Szórakoztató, vidám ember vagyok. Legalábbis én így gondolom. Szociális és ember barát. Társasági személy és mindenkit fel akarok vidítani ha látom rajta, nincs éppen a legjobb passzban. Mindig pozitív, optimista személy vagyok. Szeretek tanulni és a hobbijaimnak élni. Szeretem a kutyámat, a kvantum fizikát, és a fagyit. De a kutyámat szeretem a legjobban Brutuszt. Szeretem a munkámat, szeretem a kihívásokat és mindig boldogan vetem bele a dolgokba magam még ha tudom, lesznek akadályok bőven. Talán ez a legnagyobb gyenge pontom. Hogy sokan visszaélnek a jó indulatommal és a kedvességemmel. Talán az én hibám is, hiszen a sok éves magány ami már ideje a nyakamban lóg mindig arra késztet, hogy minél több emberrel próbáljak barátkozni. Furcsa ez a dolog a szerelemben is. Már sok ideje él bennem  a vágy valaki szeretette után, és hogy fontossá válhasson nekem…De aligha lesz ez valaha kivitelezhető. A felszínes barátokon kívül még nem igazán jutott más számomra. A kínzó vágy pedig szép lassan elcsendesült és idővel teljesen eltemettem. Hiszen szomorú emberként soha nem juthatsz előre, hiszen akkor mindent csak negatívan lát az ember és persze, hogy beleesik az önsajnálat tengerébe. Én pedig tudom, milyen az a depresszió, a halál közeli élmény, és egy darabig a pszichiátrián csücsülni, hogy megszabadulj attól a sötétségtől ami mint élősködő növi magát a lelkedre. Nos én ebből kimásztam és próbálok annak örülni amim van. Ugyan gyógyszerekkel még élnem kell de igyekszem boldog és kiegyensúlyozott ember maradni. És Brutusz nem viselné el, ha magára hagynám…

Sok évvel ezelőtt egy messzi messzi Dániában élt egy agresszív apa, egy ittas feleség, egy 8 éves báty és annak 4 éves öccse. Az apa esténként járt haza, akkor is leginkább bántotta az ittas anyát vagy kiabált, a bezsúfolt panel ház pince lakásában. A 8 éves fiú öltöztette, vigyázta kistestvérét és leginkább ő vigyázott rá. Korán kelt az iskola miatt, olyankor korábban is etette meg kicsi öccsét aki ugyan nem sokat fogott fel a dolgokból de mindig…mindig a bátyját várta haza a kis panel lakás hátsó szobájának ajtaján belépni…

12 éves voltam mikor rendőrök jelentek meg a házunkban és anyámról lepakolták apámat. A bátyám Nathan, a falnál ült és minél előbb hozzá akartam jutni a káosz közepette. Ő csak meg akarta védeni anyát. Elege lett a terrorból ami ránk nehezedett…Ő csak szabad akart lenni…Azonban hiába kiabáltam érte nem engedtek a rendőrök közel hozzá. Apámat a földbe nyomták mint egy cigaretta csikket. A síró anyámat közre fogták. Engem is letepertek a földre a bátyámat pedig szép fokozatosan elvették a látó körömből. Ő volt a mindenem…Akkor is még rám mosolygott miközben a vére lassan lecsordult oldalt a koponyáján és lecsukta szemeit…

Nem halt meg. Elmondták ő hová került, és hová fog kerülni. De mivel nagy a kor különbség ezért külön örökbefogadóink lesznek. Ennyit tudtak nekünk mondani. Nekem pedig a fájdalom egyszerűen elnyomta a lelkemet. Miután árvaházba kerültem soha többet nem hallottam a testvéremről és valószínűleg ő sem rólam. Talán az én hibám volt ez Nathan de én soha nem voltam olyan erős mint te. Ő küzdött volna amíg meg nem talál de én bele törődtem abba ami várt engem így nem érdeklődtem, és nem kerestem a bátyámat. Csak abban reménykedtem, hogy egy sokkal jobb helyre került mint én is és elfelejtheti a sok borzalmat amit át kellett élnie. Csak az nyugtatott bele az új világomba, hogy a bátyám boldog életet kapott végül..

13 évesen fogadott örökbe egy független elvált gazdag, filozófus, Dr. Liam Honqs. Félig angol és félig dán, középkorú férfi. Jó nevelő apám mai napig. Nála éreztem rá a fizika iránti tehetségemre, hogy mennyivel okosabb vagyok az átlagnál és 2 év alatt hamar felhoztam lemaradásaimat a velem korú gyerekkel szemben. Liam bácsi sokszor tartott nekem külön órákat és a csillagászattal is sokat foglalkozott amit én is csodálattal követtem általa. Ugyan nem a szakterületem de szerettem és a tőle kapott csillaglátómmal is sokszor szoktam mai napig az eget lesni. Jó apa, barát és mentor volt. De tudtam nem tartozom oda ahová születtem. Dánia már nem volt az otthonom és akármennyire is igyekeztem pozitív élet vitelemet minél jobban kivetíteni a világra valahogy még sem volt az igazi. Ahogy végeztem az egyetemmel, más országokba kezdtem munkát keresni. Voálá meg is lett az eredménye. USA-ban New Yorkban meglett az állásom.

A másságom. Lényegében Liam bácsival nem volt olyan nagy felfedezés. Lényegében ő előbb tudta mint én. Soha nem hoztam haza lányokat, nem kérdeztem a lányokról, és leginkább a fiú barátaimról áradoztam neki amit én leginkább észre sem vettem. Idővel rá vezetett és elmondta, hogy ez soha nem lesz probléma akár mit is mond a társadalom. Az a lényeg, hogy boldognak kell lennem. És én betartom ezt a dolgot.

6 éve élek New Yorkban, egy közepes de kellemes lakóházban. Van egy husky kutyámBrutusz aki 2 éve boldogítja életemet. Van egy biciklim és leginkább azzal járok minden hová meg a kutyámmal. A munka tökéletes az élet pedig szép. Még így is annyi megpróbáltatással a hátam mögött amit túl hosszú lenne részletekben leírni. Egyszerűen csak boldog akarok lenni és úgy érzem, egy megérthető cél.