Vannak dolgok, amiket kifejezetten rühellek. Teszem azt, amikor arra kérnek pár jellemvonással írjam le magam. A terapeutám, aki már csak volt, neki volt ez a vesszőparipája.
Tudtad például, hogy az ember sokkal több rossz tulajdonságot tud magáról mondani, mint jót? Mert azt várjuk, hogy rácáfolnak. Nem, nem vagy te kicsit sem beképzelt, pedig...
Milyen vagyok én? Céltudatos, magabiztos, ez egy megfelelően jó álarc, de kell, mert művész lélek vagyok, igaz kerek betűs festő. Leszek. Akinek a képeit majd kalapács alá vetik, remélem még élni fogok. Nagyravágyó terveim vannak, híres szeretnék lenni, az, akinek majd a neve fennmarad örökre és mindez a keze műve. Álmok, és akkor egy újabb jellemrajz rólam. Két lábbal a föld felett. Naiv. Jön ez. Hiszek a barátaimban, az emberekben kell, hogy jó legyen a földön, muszáj, különben nincs értelme semminek.
Jöjjenek a rosszak. Türelmetlen. Most, de azonnal, tegnap. Az is késő. Sosem tudom mikor kell hallgatni. Túlgondoló. Te azt mondod egyszer egy, én már veszem is elő  a szorzótáblát, hogy biztosra menjek és megközelítem hat irányból.
Hiszéken. Hiszek az egy istenben... na jó csak viccelte vagy nem?
Család centrikus. Egyelőre csak a nemzőmé. Van anyám és apám, boldog házasság, blablabla. Mind erre vágyunk, szeretni és szeretve lenni.
Örök hallgatóság. Gyere és sírj a vállamon, aztán a másikon, végül ne törődj vele, hogy én cipelem haza és otthon belerokkanok.  Pedig nem is tanultam pszichológiát. Apa szerette volna, vagy jogot és vagy per, az is jó lett volna. Helyette művészetire járok, elvont vagyok és tudom, hogy ha ebből akarok megélni, akkor kell valami pénzkereső állás is. Amíg mondjuk otthonról támogatnak, addig csak pingálok.


Fogalmam sincs, hogy mi történt az elmúlt tíz percben. Nem azért, mert hülye lennék, hanem olyan irányba halad a délután, amit nem értek. Apám megint programot szervezett, naná, hogy én csináljam meg, neki más dolga van. Ezzel nincs is baj, vagyis nem volt, egészen addig, míg ez a néhány baromarcú ide nem jött irreális és hihetetlen dolgokat állítva.
Az elején azt hittem, félreértés, de hiába röhögtem ki őket, senki nem nevetett velem, nem kiáltották el magukat, hogy bedőltem a poénnak, de béna vagyok. Még csak el sem mosolyodnak, komolyan állnak, engem pedig kezd magával ragadni a pánik. A bogár csücsül a fülemben, lehet, hogy igazuk van, hogy tényleg apám ad át nekik, azért küldött ide, de nem akarom elhinni.
Csak állok közöttük, és bizonygatom egyre kétségbe esetten, hogy tévednek, nincs igazuk, és biztos, hogy félreértés van a dologban. Tekintetemmel keresek valami kiutat, de nincs időm nekiiramodni, mert az egyik hozzám lép, a hajamba markol és hátra húzza a fejem. A keze után kapok, a csuklóját markolom, a szívem pedig olyan gyors ütemet diktál, félek, hogy elájulok. Nyitnám a szám, hogy tiltakozzak, de belém fojtja a még ki nem mondott szavakat. Belenézek az idegen férfi arcába, hallgatom, amit mond, de minden szava késszúrásként mar belém. Valami mégis van benne, ami miatt nem vergődöm, nem próbálok mindenáron szabadulni, most nem. Tekintetem kétségbe esve ugrál, egyre kevésbé azért fogom a csuklóját, hogy ne húzza a hajam, sokkal inkább azért, hogy össze ne essek.
Alig kapok levegőt, és ezen nem segít az sem, hogy a másik férfi kibiztosítja a fegyverét. Hallottam már a hangot, tudom, hogy mit jelent. Segítségkérőn nézek az előttem álló szemébe, a félelem a gerincemen kúszik végig, nincs választásom, így bólintok. Jó leszek, rohadjatok meg!
Abban a pillanatban, hogy újra szabad vagyok, kiszakad a levegő a tüdőmből, vele együtt a zokogás is feltör a torkomon. A tehetetlen düh és harag nem fér már el a testemben, mégis próbálom vissza fojtani. Ha azt csinálom, amit akarnak, nem fognak figyelni, akkor pedig minden esélyem meg lesz, hogy lelépjek. Rettegek, borzalmasan félek, fogalmam sincs, hogy mi lesz, mi fog történni. A férfi mellé lépek, míg a másik elsiet. Hideg árad a testéből, most kéne elszaladnom. A kijáratot nézem, mégsem mozdulnak a lábaim, mire pedig rávenném őket, kocsi kanyarodik elénk.
Egy utolsó pillantást vetek a kapu felé, olyan messzinek tűnik, mintha egy másik világban lenne. Nehezmre esik megmozdulni, a testem nem akar engedelmeskedni, végül mégis sikerül magamtól beszállni az autóba. A túloldali ajtónak simulok, amint emberek közé érünk menet közben fogom kinyitni az ajtót, és kiugrani rajta, ha nyitva van. Remeg a kezem, nem merem megnézni, hogy működik-e a kilincs, vagy körültekintők, és be van kapcsolva a hátsó zár.