Találékony jellem, aki tudja, hogy merre kéne haladni, hogy a jó dolgok megtörténjenek vele. Alázatos, mindannak ellenére, hogy kiskora óta azt tanítják neki, korona van a fején és ne féljen használni. Makacs, kicsit egoista, talán csöppet el van szállva magától, de empatikus éne sokat visszavesz belőle, akárha béklyó lenne, mellyel a talajhoz rögzítették, hogy ne szálljon el a lufik hátán.
Hisz a mesékben, neki eddig míg valóra váltak, így vagy úgy. Ő az a kislány, aki megkapta a pónilovat, hogy másnap elcserélje egy rollere. Az apja azzal tudta kifejezni a szeretetét, hogy mindent megadott neki, amit pénzen mérnek, ám ez nem bizonyult elégnek, hiszen ahogy teltek az évek, mint a mesékben, a lány egyre jobban tisztában lett vele, hogy a sokat érő bakjegyek vérrel fertőzöttek. Eleinte nem zavarta, sőt kifejezetten élezte, hogy minden körülötte forog.
Talán a szeretet hiány, az aranykalicka megléte tette naivvá, kiéhezetté a szeretetre, talán csak ilyen jellem és semmi sem ronthatta el. Apuci kicsi lánya azonban töretlenül hisz az emberekben, alapvetően nagyon pozitív a hozzáállása, neki mindig félig tele van a pohár és a felhők felett is ragyog az ég. Szereti elhinni, sőt mi több tudni, hogy minden rendben lesz, hiába ugrik el a tetőről, a kezét valaki mindig fogja, vagy odalent kapja el valaki. A klasszikus nehézségeit az életnek nem ismeri, nem ismeri a befizetetlen számla fogalmát, ahogy a lehetetlent sem.
Racionálisan látja a dolgokat, ám szeret szemet hunyni, esélyt adni másoknak, hogy elmondhassa; a világ mégsem olyan szar, mit annak sokan lefestik.

Dobol a szívem, ütemes tatamok dobbannak a talpam alatta, ahogy a sötét utcában lefelé futok. Minden lépés sikolyt csalna a torkomból, ha nem félnék, ha az adrenalin nem dobott volna 21-re lapot a kártyáimra.
Odafent pöffeszkedik a kerek képű hold, egy pillanatra szeretnék vérfarkas lenni, olyan, aki erőt sugároz és, ha most visszafordul széjjel tépi a mögötte trappoló léptek behemót tulaját. Ez az opció egészen lehetetlennek rémlik, nem kéne talán annyit olvasni.
Az utcák tiszta, éjszakai szaga széttépi sajgó tüdőm, a levegő túl nehéz, túl fájdalmas, meglehetősen sünös. Ha nem loholna mögöttem a muki, ha nem lenne a kezében fegyver, ha merné használni, kicsit sok a ha és még csak nem is haha, akkor feladnám. A térdemre támaszkodva fújtatnék, és rálegyintenék, lőjön fejbe, töknyolc, hát így is úgy is kimúlok, csak így lassan végkimerültségben.
Pedig szeretek futni, addig, amíg zsibbad a vádlim, míg már nem vagyok jelen, amikor már csak a süketítő dobogás van, a vér vad száguldása, de rendszerint nem teszem mezítláb, főleg nem hálóingben, pláne nem éjszaka, és azt hiszem bugyi sincs rajtam.
Izzadság csordogál végig az arcomon, a hajtövemből indul, és tudom, hogy a szemembe fog letelepedni, és aztán már semmit sem látok.
Egyik lépés a másik után, próbálok lélegezni, ahogy azt tanultam. 2 belégzés, 2 kilégzés, marhára nem így kéne, főleg, hogy amint rálépek valamire, ami sebet ejt a talpamon már dől is a teoria és kapkodom a levegőt. Tisztában vagyok vele, hogy nem bírom már sokáig, a szívem majd kiugrik a torkomon, olyan szűk a bordaketrecem, hogy szinte kínoz.
Lángol a mellkasom, és a fifi csak jön és jön, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy már nem is hallom jól, nem lehet, hogy egy 40-es hájfej pont olyan jól bírja, mint egy 16 éves lány, az ki van csukva. Csakhogy a valóság felrúgja a racionalitás jelképét, leszarja, hogy alig bírom, hogy apám miatt fognak megölni, ha... szerencsém van, ha nincs, akkor majd azt kívánom, hogy bár meghalnék. Hát hol jogos ez?
Feladom. Szétrobbanok, nem megy tovább, eddig hajtott az őzek riadalma. Az adrenalin már nem nyomja el a felbuggyanó fájdalmakat.
Utolsó erőmmel átlendülök egy hófehér kerítésen, pedig tudom, hogy odabent egy kutya őrzi a kertet, talán mázlim lesz, hogy kölyökkoromban mindig Ő ette meg anya szendvicséből a szalámit, esetleg nem. Még az is lehet, hogy engem néz majd húsnak.
A hálóingem felakad, ketté szakad az oldalamon, fájdalom hasít a talpamba, el sem hittem volna, hogy ez lehetséges még.
Mielőtt orra buknék, esetlegesen lekászálódnék a kerítésről, vasmarok fonódik a tarkómra, hajamra, olyan könnyedén ránt vissza, a kutya sem érné a lábam, ha valahol nem az igazak álmát szuszokálná.
Lihegünk mindketten, a férfi maga felé pördít, szájszaga túláramlik a szervezetembe, majdnem elhányom magam, jutalmul akkora pofont kapok, majdnem bagollyá válok és körbefordul a nyakamon a fejem.
Szavakat formálok, miszerint; - ne bántson, kérem! Mindezt lehetőleg sírva, az már amúgy is megvan a pofontól. Ehelyett felnyögök, elnyitom a szám és a férfi agyának egy kis része a mandulámon landol. Leomló teste mögött felrémlik apám egyik emberének az alakja, ezt a pillanatot választom arra, hogy zokogva összeomoljak, kifigyelő mellem is fokozza sírhatnék...

Ez lenne a válaszom a kérdése, amit a pszichológus tol az arcomba, de csak nem mesélhetem el neki. Indok lenne ugyan, hogy miért gyűlölöm a családom nevét, ami nemhogy kötelez, de egyenesen gúzsba köt.
Vállat rántok, csak magamnak. Ledarálok egy mesét arról, hogy a szüleim szeretik egymást, ez mondjuk igaz is, és, hogy minden álmom a Columbia volt, ez meg félig igaz, de már nem teljesen hazugság, van esély, hogy még a gép is elhinné. A gyakornoki munka? Jaj, hát az tökéletes, imádok kávét főzni és ugrálni, ahogy másik csettintgetnek az ujjaival. Cserébe egyszer majd igazi cikkeket is írhatok és még talán komoly riportot is készíthetek, addig meg, hajt a múlhatatlan bizonyítási vágy.
Nem mesélek, apám embereiről, arról, hogy megesik, hogy megfigyelnek, hogy a nyomomban járnak, hogy azért vettek fel, mert apám támogatja az egyetemet, magamtól neccesen jutottam volna be, nem lehetetlen, csak nem túl valószínű.
Nem mesélek a család ügyeiről, mert igyekszem kizárni őket, mint egy rémálmot, ami éjjel még őrülten riaszt, nappalra pedig szinte nyoma sincs.
Igen, naná, hazajárok ünnepekre és amúgy is, anya amúgy is nagyon sokat látogat. Újabb igazság, mert ez így van vele elég szoros a kapcsolatom.