A szerves kémia habár tud marha izgalmas is lenni, de jelenleg olyan éhes voltam az egész óra alatt, hogy szinte csak a korgó gyomromra terelődött a figyelmem. Kifelé igyekezve a teremből szinte rögtön venném az irányt a kantin felé, de az ajtóból még vissza kell forduljak, mikor meghallom a tanárom hangját. - Miss Ferguson, ugye nem felejtette el a beadandót? – kérdezi, én pedig nem tudom, mennyire tudok parancsolni a mimikámnak, mindenesetre nagyon is próbálok, hogy ne jöjjön rá: totál elfelejtettem az irományt. - Dehogy! Miért felejtettem volna? – mosolyodom el halványan, mint aki nem érti még a felvetést sem. - Csak mert mindig az elsők között van, most valahogy mégsincs itt. - Ja! Hát persze, még tökéletesítem – mosolyodom el szélesen és aztán elismerően bólint. - Gondoltam, hogy ez áll a háttérben, biztos tökéletes lesz. – Biztos. Bólintok és intek is neki, majd megfordulva az égnek emelem a tekintetem. A picsába, ezt nagyon elfelejtettem! Most meg írhatok tökéletes dolgozatot, ugyanis biztos, hogy ezek után ki lesz élezve az enyémre. Szuper vagy, Hannah, jobban nem is alakíthattad volna. Nem is csodálkozom, hogy teljesen kiment a fejemből azok után, hogy az agyam csak két dolog körül pörög. Anya állítólag ma megy kivizsgálásra, nem is vagyok biztos benne, hogy tudni akarom az eredményt. Nem rosszból, de én irtózom ettől a sok betegségtől, a rák önmagában eléggé rosszul hangzik mindenféle részlet nélkül. A másik pedig természetesen Reagan. Egyre rosszabb a helyzet, tényleg nem tudom kiverni a fejemből, ami még számomra is totál meglepő, azt hittem, majd könnyebb lesz, ha beszéltünk. A hiánya így is úgy is elviselhetetlen, hisz már semmi sem lesz ugyanaz, hiába is próbálkoznánk ezzel a „maradjunk barátok” dologgal, teljesen igaza van. Szóval végre a kantin felé haladok, mikor be is robbanok a sor végére és míg várakozom, körbepillantok, mikor aztán meglátom Kayt. Intek neki egy mosoly kíséretében, majd két másodperccel ezután be is villan, hogy Kay. Meg az orvoslás. Ő kell most nekem! - Hé, Kay! Szia – igyekszem felé futólépésben, mielőtt még eltűnne itt nekem, rögtön meg is feledkezve arról, hogy mindjárt éhen halok, de komolyan. – Hogy vagy? – kezdek semlegesen, mégsem akarom azért letámadni, ő is valószínűleg azt gondolja, hogy eltűntem, miután nem vagyok olyan gyakran Queensben. – Sietsz? Vagy van esetleg pár perced? – érdeklődöm, mialatt gyorsan össze is áll a fejemben a képlet, hogy mégis hogy kérdezősködjek úgy, hogy ne derüljön ki, hogy kiről van szó. Nem akarom egyelőre, hogy bárki is megtudja, hogy az anyám beteg, mert akkor Reagan több mint valószínű el is kezdené összerakni az igazi képet, és azt nem akarom, hogy mástól tudja meg. Annyival azért jövök neki, hogyha kiderülne az igazság, az inkább tőlem származzon, mintsem bárki mástól. Ha Kaylee nem rohan, akkor le is huppanok a legközelebbi szabad asztalhoz, ledobom a cuccaimat és az asztalra könyökölök és a közepébe is vágok a dolgoknak. - Mennyit tanultatok ti eddig a rákról, a túlélési lehetőségekről meg minden ilyesmiről?
A szervezetem szó szerint üvölt egy nagytál meleg étel után! Szó szerint, hiszen miközben a tálcámmal egyensúlyozva haladok az asztal felé, a gyomrom hangosan megkordul. Lopva nézek körbe, vajon kinek a fülét üthette meg, de szerencsére egyetlen értetlenkedő szempárral sem találom szembe magam. Sietősen foglalok helyet, s pakolok le magam mellé, majd veszem a kezembe a kanalat, s merítem bele az előttem gőzölgő forró levesbe, amikor megcsörren a telefonom a táskámban. Ó ne már! Miért pont most?! Zsörtölődő gondolataimat némán mormogom el orrom alatt, majd csak azért is sietősen felhörpintem a kanál tartalmát, aminek eredményeképp megégetem a nyelvem. Sziszegve, s nagyokat fújtatva próbálom lehűteni az égési sérülést szenvedett szám, miközben előtúrom a telefonom, s kijelzőjén látom, hogy a hívófél nem más, mint az édesanyám. - Szia Anyu. Nem, nem zavarsz.. hangzavar? Bocsánat, épp a kantinban vagyok. Igen, igen, eszem rendesen. - kissé gépiesen adom meg a válaszokat, miközben szabad kezemmel kevergetem a levesem. - Nem, sajnos nem tudok hazamenni most a születésnapodra. Igen, tudom, és sajnálom, de dolgoznom kell, és még ott vannak a vizsgáim is. Ó anya, ne sírj.. - Elengedem az evőeszközt, s arcom a kezembe temetem, miközben anyám enyhén túldramatizált zokogását hallgatom a túlvégről. A fontosabb ünnepekre, mint karácsony, mindig igyekszem hazamenni, de ezúttal több okot is feltudtam sorolni, hogy miért hagyom ki anya születésnapját, ami fontosságából természetesen nem von le az, hogy nem kerekszám, azonban most olyan időket élünk, hogy roppantmód fontos priorizálnom a mindennapjaim. Arról nem is beszélve, hogy a legutóbbi alkalommal édesapám eléggé megbántott, amikor az általam választott pályát kritizálta. Szerinte minden orvos hülye, és csak az adófizetők pénzét pazarlom az egyetemen, többek között az övét is. - Igen, jó, persze. Oké,.. figyelj anyu, most mennem kell, mert kezdődik a következő órám, jó? Rendben, oké. Vigyázz magadra. Szia! - megkönnyebbültnek nem nevezhető sóhajjal teszem le a telefont, majd kortyolok bele az ásványvizembe, miközben még mindig azt a kis kütyüt bámulom. Nem szép dolog az apámmal való konfliktusom miatt anyát elhanyagolni, de jelen pillanatban tényleg úgy érzem, hogy mindenkinek jobb lesz, ha egyelőre nem megyek haza látogatóba. S eme megállapítás, és az iménti telefonbeszélgetés hatására teljesen elmegy az étvágyam, s már éppen állnék fel az asztaltól, amikor a semmiből felbukkan egy szőke ciklon. - Hannah! Szia! - üdvözlöm a lányt én is, kissé meglepetten. - Én? Én jól, köszi. És Te, hogy vagy? - Direkt nem teszek említést arra vonatkozóan, milyen régen futottunk már össze az albérletben, legfőképpen tapintatosságból. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy kikövetkeztesse az emberi, valami párkapcsolati anomália lehet a háttérben. - Van egy kis időm, persze. Gyere, ülj le. - mutatok magam mellé, majd én is visszaereszkedem a székre. Egészen addig, amíg fel nem teszi a kérdését, azt feltételezem, hogy Reaganról akar beszélni. - A daganatos megbetegedésekről már tanultunk, némely típusát részletesebben, amelyek gyakrabban fordulnak elő, és van amit érintőlegesen. - Fordulok Hannah felé, miközben egyik kezemmel felkönyökölök az asztalra, s igen csak olyan arcot vágok, mint aki koncentrál. - Ha a ’minden ilyesmi’ alatt a kezelési módokat érted, azokról is tanultunk, igen. Sokféle létezik, nincs két ugyanolyan diagnózis. A gyógyulási esélyek sokkal nagyobbak, ha időben észlelik a daganatot, de ha az már áttétes, és átterjed a közeli szervere, akkor sokkal kisebb az esélye a gyógyulásnak. Tulajdonképpen a különféle ráktípusok bárhová képesek tovább terjedni a testben, és sokesetben megtudja az orvos mondani azt, hogy legvalószínűbben mely területekre terjed tovább. Ez azért fontos, na meg az elsődleges tumor megállapítása, mert így lehet körülbelül meghatározni a kezelés esélyeit. Sajnos a mai orvostudomány rendelkezésére álló gyógymódok nem mindegyik rákot képes meggyógyítani. Ilyen esetben a daganat növekedésének megállítása, és lassítása a cél, és ezen keresztül a tünetek enyhítése, így a beteg élete is meghosszabbítható, de fontos hangsúlyoznom, hogy csak abban az esetben, ha a páciens jól reagál a kezelésekre. - egészen elragadtatva beszélek. - Egy kicsit tudnád konkretizálni, milyen rákról is van szó? Tüdő-, mell-, gyomor-, pajzsmirigy-, bélrák, hererák, vagy ott van még a petefészek… oh! - A felsorolásom végéhez közeledve világosodom meg igazán, hogy miről is beszélgetünk pontosan! A szemeim elkerekednek, ahogy a szám is, mely elé kapom a kezeim, és hatalmasakat pislogva meredek a mellettem ülőre. - Ó, egek! Hannah! Annyira sajnálom… Rólad van szó, ezért kérdezed? - hirtelen összeáll a kép. Ez a betegség olyan súlyos lehet, hogy elképzelhető, hogy a betegsége miatt szakította meg a kapcsolatát Reával, hogy ne okozzon neki fájdalmat, és ne kelljen végig néznie, ahogy a szerelme leépül! Jaj, ne! Hannah kezéért nyúlva, szorítom meg. - Van már kezelőorvosod? Nem ismerek sok embert még itt, de van pár szuper orvos a tanári karban, kérünk segítséget tőlük! -
Kay megjelenése olyan hirtelenséggel juttatja eszembe, hogy itt és most egy kicsit többet is megtudhatok erről a... betegségről... nevezzük nevén, rákról, hogy egy pillanatig sem gondolkodom, hogy zavarjam-e vagy sem?! - Én? Hát én remekül, mint mindig. Kicsattanok – mondom, bár ez most kissé ironikusra sikerül és feltehetőleg ezt ő is észreveszi. Mint gondolom már mindenki más észrevette azt is a lakásból, hogy negyed annyit sem tartózkodom ott, mint eddig. Abban egészen biztos is voltam, hogy ha valaki létezik a Földön, aki mindenről tud valamit, azt Kaylee, szóval a várakozásaimat nem is múlja alul. - Melyik számít gyakorinak? – kérdezem ezúttal abban reménykedve, hogy a petefészekrák bele esik a szórásba, mert akkor legalább egész biztos, hogy tud róla részletes információkkal szolgálni. Bár ne kellene ilyesmiről kérdezgetnem, sokkal inkább beszélgetnék vele mondjuk arról, hogy éppen melyik tárgya miatt aggódik, hogy nem fog átmenni a vizsgán, pedig mindenki tudja, hogy Kaylee sosem bukik meg. Szóval igen, még arról is szívesebben győzködném... Mikor konkrét monológba kezd, próbálok koncentrálni, néha bólintok egyet, hogy nagyjából tudom követni, amit mond, de azért ez elég sok információ így egyszerre. Szóval átterjedhet bármely szervre. Jó ég, ez tényleg olyan borzalmas, mint amilyennek mondják. Az emberben nem is igazán realizálódik ez addig, míg nem tapasztalja testközelből. Habár azt nem értem, hogyha kiderült és lehet rajta segíteni, mégis Anya mi a jó égért nem jár még kezelése vagy miért nem műtik meg rögtön? Nem hinném, hogy a várólista lenne a hibás, elég befolyásos az apám ahhoz, hogy elintézze, hogy rögtön előre vegyék. Értetlen arckifejezéssel ülök Kayleevel szemben és már csak arra eszmélek, mikor megáll a beszéddel és szabadkozni kezd. - Mi? – rázom meg kicsit a fejem nemlegesen. – Jaj nem, még csak az hiányozna – kapok a keze után, hogy megnyugtassam miután már éppen valami professzort akár keresni nekem. – Bár ez sem hiányzott, közel sem – préselem össze az ajkam és lesütöm a tekintetem. Sok minden máshogy alakult volna az elmúlt egy hónapban, ha nem derül ez ki anyáról. - Másról van szó, nem rólam – nyugtatom meg. – Egy rokonomról. – Azt egyelőre nem akarom elmondani neki, hogy közelebbi rokon, mert szerintem hamar elterjedne a hír az albérletben és azt nem akarom, hogy Reagan mástól tudja meg. Majd elmondom neki, ha itt lesz az ideje, de mostanra bőven elég volt annyi, hogy szakítottam vele. - Az illetőnek petefészekrákja van - konkretizálom, hogy mégis miről beszélünk. - Szóval mik a gyógyulási lehetőségek? – dörzsölöm meg az orrnyergem, ahogy felpillantok rá és ellopok egy sültkrumplit a tányérjáról. Éhen halok mindjárt. Először viszont meg kell tudnom az ilyen fontosabb dolgokat. - Nem akarok hülyeséget mondani, mert nagyon nem értek hozzá, de ha kiveszik a... női belső szerveit, az nem megoldás az egészre? – Tényleg nem tudom, energiám és időm pedig nem volt még utánanézni a neten, de inkább nem is teszem azóta, miután egy két napos gyomorfájás után halálos betegnek diagnosztizáltak magam onnét. Tudtommal és reményeim szerint a szüleimnek már eszükben sincs is huszonkét év távlatából újra babára vágyni, szóval ha ezzel megmenthető az élete, miért ne? Akkor végre minden a helyére kerül, elfelejthetnénk ezt a baromságot, hogy hozzá akarnak adni Warrenhez, én pedig elmondhatnám Reának, hogy igazából még mindig vonzódom a nőkhöz is – végre kimondva-, de legfőképpen azt, hogy inkább hozzá.
Igen, igen, még a vak is látja, és egy hallássérült is leolvasná a máskor gondtalan - most szokatlanul gondterhelt – vonásokról, hogy valami nincs rendben. A válaszának jelentését felülírja a közlésmódja, és én érzékelem is mindezt, éppen ezért elkerülöm inkább az ingoványosnak vélt területet, és csak egy együtt érző pillantással fejezem ki felé megértésemet. Nem áll tőlem távol, hogy olykor - sokszor akaratlanul -, kellemetlen, gyenge pontokat érintő kérdéseket tegyek fel, de ezúttal visszafogom magam, és inkább hellyel kínálom, ezzel is megadva a lehetőségét annak, hogy megnyíljon felém. Természetesen semmi sem kötelező. Mégis mielőtt bármit is mondhatnék, egy olyan témával hozakodik elő, mely nem éppen a „könnyed csevely” kategóriába sorolandó, ámbár tanulmányaim révén egészen másképp tekintek rá. - Attól függ, milyen statisztikát nézünk, mert például a nőknél a leggyakoribb a emlőrák, de ha foglalkozás szerinti adatokat nézzük, például egymatróznál vagy egy röntgen dolgozónál a bőrrák fordul elő a leginkább, míg a kéményseprőnél a hererák. - a válaszom talán szórakozottnak hathat, pedig nem az, csak éppen hajlamos vagyok elveszni a különféle kimutatásokban, tanulmányokban és az ezt körülvevő felmérésekben, és ezek kifejezetten megmaradtak az emlékeimben. Mielőtt azonban elragadtatnám magam, és a króm, vagy éppen a benzollal való érintkezés mely rákokkal van kapcsolatban, hosszasan beszélni kezdek magáról a betegségről. Próbálok figyelni arra, hogy ne zúdítsak túl sok információk a másikra, de még így is hajlamos vagyok túllendülni mások tűréshatárán. Példának okáért, amikor Danielel beszéltünk az anyukája menopauzájáról. - Huh, akkor jó. Egy pillanatra azt hittem, azért kérdezed, mert Te.. örülök, hogy Veled minden rendben Hannah! Ez a betegség sajnos nem válogat. Ezért fontosak a rendszeres szűrések, ami, ha másban nem is, de abban segít, hogy időben felfedezzék, és megkezdjék a kezelést. - még mindig szorongatom a lány kezeit, majd végül elengedem. Már éppen belekortyolnék a kulacsomba, amikor meghallom, hogy másról van szó. Tehát a megérzéseim működtek, és nem pusztán informálódásról volt szó, legalábbis nem anélkül, hogy érintett lenne az ügyben. Még ha csak közvetetten is. - Sajnálom. Biztos borzasztóan nehéz lehet Neked, és neki is, meg persze az egész rokonságnak. - Szólalok meg ismét, majd kissé kiszáradt szám megmentem azzal, hogy iszok pár kortyot, s közben ízlelgetem a kapott információt. Tehát petefészekrák. Miközben némán végig gondolom mindazt, amit erről tanultunk, felé tolom a tálcám, hogy egyen csak nyugodtan. Az én étvágyamnak lőttek a családidrámából kifolyólag - ami egy semmiségnek tűnik most Hannah helyzetéhez képest -, és most egyébként is másra koncentrálok, nem az evésre. - A petefészekben előforduló tumorok többsége jóindulatú, és ezt azért mondom így, mert azt fontos tudnod, hogy a ciszták szerkezetükben és tulajdonságaikban hordoznak magukban daganatos jelleget, ám ezek nem tumorok. Persze van olyan speciális eset is, mint az úgynevezett Wert-tumor, ami a jóindulatú daganatok kategóriájába sorolható, és szövettanilag is jóindulatú elváltozásként jegyzik, de klinikailag lehet rosszindulatú, mert nem távolítható el maradéktalanul, és ez áttétek kialakulásához vezethet, a hasüregben és kiegészítő kezelésekkel lehet felszámolni. egy pillanatra megállok, és hacsak nem állít meg Hannah, hogy erről lenne szó, már evezek is tovább a témában. - Jelenleg a petefészekrák osztályozásában négy stádiumot különítünk el. Azt esetleg lehet tudni, hogy a rokonod melyik stádiumban van? - A legkevésbé sem okozna gondot, hogy a stádiumokról külön-külön beszéljek, de ennyi szabadidővel egyikünk sem rendelkezik, ebben biztos vagyok, és nem is szeretném feleslegesen borzolni a lány kedélyét. - A petefészekrák egy olyan daganatos megbetegedés, aminek az alapja az operáció. Hiszen el kell távolítani a tumort, és azzal együtt a méhet, a méhkürtöket és a petefészkeket. Azért indokolt a műtét, mert itt nagyon nagy arányban előfordul az áttét. A sugárterápiát pedig a műtét hatásának kiegészítésére alkalmazzák. De van már kemoterápia, és onkológiai gyógyszerek is elérhetőek. Ezek egyike sem elég önmagában, csak a műtéti eljárás kiegészítőjeként érhető el vele hatékony eredmény. Ahogyan ennek fordítottja is igaz, hogy szükséges a kiegészítő kezelés a műtét mellé, hogy teljes legyen a gyógyulás. - válaszolom meg a műtétre vonatkozó kérdést. - A betegség hatékony kezelésének köszönhetően az elmúlt évtizedben csökkent a petefészekrák miatt halálozás. Viszont hiába a műtét, és a kezelés, a kiújulás veszélye sajnos itt is fennáll. -
Kaylee jobbkor nem is jöhetett volna a képbe. Ha valaki, az tuti, hogy ő ott segít, ahol tud, szóval bíztam benne, hogy most sem rohan semerre. Ahogy sorolgatja a statisztikák által előforduló ráktípusokat, egyre csak fintorba és kilátástalan arckifejezésbe hajlanak a vonásaim. - Jóságos ég. De biztos van rá gyógymód, nem? Mármint ez így elég bizarrul hangzik, de ha ezt közölnék velem, akkor huh… nem akarom, hogy valaha is ilyet közöljenek velem. Úristen! – És akkor kapok észbe! – Egyébként ez nem feltétlenül öröklődik genetikailag, ugye? – sandítok fel rá, erre eddig nem is gondoltam. Most viszont, hogy erről beszélünk, ez is eszembe ötlött, mi van, ha…? Na jó, biztos nem, ha örökölhető is, én miért örökölném? Anya is meg fog gyógyulni és minden a legnagyobb rendben lesz. - Nagyon jó orvos lesz belőled, Kay – szúrom közbe, ahogy elképedve hallgatok minden információt, amit hirtelen rám zúdít, amiért persze roppant hálás vagyok. Sóhajtok egy nagyot, mikor azt mondja, sajnálja. Remélem azért nem kell majd mindenkit ilyen búskomor képpel néznem, ha megtudják, hogy az anyám rákos. Persze nagyon szomorú meg borzasztó meg az ellenségemnek sem kívánom, de… van rá gyógymód, nem? Voltak már, akik túlélték! A sültkrumpliból csipegetek párat szemet –ugyanis nálam az evés stresszoldó hatással bír, ahogy minden mással is, de Kaylee is tudhatja ezt, valószínű az ő kajásdobozát is megdézsmáltam már egyszer-kétszer-. Koncentrálok, mikor részletezni kezdi a petefészekrákról való tudását, aminek a végére… Wert-tumor, áttét, szövettan, jesszusom. Halványan bólogatok, de igazából már a felénél elvesztettem a fonalat. - Tehát? – kérdezem óvatosan, mikor úgy tűnik, befejezte, de lehet, hogy csak levegőt vesz. Engem az esélyes érdekelnek. A kérdésére pedig gondolkodni kezdek. Milyen stádium? - Vég…? – hajlik inkább kérdésbe a szó vége. – Nem vagyok biztos benne, ezt majd megtudakolom óvatosan – teszem hozzá. Ezt nem mondták, vagy csak annyira lesokkolt a betegség jelenlétének híre és a vőlegényes szitu, hogy már elsiklottam az információ felett. Mikor újabb info-áradat érkezik Kayleetől, ismét figyelek. Néha komolyan elképedek, milyen okos ez a csaj! - Szóval a műtétnek majdhogynem száz százalék, hogy be kell következnie, ugye? – kérdezem. – Anélkül semmi esély a gyógyulásra. – Ezt jó tudni. Azt viszont nagyon nem tudom, hogy mikorra tűzték ki anya operációját, pedig ezzel azért szeretnék tisztában lenni. Mármint gondolom, hogy kitűzték, ha ez egy ilyen veszélyes helyzet, nem? - Nagyon szépen köszönöm Kay, nem is tudom, mire mennék nélküled – köszönöm meg, miközben még mindig a krumpliját és néhány csirkét dézsmálok. – És a kaját is – mondom, miután lenyeltem egy falatot és egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra. Nem hiszem el, hogy ez velem történik, de komolyan. Tudom, hogy a rák nagyon veszélyes, de eddig szerencsére a környezetemből senkit nem érintett. Most viszont sokkal komolyabb a dolog. - Ne mondd a többieknek, hogy mi van, oké? Nem akarok pletykákat – kérem meg, mielőtt még elfelejteném, de tulajdonképp azt nem akarom leginkább, hogy Rea megtudjon bármit is az egészből. – Amúgy minden oké veled? – kérdezek rá, hiszen pofátlanság lenne csak úgy elválni, hogy nem is kérdeztem rá. Szeretem tudni, hogy mi a helyzet a barátaim körében.
- Bárcsak azt mondhatnám, hogy nincs rá esély. Tény, hogy nem törvényszerű, de ettől még nem kizárható. - együttérzően pillantok a mellettem ülő lányra, s finoman meglapogatom a kézfejét is. - Úgy tanultuk, hogy nem a hajlam öröklődik, hanem a meghatározott genetikai károsodások jelennek meg az utódokban. Ezek általában fiatalkorban jelennek meg, és a családban több generációra visszamenően is azonos típusú daganatos megbetegedés fordul elő. És ha esetleg az lenne a következő kérdésed, hogy van e erre valami vizsgálat, sajnos nincs. Célzottan kell vizsgálni az adott területet, ezért fontos évente szűrővizsgálatra elmenni. A genetikai tanácsadásnál is elmondják, hogy attól még, hogy a pillanatnyi teszted negatív, nem kizárható a későbbi kialakulás. Ettől függetlenül érdemes konzultálnod erről a rokonod kezelőorvosával. - Nem szeretnék túlmélyen belemenni ebbe az egész témába, mely nem éppen egy könnyed csevej alapanyaga, és a kissé túlzsúfolt kantin messzemenően a legideálisabb helyszín erre. Arról nem is beszélve, hogy még nem vagyok végzett orvos, és félreinformálni sem szeretném Hannah. Viszont támpontokat adhatok neki, amik alapján elindulhat, és további válaszokat kaphat a feltett kérdéseire. Ettől függetlenül én is igyekszem megválaszolni azokat, melyek most felmerülnek, s éppen ezért nem számítok a lánytól kapott dicséretre. - Úgy gondolod? - mosolyodom el kissé félénken, s a fülem mögé simítom az egyik rakoncátlan hajtincsemet. Az igazság az, hogy nem gyakran mondanak nekem ilyet, s akitől a leginkább vágynék az elismerése, valójában nem tartja sokra azt, amit tanulok. S anyám pedig csak akkor bíztat, amikor apám éppen nincs hallótávolságon belül, de ezt így most hallani Hannah szájából, az elmúlt hónapok hajtása után, eszméletlenül jól esik. - Köszönöm Hannah, nagyon igyekszem, hogy az legyek. - Tényleg. Már most a hivatásomnak érzem, és biztos vagyok benne, hogy ez a későbbiekben sem fog változni. A kiszáradt szám ellensúlyozására egy kis innivalót veszek magamhoz, s Hannah kérdésére erőteljesen bólogatni kezdek. - Igen. A műtét elkerülhetetlen. Kivéve persze, ha a beteg nem kéri. - tárom szét kissé a karjaim, ezzel szimbolizálva az ilyenkor érzett tehetetlenséget, hiszen ha a beteg nem hagyja, hogy kezeljék, sajnos az orvos keze is megvan kötve. Nem ítélem el azokat, akik inkább a spirituális gyógymódokat választják, de nem is értek egyet velük. Mindenkinek megvan a joga, hogy döntsön a saját testéről, és egészségéről, s úgy érzem, Hannah rokonának esetében szó sincs arról, hogy majd a daganatot a hangtálak rezgése fogja eltüntetni. Szerencsére. - Igazán nincs mit. Tudod, hogy nagyon szívesen segítek, ha tudok. - ezt értem mind az átruházott ételre, és az információkra is. - Ez nem is kérdés! Lakat a számon! - hüvelyk és mutatóujjam közé csippentve a képzeletbeli cipzár nyelvét, húzom el ajkaim előtt a levegőben. Most még nem mondhatom, hogy köt az orvosi titoktartás.. de már nem kell sok, hogy ezt hangosan kijelenthessem. Alapvetően nem nevezném magam pletykásnak, mert egyrészt nem is tudok mindent észben tartani, és nincs is túlsok fölös időm rá. - Velem? Oh, igen, minden oké! A sok vizsga, tudod, meg a beadandók, és közben még dolgozom is. Ami persze jó, mert örülök neki, a pénz sosem jön rosszul! Csak néha azt érzem, hogy egy nap is kevés, és.. jaj! - Kezdek bele egy kisebb összefoglalóba az életemről, mely pont olyan egyhangú és unalmas, mint azok a megsárgult könyvek, amelyeket sosem vesznek ki. A monológim vége felé azonban rápillantok a karórámra, és tudatosul bennem, hogy BAROMIRA késésben vagyok. Így aztán sietősen pattanok fel az asztaltól-. - Ne haragudj, mennem kell, de ha bármi van szólj, okés? Írj rám facebookon, vagy.. ilyesmi. Szia!! - hadarom el, majd odahajolva a lányhoz, félkézzel karolom át egy rövid ölelés erejéig, majd suhanok el az hármas számú nagy előadóterem felé.
Kezdőlap
