Korom sötét volt még odakint, mikor kinyitottam a kávézót. Hamarabb kellett nyitnom, hiszen a mai nap folyamán haza kell majd ugranom anyámhoz, s ezzel a korai kezdéssel tudok majd kompenzálni. Szerettem volna beinteni, és közölni, hogy nem érdekel, mit mond, nekem tennem kell a dolgom, s ha haza kell mennem, hát haza megyek, de kellett ez a meló! Így aztán a pékekkel együtt kezdtem, s minden asztal letakarítottam, kikészítettem a bögréket, majd kipakoltam a süteményeket, s lassanként beindult a forgalom. Kikészítettem mindent, amit csak kellett, s bent álltam a pult mögött, épp egy elviteles dupla feketét készítettem, amikor ismerős arcot vettem észre a messzeségben, de nem akadhattam fent ilyen apróságokon, így tovább folytattam a dolgot, majd felvettem néhány rendelést, s neki is kezdtem a kávék különböző változatainak elkészítését, miközben belekortyoltam a kakaómba. A mai napon úgy éreztem, ezt csak ezzel tudom kibírni. Aztán szerencsére megérkeztek a többiek is, így folytathattam a dolgom, s akadt némi segítségem is. Épp visszaértem hátulról, mikor ismét megakadt a szemem az egyik asztalnál, ahol a rég nem látott ismerősöm foglalt helyet. Persze több volt ismerősnél egyszer, de azóta rengeteg víz lefolyt már a folyókon, s annyi mindenen mentem keresztül én magam is, hogy nem tudom hová is lehetne tennem az egész szituációt. Aztán ragadtam egy tálcát, s elkezdtem összeszedni az üres poharakat, és tányérokat, aztán hátra vittem őket, s kicsivel később már ott is voltam a pult mögött, leváltottam , majd mosollyal arcomon pillantottam a sorban következő lányra. -Szia Lizzy! A szokásost? -Igen Kösz!-villantott felém egy mosolyt.- Hogy vagy Dylen? -Jól köszi!-villantottam egy mosolyt, majd összeállítottam elvitelre egy vaníliás latte-t, s alkottam rá egy mosolygós arcot, s odaadtam a csajnak.-Na és te? Suli? -Nyögöm a vizsgát…- körbeforgatta szemeit, majd reménykedve pillantott rám.-Mond hogy délután is itt leszel, és ráérsz majd megenni valamit… -Sajnálom…majd legközelebb! Ígérem! -Szavadon foglak!!!-kacsintott, majd fizetett, s eloldalgott, én meg végre el tudtam venni magamnak egy muffint, s egy szabad asztalhoz le tudtam telepedni a kakaómmal, és a frissen szerzett süteményemmel, hogy végre reggelizhessek egyet, s már túl is tettem magam az ismerős arcon, s elfoglaltam magam a sütimmel, és a telefonommal, hogy írjak Anyunak, mi van vele, hogy érzi magát, s reménykedhettem benne, hogy olyan választ kapok, ami azt mutatja, minden rendben van vele.
Immár a tizenharmadik munkanapomat kezdem el itt, New yorkban, de persze, mint minden reggelt, ezt is kávéval kezdem. Újabban azt játszom, hogy minden nap máshol iszom a kávét, hogy egyrészt feltérképezzem a környéket, másrészt pedig, hogy kitapasztaljam, hol a legjobb a kávé. A mai választásom már kívülről igen szimpatikusnak tűnik. Aranyos hely, sok vendég, ami a legjobb jele annak, hogy jó a kávé. Hiszen, ha pocsék lenne, valószínűleg nem jönnének ide ilyen sokan, nem? Miután keresek magamnak egy parkolóhelyet kellőképp közel a bejárathoz, és megigazítom magamon a ruhát, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit a kutya szájából szedtek ki, majd a napszemüvegem föntebb tolom az orrnyergemen és elindulok befelé sz ajtón. Annyi a szerencsém, hogy nem vagyok valami nagy darab a magam 60 kilójával és 168 centijével, mert máskülönben be se férnék. Legalábbis az ajtón, mert ott áll a sor vége, viszont egyik erényem, hogy türelmes vagyok. Semmivel nem érzem magam különbnek, amiért az FBI-nál vagyok, legalábbis ilyesmiben nem. A soromat én is kivárom, leginkább azért is, mert közben legalább tudok nézelődni. Pontosabban, csak egy arcot figyelgetek a tömegben, mikor lehetőségem van rá és nincs takarásban, de képtelen vagyok elhinni, hogy az ácsorog ott, akire gondolok. Mire végre sorra kerülnék, Ő az egyik asztalhoz ül, de még így sincs elég jó rálátásom, így el is határozom magam, hogy amint megkapom a kávém, arra veszem az irányt és jobban megnézem magamnak. -Heló! Egy hosszú kávét kérnék tejjel, cukor nélkül, meg egy vaníliás fánkot.- adom le a rendelésem, amit rendkívül gyorsan meg is kapok, így most már amint fizettem és megköszöntem, a "célszemély" felé indulok. Egy lépés, még egy és még egy... -Dylen? Komolyan te vagy az?- állok meg, amint beugrik, ki is ücsörög előttem az asztalnál és elképedve végig pillantok rajta. Nem hittem volna, hogy összefutok majd vele itt, New Yorkban, főleg nem úgy, hogy ő egy kávézóban dolgozik. -Te jó ég! Mintha ezer éve lenne, hogy utoljára láttalak!- pislogok még mindig nagyokat és nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e vagy sem. Megjelent New yorkban a gyerekem apja, aki nem is tud vagy sejt semmit. Mi lett volna, ha most épp Scottal vagyok? És amúgy is. Hogy köszöntsem? Megöleljem vagy ne vagy mi? Jobbára inkább, csak bámulok rá, miközben eszembe jut a nem annyira távoli múlt, mikor még együtt voltunk, majd az a cseppet sem szép szakítás.
Már éppen kortyoltam volna bele a kávémba, mikor meghallottam azt a rég hallott, ismerős hangot. Felpillantottam, s még szerencse, hogy éppen nem ittam semmit sem, hiszen kijött volna vagy a számon, vagy az orromon, ami egy cseppet sem szívdöglesztő mutatvány lett volna. Így aztán csak megköszörültem a torkom, letettem a sütim, majd megköszörültem ismételten a torkomat, s felálltam. Hozzá képest hegyomlás magas voltam, de ez sosem akadályozott semmiben sem, max csak furcsa pillantásokat kaptunk annak idején, de ez az egész annyira sosem zaklatott fel. Kérdésére nem feleltem, hiszen olyan nyilvánvaló volt hogy én vagyok az, csak a meglepetést letöröltem az arcomról, s egy mosoly vette át a helyét. -Line…micsoda meglepetés!!-mosolyogtam, hiszen minek kavarnám fel az állóvizet, mikor már vagy ezer éve történt a dolog, s ezer éve vágott a fejemhez csúnyábbnál csúnyább dolgokat, mikor aztán úgy döntöttem, nem kötelességem tovább hallgatni, és menni arra amerre a magam útja visz. -Valóban annyinak tűnik! –feleltem, majd kezembe fogtam poharam, hogy tudjak kezdeni azokkal valamit, s megkocogtattam oldalát ujjammal, majd ráemeltem pillantásom, s zavartan mosolyodtam el. Nem volt szokásom jópofizni, de ebben a szituációban nem tudtam mást elképzelni, meg aztán anyám jól nevelt, s így rendesen kell viselkednem. -Nézzenek oda! Hát ügynök lettél mi? Gratulálok!-engedtem meg magamnak egy mosolyt, majd hatra dőltem a székemben, s próbáltam a lehető leglazábban viselkedni. Elvégre még sem egy vadidegennel ültem szemben, hanem egy olyannal, akinek már kész lettem volna megkérni a kezét. Akinek oda akartam adni anyám gyűrűjét, de a dolgok másképpen alakultak, így anyám ápolta a lelkem, kakaóztunk, beszélgettünk, s a suli befejezése után elköltöztünk, hogy egy olyan helyen legyünk, ahol mindegyikünknek jó. Ketten voltunk mindig is, s úgy éreztem vigyáznom kell rá. Tisztában voltam vele, hogy fiatalok voltunk, de mindig is úgy éreztem, mi összetartozunk, és együtt fogjuk leélni az életünk. Hát nem így lett. Másfelé szólított az élet, s megváltozott minden. Anya egyre többszőr volt rosszul, s a fejetetejére fordult az élet. Visszautasítottam egy csomó felkérést, és elmentem egy olyan helyre, ahol tiszta lappal indulhattunk. És itt ült előttem annyi év után. -Hogy vagy? Milyen a meló?-tudakoltam illedelmesen, mintha nem is emlékeznék már arra a szakításra. Intettem a kollégámnak, hogy nemsokára megyek, aztán belekortyoltam a kakaómba, s ettem egy falatot a sütimből, hiszen valamit csak kell ennem, még akkor is, ha nehezen megy le a torkomon a meglepetéstől.
Meglepetés? Na igen. Ez egy diplomatikus reakció, hiszen egy meglepetés lehet jó vagy rossz is. Kíváncsi lennék, hogy ő most melyikre is gondol valójában, mert bár csúnyán váltunk el, de én mégse tudok haragudni. Ránézek Scottra és Dylent látom. Hogy tudnék így haragudni? Magamat kell utálnom, amiért még ma sem tud a fia létezéséről de, amennyire sokkolt most, hogy találkoztunk, úgy érzem, nem is fogja megtudni. -Hát igen. Sikerült. Nem rég helyeztek át ide.- válaszolok készségesen, de rögtön utána eszembe jut, hogy talán nem kellene ezt a témát erőltetni, hiszen ahogy látom, velem ellentétben ő nem lett ügynök. De miért? Mi történhetett, ami miatt félbe maradt az egész? Kérdés nélkül ülök le vele szemben, hiszen nem küldött elba fenébe eddig se, gondolom nem fogja zavarni az se, ha leülök. -Élvezem, bár néha elég veszélyes, de élvezem. Mindig is ezt akartam, tudod jól.- eresztek meg egy gyengéd mosolyt, miközben pillantásom tekintetébe fúrom. Hogyne tudná, hiszen sokáig ez volt mindkettőnk célja. Tervezgettünk, álmodoztunk és tessék. Most itt ülünk, mint két idegen és bámulunk egymásra. -És köszönöm, jól vagyok. Még szokom a várost, tesztelem a kávézókat...- pillantok körbe röhögve, hiszen ez elég idétlenül hangozhat, pedig fontos, hogy az ember jó kávét kapjon. -És te, hogy vagy? Mióta laksz New yorkban?- kíváncsiskodok, közben alaposan megnézem magamnak. Igazából nem sokat változott, maximum még sármosabb, mint volt. Hiszen, minden férfinak jól áll, ha öregszik pár évet. Naná, hogy neki is. -Remélem, anyukád is rendben van...- kérdezem halkan, kissé feszült arccal, hiszen nem tudhatom, nem-e kérdeztem olyasmit, amivel fájdalmat okozok. Mi van, ha azért van itt, egy kávézóban, mert idő közben meghalt az édesanyja? Bár, remélem nem így van, hiszen mindig is tündéri asszony volt és imádtam.
Mindig is ezt akarta csinálni, ahogy én magam is. De még sem úgy alakultak a dolgok. Voltak olyan helyzetek, amik mindent felülírtak, és prioritást élveztek mindennel kapcsolatban. Ez pedig az Anyám volt. Erőt, energiát, és pénzt nem sajnálva járatott az általam kiválasztott iskolákba, s úgy éreztem mindezt viszonoznom kell. Viszonozni, hiszen ez a gyermek dolga. Legalább is az én felfogásom szerint. Néha elgondolkodtam rajta, mennyivel lenne másabb az életem, hogyha mellette maradok, és együtt megyünk tovább a suliban, és tovább járhatjuk együtt a kitaposott ösvényt. -Szuper! Akkor teljesült a vágyad. Idő kérdése, és Te leszel a legjobb!-megengedtem magamnak egy mosolyt, aztán belekortyoltam kakaómba, megittam a maradékot, megtöröltem számat, s combomra csúsztattam kezem. -Itt kapható a legjobb fekete a környéken, és nem csak azért mondom, mert itt dolgozok!-feleltem határozottan, őszinte mosollyal arcomon. Tényleg úgy gondoltam, a közelben a Dark Side a legjobb kávézó. Találó elnevezés volt, hiszen a fekete kávénk páratlan, és a süti sem utolsó.-Ha átállsz a sötét oldalra, csak jól járhatsz! Mondjuk így utólag belegondolva az egész kicsit abszurd volt, de ezt akkor is ki akartam végre egyszer mondani. Igaz égette a nyelvem az is, hogy állj át a sötét oldalra, mert nálunk van a süti, de inkább csomót kötöttem a nyelvemre. Felpillantottam ekkor már Eve a nemlétező órájára koppintott, s én kelletlenül forgattam körbe szemeimet, hiszen az semmit sem jelentett a számára, hogy reggel egyedül nyitottam, és a tömeg nagyrészét egyedül vezényeltem le. -Néhány éve költöztünk ide. Klassz város…néha zűrös, de ki lehet bírni.-feleltem majd előszedtem zsebemből a telefonom, elolvastam az üzenetet amit anya írt, majd óriási kő esett le a szívemről, hogy tudatában van annak még is kinek írta az üzenetet, s nem kezdett el kérdezősködni ki a fene vagyok, és honnan tudom a számát. –Én megvagyok. Sok a meló, de kibírom.-tettem még hozzá, miközben eltettem a mobilom a zsebembe. -Vannak jó pillanatai, és vannak rosszabbak. De nem panaszkodok…kibírjuk bármekkora pofont is ad az élet.-felkeltem a helyemről, majd kezembe fogtam poharamat.-Kérsz még valamit? Szuper a piténk meg kell kóstolnod! –azzal már el is oldalogtam, s szereztem egy szeletet az általam favoritnak gondoltból, majd letettem elé.- Fahéjas szilvás… a ház ajándéka a rend éber őrének.-engedtem meg magamnak egy mosolyt, majd az ajtó felé pillantottam, ahol a főnököm állt meg s intett felém, majd elvonult az irodájába miután vissza intettem neki egyfajta köszönés képpen, majd visszaültem Line-hez, az előbb kifordított székre, s a háttámlán támasztottam meg kezeim. -Csak így egyedül? Társat nem raktak melléd?
Furcsa így szemtől szembe állni -vagyis ülni- Dylannel. Egykor azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni, most mégis összefutottunk épp itt, ahova csak véletlenül keveredtem be. Nem volt konkrétan a terveim közt, hogy New Yorkba költözzek, most mégis itt vagyok, ráadásul épp Ő is itt él. Volt pár elképzelésem arra az esetre, ha valaha összefutunk, de ugye, mikor az ember valóban belecsöppen egy ilyen helyzetbe, mindenhogy alakul a beszélgetés, csak úgy nem, ahogy előre eltervezte. -Na és mi lett a te vágyaddal? Hogyhogy nem lettél ügynök?- pillantok rá kissé félénken, mert valahogy most minden kérdést olyan fura feltenni. Nem tudhatom, mivel sértem meg és megdöbbenve veszem tudomásul, hogy tényleg olyan, mintha egy idegennel ücsörögnék az asztalnál. Ez mondjuk nem is csoda, hiszen már majdnem hét éve, hogy láttuk egymást, annyi idő alatt pedig rengeteget változik az ember. Én is változtam. Anya lettem, csak épp Ő erről nem tud és még most, hogy itt ül előttem se tudom, hogy jó dolog lenne-e, ha valaha elmondanám neki. Pedig hiszek abban, hogy nem véletlenül futottunk most össze. A sors az orrom elé tunkolta, hátha erőt veszek magamon és színt vallok neki? -Neked elhiszem, hogy ez a legjobb.- mosolyodok el lágyan, majd kortyolok is egyet a kávémból, de szavai hallatán majdnem sikerül megfulladnom, mert elnevetem magam ezen a Star Wars-os szövegen. Széles mosollyal az arcomon pislogok fel rá és eszembe jut, mennyit röhögtünk régen. -Átálltam. Kész. Most már a sötét oldal híve lettem.- bólogatok nevetve és tényleg, be kell valljam, hogy finom a kávé. Csak az a baj, hogy soha többé nem ihatok belőle, mert így, hogy itt dolgozik kétlem, hogy be fogok tudni lépni még egyszer azon az ajtón. Vagy, talán épp, hogy ide kellene szoknom? De az olyan gáz lenne. Szerintem neki is épp elég sokkoló volt ez a találkozás, nem még, hogy rendszert csináljak belőle. Még akkor is, ha borzalmasan jó érzés újra beszélgetni Vele. Hiányzott, kár lenne tagadnom, persze ezt neki nem vallanám be soha. Nem akarom megpiszkálni a múltbéli sebeket. -Szóval te ápolod. Ez igazán szép tőled.- sandítok fel rá együtt érzőn, őszinte tisztelettel, mert valóban nagy dolognak tartom, hogy nem dugta be valahova, hanem igenis, mellette van és vigyáz rá. Csalódtam is volna benne, ha nem így lenne, hiszen mindig is egy csupa szív ember volt, legalábbis azokkal biztosan, akiket szeretett. Az anyukáját pedig mindennél jobban szereti, hiszen csak ő van neki. Ezért is nem tudom sértésnek venni, mikor a telefonját kezdi nézni, hiszen, ha jól sejtem, épp vele kommunikál. Gondolom legalábbis, de amúgy se vagyok az a típus, aki ilyesmin megsértődne. Már-már furdal a lelkiismeret, hogy nem maradtam akkor vele, hogy támogassam és segítsek neki, de ha eszembe jut, hogy terhes lettem és csak még inkább megnehezítettem volna az életét... azt hiszem, talán jobb volt ez így. Na jó. Ez hülyeség. Meg fog őrülni, ha valaha megtudja, hogy kihagytam ebből az egészből. Mikor szóba hozza a pitét, időm nincs tiltakozni, így végül, csak mosolyogva lepillantok az elém tett finomságra. -Köszönöm. Az illata is csodás, úgyhogy biztos finom.- pislogok fel rá és még magam is rácsodálkozok, milyen edzett. Még a pólón keresztül is látszik, de hát mit is várna az ember valakitől, aki zsarunak készült? Egy pillanatra még némi féltékenység is elfog, hiszen tuti, hogy tapadnak itt rá a nők. Legalább milliószor hangozhatott már el halkan suttogva a "téged kérlek a kávé mellé" mondat vagy ilyesmi. Miután int valakinek, visszaül hozzám, de most jóval lazább stílust vesz fel, mint eddig. Érezhető volt rajta, hogy feszült és talán még zavarban is van, ahogy én is, de most már talán kezd felengedni kicsit. -A héten még egyedül vagyok, de jövő héten már kapok majd valakit, szóval végre lesz társam. Így egyedül elég uncsi, bár lehet, hogy jobb. Nem tudom. Ha meg lesz a társam, megmondom, hogy jobb-e.- vonok vállat mosolyogva és nem is kapcsolok, hogy most konkrétan arra utaltam, hogy talán fogunk még beszélni. Mondjuk én nem is bánnám, még, ha tudom is, hogy jobb lenne távol maradnom tőle. Meg hát mi van, ha rohadtul nem kíváncsi rám? Most ugyan kedves és udvarias velem, mert itt még vendég is vagyok ráadásul, de más helyzetben, talán már rég lerázott volna. -Talán nem kellene feltartanom téged, igaz?- pillantok a pult felé, meg a nem rég érkező személy felé, aki vagy szintén itt dolgozik, vagy esetleg a főnöke, majd vissza Dylenre. Nem akarom bajba keverni, hiszen kétlem, hogy az épp hiányozna neki. Pont elég baja lehet így is. -Meg ugye nekem se ártana végre dolgozni.- pillantok a mobilomra, melyre ugyan üzenet nem érkezett, de akkor is ég a képem, hogy lazán itt kávézgatok, mikor épp munkaidőben vagyok és igyekeznem kellene a hullaházba megnézni egy holttestet. Hurrá! Ezen felbuzdulva fel is állok az asztaltól és már épp elindulnék, mikor egy eget verően hatalmas nagy marhaság jut eszembe, de úgy döntök, hogy most nem latolgatom, hogy értelmes dolog-e, amit teszek. Csak csinálom és kész. -Figyelj... megadom a számom.... ha netán... valami vészhelyzet lenne vagy ilyesmi, nyugodtan hívj, oké? Szívesen segítek bármiben, ha anyudról is van szó vagy akármi.- hebegek-habogok, miközben előveszek egy névjegykártyát és Dylen felé nyújtom. Mondjuk benne van a pakliban, hogy közli, dugjam fel magamnak és húzzak a búsba, de nagyon remélem, hogy nem így lesz. Igazság szerint jó lenne látni még, de tudom, hogy ez hiba. El is kellene felejtenem ezt a helyet is meg, hogy Ő itt van.
Kérdésére egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon be kellene e neki vallanom, hogy már kismilliószor felkerestek, de mindig nemet mondtam nekik, aztán ráeszméltem, hogy nem tartozok számadással az irányában. Nem kell neki bevallanom semmit sem, hiszen hosszú évek óta nem volt egymáshoz közünk. Akkoriban még azt hittem, ő lesz majd… ahogy anya fogalmaz mindig a megmenteni való királylány, de tévednem kellett. Így aztán csak vállat vontam. -Van ami sokkal fontosabb a vágyaknál, és az álmoknál. Egy nap talán beadom a derekam…és jöhetnek az álmok.-engedtem meg magamnak egy mosolyt, aztán jött a szövegelés a kávéról, s beiktattam egy poént, aminek itt már annyira nem volt keletje, de mivel új volt erre még nem hallhatta, én meg nem hagyhattam ki, így aztán mikor elnevette magát, én is nevettem egyet. -Ami a legjobb, hogy minden nap, más a kávé különlegesség. A kiszolgálás kedves, kivéve ha Eve van a pult mögött, és rossz napja van.-pillantottam a lány felé. A rossz nap Eve-nél olyan volt mint másnál egy átlagos reggel. Megtudtam számolni egy kezemen, mikor volt utoljára mosolygós hangulatban egész álló nap. Aztán szoba került anya, s a mosolyom egy időre elillant a képemről, majd bólintottam. Eszembe jutott, mikor két teljes napon át azt se tudta ki vagyok, s majdnem még a rendőröket is kihívta rám, mert azt hitte betörtem a házába. Aztán mutattam neki fényképeket, ahol együtt vagyunk, s mikor sírni kezdett, és a bocsánatomért esdekelni, mert nem emlékszik, majd a szívem szakadt bele. -Szép vagy nem szép, úgy érezem ez a dolgom. Ezt kell tennem.-megvontam a vállam, majd letettem a telefonom az asztalra.- Muszáj, az állandó kontakt, máskülönben sosem tudom meg, hogy éppen hogy van…Nem akarom, hogy gyógyszerekkel tömködjék, és amiatt ne legyen önmaga…-elhallgattam, s megköszörültem a torkom.-Bocs…ezt nem kellett volna. Aztán eloldalogtam a pitéért, majd letelepedtem vele szemben, s próbáltam egy kicsit lazának látszani, hol ott legbelül, feszült voltam, s legszívesebben bontottam volna a kontaktot, de bunkó sem akartam lenni. -Talán majd valami tapasztalt rókát kapsz magad mellé, akitől sokat tanulhatsz.-engedtem meg magamnak egy félmosolyt, majd pillantásom Eve felé villant, aki éppen ismét az órájára mutogatott. Gondoltam, ismét a cigi miatt akarna kimenni, hiszen se kutyája se macskája, s ha jól rémlik még gyereke sincs, így kizárásos alapon marad a cigi…vagy a pasija. -Eve szünetre menne, szóval… ideje lenne visszamennem.-felkeltem, s már épp készültem elköszönni, mikor magyarázni kezdett, s előhalászott egy névjegykártyát. Szerencsémre talán tudtam parancsolni az arcomnak, s nem ült ki a döbbenetem, s talán még a szemöldököm sem vontam fel, csak illedelmesen elvettem a kártyát, s eltettem a zsebembe. Hirtelen átfutott a fejemen, hogy talán ennyiben kellene hagynom az egészet, hogy talán ott kellene hagynom, s mikor elmegy, kidobni a kártyát a kukába, ám aztán még is inkább elmentem egy újabb adag kávéért, s az elviteles pohárra felvéstem a számom, s a következő szöveget: „ …mert nálunk van a süti”. S persze a pohár tetején egy sütiszörny vigyorgott. -Örülök, hogy találkoztunk!-egy apró mosolyt megengedtem magamnak, majd a pult felé indultam.-Most mennem kell. Vigyázz magadra!-azzal hátat fordítottam, s elindultam a pult felé, s nekikezdtem a munkámnak.
Valamiért úgy érzem, hogy az a "van, ami fontosabb a vágyaknál" mondat konkrét célzás nekem arra, hogy én is amiatt léptem le anno. Vagy, csak beképzelem magamnak? Nem tudom, és hiába figyelem az arcát, nem jövök rá úgy se a válaszra. Önző lettem volna akkor, rég? Így visszagondolva igen, de még most se tudom, hogy bánom-e vagy sem. Talán, egy csodálatos életet dobtam el emiatt. Talán, már lenne Scottnak egy tesója, Dylen boldog apuka lenne én pedig még boldogabb anyuka. Franc se tudja. Az is lehet, hogy már rég szakítottunk volna, csak épp három gyerek után, akik mind kis lelki betegek lennének az elvált szüleik miatt. -Azt hiszem, talán jövök akkor majd még erre és figyelni fogom Eve hangulatát.- pillantok az említett hölgy felé mosolyogva, majd vissza Dylenre. Ezek szerint annyira nem utál, hogy kitiltatna innen, de akkor sem feltétlenül jó ötlet, hogy minden nap ide járjak. -Ne kérj bocsánatot! Én kérdeztem és köszönöm, hogy elmondtad még, ha nincs is nagyon közöm hozzá. Kérlek, add majd át üdvözletem anyukádnak már, ha emlékszik még rám. Mármint, nem az állapota miatt, hanem, mert elég rég volt, hogy találkoztunk.- mosolyodok el zavaromban, mert a világért se szeretném megsérteni se Dylent, se az anyukáját. Mindkettejüktől, csak szeretetet kaptam, amikor még ismertem őket közelebbről, így nem lenne okom bántani őket akárhogy is. Dylent már így is sikerült egyszer nagyon bántanom. -Jövő héten kiderül.-vonok vállat nevetve, majd ismét Eve felé pillantok, aki szemmel láthatóan menne már a pultból valamerre. Szóval ilyen, amikor nincs jó kedve. Életem legbénább búcsú szövegét hadarom el, de meglepetésemre Dylen nem elküld a fenébe, hanem ad még egy pohár kávét a számával és egy rövid kis üzenettel ellátva. -Köszi szépen.- emelem felé a kávés poharat, miközben már kezdek szép lassú léptekkel az ajtó felé haladni. Ha azt mondom, hogy nagy kő esik le a szívemről, az még nem írja le, hogy mit érzek ebben a pillanatban. Meghatottság? Azt hiszem, igen. Gyűlölhetne is akár annyira, hogy kizavart volna innen vagy mit tudom én. De nem. Azt hiszem, Dylen nem lenne ilyesmire képes. -Én is örülök. Jó volt látni téged.- pillantok vissza mosolyogva, majd kilépek az utcára és sóhajtok egy nagyot szemügyre véve a poharat. Most már, csak azt kell kitalálnom, mihez kezdek a számával? Fel fogom valaha hívni? Nem feltétlenül azért adta meg, hogy valaha is éljek a lehetőséggel. Ezen morfondírozva sétálok el a kocsimig és próbálok rájönni, milyen érzések kavarognak bennem emiatt a találkozás miatt. Nem mondhatnám, hogy valaha is elfelejtettem volna Dylent, hiszen van tőle egy csodálatos gyermekem. Ez a találkozás viszont... mostantól mindig az fog az agyamban kattogni, hogy mondjam el végre neki azt, amit már rég kellett volna és ahogybsej sejtettem, tényleg egész nap ezen morfondírozok, még akkor is, mikor Scottért megyek már a suliba...
Eve-re tett megjegyzésén csak mosolyogtam egyet, majd jött az én magyarázatom anyáról, ami furcsa mód még érdekelte is. -Persze…megmondom!-feleltem, majd jött a szituáció, miszerint mennem kellett dolgozni, ő megadta a számát, majd a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy én is felírtam a számom a pohárra amit aztán a kezébe nyomtam. Miután távozott, megálltam a kuka mellett kezemben a névjegyével, s latolgattam, vajon eldobjam e, ahogy a többi FBI-os névjeggyel tettem, aztán még is csak visszacsúsztattam a zsebembe, s folytattam a munkámat. A nap elég zökkenőmentesen telt el, szerencsére nem volt semmi katasztrófa, és kivételesen nem két műszakot kellett lenyomnom, így időben mehettem haza átöltözni, venni egy gyors zuhanyt, s elmélkedni azon, még is mi történt az univerzummal, hogy csak így ennyi idő után egymás elé dobott bennünket. Miután végeztem, segítettem anyának összekészíteni a táskákat, s közben elmeséltem neki a napomat, amihez persze nem fűzött hozzá sok mindent, csak mosolygott nagyokat, majd kiterelt az autóhoz, ahol aztán elfoglaltam helyem, majd beállítottam a kedvenc adóját, s a következő megállóhelyünk a bevásárló központ volt. Vettünk egy kocsit, majd bevettük magunkat a boltba, ahol persze az első út a kakaó legfontosabb hozzávalójáért vezetett, egy kis májva cukorért, hiszen otthon elfogyott, akár csak a kakaó, így aztán azt is venni kellett. A bevásárlás elég lazán telt el, sokat beszélgettünk, nevettünk, majd a megdöbbenés akkor következett be, mikor ismételten megpillantottam őt. Megvakartam fejem, majd pislogtam párat, hiszen egy kisfiú volt mellette. Megengedtem magamnak egy mosolyt, majd leemeltem anyának egy konzervet a polcról, s betettem a kosárba. -Kisfiam kellene még vennünk egy kis sajtot, csirkemellet…és…-elhallgatott, megmerevedett egy pillanatra, körbenézett, majd megcirógattam vállát. -Anya…jól vagy?-hangomban némi aggodalom csengett, hiszen semmi kedvem nem lett volna ismét magyarázkodni mindenkinek, hogy mi a helyzet, de szerencsére a következő pillanatban felém fordult, és elmosolyodott. -Persze Kincsem! Jól vagyok! –megöleltem, majd ő belem karolt, s elindultunk beszerezni a többi hozzávalót, mikor na kivel mentünk szemben? Na kivel? Bizony!! Caroline állt ott, mire anya kicsit gondolkodóba esett, majd kedves hangon szólalt meg.-Caroline? Hát tényleg te vagy?-arcán őszinte mosoly játszott, ám addig én eloldalogtam, s megszereztem a sajtot és a húst, s csak kicsivel később értem vissza, de még mindig ott álltak egymással szemben. -Kicsinek tűnik a város…-mormogtam az orrom alatt, miközben elmosolyodtam.
Szerencsémre a fiam jól nevelt, amit részben a szüleimnek, részben magamnak köszönhetek. Nyugodt szívvel elmehetek vele bevásárolni, mert nem hisztizik vagy dobálja magát, mint amiket néha szoktam látni egy-egy gyerektől, sőt. Kész móka és kacagás az egész, mivel ő is ügyesen segít, amit minden gyerek borzalmasan élvez. Épp egy doboz -szigorúan általa kiválasztott- müzlivel szalad oda hozzám, mikor kiszúrok az emberek közt két ismerős arcot, akik ekkor már egyenesen felénk haladnak. Más esetben -ha én vettem volna előbb észre őket- menekülőre fognám, de így már nem tehetem. Mára már másodjára találom magam kellemetlen helyzetben, ráadásul most nem csak Dylen, hanem az édesanyja is itt van. És Scott is! Atyaég! Most mit mondjak? -Mrs. Hawkins! De örülök, hogy látom!- mosolygok szeretettel teli pillantással és nem is gondolkozok azon, hogy megöleljem-e vagy sem. Már kerülöm is ki a kocsit, hogy finoman átöleljem a vékonyka asszonykát, majd Dylenre pillantok. -Úgy tűnik túl kicsi.- nevetem el magam, hiszen semmiképp sem szeretném, ha sértésnek venné, mert nem bánom, hogy ma találkoztunk immár kétszer is. Ez inkább, csak egy vicces megjegyzés, mint az övé. Kivéve, ha ő tényleg úgy érzi, hogy a háta közepére se kíván. Scottról már majdnem megfeledkezek, mikor megérzem, ahogy a kis kezét óvatosan a tenyerembe csúsztatja. -Kik ők, anyuci?- sutyorogja félve, de persze simán hallják Dylenék is, így fülig vörösödve -legalábbis érzem, hogy ég a fejem- pillantok Dylen édesanyjára. Magára Dylenre képtelen vagyok nézni, úgyhogy most feltűnően kerülöm is a pillantását. Vajon, mi járhat a fejében? Vagy inkább a fejükben. -Régi ismerősök édesem. Mutatkozz be szépen, jó?- unszolom finoman, mire elengedi a kezem és közelebb sétál hozzájuk. Előbb szemügyre veszi az elképesztően magas apját, végül a nagymamájára pillant. Csak épp, ő nem tudja, hogy akár így is nevezhetné őket. -Csókolom! Scott Teller vagyok!- mondja a maga kis hivatalos hangnemében és előbb a nagymamája, majd Dylen felé nyújtja a kis kezét. Akaratlanul is elmosolyodom azon, milyen aprócska hozzá képest, mégis nagyon vagány és egy picit be is párásodik a szemem a jelenet láttán, de inkább gyorsan köhintek egyet és megköszörülöm a torkom. Ha tudná, hogy most találkozik először a saját fiával... egy szörnyetegnek érzem most magam. -Bevásárlás a vacsorához?- kérdezem terelés képpen, tök feleslegesen lányos zavaromban, majd kezem finoman Dylen anyukájának vállára teszem és egy pillanatra elképzelem, mennyivel másabb lenne a viszonyunk, ha akkor rég nem lépek le. Te jó ég! Még csak nem is sejti, hogy van egy unokája! Hogy fogom elmondani nekik? Lehet, hogy rosszul lesz szegény, aztán meghal miattam vagy ilyesmi. ~Caroline... jó nagy szarba keverted magad...~ -Rég találkoztunk. Hogy van mostanság?- mosolygok rá kedvesen, Dylennel pedig még mindig kerülöm a szemkontaktust. Gyanítom, sokkolta ez a jelenet és azon töpreng, hogy ez most a kész átverés show vagy mi a franc? -Anya! Hozhatok három joghurtot? Tudod, amelyiket Amy és te is szereted!- kérdezi, mire még inkább elvörösödök, de inkább sietve magamra erőltetek egy vigyort és egy "persze, édesem" mondattal karöltve bólintok. -Imádja a dadáját.- fűzöm hozzá, még mielőtt még jobban kiakadnának, hogy talán van egy lányom is otthon...
Hogy még is mennyire kicsi a világ, azon lehetne órákat vitatkozni, hiszen mindenkinek más a véleménye erről az egészről. Elgondolkodhattam volna ezen, s órákig elmélkedhettem volna, de az események túlságosan felpörögtek. Anya arcára mosoly költözött, majd miközben viszonozta az ölelést szólalt meg ismét. -Ugyan… egyszer megbeszéltük, hogy tegezel! Mrs Hawkins az anyósom én Elen vagyok!-nevette el magát, majd tekintete rám emelődött, s csak megingatta a fejét, majd mikor a kisfiú szólalt meg, mosolya még kedvesebb lett ha lehet ilyet mondani. -Örvendek a találkozásnak Scott! Én Elen vagyok. Micsoda jólnevelt kisfiú!-mosolyodott el, majd végigmérte a kisembert miközben én is kezet fogtam a kisfiúval. -Szia Scott! Dylen vagyok…-finoman fogtam meg azt az apró kezecskét, hiszen nem akartam, hogy túl erős legyen a szorításom, s mielőtt még bármi kínost is hallhattam volna, elindultam a kisfiúval.-Tudod mit?! Veled tartok! –azzal ha hagyta, akkor csendesen bandukoltam mellette, s próbáltam kiválasztani egy olyan joghurtot amit szeretek, s anyának is választani valamit amit elkanalazgat. Közben Anya maradt, és beszélgetett Line-nel. -Úgy bizony! Sült csirke, krumplipüré, és párolt zöldségek, és persze egy kis almáspite.-elhallgatott, majd finoman megfogta Caroline kezét.-Gyertek el vacsorára! Szívesen látunk!! Nemleges választ nem fogadok el!! És persze Anya mindenre csak azután válaszolgatott, mikor eloldalogtam onnan, hogy semmiről se tudjak akkor és ott. Míg ő csevegett, én Scottal beszélgettem, s megvitattuk kinek melyik a joghurt a kedvence, s még segítettem is neki elvenni a polcról az ő kedvencét, amit kivételesen magasra tettek fel. -Jól vagyok… öregesen, de jól! Dylen vigyáz rám…-mosolyodott el, majd megfogta a kocsit, s felénk fordult, s alaposan megnézte magának a kisfiút, majd elmosolyodott.-Nagyon helyes kisfiú… és hogy hasonlít!!-azt persze már nem tette hozzá, hogy az apjára, csak egy sejtelmes mosoly költözött az arcára, s azért megkérdezte.-És az apja? Ő is itt van valahol? Közben elindultunk visszafelé a kisfiúval, majd bepakoltam a joghurtokat a kocsiba, majd zsebembe csúsztattam kezeim, s megálltam Anya mellett. Nem tudtam mit kellene mondanom neki, hogy kellene e kérdéseket feltennem vagy egyszerűen csak jópofizzak vele, így aztán csak maradtam csendben, s hagytam hogy Anya had beszélgessen vele egy keveset.
Tagadni se tudnám, mennyire hiányoztak mindketten, hiszen egykor a mindennapjaim részei voltak. Rengeteget beszélgettünk régen Elennel és mindig is úgy szerettem, mintha valami pótanyám lenne vagy ilyesmi, most pedig újra itt állnak előttem mindketten, és bár meglehetősen kényelmetlennek tűnt először a helyzet, mégis azt kell mondjam végül, hogy nagyon boldog vagyok. Nem beszélve arról, ahogy Elen fogad, hiszen rögtön rám pírit, hogy megbeszéltük már, tegezzem. Na de mikor volt az már? Akkor még imádott én pedig azt hittem, hogy azóta, mióta olyan csúnyán szakítottam a fiával, jobban utál, mint bárki mást a világon. -Bocsánat. Elen.- mosolyodok el, ahogy hangsúlyozom a nevét, majd felbátorítom kicsit a fiamat, hogy köszönjön és esküszöm, olyan kis vagány, hogy meg kellene zabálni. Soha nem gondoltam volna, hogy így fogom élvezni az anyaságot és bár régebben meglehetősen nehéz volt, nem csinálnám másképp. Ahogy Dylen közli, hogy vele tart, amíg beszerzi a kis joghurtját, Scott azért tanácstalanul rám pillant, mintha engedélyt kérne én pedig lágy mosollyal az arcomon bólintok. Tényleg, csak milliméterekre vagyok attól, hogy elbőgjem magam itt a bolt közepén. Elen eközben elmondja mi is lesz a vacsora és meglepetésemre még meg is hív minket, ami borzasztóan jól esik, csak épp nem hinném, hogy jó ötlet. Az asztalnál úgyis előkerülnének a kényelmetlen kérdések és még ki tudja, mennyi olyan téma, amikről nem biztos, hogy jó lenne beszélgetni. Aztán eszembe jut, hogy Elen beteg és amúgy is közli, hogy nem fogad el nemleges választ, de még mindig ott van egy aprócska bibi. -Nem hiszem, hogy Dylen örülne neki.- húzom el kissé a számat, miközben az említett személy felé pillantok, aki olyan édesen el van a fiammal -fiunkkal-, hogy gondolatban már cseppfolyós lettem és szétfolytam a járólapon. Ha ez a beszélgetés nem lenne már így is épp elég kellemetlen, Elen megdicséri a kisfiamat -amivel nem is lenne probléma-, de aztán mellékesen hozzáfűzi, hogy mennyire hasonlít, én pedig kis híján sokkot kapok. De hát mit is képzeltem? Nem most jött le a falvédőről és, ha valaki jobban megnézi magának rájön, hogy kiköpött Dylen. Csak abban reménykedem, hogy az apjának nem lesz ez ilyen egyértelmű. Vagyis, hogy eszébe se jut a lehetőség, hogy az övé. Scott eközben megállás nélkül csicsereg, ahogy szokott -feltételezem, hogy a kedvenc szuperhőseiről mesél-, én pedig nyelek egy nagyot Elen kérdése hallatán. Hazudhatnék is, de minek? Egyértelmű lenne, hogy kamuzok, Elen pedig nem érdemelné meg, hogy megpróbáljam átverni, így végül sokatmondóan rápillantok és megfogom a kezét. Épp elég ideig titkoltam már el előle, szóval ideje, hogy legalább ő tudjon róla, ha Dylen még nem is. Hang nélkül kommunikálok. Pillantásommal próbálom elmondani mennyire sajnálom, hogy nem mondtam el és, hogy borzalmasan szégyellem magam, ráadásul most már végképp képtelen vagyok visszatartani azt a régóta kikívánkozó könnycseppet, szóval inkább csak hagyom, hogy végig szaladjon az arcomon. -Közelebb van az apjához, mint valaha.- mosolyodok el gyengéden, miközben óvatosan megszorítom a kezét, de észre veszem, hogy Dylen és Scott már visszafelé jönnek, így sietve letörlöm a könnycseppet az arcomról és megköszörülöm a torkom. -Sikeres volt a joghurt szerző akció?- vigyorgok a fiúkra, de látva Scott boldog arcocskáját, már tudom, hogy igen. Ráadásul abban is biztos vagyok, hogy jól esett neki Dylen közelsége, hiszen nincs apja. Hiába, hogy én itt vagyok, egy férfi mégis csak férfi. -Igen. De a polcról Dylen vette le, mert ő sokkal de sokkal nagyobb, mint én.- neveti el magát, miközben felpillant az apjára, én pedig szelíden rámosolygok most először azóta, hogy így összeakadtunk itt a boltban mindannyian. Nem igazán tudok semmit se kiolvasni a tekintetéből, szóval inkább várok, míg Elen esetleg szóba hozza a vacsit. Na arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog hozzá szólni, mert amennyiben nincs ellenére, elfogadom a meghívást. Egy estével, amit az unokájával tölthet tartozom Elennek.
Azért nem ejtettek a fejemre, s feltűnt pár dolok az aprósággal kapcsolatban, de úgy éreztem nem az én dolgom ezt közölni senkivel sem, hogy nézzd már, a kissrácnak pont olyan a mosolya mint az enyém! Hogy nézd már ugyan ott vagy anyajegye ahol nekem! Szóval úgy döntöttem betudom véletlennek, és elkerülöm azt, hogy a bolt kellős közepén üljek le, és bambuljak néhány pillanatig mielőtt kérdéseket teszek fel. Míg mi oda voltunk a joghurtoknál, Anya beszélgetett kicsit Carolinnal. -Dylen ebbe nem szól bele! Eljöttök, eszünk egy jót, Ti meg Beszélgettek!-hangjában ott égett a nem tűrők ellentmondást hangzás, majd megpaskolta Caroline kezét, aztán felénk pillantott mosolyogva, majd megkapta a választ, amiből még világosabbá vált számára a dolog. -Nem foszthatod meg ettől Kedvesem! Beszélnetek kell! –ezek után értünk vissza, s úgy éreztem, nem itt és nem most kell feltennem kérdéseket neki. Vettem egy nagyobb levegőt, majd csókot nyomtam anya homlokára, majd megtámaszkodtam a kocsi oldalán, s elmosolyodtam Scott válaszán. Persze nem mondtam rá semmit, csak mosolyogtam, majd ismételten Anyára pillantottam. -Meghívtam őket vacsorára!-anya arcára mosoly költözött, lélektükrei felragyogtak. Hát még is ki vagyok én, hogy mindezt megvonjam tőle? Így aztán egy mosoly költöztettem arcomra, s kérdőn pillantottam Caroline felé. -Nos, akkor hét környékén várunk titeket!-előszedtem egy papírt anya táskájából, s egy tollat, majd felírtam rá a címünket, s odaadtam neki.-Pontosak legyetek!-azzal elindultam a gyümölcsöspulthoz, s szereztem némi almát, barackot, majd betettem őket a kosárba. -Látod! Nem lesz baj!-mosolyodott el, majd megcirógatta Caroline vállát, majd a kisfiú fejét, s tovább indultunk, miközben elmondta nekem is mi lesz a mai menü, s hogy örülne neki, ha segítenék neki elkészíteni a kaját, s persze ez alap volt, így kérnie sem kellett volna. Enyhe gyomorideget éreztem, s próbáltam a lehető legnyugodtabb maradni, hogy azért ne legyek idegroncs. Rég történt az a szakítás, s eléggé megviselt a dolog, de túléltem, túltettem magam rajta, s most eljött az a pillanat, amikor talán lehet önteni azt a bizonyos tiszta vizet a pohárba. Fizetés után bepakoltunk a kocsiba, segítettem Anyának beszállni az autóba, majd magam is betelepedtem, s meg sem álltunk hazáig, ahol Anya némi pihenés után, nekikezdett a munkának, hogy időben elkészüljünk a vacsorával.
Mi meg majd beszélgetünk? Azt gondolja Elen, hogy majd nyugisan el tudunk beszélgetni? Hiszen, ha részemről nincs is harag, ez nem biztos, hogy Dylenre is igaz. Mi van, ha azóta is van benne tüske és rohadtul nem akar velem semmiről se beszélgetni? Oké, hogy a kávézóban váltottunk pár szót, de az mind csak hétköznapi dolog volt. Olyasmi, amiről bárkivel elbeszélget az ember, ha találkoznak véletlenül. -Tudom, csak fogalmam sincs, hogy kezdjek bele. Ezért nem mondtam el eddig se és nem könnyebb az idő múlásával sem. Meg fog gyűlölni, ha nem utálna már így is eléggé.- sutyorgom idegesen, de aztán végül Dylenék visszaérnek és inkább mellőzöm ezt a beszélgetést. Nem örülnék, ha Dylen meghallaná, mert, ha valamit nem akarok az az, hogy így tudja meg. Bár az is lehet, hogy már így is gyanakszik. -Rendben, hétre ott vagyunk! Sziasztok addig is!- intek mosolyogva, miközben megfogom Scott kezét, zsebre dugom a kis cetlit és a bevásárlókocsival elindulok még össze szedni azt a pár holmit, ami kell. Közben persze Scott folyamatosan duruzsol, ahogy szokott, de szégyen szemre akármennyire próbálok rá figyelni, nem megy. Dylenen töprengek és az édesanyján. Vajon, tényleg a ma estét kellene arra áldoznom, hogy elmondjam neki az igazat? Hiszen, Elen olyan boldog volt. Nem akarom, hogy veszekedésbe torkolljon az este, már pedig, ha szóba kerül ez az egész, úgyis az lesz belőle. Ennek ellenére izgatottan ülök be a kocsiba végül, Scott pedig már előre azon ujjong, hogy vacsizni megyünk a magas bácsihoz. Oké, nem sűrűn szoktunk másokhoz menni vendégségbe, így meg tudom érteni, hogy nagyon várja. Ha viszont tudná, amit én, akkor legalább annyira izzadna a tenyere, mint nekem. Már-már remegve lépkedek fel hét óra előtt öt perccel az ajtóhoz vezető lépcsőn, de nyelek egy nagyot és igyekszek összeszedni magam. Szegény Scott szólni se mer, ha talán túlságosan szorítom a kezét, mert vagy nem is figyel rá az izgatottságtól, vagy csak én képzelem, hogy nagyon szorítom. Utoljára még végig pillantok magamon és lesimítgatom a térd fölé érő ruhám alját, mire Scott mosolyogva felpislog rám. -Nagyon csini vagy anyuci! Nem láttalak még ebben a ruhában!- szorítja meg picit a kezemet én pedig hálásan elmosolyodok és lehajolok, hogy egy puszit adjak a homlokára. Ezek után lesz végül annyi erőm, hogy megnyomjam a csengőt, mely a Für elise dallamait játsza. Nagyot fújtatok, megigazítom némi fejrázással a frizurám és megköszörülöm a torkom. Irányomba érzett szánalommal veszem tudomásul, hogy tetszeni akarok Dylennek, ezért vettem fel ezt a türkiz kék ruhát és ezért is izulok ennyire. Miért is ne akarna az ember lánya tetszeni a gyereke apjának? Hátha így kevésbé akar majd megölni.
Anya nem mondott azokra a szavakra semmit, csak megingatta a fejét. Mindenkinél jobban ismert, s tudta, a reakcióm nem lehet annyira vészes, hogy erre fel kelljen készítenie a lányt. Míg ott álldogáltam mellette, elgondolkodtam, hogy kerek perec rákérdezek, hogy mi a helyzet akkor, de mégis magamban tartottam, s inkább annyit közöltem, hány órára várjuk őket. Persze Anya ragaszkodott hozzá, hogy vegyünk egy kis meglepetést a kisfiúnak, hiszen bizonyára örülne neki, majd haza indultunk, ahol persze nekikezdtünk a munkálatoknak. Én beadtam neki a gyógyszereket, ő pedig nekiállt az étel elkészítésének, amiben persze segédkeztem, s mikor végre elkészült minden, csókot nyomtam anya homlokára, s elmentem egyet futni, majd mikor visszaértem, körbe kémleltem, kell e még valamit pakolni, de mindent a lehető legtökéletesebb rendben találtam, ami arra engedett következtetni, hogy Anya tökéletesen érzi magát a mai napon. Kicsivel később, elmentem zuhanyozni, majd magamra öltöttem egy farmert és egy inget, majd mikor leértem, megszólalt a csengő. -Kicsim, enged be a vendégeinket kérlek!-szólt anya, miközben a fülbevalóját tette éppen befelé. -Nahát Anya!! Milyen gyönyörű vagy!-léptem oda hozzá, majd puszit nyomtam arcára, amit viszonzott, majd megcirógatta a karom, s csak eztán mentem az ajtóhoz, s nyitottam ki. -Sziasztok!-elmosolyodtam, s finoman végignéztem rajta, s elkönyveltem magamnak, igazán kitett magáért.-Milyen csinos vagy! Gyertek beljebb!-félreálltam az ajtóból, hagytam had lépjenek beljebb, majd bezártam mögöttük az ajtót. -Caroline! Scott!! Gyertek beljebb!! Foglaljatok helyet! Hamarosan tálalom a vacsorát!-anya mosolygott, s vissza is ment a konyhába, hogy kitegye a tányérokat, amiket már előzetesen leszedtem neki, hogy még csak a nyújtózkodás gondolata se forduljon meg a fejében. Odavezettem őket a nappaliba, majd megmutattam merrefelé van a fürdő. Kicsit ideges voltam, s rám fért volna valami ital, s mintha Anya csak megérezte volna, egy tálcát hozott, megrakva kakaóval, amiben ott úszkáltak a mályvacukrok. Letette az asztalra, majd én elvettem egyet, aztán odaléptem Scotthoz. -Szereted a kakót?-kedves mosoly jelent meg arcomon, miközben leguggoltam mellé, hogy ne legyek annyira magas, s a szemembe tudjon nézni. Ha igen választ kaptam, hát a kezébe adtam a bögrét, majd felkeltem, s elvettem egyet magamnak is, aztán egy kis csomagot vittem oda a kisfiúnak. -Anyával úgy gondoltuk, örülnél egy kis meglepetésnek.-azzal felé nyújtottam a csomagot, amiben képregények voltak, s egy akció figura, amit remélhetőleg szeretni fog. Emlékeztem, hogy én az ő korában odáig voltam a szuperhősökért, s én is olyan akartam lenni. Szuperhős, aki életeket ment meg. -Foglaljatok helyet!-azzal mentem, s segítettem Anyának, majd mikor végeztünk, mi is leültünk az asztalhoz.[/i]
Dylen mosolyogva nyitott nekünk ajtót és nem tudtam nem észre venni, ahogy végig mér. Egy pillanatra még zavarba is jöttem a pillantása miatt, de azért kinyögtem egy "Szia Dylen"-t, ahogy Scott is, majd a bók hallatán megnyugodtam, mert ezek szerint nem volt rossz választás az a ruha. -Köszönjük.- mosolyodom el az invitálás hallatán és magam elé tessékelve Scottot beljebb is sétálunk a lakásba, amit alaposan végig is mérek tekintetemmel. Elképesztően otthonos és kellemes hangulatú lakás, ami azt hiszem, főleg Elennek köszönhető. Mindig is jó ízlése volt bútorok és dísztárgyak terén, így most sem okozott csalódást, ráadásul elképesztően csinos volt. Meghatott a tudat, hogy ez a mi tiszteletünkre szól. -Szia Elen! Nincs szükséged segítségre? Szólj nyugodtan!- ajánlom fel mosolyogva és bár, már visszasétált a konyhába, tudom, hogy hallja jól az ajánlatot. Közben persze követem Dylent a nappali felé, ahol Scott már neki is látott kíváncsian nézelődni, én pedig, csak mosolyogva figyelem őket. Idő közben Elen hoz be nekünk pár kakaót, amin nem tudok nem elmosolyodni. Mindig is ilyen kedves és törődő nő volt, s ettől a gondolattól, csak még inkább azon agyalok, mennyivel másabb lett volna ez a hat év, ha ők is jelen vannak. Elen csodás nagymama lett volna és lehet még, ha sikerül elmondanom valaha Dylennek, hogy mi is a helyzet. -Igen, nagyon szeretem! Anyuci is mindig csinál nekem!- ujjong Scott, ahogy Dylen leguggol hozzá és kakaóval kínálja én pedig, már akkor biztos vagyok benne, hogy ezzel a kakaóval örökre megnyerte magának. Scott imádja a kakaót és abból kiindulva, amit látok, ez Dylenre is igaz. Le sem lehetne tagadni, hogy közük van egymáshoz, bár... melyik gyerek ne szeretné a kakaót? -Meglepetés?- pislog nagyokat Scott, majd leteszi óvatosan a kakaót a kis asztalkára és már nyúl is a csomagért, amit ugyanúgy bont ki, mint minden gyerek: sietősen, izgatottan és darabokra cincálva. -Ne dobáld szét a csomagokat kicsim, jó?- szólok oda mosolyogva, hiszen cseppet sem örülnék, ha plusz munkát csinálni itt Elennek vagy Dylennek, de persze, ha úgy adódna, hogy papír fecnik maradnának itt-ott, összeszedném én. Ennek ellenére igyekszem úgy nevelni mindig Scottot, hogy ne hagyjon sehol se szemetet maga után. -Anya! Anya! Egy superman figura és egy csomó képregény! Nézd!- szalad végül oda hozzám, hogy megmutogassa az új szerzeményeit, mire én hálásan felpillantok Dylenre, miközben a kisfiam darálni kezdi, mennyire menő superman és, hogy mikor fogunk olvasni a képregényekből. -Köszönöm, köszönöm, imádom!-ugrál oda Dylenhez, miközben ezer wattos vigyor ragyog az arcán és teljesen fel van pörögve. Semmi mástól nem tud ilyen ujjongó lenni, mint a szuperhősöktől, de azt hiszem, ez egy igazi fiús dolog lehet. -Köszönd meg Elen néninek is! Tőle is kaptad.- mosolygok rá, mire elindul arra, amerre Elen eltűnt az imént és a nappaliig hallatszik, ahogy hangosan hálálkodik és közli, hogy mennyire tetszik neki az ajándék. Csak ekkor jut eszembe, hogy az én táskámban is lapul két apróság, amit Dylennek és Elennek szántunk. Ahogy visszaér Scott, oda is hívom, hogy halkan sutyorogva elmondjam neki, mi is a teendő. A két kis ajándékkal vissza is szalad a konyhába én pedig a nappaliból hallgatózok, miféle felvezetést is mond az ajándékok mellé. -Ezeket anyuval csináltuk nektek.- adja oda előbb Elennek a kis fehér valamint lila gyöngyökből készült karkötőt, melyen egy apró ezüst színű angyalka is van, majd Dylennek is át adja a jóval férfiasabb, fa gyöngyökből készült apróságot, majd miután sikeresen teljesítette az akciót, már siet is vissza hozzám a nappaliba és a kakaójáért nyúl, ahogy én is az enyémért. Kissé zavarban van, látom rajta, hiszen számára mindketten idegenek, mégis nagyon jól nevelten viselkedik. Ráadásul a szuperhőssel, amivel most is épp szöszmötöl, teljesen levették a lábáról. Akármelyikőjük is találta ki, hogy ilyesmi ajándékkal lepjék meg, bele trafáltak.
Nem voltam olyan szószátyár, mint ahogy szerettem volna lenni, hiszen szinte megnémultam, s csak pislogtam nagyokat Caroline-re, majd Scott-ot látva mosoly költözött arcomra, s elhatároztam, megfogom mutatni neki az én gyűjteményem, amit eddig nem sokan nézhettek meg, de ha már annyira lelkes volt, és aranyos, nem hagyhattam annyiban a dolgot. Közben Anya elintézte, hogy Lin maradjon szépen a seggén, s ne akarjon dolgozni akkor, amikor ő van vendégségben, én meg mosolyogva figyeltem a kisembert, aki lelkendezett a képregénynek, s a figurának. -Igazán nincs mit! Örülök, hogy jól tippeltem!-villantottam egy mosolyt felé.-Később, ha ettünk, megmutathatom az enyéimet!-kacsintottam rá, majd mikor megkaptuk a kis ajándékot, elmosolyodtam, s első dolgom az volt, hogy feltegyem a kezemre, ahogy csak anyának is. -Köszönöm! Nagyon szép!-odalépett anya a kisfiúhoz, s adott neki egy puszit, s még meg is ölelte, majd ugyan így tett Linnel is, majd összefonta karjait mellkasa előtt, s úgy pillantott rám. -Köszönöm szuper ajándék!-megkócoltam kicsit a haját, majd Linre emeltem tekintetem, de nem léptem oda hozzá, hogy bármit is tegyek, csak a szokásos kedves pillantás, és mosoly volt az amit kapott a köszönet mellé. Ha letelepedtek az asztalhoz, mi is csatlakoztunk hozzájuk, majd Anya Lin elé tolta a merőkanalat, és a többi dolgot, hogy előbb szedjen ő magának, én addig elhelyezkedtem, s hatalmasat kortyoltam a kakaómból. Nem tudtam mit is kellett volna mondanom, csak ültem ott, s figyeltem a kisfiút, az örömöt a szemeiben, és az imádatot, amivel a figurára tekintett. Hogyha ránk került a sor, szedtem Anyának, majd magamnak is, aztán eloldalogtam egy pillanatra, hoztam a gyógyszereit, amit be kellett vennie, hiszen nem lenne kellemes ha akár egy pillanatra is elfelejtene bármelyikünket. Örültem, hogy jelenleg jó kedve van, és a napja is hasonlóképpen alakult, s ma egy pillanatra sem felejtette el ki is vagyok. Hallgatag voltam, nem tudtam mit kellene mondanom, vagy éppen milyen kérdéseket kellene feltennem, helyettem inkább anya volt az, aki beszédesebb lett. -Mesélj Kedves! Hogy alakultak a dolgaid mióta nem találkoztunk?-kérdezte két falat között, majd letette villáját, s türelmesen várakozott a válaszra, én pedig felkeltem, hoztam néhány poharat, a kedvenc szuperhősös bögrém Scotthoz vittem, letettem elé, s töltöttem neki egy kis tiszta gyümölcslevet, amit anya készített, majd magunknak egy kevéske bort. Anya nem szerette, de a gyógyszerek miatt amúgy sem ihatott volna. -Kisfiam kérlek hozd be a pitét! Felkeltem, ismét, finoman megszorítottam a vállát, majd kimentem a konyhába , felnyaláboltam a pitét, tányérokat, evőeszközöket, és a kést, s gyakorlott biztos mozdulatokkal vittem ki, majd tettem le az asztalra, s ültem vissza helyemre. Elgondolkodtam, vajon mit is mondhatnék, vajon mivel is kellene előrukkolnom. Vajon kérdezzem meg hol a férje, ha éppen akad neki, vagy tegyem szóvá, hogy mennyire hasonlít rám a kiskölyök... nem vagyok vak, feltűnt a dolog, de a fejemre nem ejtettek, így inkább hallgattam, s talán majd egyszer kérdezek rá, mikor Scott nem lesz a közelben...bár ahogy a terveket ismerem, semmi sem úgy alakul majd ahogy azt elképzelem. -Ki kér pitét? Anya csinálja a legjobb pitét a környéken!-villantottam egy mosolyt, majd összeszedtem a tányérokat, eltettem oldalra őket, s elkezdtem felvágni a pitét.
Scott jól érzi magát, ez kétségtelen, amihez nagyban hozzájárult az ajándék is a nagy ujjongás ellenére viszont jól viselkedik, amire igen büszke vagyok, hiszen annak ellenére, hogy egyedül nevelem, azt hiszem, elég jó munkát végeztem. Sosem szokott tiszteletlen vagy szemtelen lenni és nem szokása fel-alá futkosni se. Mázlim van ezzel a kiskölyökkel, annyi szent. -Anya sosem érti, miért szeretem ezeket. Mindig mondom, hogy ez fiús dolog, mert Pete, az osztálytársam is gyűjti meg még egy csomóan mások is és mind fiúk!- fecseg aranyosan Dylennek én pedig az engem illető résznél mosolyogva szemet forgatok. Tényleg soha nem értettem, mit esznek ezeken a kis újságokon, de talán soha nem is fogom érteni. Ez olyan lehet, mint a lányoknak a Barbie baba. -Reméltük, hogy tetszeni fog. Mióta az oviban csináltak ilyesmit, azóta mindenki kap karkötőt.- nevetem el magam, hiszen talán ez meg egy picit lányos elfoglaltságnak nevezhető, Scott mégis nagyon élvezi ügyes is. Úgy gondoltam, a kézügyességének jót tesz ez még, ha lányos dolog is. Végül elérkezik a vacsora ideje én pedig most is, mint évekkel ezelőtt, el kell könyveljem, hogy Elen remekül főz, bár úgy sejtettem, mostanában talán Dylen is sok mindenben segít neki és talán a vacsorához is bőven van köze. Biztos vagyok benne, hogy mostanra ő is megtanulta a recepteket és könnyen elkészíti bármelyik fogást. Sokat tanulhat az ember, mialatt ápol valakit, hiszen rákényszerül, hogy megtanuljon bizonyos dolgokat. A kínos csendet, amire már a meghíváskor is számítottam, Elen töri meg végül egy felém intézett kérdéssel. Nem igazán éreztem szükségét, hogy épp magamról avagy magunkról meséljek de azt is megértem, ha Elent érdekli az életünk. Főleg, miután ma döbbent rá, hogy a mellettem falatozgató kisfiú az unokája. -Elég sok minden történt azóta, mint láthatod -pillantok mosolyogva Scottra-, és hála az égnek minden rendben halad. Ügynök lettem idő közben, nem rég helyeztek át ide, a szolgálati lakás igazán remek és Scottnak is megtetszett a suli.- foglalom össze a lényeget, miközben olykor-olykor Dylenre sandítok és akaratlanul is elgondolkozok azon, hogy vajon akkor is így alakult volna-e minden, ha mellette maradok. Hiszen, ha segítettem volna neki ápolni Elent, mostanra már ügynök lehetne, bár akkor meg én nem lennék az FBI-nál. Nem tudom és ez már soha nem is fog kiderülni, de az biztos, hogy furdal a lelkiismeret. -Igazán csodás ez a vacsora Elen, bár ez nem meglepő. Mindig is imádtam a főztödet!- mosolygok rá szelíden, közben jó pár náluk töltött napom avagy estém emléke eszembe jut. Nem értem, miért van egy ilyen csupaszív nő, mint ő, ilyen állapotban. Ha van Isten, akkor ritka nagy szadista lehet. -Piteee! Én kérek! Imádom a pitét!- ujjong mellettem Scott, de a pillantásomból, amit felé küldök már érti, hogy a pite előtt meg kell ennie a vacsorát. Nem is kezd el vitatkozni, hiszen van köztünk egy egyezség: ha megeszi a vacsit, akkor kap desszertet. -Mindenképp kérek én is, de ... hagy segítsek!- állok fel a helyemről, hogy a már üres tányérokat, melyeket Dylen félre tett, felnyaláboljam és kivigyem a konyhába, hogy ő nyugodtan lepakolhassa a pitének hozott tányérokat és evőeszközöket. Tudom, ezért még úgyis le fog tolni Elen, de miért ücsörögjek úgy, mint egy dáma, mikor segíthetek is? Régen is mindig segítettem, akkor most miért ne tenném, még, ha el is telt jó pár év? Oké, hogy már nincs köztünk semmilyen kapcsolat, nem is beszéltünk évek óta, de attól ők még mindig fontosak nekem és azok is lesznek. -Nagyon jó az illata!- hallom Scott áradozását, miközben az egyik szabad pultra pakolok mindent és szívem szerint, még mosogatni is neki állnék, hogy azzal is kevesebb gondjuk legyen majd miattunk.
Elnevettem magam, majd megingattam fejem, s úgy pillantottam Caroline-ra. -Nem...ezt a lányok sosem értik meg...de hiszed vagy sem, van olyan lány, aki nagyon szereti a képregényeket, és ő is gyűjti ezeket a figurákat. - magyaráztam, majd kis idővel később hozzá tettem. - Ha szeretnéd, vacsora után, megmutathatom az én gyűjteményem!- elmosolyodtam, majd pillantásom az anyjára emeltem. Nem mondom, hogy furcsa volt, de a kiskölyök annyira hasonló volt hozzám, hogy egyre jobban fogalmazódott bennem a kérdés, vajon tényleg nincs e hozzá valamiféle közöm. Anya végig kedvesen viselkedett, s szerencsére nem jött elő rajta az a fránya betegség, s nem felejtette el egyik pillanatról a másikra, még is kik vannak körülötte. Bele sem akartam gondolni, mennyi ideig tartana elmagyarázni a kiskölyöknek, hogy miről is van szó, s miért nem emlékszik rá a néni, aki egész eddig olyan kedvesen viselkedett vele. -A legjobb ajándék amit maga készít az ember. -mondta Anya mosolyogva, majd megsimította a karom mikor mellé léptem, hogy letegyem a pitét az asztalra. - Köszönöm! Most már Dylen is sok mindent el tud készíteni...- magyarázta, majd vett egy nagyobb levegőt, s megingatta a fejét, mikor Line kiment, s kivitte a konyhába az edényeket. Persze közben beszélgettek, Line elmondta röviden és tömören mi történt vele, majd jött ismételten a hallgatás, s mikor Scott is befejezte a vacsorát, hát vágtam neki is egy szeletet a pitéből, s elé csúsztattam. Nem kértem rá engedélyt, hol ott lehet meg kellett volna tennem, ám a tény, hogy a kis srác megevett mindent, ami elé lett téve, arra engedett következtetni, hogy egy szelet sütemény belefér. -Én is nagyon szeretem! A fahéjas szilvás a favorit, de az almást is szeretem! Ezeknek mindig karácsony ízük van! -villantottam egy mosolyt, majd letettem magam a helyemre, s kiosztottam a pite szeleteket. Anyán láttam, hogy egy cseppet fáradt, de lelkes, hogy végre nem csak ketten töltjük el az estét. Talán bele kellett volna gondolnom, mi lett volna akkor, hogyha együtt maradunk, és nem veszünk össze. Talán el kellett volna azon is gondolkodnom, hogy talán akkor már rég házasok lennénk, s talán akkor könnyebben mennének a mindennapok. Sok mindent feladtam, de nem bántam meg. Anya annál sokkal fontosabb volt a számomra. Számomra ő jelentette a családot, s hiába tudtam, hogy merre van az apám, vagy a nagyszüleim, nekem akkor is csak ő volt. Gondolat menetemből Anya hangja szakított ki. -Mond csak Kedvesem, holnap is dolgozol? Dylen holnap szabadnapos… beszélgethetnétek kicsit. - ekkor szakadt ki belőlem a köhögés, hiszen majdnem megfulladtam attól az alma darabtól, amit a számba vettem. Gyorsan felkeltem, s kimentem a konyhába, hogy egy pohár vízzel öblítsem le az almát, hogy a gondolata is messzire illanhasson annak, hogy én mindjárt megfulladok attól a kis darab almától. Mikor visszanyertem a megfelelő színem, visszaballagtam hozzájuk, s megálltam az asztal mellett, hogyha Scott befejezte az evést, hát elvezessem az odalent található szobába, ahol ezeket a figurákat, és a képregényeket tartottam. -Ha Édesanyád megengedi, akár el is vihetsz párat! Ősrégi példányaim is vannak! - kacsintottam, majd kinyitottam az ajtót, s hagytam had lépjen be a kis „denevér barlangomba”.
Igaza van Dylennek. Én se tudnám soha megérteni, hogy tudnak a srácok ezekért az újságokért ennyire megveszni. Manapság vannak ugye DC vagy Marvel filmek is, amiket még én is szeretek megnézni, főleg, mert olyankor Scott kisebb előadást tart nekem arról, hogy ki kicsoda, kinek a kije és egyebek, valamint, ha az ember elengedi a fantáziját, eléggé élvezhető filmek is. Ezen kívül viszont nem tudnak érdekelni. Nem tudnék visítozva ujjongni, mikor előkerül egy régi eredeti darab, de ők... -Van gyűjteményed? Naná, hogy szeretném megnézni!- csillan fel Scott szeme és azt hiszem, most fog csak elő jönni belőle az igazi, vagány énje. Mert egyébként az ám. Igazi, vagány kiskölyök, csak épp eleinte meg szokta húzni magát. Most viszont, hogy Dylenben partnerre talált, már semmi nem tarthatja vissza. Ami viszont a leginkább meglep az az, hogy Dylen milyen remekül szót ért vele. Pedig kétlem, hogy sok gyerekkel lenne dolga mondjuk a munkahelyén vagy akárhol, mégis, annyira jól kezeli Scottot, hogy megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán köze van ehhez a genetikának is. Talán, a zsigereikben van, hogy szót értsenek egymással vagy a fene tudja. -Ahogy emlékszem, nálatok mindig, minden pite csodás volt.- mosolygok Elenre, de amint Dylenre pillantok, kicsit elszontyolodok. Hiszen, én vetettem véget azoknak a régi szép időknek, annak ellenére, hogy olyan jól megvoltunk. Imádtam náluk lenni, mert már az elejétől kezdve szinte természetesnek éreztem a közeget és Elen se volt velem soha ellenszenves. Ami pedig Dylent illeti... senki nem értett még meg soha úgy, fél szavakból, mint Ő, de persze azóta sok idő eltelt. Akkoriban tényleg tudta mindig, hogy mi jár a fejemben. Elen kérdése rángat végül vissza a valóságba, mikor konkrétan, céltudatosan rákérdez, hogy holnap ráérek-e, mert Dylen szabadnapos. Ő persze erre, szinte fulladozni kezd, én pedig akaratlanul is elnevetem magam, majd amíg Dylen a konyhában van, közelebb húzódok Elenhez. -Kétlem, hogy két napot egymás után velem akarna tölteni. Épp elég volt neki ez a mai sokk, hogy összefutottunk, nem gondolod?- suttogom halkan Elennek, ugyanakkor azt is nagyon jól tudom, hogy miért is szeretné, ha találkoznánk kettesben. El kell neki mondanom. Most már én is tudom és bár fogalmam sincs, hogyan kezdenék bele, de valahogy majdcsak kinyögném az igazat. -Persze, ha neki megfelel, éppenséggel holnap ráérek.- mondom már jóval hangosabban, mikor Dylen visszatér a konyhából, közben óvatosan felé sandítok. Nem igazán tudok rájönni, hogy mit érezhet velem kapcsolatban. Dühöt? Gyűlöletet? Esetleg teljesen semleges? Vagy, talán maradt némi finom érzelem régről? Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy pár éve szeretett, efelől sose volt kétségem. -Biztosan megengedi majd és vigyázni fogok rájuk, ígérem!- emeli fel a kis kezét, mintha igazi esküt tenne, majd izgatottan várja, hogy Dylen kinyissa az ajtót. Nekünk csajoknak pedig, amíg a fiúk a titkos kis szobában olvasgatnak, legalább van egy kis időnk csacsogni. -Mit gondolsz? Sejt valamit?- pillantok Elenre, hiszen mégis csak ő az anyja. Ha valaki jól ismeri Dylent, az csakis ő lehet.
-Persze hogy van! - villantottam egy mosolyt, persze nem azon nyomban indultam el vele arrafelé. Mindennek megvolt a maga menete. El kellett fogynia a vacsorának, majd jöhetett a pite, ami szokás szerint istenien sikerült, s Anya keze munkáját dicsérte. Kedves mosollyal arcomon pillantottam anyára, majd elégedetten nyugtáztam, hogy valóban istenien sikeredett, s nem csak az illata volt tökéletes. Aztán én ismét kimentem, s ők ismételten beszélgetni kezdtek. Dehát mi mást is tehettek volna, hogyha egyszer rég nem találkoztak? Meg aztán én magam sem mondhattam azt Anyának, hogy maradjon csendben. Anya nem felelt semmiz, csak megingatta fejét, majd mikor elcsíptem a beszélgetés többi részét, s végre kaptam levegőt rendesen, ittam egy korty vizet, majd bólintottam. -Miért is ne… - megvontam a vállam, majd megengedtem egy mosolyt magamnak, s elindultam Scott-al a szobába, ahol ezer meg egy képregény kapta meg az őt megillető helyet. -Szóval… van itt minden, ami csak kellhet ahhoz, hogy mindent tudhass a kedvenc szuperhősödről… van akár egy képregény könyvem, amiben a komplett történet benne van! Ha megígéred, hogy vigyázol rá… kölcsön adom neked! - mosolyodtam el, miközben levettem a könyvet a polcról, s leguggoltam elé, majd átadtam neki a könyvet. Ha elvette felegyenesedtem, s hagytam had nézzen körbe, miközben nekitámaszkodtam a falnak, s karba tettem a kezem, s ha volt kérdése, hát válaszoltam neki. Anya közben odakint elpakolta a felesleges dolgokat. -Sosem volt buta fiú. - felelte elmosolyodva, majd felsóhajtott.- Nyilván tovább lát az orránál, és feltűnnek neki apróságok,de úgy hiszem nem fog rákérdezni. - elmosolyodott, majd egy bögre teát adott Caroline kezébe. Odabent csendesen várakoztam, majd ha Scott felkapta azt amit szeretne, s kivezettem a szobából. Figurákat nem adtam oda neki, ahhoz azok túl régiek, s értékesek voltak a számomra. Talán egyszer majd adok neki egyet, ha jónak látom. Odakint nem mondtam semmit senkinek, csak mosolyogva ültem le a kanapéra, s figyeltem a kisfiú boldog arcocskáját. -Szóval… akkor holnap találkozunk...hánykor, és hol? - vontam fel a szemöldököm, miközben előszedtem a mobilom, hogy meglessem van e valami programom a holnapi napra, de akkor még csak meghallgatásra sem voltam hivatalos. Ismét elvettem egy szelet pitét, majd nekidőltem a konyhapultnak, s enni kezdtem. Nem voltam valami szószátyár, s nem tettem fel nyilvánvaló kérdéseket, hiszen úgy éreztem, ezt az egészet nem a kis srác előtt kell megbeszélnünk. Nem kellene kérdőre vonnom, s olyan kérdéseket intéznem hozzá, ami aztán konfliktusokat válthat ki közte és Scott között, vagy éppen jönnének a kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdések felém, amire bizonyára nem lettek volna megfelelő válaszaim.
Elen finoman utalni kezd rá, hogy holnap talán találkozhatnánk Dylennel. Szegénykém, majd megfullad az ötlet hallatán, de végül kinyög egy pozitív választ, én pedig nem tehetek róla, de elmosolyodok. Talán, tényleg nem lenne rossz kettesben lennünk, hiszen úgy én is könnyebben nyílok meg. Talán, egyszerűbb lesz elmagyaráznom, miért is döntöttem úgy ahogy és elmondhatom, hogy Scott az ő fia. Hogy utána mi lesz? Senki nem tudhatja. -És kölcsön adod? Ígérem, úgy fogok vigyázni rá, mint egy kincsre. Köszönöm Dylen!- veszi el Scott óvatosan a képregényt, majd kis kezeivel végig simít a fedlapon és tele szájjal vigyorog. -Megmutatom anyunak!- indul el kifelé a kis titkos szobából de még visszanéz, hogy még egyszer megköszönje és megnézze, követi-e Dylen. -Tehát, nekem kell majd színt vallani. Igazad van, ő túl tapintatos ahhoz, hogy rákérdezzen. Szóval...- sóhajtok egy nagyot Elenre pillantva- holnap elmondom neki!- és ezzel el is hallgatok, mert hallom, hogy érkeznek a fiúk. Scott ragyogó arccal tér vissza, mint aki megnyerte a lottó ötöst vagy nem is tudom, de aztán rájövök, mi is történt, mert ujjongva ugrál oda hozzám egy képregénnyel. -Nézd anya, mit kaptam! Dylen kölcsön adta!- tartja felém az újságot, ami nekem nem mond sok mindent, de az ő öröme láttán mosolyogva megnézem. -Hát ez nagyon rendes tőle. Vigyázz rá, kicsim!- simítom meg a fejét, majd Dylenre pillantok hálásan. Nagyon édes ahogy Scottal viselkedik úgy, hogy nem tudja ő az apja. Mi lenne, ha tudná? -Öt körül esetleg? Gyere hozzánk aztán majd kitaláljuk, hova menjünk? Jó így neked?- ötletelek, miközben Scott már le is térdel a nappaliban a kanapé elé, az ülő részre fekteti a képregényt és csendben olvasgatni kezdi. -Scott, kicsim. Lassan indulnunk kell!- szólok be a nappaliba, majd neki látok eltenni a figurát, amit kapott és oda viszem neki a hátizsákját. -Köszönjük a csodás vacsorát, Elen! Nagyon finom volt minden.- megyek oda hozzá, hogy két puszit nyomjak az arcára, majd Dylenre pillantok. -Neked is nagyon köszönöm! Igazán boldoggá tetted Scottot, szerintem úgy kell majd rábeszélnem, hogy aludjon végre!- nevetem el magam és szívem szerint Dylennek is adnék két puszit, ahogy az anyukájának, de nem igazán merek ilyesmit csinálni. Zavarná talán vagy nem tudom, így inkább odahívom Scottot és megvárom, míg felöltözik. Persze, ha kell segítek neki de általában inkább letol, hogy hagyjam, mert ő már nagy fiú.
-Bizony! - villantottam neki egy mosolyt, s míg odabent voltunk figyeltem a lelkesedését, hogy mennyire örül annak a képregény füzetnek amit kölcsön adtam neki. Mosolyogva léptem ki a szobából, majd persze jött a kis magánakcióm ami majdnem megfojtott, majd következett a válaszom, miszerint benne vagyok a találkozóban. Igaz később elgondolkodtam, hogy mi a fenét művelek, hiszen a szakítás annyira megviselt, hogy azóta sem voltak komolyabb kapcsolataim, hiszen nem akartam több csalódáson keresztül menni. Igaz anya szerint csak azért volt minden, mert vártam a megmentendő királylányra… hát meglehet. Anya persze Caroline kérdésére csak egy bólintással, és mosollyal felelt, hiszen addigra én már megérkeztem. Igaz kicsit gyanús volt az a hirtelen beállt hallgatás, mikor megérkeztem, de nem tettem szóvá, csak figyeltem Scott-ot miközben letelepedett, s olvasni kezdte a füzetet, amit odaadtam neki. Úgy gondoltam, mivel úgy is egy városban lakunk, alap, hogy összefutunk majd még, s vissza fogom kapni egyszer. -Ha adsz egy címet, akkor megyek. - feleltem, miközben már vettem is a mobilom, hogy abba felírom a címét, csak hogy ne legyen az, hogy mentem volna, de a címe kimosásra került. Így biztosan meglesz, s nem kell majd furcsa kifogásokat gyártani. Mondjuk nem mintha az a fajta lettem volna aki csak a kifogásokat keresgeti. -Gyertek máskor is! Még csak bejelentkezned sem kell! - mosolyodott el, majd mosolyogva fogadta a puszit, s viszonozta is, aztán kedvesen megölelgette Scott-ot, adott neki egy puszit, ha a kisfiú megengedte, majd elköszönt, s felment az emeletre, hogy lepihenhessen egy kicsit, hiszen elég hosszú napja volt. -Ugyan… semmiség. - megvontam a vállam, s megengedtem magamnak egy mosolyt, majd felsegítettem a kabátját, aztán leguggoltam Scott-hoz, s kezet fogtam vele, pont úgy ahogy a nagyok szokták.- Vigyázz Anyukádra! Örülök, hogy találkoztunk Scott! - felegyenesedtem, majd zsebembe rejtettem jobbomat. - Akkor holnap… Amikor elmentek, egy darabig még néztem utánuk az ajtóból, majd becsuktam azt, bezártam, s felmentem az emeletre Anya után, s segítettem neki amiben kellett, s kikészítettem az esti gyógyszereit mire visszaért a fürdésből, értetlenkedve nézett rám. -Kicsoda maga??? Mit keres a házamban?! - hangja ijedten csengett. - Én vagyok Anya… Dylen vagyok… Gyere vedd be a gyógyszered… pihenj egy kicsit. Hosszú napunk volt… -Dylen??? - szemei kikerekedtek egy pillanatra, majd mosoly költözött tekintetébe.- Jajj kisfiam!!-odalépett hozzám, megölelgetett, szorosan, mintha hosszú évek teltek volna el utolsó találkozásunk óta. - Ne tűnj el többet! -Mindig veled leszek Anya! -mosolyodtam el, miközben viszonoztam az ölelést, s elkísértem az ágyához, majd kezébe adtam a gyógyszereket, és egy pohár vizet, s egész addig mellette maradtam míg el nem aludt. Örültem, hogy nem akkor jött elő a betegsége, mikor Caroline, és a kisfiú itt voltak. Örültem, hogy ettől meg lettek kímélve. Igaz, minden egyes alkalommal, mikor ez történt, majd a szívem szakadt bele, de sosem fordult meg a fejemben, hogy gondozásba adjam. Ha úgy alakulnak a dolgok, hogy hosszabb időre felejt el, s nem csak engem, hanem dolgokat is, hát akkor majd fogadok mellé egy nővért arra az időre amíg dolgozok, de el nem küldöm sehová sem. Felsóhajtottam, majd beletúrtam hajamba, s egy ideig tenyerembe temettem arcomat, majd felkeltem, lefürödtem, s átmentem a szobámba, ahol nyitva hagytam az ajtót, majd eltettem magam holnapra, hogy aztán újult erővel, s remélhetőleg megmaradó emlékekkel kezdhessünk bele a napba.
Lediktálom Dylennek a címet, miközben segítek olykor-olykor Scottnak felöltözni és a kis édes, már magától vonul is oda Elenhez puszit adni és elköszönni. Elképzelni nem tudom, mekkora öröm lehet ez Elennek, főleg, hogy ő már tudja az igazat. Már, ha emlékszik még rá vagy fog még emlékezni. -Jövünk még, ígérem! Jó éjt Elen!- búcsúzok el, közben Dylennek is küldök egy mosolyt, majd kézen fogom Scottot és kisétálok vele a kocsiig. -Erre nagyon vigyáznom kell! Dylen csak kölcsönbe adta és megígértem, hogy nem lesz baja.- magyarázza édesen én pedig jót mosolygok az egészen. Hazáig magyaráz egyfolytában, ami elég megszokott tőle. Ha valami érdekes történik vele, órákig képes utána arról beszélni és az, hogy most Dylenékkel vacsoráztunk neki olyan izgalmas, mint a Karácsony. Hazaérve nagyot sóhajtok, ahogy lerúgom magamról a magassarkút, majd a fürdőbe indulok, hogy vizet engedjek Scottnak. Alig várom, hogy én is letusolhassak, hogy aztán egy kisebb harcot megvívva elérjem végre, hogy Scott lefeküdjön aludni. Mindezek után pedig még egy harc várt rám, melyet az elmémmel vívtam, ugyanis az utóbbi két nap eseményein töprengtem még éjfélkor is, míg végül el nem nyomott az álom.
Másnap reggel már azon izgulok, hogy is fogom Dylennek elmondani az igazat. Hiába, hogy még előttem az egész nap, képtelen vagyok nem arra gondolni, mennyire utálni fog estére. Mert biztos vagyok benne, hogy utálni fog. Elvettem tőle hat csodás évet, amit már sehogy sem adhatok neki vissza. Mondjuk, ha mással nem is, azzal talán jóvá tehetem, hogy a következő jó pár évben már részt vehet a fia életében, ha akar. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy akkor is színt vallanék-e neki, ha most nem futottunk volna össze. Kétlem, hogy emiatt felkerestem volna, mert meg voltam róla győződve, hogy mostanra nyomozó lett, házas és van vagy két gyereke.
Az órára pillantva bepánikolok. Negyed óra múlva itt lesz, szóval el kell készülnöm. A dada már megérkezett, Scottal a leckét írják, így én csak egy gyors puszira zavarom meg a fiamat, hogy elköszönjek, miután megszólal a csengő. -Szia! Mehetünk is, ha gondolod.- üdvözlöm Dylent, mikor megérkezik és kíváncsian pislogok rá. Igazából a találkozót Elen hozta össze, így konkrét helyszínt nem is beszéltünk le. -Sétáljunk vagy van valami terved?- kérdezem mosolyogva felpislogva rá és próbálok tök lazán viselkedni, holott olyan ideges vagyok, hogy szinte remegek. Reméltem, hogy ez a nap sosem jön el, mert borzalmasan félek a reakciójától. Fogalmam sincs, hogy mit fog szólni, ha elmondom a titkomat.
A napunk szerencsére nem telt olyan rémesen, mint amilyen az éjszaka volt. Reggel azért elvittem anyát a szokásos orvosi vizsgálatokra, ahol közölték, szerencsére nem romlott tovább az állapota, és hogy mindent továbbra is csináljunk úgy mint eddig, s kivételesen most nem javasolták, hogy fogadjak mellé valakit, vagy hogy a legjobb helye egy olyan intézményben lenne, ahol a nap 24 órájában képesek rá figyelni, így nem kellett nekem ezredszer is elmondanom, hogy nincs erre szükség, meg tudok oldani mindent. Azért elmondtam a kedves szomszédunknak, hogy néha azért nézzen rá, amit a hölgy kedvesen elvállalt, s még az arcom is megcirókálta, amolyan nagymama módra, így délután mehettem is a hm… hogy is kellene fogalmaznom? Randira? Találkozóra? Öltözködés közben ezen morfondíroztam. Nem vittem túlzásba a dolgot. Egy farmert vettem fel, pólót, fölé egy inget, s a kedvenc kabátomat. Nem tudtam kellett volna e valamit vinnem magammal, vagy elég, ha csak beállítok, de úgy voltam vele, azért illendő ilyenkor vinni valamit, így aztán Scottnak, vittem egy képregényt a személyes kedvenceimből, s egy szál rózsát Caroline-nek. Mikor ajtót nyitott, elmosolyodtam. Szinte már el is felejtettem mennyire szép...azt már kevésbé, hogy mennyire fájdalmas volt számomra az a szakítás, de akkor és ott, nem arra kell gondolni ami volt, hanem arra, hogy mire is?Arra ami lesz? Lehet. -Szia! - elmosolyodtam, majd átnyújtottam a kis tasakot, amiben a képregény volt.-Scottnak...remélem tetszeni fog neki… - némi szünetet tartottam, majd előszedtem a rózsát, amit eddig a lábam mellett lógattam, s átnyújtottam.-Ez pedig… - nem folytattam, csak megvontam vállam. Ha esetleg elment vízbe tenni, akkor álldogáltam ott egy darabig, majd végiggondoltam mit is lehetne csinálni. -Azt hiszem a séta tökéletes lesz...aztán majd kitalálunk valamit. -javasoltam, majd indultam lefelé a lépcsőn, ha utánam jött, hát jobbom zsebembe csúsztattam, majd úgy mentem valamerre. Tudtam, hogy valamit kellett volna mondanom, de egy szó sem akart kicsúszni a számon, így sétáltam, s az utat fixíroztam, s próbáltam kitalálni mi is lehetne a megfelelő program...talán az állatkert…így a kocsimhoz léptem, s kinyitottam neki az ajtót. -Gyere … - ha beült, én is beszálltam, majd az állatkert felé vettem az irányt. Úgy gondoltam, ott tökéletes lesz, hiszen még egy jó ideig nyitva lesz, s utána beülhetünk valahova egy vacsorára ha addig nem lesz elege belőlem. Nem terveztem el semmit sem, csak úsztam az árral. Kivételesen nem volt nagy a forgalom, így hamar odaértünk, s parkoltam le a kocsit, majd kiszálltam, s nyitottam ki neki az ajtót. Utoljára néhány éve voltam itt, mikor Anyával ide költöztünk, eljöttünk megnézni, még is milyen, hiszen annyit hallottunk már róla. -Itt jó lesz?
Kezdőlap
