Hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy részt vehettem Austin atya miséjén. Mióta beléptem a novíciák közé, már nem mozoghatok olyan szabadon és kedvem szerint, mint azt gondoltam. Habár még nem telt le a két év, máris rengeteg az elvárás és a kötöttség. Rengeteg közös programon kell megjelennem, és a rend által kiszabott miséket kell látogatnom. Ügyelnem kell rá, hogy ha nem vagyok velük, akkor is a rendhez méltóan viselkedjek. Az életem szinte minden mozzanatát meghatározzák, pedig még el sem döntöttem, valóban köztük van-e a helyem. Mondhatnám, hogy ezúttal végre jól megérdemelt pihenőnapomat élvezem a családom körében, de az pont olyan hazugság lenne, mint amit nekik adtam elő. Nem, nem, hazudni bűn, fogalmazzunk inkább úgy, hogy picit elferdítettem a valóságot és hagytam, hogy olyan szavakat adjanak túlbuzgó szüleim a számba, melyek valóságtartalma... Nos... Közelít a 30-40%-hoz. Jól van, hazudtam, és kész vagyok rögvest a mise után meggyónni minden bűnömet, de akkor is muszáj volt ellógnom kicsit a rendházból, hogy kiszellőztethessem a fejem és átgondolhassam a kételyeimet. Az egyetlen ember pedig, akitől tanácsot kérhetek, az Austin atya. Oké, oké, meglehet, hogy valójában csak hiányzott és látni akartam... Talán ez volt a fő motíváció, ám abban igazam van, hogy tényleg képes lehet ellátni néhány jó tanáccsal, hiszen hasonló cipőben jár, mint én, leszámítva, hogy már évekkel ezelőtt letette az esküt (jól tartja magát), illetve hogy férfi. De évek óta a hitközösségének a tagja vagyok, jobban ismer, mint bármelyik jött-ment pap, akihez a kérdéseimmel fordulhatnék. A mise végén kimentem magam a családomtól, meghajolok az oltárnál, keresztet vetve, és már szaladok is a sekrestye felé. Az ajtó előtt megállok, ujjaimmal átfésülöm a hajam, rendezem bokáig érő szoknyám és a blúzom fölé vett kardigánomat, megcsipkedem kétszer az arcom, hogy hófehér bőröm némi színt kapjon, két mély levegő és egy utolsó, nagy sóhaj, majd bekopogok. Csak akkor nyitok be, ha bentről válasz érkezik. - Dicsértessék, atyám. - Szelíd mosollyal üdvözlöm a férfit, mélyre hajtott fejjel, zavaromban még enyhén pukedlizek is. Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ennyire közel hozzá, ráadásul teljesen kettesben. A szívem úgy verdes, mintha üldöznék, és remélem, csak a rohanástól pörgött fel ennyire, nem Adam közelsége van rá ilyen őrjítő hatással. Nem hiszem, hogy több titkot elbírna az a gyóntatószék. - Zavarhatnám pár percre? - Ha olykor hibázom is, arra nem lehet panasz, hogy a szüleim jól neveltek. Tisztában vagyok vele, hogy csak így rátörni valakire nem túl illendő, de a családom mindig is jó viszonyt ápolt az atyával, így szeretek egyfajta kivételként tekinteni magamra. Plusz hamarosan Istennek adom magam, testestől-lelkestől, ezért azt hiszem, ennyi önzőséget igazán megengedhetek magamnak. Igyekszem elnyomni az ír akcentusom. Mindig is büszke voltam a gyökereimre, de a gyerekek kegyetlen világában kegyetlen törvények uralkodnak, és bizony könyörtelenül kiszemelik maguknak azt, aki egy kicsit is különbözik. Ráadásul anyám szerint nem illendő azt érzékeltetnem másokkal, hogy nem tartozom közéjük; Isten egyformán szeret ugyan mindenkit, de ha Rómában élsz, viselkedj úgy, mint a rómaiak, és ne akard fennkölten azt fitogtatni, miben vagy más. Így hát megszoktam, hogy odafigyeljek arra, mit és hogyan mondok. Ha Austin atya nem zavar el, akkor becsukom magam után az ajtót, melynek kilincsét eddig izgatottan szorongattam, és nekidöntöm a hátam. Pár pillanatig csak álldogálok a küszöbön, a férfit bámulva, szégyenlősen beharapva az alsó ajkam, mire sikerül rávennem magam, hogy közelebb lépjek. Három egyszerű, apró lépés, melyet szandim apró sarkának koppanásai kísérnek. - Emlékszik rám? - Kislányos félszegséggel teszem fel a kérdést, félve attól, hogy a férfi talán nem is emlékszik rám. Amilyen sokan járnak hozzá a templomból, igazán nem okolhatom őt... Mégis úgy érzem, darabokra törne bennem mindent, mi épp csak növekedni kezdett, ha arról biztosítana, fogalma sincs, ki vagyok. - A családom a gyülekezet tagja, mióta ideköltöztünk. Segített kiválasztani, melyik apácarendhez csatlakozhatnék, és ön biztatott, hogy próbáljam meg... - kezdek el kapkodva magyarázkodni, mert muszáj, hogy emlékezzen rám. Emlékeznie kell. Zavartan tördelem közben az ujjaimat, és teszek még egy vakmerő lépést a férfi felé. - Szeretnék... Felmerült bennem pár kétely, amit szeretnék megbeszélni valakivel... Valakivel, aki már átment mindezen - Bár valóban ez a jövetelem oka, mégis átlátszó kifogásnak érzem, és ettől igencsak szégyellem magam. Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyok, tényleg eljöttem, tényleg megpróbálom... De ha már itt vagyok, hát megpróbálom.
Manhattan az én hitehagyott városom, a próbatételem. Érzem, ahogy hív, csal magához és leláncolna, mint egy éhező vadat az erdő mélyén, kinek a szeméből süt a szabadság után mérhetetlen vágy. Sosem éreztem még ezt a szintű félelmet a döntéseim helytelenségéről. Összezavar a sokrétűség, ami az enyém lehetne, csak a kezem kéne érte nyújtanom és talán helyes is lenne, a kiskapuk még nekem is nyitva állnak, hogy belépjek és másfajta boldogságot tapasztaljak meg, mint eleddig. Rabnak érzem magam, mintha lenne több, sokkal több, amit még megtanulhatok ebben a testben, ezen a földön tiporva a lábammal és nem a Mennyek kapuja előtt térdepelve. A hit erős falán keletkező réseket úgy tömködöm be, miként annak helye van, kérdésekkel, kételyekkel, melyek nem baj, hogy vannak, az sem, hogy néha máshogy érzek, kell ahhoz, hogy a bizonyosság mezejét járva érezzem élek, hogy a cselekedeteim egy útra terelnek, arra, amin járnom kell, hogy Isten felé el ne tévedjek. Megrezzenek a kopogásra, várok egy pillanatot, hogy a szívem eldöntse, felkalimpál vagy nyugton marad, miként a kalicba zárt madár, aki nem ellenkezik már a sors ellen. Finom mozdulattal húzom össze a hófehér függönyt az apró erkély előtt, melyre kilépni ugyan nem lehet, de imádom, hogy áramlik a levegő.
:
Az iroda közepes méretekkel bír, nem térfoglalóan tágas, de a falak mentén roskadozó könyvespolcok amúgy is kicsinyítik a helyet. Jobbra apró kilépős erkély üvegajtaja engedi be a fényt, kimenni ugyan nem lehet, de remek fényforrás, most mégis vékony függöny fogja fel a napsugarakat, nem szeretem, ha vágni lehet a hőséget idebent, amúgy is piszkosul melegem van. A könyvek változatossága szemet szúrhat, de imádok olvasni, jól lehet minden érdekel, de leginkább történelmi források, vallással kapcsolatos könyvek sokrétűsége rajzolódik ki, de az ügyes szemlélő regényre is bukkanhat, esetleg érdekesebbre is. Az asztalom mögött forgó irodai szék tesped, a túlspékelt, túlfaragott asztalon pedig papírok sorakoznak katonai rendben. Amúgy is ez jellemez mindent, precíz, pontos elhelyezkedés. A tollak színek szerint rendben a tartóban, külön fakkban a piros, kék és fekete, a tűző pont neki illő résbe fűzve, az olló élével lefelé a tartóban, a paksaméták hajszálra összepasszolva. Porszem nem lel nyugalmat. A székem mögött a falon egy hatalmas parafatábla, rajta rajzok, személyes ajándékok. Azoktól a gyerekektől, akik hittanra járnak, vagy éppen részt vettek olyan programban, ahol önkénteskedtem. Leginkább árvák, elhagyott kölykök, akiket a jobb sors reménye éltet. Voltam két évet Afrikában, erről egy darab bekeretezett kép mesél a fehérre meszelt falon. Tanítani hívott a sors. Soha akkora szeretettel nem találkoztam, amit az apró falucskák lakói megosztani képesek. Hihetetlen okosak a gyerekek és roppant nagy a tűrőképességük, rafináltak, kifürkészhetetlen zsenik. Ezt kell, hogy mondjam. Sokat láttam az emberi hitről, annak erejéről, az egyszerűségben rejlő hatalmáról és a remény halhatatlanságába vetett kiábrándíthatatlan tudásról. Tervezem, hogy visszamegyek, ha eleget teszek az itteni kötelezettségeimnek. Afrikában nem hosszú életűek az emberek. További képek keretbe bújtatva mögöttem a szüleimről, azokról, akik fontosak nekem, de azon a képeket, amiket küldenek és csinálnak keresztelőn, esküvőn a parafatáblán kapnak helyet, mert egyiket sem akarom kiemelni, minden egyformán fontosak számomra.
Az asztalomhoz lépek, a nyitott Bibliát nem csukom be, nem hajtok rá, majd akarom folytatni, amit éppen olvasok. Józsué könyve a véletlennek köszönhetően ásít rám éhesen, az előbb ugyanis felcsaptam, hogy vigaszra leljek. Ujjammal rábökök egy sorra, beleolvasok, mielőtt hangot csiholok a torkomból. - Igen?! – akarom mondani gyere, akárki vagy. Még mindig az asztal mögött állok, utolsó pillantás a szent könyvbe, mielőtt felnézek a belépő lányra. Azonnal mosoly szalad az arcomra, hirtelenjében ténylegesen megörülök az érkezőnek. - Dicsértessék. – még jobban megmosolygom tiszteletteljes testtartását, lehajtott fejét, apró mozdulatot. Kedvem lenne megkérni, hogy ne tegye, de tudom, hogy ez neki pont úgy ösztön, mint kötelezettség. Hiszen őt erre nevelték. Krisztus leendő jegyese, milyen szép élet vár rá, ha erős a fal és tudatos a hit. A lány finom szövésű lelke, olyan mély tiszta, hogy szinte látom rajta. Mégis azt érzem zavar van a paradicsomban. De persze ez simán lehet a saját bizonytalanságom, ami azonnal a sarokba szorul, ahogy Hannah barna hajára siklik a pillantásom, puha nyakának finom bőrére. - Dehogy. – szinte morran a hangom olyan gyengéden röppen a lány felé, majd rájövök, hogy messze félreérthető vagyok. - Illetve, dehogy zavarsz, örülök, hogy látlak. – késztetést érzek, hogy felé induljak, de lecövekel az ajtóban, nekidől, támasztékot keres, bizonytalansága megsüt messziről is, mint egy hullámzó hősugárzás. Kíváncsian megugrik a szemöldököm. Nocsak. Rég láttam a lányt, pedig anno visszatérő vendégem volt, igaz egy idő után forralta a vérem, valahogy örültem is, hogy kicsit elcsitultak a beszélgetések, az együtt töltött idő, az idétlen játékos kérdez felek. Feldorombol a vérem, végig pillantok a lányon, ujjam alatt a Biblia lapja majd felgyulladnak. Napok óta környékez valamiféle betegség. Előbb a nyomozó, most meg Ő. Félre biccentem a fejem, pillantásom élére tűzöm, befogadom a látványát, karcsú alakját a puritán ruha alatt. Saját fekete reverenedám derekát vastag öv formázza a derekamra, már nem bánom, hogy nem vettem le és nem pólóban meg farmerban fogadom a lányt. Meg szeretném nyugtatni, hogy emlékszem rá, de hadarni kezd, mint aki fél, talán attól, hogy felejthető, hogy a ruha eltakarja a kilétét, pedig a lány csodálatos jelenség, olyan természetesen szép, és okos is, ami miatt belopja magát az emberszívébe, felejthetetlenné válik. Megemelem a kezem, elvágva a szóáradatot. Nem kell meggyőznie igaz nagyon rég nem jött felénk, már azt hittem, hogy feladta, a szüleit láttam váltottunk pár szót, de nem sokat. Nem kérdeztem Hannahról, mert bíztam benne, ha akarják, elmondják. Közben ezer felé állt az életem is, ez nem azt jelenti, hogy nem gondoltam rá… és akkor most engedjük is ezt el szépen. - Hogyne emlékeznék Hannah? Nyugodj meg, nincs semmi baj, gyere beljebb. – az asztalom előtti székre mutatok, ujjaim a sajátom támlájára fonódnak, hogy az övé mellé mozdítsam a kerekein. Megvárom míg hellyel kínálja magát, közelebb gurítom a sajátom és utána ülök le, illata azonnal betölti a tudatom. Neki nem mondták, hogy ne használjon parfümöt, mert megveszek tőle? Jól van, jó lesz ez. - Nem baj, hogy elbizonytalanodsz, hogy kérdéseid vannak. Sőt az lenne a baj, ha nem lennének. – csalódott lennék, akkor nem gondolkodna. A hite nem lenne tiszta csak elvakult. Két kezem összekulcsolom az ölembe, mindenki másnál ez elzárkózás, de nekem már olyan megszokott mozdulat. Békés mosollyal biztatom, nem faggatom, szeretném, hogy megnyugodjon, hogy ne idegelje magát. - Édesanyád hogy van? Legutóbb, amikor beszéltem vele eléggé zaklatott volt. – azt mesélte, hogy betegeskedik az édesanyja, kérte, hogy imádkozzunk érte. - Jobban van a mamád? – irigylem, hogy vannak nagyszülei, nekem is lehet vannak, meg valahol vér szerinti szüleim is. Mindez mára nem fontos. Hátradőlök a széken, várom, hogy megnyíljon.
Kezdőlap
: