szólítottuk anyát vagy apát, csak így röviden, szemtől szembe. Képesek voltak sértésnek venni, és én magam is csak akkor használtam a jelzőt, ha annak szántam. – Hogy hallgassak rád végre egyszer az életben.
Egy pillanat alatt enyhül meg az arca, és lépett oda hozzám, a tarkómra simítva a kezét. Ismét beletúrt a göndör fürtökbe, most azonban simogatta őket, nem kellemetlenül markolva rángatta a fejem. Egy pillanat alatt fordult fel a gyomrom tőle.
- Hát végre megértetted! – suttogta, aztán szépen lassan magához ölelt. – Még sem vagy annyira reménytelen. Nem vagy annyira buta, és rossz kölyök, mint eddig gondoltam.
Az én kezeim szorosan a testem mellé simultak, és semmilyen érzelem nem türköződött az arcomon. Csak anyámat szemléletem, akin szintén a meghatottság jele látszott, ahogyan összecsapta a két tenyerét és könnyek gyűltek a szemébe. Abban a pillanatban úgy érezték, hogy a tékozló fiú hazaért.
Egészen addig, amíg apám el nem engedett, és rá nem paskolt a még mindig égő arcomra, amin lefogadom, hogy ott volt a piros kézlenyomata.
- Legyen, Édesapám – suttogtam neki, mikozben rásimítottam az ujjaimat a kézfejére, és finoman fejtettem le onnan azt – Most először hallgatni fogok rád, és remélem boldoggá tesz majd.
Hirtelen büszkének tűnt. 12 éves korom óta nem láttam ilyennek, szóval egy pillanatra lehullott a körém épített imidzs, és elmosolyodtam úgy tiszta szívből. Aztán pedig egyszerűen csak elléptem mellettük a „Mindhalálig legény voltam, mindhalálig papucs leszek” felíratú lábbelimben – ami meglepő módon egy papucs volt, egyik haveromtól kaptam, aki kurvára humoros kedvében találta magát – és egy szál pólóban léptem ki 2015 decemberében a moszkvai, bírhatatlan télbe.

Három nap. Három borzalmasan hosszú, hideg, és fájdalmas napot töltöttem az utcán. Az első éjszaka során elvitték a tárcámat és a mobilomat, és mivel annyira nem akartam könnyen adni, most egy véraláfutás, borítja a járomcsontomat, és a vérem a halántékomon már megalvadt. Vacogok, egy koszos kis kapualjban, de túl makacs vagyok ahhoz, hogy hazamenjek. A fejemet a térdemre hajtottam és úgy vacogtam tovább. A kezeim már el voltak kékülve, és biztos voltam benne, hogy itt fogok megdögleni a makacsságom miatt. Hát ezt akarta apám, nem? Akkor megkapja! Folyamatosan ezt mondogattam magamban, holott ezerszer eszembe jutott már, hogy haza kéne indulnom. Mégsem tettem soha, és amikor már éppen arra szántam volna el magam, hogy megtegyem, két fehér, pici Timberland bakancsos láb állt meg előttem, én pedig automatikusan felemeltem a fejem, holott az éhségtől már csak pontokban láttam a világot. Egy szőke, fehérbőrű, kékszemű kis csodát pillantottam meg, és csak elmosolyodtam, mert azt hittem, hogy meghaltam és egy tündérszép angyalka éppen értem jött, hogy elvigyen valahová... Mert nem vagyok olyan rossz, hogy a Pokolba kerüljek, ugye? De nem... Csak figyeltem, ahogyan a lány lassan a nyakam köré tekeri a sálját, aztán elmegy.

- Térj már magadhoz! – de nem tettem. Csak összevontam a szemöldökömet az apró pofozgatásra. Mi a faszért ütlegel mindenki? Most éppen nem csináltam semmi rosszat. Bár tény és való, hogy összehasonlítható sem volt azzal, amit apámtól kaptam, de egy idő után rohadt idegesítő lett és inkább kinyitottam a szemem.
- Fel tudsz állni fiam? – kérdezte, az amúgy egyenruhás férfi, én pedig csak bólintottam, de a lábaim, szinte azonnal meg is adták magukat. Halk ciccegést hallatott, majd a frászt hozta rám azzal, hogy feldobott a vállára. Túlságosan kiszolgáltatott voltam az elmúlt napokban ahhoz, hogy ne kezdjek el rettegni. Szinte biztos voltam abban, hogy valaki feljelentett és hűvösre fognak vágni.
- Legalább volt eszed, ha már elszöktél otthonról – paskolta meg a seggemet a férfi, amitől csak még jobban befostam – Olyan helyre mentél, ahol viszonylag védve voltál a hidegtől, és a széltől. Más esetben már az első éjszakád alatt halálra fagytál volna.
Nem mondta el hova megyünk, de volt valami sejtésem. Titkon reménykedtem abban, hogy a családom mégsem várja meg, amíg halálra fagyok az utcán. Nem gondolkoztam semmin az autóút során igazából... Fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán mit kéne tennem, vagy mondanom, hogy mire kéne gondolnom. Csak hagytam, hogy a fékezés után csuklónragadjanak, majd odalökjenek a bátyám karjaiba, aki... Mit keres itt egyáltalán? Mindenesetre, ha ő nem tartott volna meg, akkor minden bizonnyal a földön kötöttem volna ki, és megfolytott volna a nyakam köré tekert, pasztellrózsaszín sál... Ami várjunk csak... Nem álmodtam az egészet? Nem hallucináltam? Mindegy. Olyan erős volt a föld vonzása, hogy szinte alig értettem az utolsó szavait a rendőrnek, aki ezt mondta:
- Figyeljenek oda a fiukra!