- Mr. Whitfield. Arra szeretném kérni, hogy meséljen magáról. Kezdjünk egy egyszerű kérdéssel… mivel foglalkozik?
- Miután apám közel egy éve meghalt… Isten nyugosztalja… Én, mint legidősebb fia örököltem meg tőle az International Transport Company vezérigazgató pozícióját. Eddig, mint aligazgató tevékenykedtem a cégnél, mára viszont a vállalat egészének terhe az én vállamat nyomja.
- Milyen kapcsolatot ápolt az apjával?
- Apám keménykezű, vasálarcos ember volt, nem csak a munkájában, de családon belül is. Minket, fiait kitüntetett szigorral nevelt, így esetében nem is szeretetről beszélhetünk, sokkal inkább tiszteletről. Tiszteltem, mint vezetőt, mint munkaadót, mint a megélhetésünk anyagi forrását, mint az élete során sokat elért és megélt férfit, de soha nem szerettem. Legalábbis nem úgy, mint ahogy egy fiú szeretni tudja az apját. Különös szimbiózis övezi a Whitfield családot, ahol a szeretet majdhogynem egy tiltott fogalom… nem beszélünk róla, de egy jelentőségteljes biccentés többet mondhat minden szónál.
- Veszteségként élte azt meg, hogy az apja már nincsen köztünk? Hiányzik magának?
- Természetesen észrevettem a hiányát, ugyanakkor tudom azt, hogy az élet ugyanúgy megy tovább, és nincsen lehetőségünk arra, hogy a halottainkat sirassuk, amikor az élők itt vannak közöttünk.
- Maga milyen főnök, vezető akar lenni? Az apja által kikövezett utat kívánja követni, vagy inkább elrugaszkodni szeretne a látott normáktól?
- Bárhonnan is nézzük, apám fia vagyok. Az ő példáját láttam életem harmincnégy évében, napjaim mindegyikén figyeltem, hogyan dolgozik, hogyan bánik a beosztottjaival, miként kezeli a cég ügyeit, partnereinket. Apám nem volt jó ember. Ezt most leszögezem… De abban, amit csinált, vitathatatlanul kimagaslott, így nem látom okát annak, hogy ne kövessem azt az utat, amit ő már kikövezett számomra.
- Ha az apját nem tartja jó embernek, mégis párhuzamot von az ő, valamint a saját maga személye között, akkor ezzel azt mondja ki, hogy maga se egy jó ember?
- Valahogy úgy, igen.
- És miben, hol nyilvánul ez meg?
- Munkában és magánéletben is egyaránt.
- A munkájában…?
- A munkámban sokan zsarnoknak tartanak. Megközelíthetetlennek, megérinthetetlennek, és nem is kívánok más ideát építeni magam köré. Azt hiszem már az egy intő jel, hogy rajtam a William Westmancott által szabott, egyedi tervezésű, nem tömeggyártott öltönyök feszülnek, míg a beosztottjaim munkásruhában, átlagos kiszerelésekben tevékenykednek… Nekem mindenem a pénz. Mióta az eszemet tudom, abban soha nem volt hiány, így megszokva egy bizonyos életszínvonalat nem tudok alább adni annál, hogy másnak is legalább annyira jó legyen, mint nekem. Számomra nincsen egyenlőség. Legalábbis az nem, hogy valaki velem megegyező szinten legyen. A jogos jussomért pedig képes vagyok bárkin átgázolni… szó szerint, bárkin, bármilyen alantas módszerrel.
- Értem… ez nyilván folyamatos feszültséget, bizonyítási kényszert eredményez, amit valahogy le kell vezetnie.
- Bizonyára.
- Hogyan teszi ezt meg?
- Szeretem a pókert. A cigarettát, szivart… az alkoholt. Majdnem annyira, mint a pénzt. És, bár a pénz is meg tud részegíteni, annak nincsenek olyan fizikailag kimutatható jelei, mint az egymás után több pohárral legurított, méregdrága, tölgyfahordóban érlelt whiskynek.
- Tehát sokat iszik?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Az emberi lét célja a felhőtlen élet, az anyagi gazdagság és biztonság. Csak a pénzével gyakran nem tud mit kezdeni az ember… Én tudom, hogy arra kell a legtöbbet áldozni belőle, amit szeretünk. Gyakran iszom, mert én ezt szeretem.
- És előfordult már erőszakosság, mikor ivott?
- Elő.
- Értem… és az efféle kitöréseinek volt áldozata?
- Volt.
- Kicsoda?
- Nagyon kíváncsi maga, Doki!
- Ez a dolgom, Mr. Whitfield!
- A feleségem… mármint, a volt feleségem.
- Mikor váltak el?
- Lassan egy hónapja.
- A maga alkoholproblémája volt ennek az oka?
- Leginkább.
- És csak az alkohol az okozója a maga dühkitöréseinek?
- Nem…

A valódi, szinte fekete árnyalatba hajló, sötétbarna bőr kanapé megadóan nyög fel súlya alatt. Csakis a Nap sugarának jótékony, meleg, sárgás fénye által lehet megbizonyosodni az irodáját ékesítő kiegészítő tárgy valós színéről, amin vitathatatlan nyugodtsággal helyezkedik el, mintegy senkitől nem zavartatva. Hátát dönti a puha anyagnak, karja felfekszik a karfára, lábai pedig mindenféle szégyenérzet nélkül, keresztezve egymást koppannak sarkával a fenyőből készült, ám sötétre lakkozott dohányzóasztalon. Ez az Ő birodalma… ahol nincsen más úr. Ahol ő az Úr! Ahol, mint az élet minden területén, már nem parancsol neki senki. Az ajtón már hosszú hónapokkal ezelőtt leváltotta apja szigorú nevét, mely Richard Whitfield főigazgató munkásságát és személyét hirdette a tizennegyedik emelet egyetlen, grandiózus nyílászárója mögött. Most azonban már Logan K. Whitfield sokkalta kellemesebben csengő megnevezése függ nem csak az ajtón, de a cég teljes egészén. Mégis, hiába a lágyabb hangzás, hogyha személyében a fia köröket ver az apjára… Végtére is azért él az ember, hogy fenntartsa, majd legjobb tudása szerint továbbvigye, és felülszárnyalja elődje munkásságát. Márpedig, Logan az apja által járt utat kívánja folytatni ugyanazzal a mentalitással, amivel Richard vezette a birodalmát. Az egyetlen különbség, hogy sokkal nagyobb hasznot akar húzni. Több, mondhatni sokkal több pénzt, több jövedelmet kíván, amiért több rizikót is vállal. Mégis olyan sztoikus nyugalommal terpeszkedik, mintha az éppen úton lévő, több száz kartonnyi illegális import dohánnyal nem vinné vásárra a bőrét. Mert neki csak a pénz számít, valamint, hogy az átvételkor és a pénzátadáskor ne legyen jelen, ellenben beton biztos lábakon álló alibijében több szemtanú is igazolni tudja. Ma este például pókerpartit tart…
Az ajtó zsanérjainak halk, szinte elenyésző nyikorgása készteti arra, hogy felnyissa szemeit. Riasztóan világoskék szemeit nem emeli rögtön az érkezőre… széttekint az irodában. A vele szemközti falon húzódó, fekete vitrines könyvespolcon, amiben megannyi családi kép szerepel. Nem meglepő, hogy senki nem mosolyog rajtuk… Mellettük bizonyos érdemei, iskolákban bezsebelt trófeái, amik a diplomáját fogják közre. Katonás rendben sorakoznak egymás mellett a történelmi, szépirodalmi, valamint szakmájába vágó témájú könyvek. Nem mondhatja, hogy bármelyiket is forgatta volna a kezében, sokkal inkább az apja által maradtak rá, és be kell ismernie, jól díszítik az amúgy egysíkú, fekete, barna és fehér színek által dominált irodát.
Megköszörüli torkát, kihúzva magát ragadja meg öltönyének bal szárnyát, hogy eltartva azt magától kiemelje belső zsebéből a doboz cigarettáját. Léhán gyújt rá a kipécézett szálra, elhelyezve függőségének tárgyát az asztalon int a beérkezőnek. Halkan kattan a zár, elnyűtt sportcipők ütötte zajjal érkezik meg vele szemközt Jacobs. Szinte méla undor ül a képére a gondolattól, hogy mennyi kosz, mennyi por hullik most le a munkásruháról…
- Megérkezett a szállítmány, Uram! –egy biccentéssel is alátámasztja a szavait, mintha még maga is bizonytalan lenne abban, amit mond. Logan a legkisebb erőfeszítéssel emeli szemöldökeit, szájához tartva a cigarettáját, majd szótlanul fújja ki a leginkább kékesnek tetsző füstöt.
- A rönkök? –a nikotintól reszelős hanggal veti elé a kérdést, közelebb húzva magához az áttetsző üveg hamutartót pöccinti bele a leégett dohányt. Jobb kezének mutató- és középső ujjával egy monoton, csakis negyedekből álló ritmust kopog az asztal fedőlapján.
- Igen, Uram! –újból bólint egyet. – Kívánja megtekinteni a rakományt? –halovány, sejtelmesen rideg mosoly ül ki a cégtulaj arcára. Szinte megköszöni, hogy választási lehetőséget kínál számára.
- Nem. De jól pakoljátok ki őket! Ha csak megtudom, hogy egy szállal is kevesebb van, mind repültök! –fenyegetően emeli rá mutatóujját, jobb lábát átvetve bal térde felett dől hátra, metsző tekintetével tartva az övéitől annyira eltérő, sötétbarna szemeket. Mert mégis kit érdekelnek azok a nyamvadt fák? A beléjük csempészett dohány az érték!
- Értettem, Uram!

Az erdő sötétjében csakis az általa vezetett, fekete BMW terepjáró fényszórójának villódzó csóvái biztosítanak némi világosságot. Egy nemrégiben erre haladt autó hagyta keréknyomokban vezet, ettől függetlenül még ő maga is hallja, ahogy a vaskos abroncsok alatt megroppan olykor egy kósza faág, amit még nem tiport porrá az őket megelőző személygépjármű több tonnás súlya. Elvégre nincsen egyedül. Legfiatalabb, tékozló öccse ül mellette az anyóson, erőteljesen szorongatva az ablak fölötti kapaszkodót, nem bízva az újonnan családfővé lett bátyja vezetői képességében. Mióta beültek a kocsiba, nem szóltak egymáshoz… Egyikőjük se az a cseverészős típus, ellenben tökéletesen tudják azt, hogy hogyha nincsen mit mondani egymásnak, hát nem is kell azt erőltetni. Csakis a rádió esti hírmondója az, aki kitartó, töretlen erőfeszítést próbál tenni arra, hogy elrebegje számukra is a nap híreit, de a vétel már akadozik. Már messze járnak a várostól…
Csak akkor emeli fel a lábát a gázról, és tapos rá a fékre, mikor a fák rengetegében megjelenik előtte az ezüstös jármű, valamint az annak támaszkodó, húszas évei végén járó férfi. Mellkasa előtt összefont karokkal, lábai szintúgy keresztezik egymást. Árad belőle a magabiztosság… Logan arrogáns, alig látható mosollyal fordul testvére felé, aki a hosszan visszatartott levegőjét épp most kezdte el kiengedni tüdejéből. Szemei tágra nyíltan tartják a szélvédőn keresztül látott férfi alakját, ujjai megremegnek, mikor kilöki maga előtt az ajtót. Ezen pedig Logan kifejezetten jól szórakozik.
Bakancsba bújtatott lábai hangosan roppannak az avaron, eligazítja vállain bőrkabátjának esését, majd becsapva maga mögött az ajtót, lassú, andalgó lépéseket tesz a rájuk várakozó férfi irányába.
- A végére járunk egy mai napig tisztázatlan ügynek –léhán pislogva, orra alatt somolyogva váltja tekintetét a két díszpinty között, akikből minden kétség nélkül árad az egymás iránt érzett gyűlölet és ellenszenv. – Hogy is volt az az április hatodika? –fejével alkalmazottja felé biccent, jelezve, hogy először az ő álláspontját kívánja hallani.
- Minden a terv szerint haladt. Úgy volt, hogy a város határában lévő elhagyatott gyárépületünknél találkozunk a faszikkal. Letettük a kocsikat, a f*sszopó öcséd hozta a táskát, benne a pénzzel… Tüzet nyitottak ránk, fedezékbe vonultunk, de a tűzharc kivédhetetlen volt. Az a nyomorék azonban felszívódott –határozottan, felajzott indulatossággal bök az ifjabb Whitfield felé. – Elvitte a kocsit, és a pénzt is! Hidd el nekem, hogy nála van! –szinte már ordítja a szavakat, Logan mégis kendőzetlen nyugalommal hallgatja a szavait. Arcának egy izma se rezzen, hiába harsogják arcába a szavakat.
- Igen! –ezúttal testvére hallatja meglehetősen magas regiszterbe csúszó hangját. Félrebiccentett fejjel pillant a sajátjára merőben emlékeztető vonásokra. – Igen… nálam volt. Költöttem belőle, így nincsen már meg az egész összeg… JJ azonban ma megkeresett, és követelte a pénzt. Azt mondta, ha nem adom oda, kicsinál!
- Igaz ez? –mélyen búgó, legkevésbé se idegességről árulkodó hanggal intézi kérdését beosztottja felé.
- Már hogy lenne igaz?! Ne sz*pass már, Logan, hisz ismersz! Évek óta dolgozok neked, soha nem csesztelek át, szerinted pont most, ilyen meggondolatlanul tenném?!
- Tehát azt mondod, hogyha most odamegyek a kocsidhoz, és megnézem, mi van az ülésed alatt, nem fogok ott találni egy sporttáskában több ezer dollárt? –felvont szemöldökkel hányja elé a kérdést, sziszegnek fogai közt a szavak. Sokáig képes megőrizni a türelmét, de hogyha elveszti, onnantól nem ismeri a megállást…
- Hát… én…
- Sejtettem –előrántva a nadrágövvel a hátának feszített 43-as Glockot tölti csőre azt, majd egyenesen JJ fejére célozva süti el a fegyvert. Madarak szállnak fel a fákról, az élettelenné lett test halk puffanással hull az avarba, a száradt leveleket eláztatja a vér és az agyvelő különleges elegye…
- Te meg! –testvére mellkasának nyomja a pisztoly csövét, erőteljesen taszít rajta egyet, jegesen kék, mégis izzó tekintetét mélyesztve a hitetlen szempárba. – Tanulj valamit! Soha többé nem b*szakodhatsz velem, megértetted?! Bármennyit is b*sztál el a pénzemből, azt mind le fogod dolgozni nekem! Értetted?! Mindet!

Clive Christian erőteljesen férfias parfümje száll a levegőben, ahogy nyakára, majd csuklójára pumpál két-két fújást a markáns illatból. Fehér ingujjakba bújtatja karjait, mellkasa előtt összefogva az élére vasalt, makulátlan anyagot gombolja végig elegáns ruhadarabját, melynek szárát öltönynadrágjába bújtatva, kínosan ügyelve arra, hogy egy gyűrődést se ejtsen az anyagon, hanem az sokkal inkább feszesen feszüljön torzójára. Fekete csokornyakkendőt köt nyakába… mert valahogy az évek bevált tapasztalata mondatja vele, hogy az efféle jótékonysági estek sokkal inkább követelnek „masnis”, semmint lelógó nyakkendős eleganciát. Mandzsettagombjait gondosan bújtatja át a lyukakon, méregdrága, bőrszíjas órát fektet csuklójára és fogja össze erősen kirajzolódó erei fölött. Végsőként öltönyt húz fel, megkoronázva kifogásolhatatlan attitűdjét. A tükör elé állva rángatja meg kezén simuló, fekete zakójának ujjait, hogy az tökéletesen eséssel hulljon felsőtestére. Precízen állítja be csokornyakkendőjét, hasonló ügyes-bajos figyelemmel tünteti ki díszzsebkendőjét is. Még egyszer, a teljesség igénye nélkül simít végig elegánsan beállított haján, mielőtt távozna a tükörtől… Sokan mondhatnák nárcisztikusnak. Ő inkább tartja úgy, hogy ha már belekényszerült egy kellemetlen helyzetbe, ahhoz mérten megpróbálja belőle kihozni a legjobbat. Mert ugyebár legkevésbé se arról van szó, hogy nagy örömmel viseltet az efféle estek iránt… Legkevésbé se kedvére való, hogy különböző okokból számára semmi hasznot nem jelentő közösségeknek ad pár száz dollárt, de ha ez az ára annak, hogy elkerüljön mindennemű gyanút, ám megteszi. Mert ma este is nagy értékű rakomány átadására kerül sor a külvárosban, számára pedig kell egy biztos mankó, amibe kapaszkodhat, ha az ő nevével összefüggésbe hozható embereket lekapcsolnák a rendőrök.
Fényesre suvickolt cipőjének sarka halkan, mondhatni idegesítően koppan a padlón, mikor eltávolodik a tükörtől. Ritmust egy pillanatra nem tévesztő léptei a fürdőszobából a saját hálószobájukba vezetik… Megtámasztja vállát az ajtófélfának, lezseren zsebébe temeti kezeit, úgy pillant Olivia tükörképére egy elégedett mosoly keretében.
- Meseszép vagy! –jegyzi meg a nyilvánvalót végigfuttatva tekintetét a szolidan dekoltált, fekete, testre simuló, földig érő ruhán. Azt pedig próbálja figyelmen kívül hagyni, hogy felesége karját, kivillanó hátát ellepi a libabőr, hogy arcán egy pillanatig felvillant a páni félelem… Mindezt csak azért, mert egy kedves, ám nem várt bókkal illette.
Eltaszítja magát az eddig támasztott fától, hogy megközelíthesse nejét. Elidőzik egy pillanatot a dohányzóasztalnál, ahol magához ragad egy nagyméretű díszdobozt. Annak társaságával állapodik meg Liv mögött. Ujjait a ruha cipzárja köré fonja, óvatosan, precízen húzza fel fedetlen hátán azt, így fosztva meg magát porcelánbőrének hívogató látványától.
- Ezt neked vettem –leemelve a díszdoboz borostyán zöld, bársonyos, ezüstszalaggal ékített fedelét tartja Olivia elé a monumentális, ámbár ízléses ékszert. Szabad kezét a nő karjára futtatja, óvatosan húzva közelebb magához, hogy háta saját mellkasához, hasfalához simulhasson. Arcát a gesztenyebarna, göndör tincsek közé fúrja, jóleső mosollyal szívja magába az olyannyira ismerős illatot.
Eddig bőrét, karját simító kezét is elnyújtja mellette, hogy előtte választhassa szét a nyaklánc két végét, mellkasára fektetve a gyémántot húzva azt hátra tarkója mögé.
- Emeld meg a hajad –motyogja az orra alatt, majd ennek kivitelezése után láncolja össze az ékszert. Letaglózott mosollyal fixírozza felesége tükörképét, ujjait újfent a vékony karokra futtatja.
- Lélegzetelállító… -jegyzi meg egy pillanatig se mentesülve a férjekre jellemző elfogultságtól. - Ide tegyél még egy kis púdert, Drágám –mutatóujjával hívja fel figyelmét a bal szeme alatt az alapozón átütő, lilás árnyalaton, amit nem is olyan régen még ő hagyott rajta billogként.
- Siess, mindjárt indulnunk kell! –ezzel pedig el is oszlatja minden eddig megélt, számára szépnek bizonyuló pillanatukat. Már-már ridegen távolodik el tőle, hogy hátat fordítva, kezét zsebébe temetve lépjen ki az ajtón.