Dylen

& Caroline

 
Még mindig furcsa látvány számomra Dylen, főleg, hogy ahogy az ajtómban ácsorog. Akkor rég úgy gondoltam, hogy soha többé nem fogom látni, de most újra itt van és ki tudja, milyen szerepe lesz még az életemben. A mai nap mindenképp sorsdöntő lehet.
-Szia! Nagyon kedves tőled! Köszönjük- veszem át a kis tasakot, majd szólok Scottnak, aki sietve kiszalad és már ugrál is örömében az ajándék láttán, de előtte kezet fog Dylennel. A képregényt, csak ezután húzza elő a csomagból és nekem bár fogalmam sincs miről szólhat, de ő nagyon jól tudja.
-Úúú köszönöm, köszönöm! Imádom!- hálálkodik, de aztán búcsúzni kényszerül, mert már zavarom is vissza tanulni a lurkót.
Ezek után kerül elő a rózsa, minek láttán a kezdeti idegességem enyhül is picit. Hiszen, ha annyira gyűlölne, nem hozott volna rózsát, nem?
-És ezt is nagyon szépen köszönöm! Rögtön jövök, vízbe is teszem gyorsan.- pislogok fel rá kissé elpirulva, majd el is tűnök kb fél pillanatra, amíg az egyik polcon lévő vázát megtöltöm és bele teszem a virágot.
Szavai hallatán bólintok egyet, majd ajkamba harapva becsukom az ajtót és követem is lefelé a lépcsőn. Tényleg nagyon furcsa ez a helyzet, de igazából tetszik. Talán, sikerül majd normálisan, nyugodtan megbeszélnünk mindent és talán happy end lesz az egész ügy vége.
Követem a kocsiig, majd be is huppanok az anyósülésre, bekötöm magam és várakozón rápillantok. Kíváncsi vagyok, hova fogunk menni, de képtelen vagyok rákérdezni pedig tudom, hogy meg kellene szólalnom. Mondanom kellene valamit. Például, hogy milyen szép az idő vagy, hogy jól aludt-e, ilyesmi.
Végül megáll az állatkert parkolójában, amit kifejezetten jó ötletnek találok. Ha itt közlöm a tigrisek meg a majmok között, hogy mi a helyzet, akár be is dobhat az egyik ketrecbe dühében.
-Tökéletes lesz.- mosolyodom el, majd kiszállok a kocsiból, megvárom, míg bezárja, végül mellette lépegetve elindulok a kapu felé.
-Nagyon jól éreztük magunkat tegnap. Scott alig akarta letenni este azt a képregényt, annyira belemerült.- mesélem mosolyogva, mert idő közben rájöttem, hogy ez akár még jó téma is lehet és, talán a terepet is kellőképp elő tudom készítnei ahhoz, hogy végül kibökjem, hogy "Ja, amúgy te vagy az apja". Bár, Elen szerint sejti, és szerintem is így van, mert nem kérdezett rá egyikőjük sem, hogy hol van a gyerek apja vagy ilyesmi. Elen ugye azért, mert már tudja ki az, na de Dylen? Miért nem kíváncsiskodott?
-Azt hiszem, most se lesz sok dolga a dadának tanulás végén, mert Scott neki lát majd a képregényeknek ismét.- mesélem tovább mosolyogva, de igazából csak fecsegek. Nem akarok rögtön a komoly témával nyitni, de talán jobb lenne gyorsan túlesni rajta. Vagy nem?

Dylen

& Caroline

 
Azt azért jól esik a gyerek apjától hallani, hogy illemtudónak látja, hiszen ez némi elismerés is számomra, hogy jó munkát végeztem. Ennek ellenére tudom jól, hogy akkor is így lenne, ha Dylen is a része lett volna, hiszen ő is remek férfi. Illemtudó, tisztelettudó, udvarias... amolyan igazi lovag jellem, mint a mesében a herceg. Épp ezért nem mondtam el neki anno, hogy terhes vagyok, mert tudom, hogy mellettem maradt volna és az álmaiból nem lett volna semmi. Mondjuk akkor még nem tudhatta senki, hogy végül úgyis ez lesz, mert az anyukáját kell ápolnia. Ez szintén egy nemes dolog tőle, amitől csak még nagyobbra nőtt a szememben. Egyszerűen imádnivaló.
-Örülök, hogy anyukád is jól érezte magát. Biztos örül, ha vendégek vannak, régen is szerette a főzőcskézést meg a nagy ebédeket.- idézem fel az emlékeimet, hiszen rengetegszer voltam náluk, sokszor a szomszédok is vagy bármi születésnap volt, akkor is mindig együtt ebédeltek a jó ismerősök. Nem fair az élettől, hogy egy ilyen csodás nő végül lebetegedik. Annyira nem fair.
-Amúgy sincs nehéz dolga. Scott általában szófogadó. Nagyon ritka, hogy hisztis lenne, olyankor pedig már tudom előre, hogy beteg lesz, azért viselkedik úgy.- mesélek kicsit a gyerekről, de tudom, hogy amint bevallom az igazat, csak még inkább el fogja várni Dylen, hogy mondjam el, milyenek a hétköznapok és egyebek. Vagy épp elküld a francba és közli, hogy nem akar a későbbiekben sem részt venni ebben? Kétlem. Ez nagyon nem vallna rá.
-Az remek lenne. Az akváriumot imádom a legjobban az állatkertekben.- vigyorodok el, ahogy szóba hozza és már türelmetlenül várom is, hogy oda érjünk. A vízi világ mindig lenyűgöz így pedig, hogy Dylen van velem még csodásabb lesz. Szívem szerint elkapnám a pracliját és úgy sétálnék vele, ahogy régen tettük, de ugye most nem az a helyzet, mint akkor. Azóta összetörtem a szívét, a lelkébe tapostam és elástam magam nála. Vajon, meg tud nekem valaha bocsátani?
-Rendben. Ma már úgy sincs semmi programom, a dada is ráér, szóval mehetünk.- pillantok fel rá mosolyogva és eszembe jut, ahogy közölte Amy, hogy maradjak csak ameddig akarok. Szinte tapsikolt, mikor mondtam neki, hogy Scott apjával megyek randizni és gondolatban szerintem már össze is adott minket. Aranyos lány, mázlim van vele, mert tudom, hogy Scott jó kezekben van ilyenkor.
-Semmi baj! Nyugodtan! Isten őrizz, hogy rosszul legyen te meg miattam nem nézed a telefont! Nem fogok ezen megsértődni, hidd el! Sőt! Ajánlom is, hogy tartsd vele a kapcsolatot végig!- emelem fel fenyegetően a mutatóujjam, de elnevetem magam természetesen. Egyrészt, mert nem akarom én fegyelmezni Dylent, másrészt pedig, mert elég muris lenne, tekintve, hogy olyan magas, hogy simán a hóna alá csaphatna.
Az akváriumba érve töprengni kezdek, mikor is lenne a legalkalmasabb beszélni vele. Nem akarom elrontani a kedvét és isten őrizz, hogy miattam még aznem állatkerteket is megutálja egy életre, mert mindig én jutnék róla eszébe és a leendő jelenet. De el kell neki mondanom. Valahogy, óvatosan felvezetni. Gyanítom, a vacsinak úgyis lőttek utána...
-Na és... hogyhogy nincs barátnőd? Persze, értem, hogy anyukád a legfontosabb, de szerintem vannak olyan nők, akik megértenék, hogy vigyáznod kell rá és talán még segítenének is. Sőt. Csak még vonzóbb lennél ettől a szemükben talán.- kezdem is el a finom felvezetést és úgy tervezem, hogy mindezek után elmondom, hogy azt hittem, mostanra már házas lesz és lesz egy csapat gyereke, majd onnan rákanyarodok a lényegre. Legalábbis, ez a terv és talán a nyugodtan úszkáló halak ebben a segítségemre is lesznek...

Dylen

& Caroline

 
Azt hittem, hogy az egész randi alatt feszengni és izgulni fogok, de a kezdeti aggodalmam pillanatok alatt elillant. Hiszen, furcsa dolog, amikor az ember a gyereke apjával randevúzgat, aki az exe, ráadásul nem is tud róla, hogy apuka. Ez az egyetlen egy dolog, ami zavar az egész randi alatt: a tudat, hogy ma el akarom mondani neki az igazat. Nem csak miatta, hanem miattam is, mert mióta találkoztunk, másra se tudok gondolni, mint arra, hogy egy aljas nőszemély vagyok, amiért nem vonom be ebbe az egészbe.
Ha mindez nem lenne, elmondhatnám, hogy egy teljesen kellemes hangulatú randi ez. Dylen kedves, udvarias és egy pillanatig sem érzékelteti, hogy esetleg haragudna. Vagy nem haragszik rám -szerintem majd fog-, vagy nagyon jól leplezi.
-Annyira rossz az állapota?- kérdezek rá, bár ugyan semmi közöm az egészhez. Vagyis... ha úgy vesszük, a gyerekem nagyanyjáról van szó, tehát mégis van egy kicsike.
-Jajj, Dylen. Ne hülyéskedj már! Dehogy bánom, ha felhívod. Sőt. Jó tudni időnként arról, hogy rendben van-e.- mosolyodok el, miközben kezem reflexszerűen végig simít a vállán, viszont, mire tudatosul bennem, hogy mit csinálok, már késő. Pedig nem feltétlenül illik akárhogy is megérinteni, nem? Legalábbis, nem vennék rá mérget, hogy örülne, ha néha megsimítanám a vállát vagy franc tudja mit csinálnék. Bár, ki tudja? Akkor nem hívott volna az állatkert után vacsorázni, nem?
Magam sem tudom mindezek után, honnan jön az ötlet, hogy rákérdezzek, miért nincs barátnője és látszik rajta is, hogy meglepi a kérdés, de készségesen válaszol, ami kedves dolog tőle. Amúgy sem hinném, hogy nagyon szégyenlősködnünk kellene, hiszen volt már köztünk jóval több is, mint séta meg randevú. Bár az nagyon régen volt.
Ahogy próbál valami értelmes indokot keresni elnevetem magam, hiszen végül bevallja, hogy még ő maga sem tudja, miért van ez így.
-Vagy csak nem nagyon találkoztál olyannal, akivel megpróbálnád. Hiszen, neked kicsit bonyolultabb is az ügy, mert olyasvalakit kellene találnod, aki nem fog amiatt hisztizni, hogy anyukádat ápolod. Szóval, meg tudlak érteni, hogy inkább nem is arra fekteted a hangsúlyt, hogy párt találj.- segítek be neki egy kicsit mosolyogva, mert akármilyen hülyén is hangzik, de a kettőnk helyzete hasonló, csak mellettem nem a beteg anyukám van, hanem a kisfiam. Szintén nem lehet csak úgy akárkit az életünkbe hozni, hogy aztán fenekestől felforduljon minden. Scott érdeke az, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott élete legyen, ne pedig mostohaapák tömkelege által okozott káosz.
Számítottam rá, hogy visszakérdez, de arra nem, hogy ilyen... furcsán teszi. Akadt-e valaki a helyére? Mondhatnám, hogy volt olyan de hazudnék. Ha találtam volna csak fele olyan rendes pasit, mint ő, akkor most nem sétálgatnánk itt. Valójában azt nagyon bánnám, és aljas módon annak is örülök, hogy neki sincs senkije.
-Nos, volt olyan, akivel megpróbáltam, de nem volt hosszú életű egyik sem, ráadásul Scott miatt végül úgy döntöttem, hogy nem kísérletezgetek. Ha lenne egy férfi az életemben, annak apaként is meg kellene felelnie, nem csak párként és ez sok embernek nagy kihívás.- vonok vállat, miközben őszintén elmondom, miért is nem pasizgatok annyira manapság, mert valóban, már jó ideje nem pazarolom ilyesmire az időmet. Jól megvagyunk Scottal, szeretem a munkámat is és örülök, hogy ezt a két dolgot egyensúlyban tudom tartani.
-Téged amúgy sem lehetne helyettesíteni senkivel. Nem ismerek nálad lelkiismeretesebb, törődőbb és rendesebb pasit.- sandítok fel rá mosolyogva és ezt teljesen őszintén is gondolok még, ha ő nem is hiszi majd talán el.
Elgondolkodva megállok az akvárium előtt, majd alaposan szemügyre veszem az ott elhaladó halrajt, míg végül sikerül megszólalnom.
-Sajnálom, Dylen, hogy megbántottalak akkor rég. Hidd el, ha képes lennék rá, megváltoztatnám, mert nem érdemelted meg, hogy olyan csúnyán eldobjalak magamtól. Csak... féltem akkor és ezt láttam a számodra legkedvezőbb megoldásnak.- pillantok a tükörképére, és még magam sem tudom, hogy tudtam mindezt végre kinyögni egy szusszal. Nem akartam volna elhagyni akkor rég, de azt akartam, hogy semmiképp se hátráltassam a céljai elérésében. Nem akartam az ő életét is megpecsételni azzal, hogy fiatalon apukává kell válnia és vége mindennek. Most már viszont az a verzió tűnik helyesebbnek...