Odakint már hallani a madarak csicsergését, a tavasz beköszöntét, melyet lassan a nyár vált fel. Ez az év sok változást hozott az életembe, és ha már annál tartunk, konkrétan magát az életemet adta, ha ez már lehetséges. Huszonnyolc évesen az ember normális esetben nem a temetését szervezi, hanem az esküvőjét, vagy az első babáját várja, de nekem a betegségem miatt totálisan megváltozott minden. Prioritást szereztek olyan értékek, mint a család, a minőségi idő, a múlt elengedése, és a jelen értékelése. Alig néhány hónappal ezelőtt egy őrült kocsikázás keretében kívántam megválni a legfontosabbtól…a magamhoz való jogomtól. Nem érdekelt, hogy mit hagyok hátra, csak menni akartam előre, mert nem láttam kiutat a gödörből. A szerelem elmúlt, a szeretet nem járta át a szívemet, mint annak idején. Apropó…ez a négyüregű szerv tette tönkre a pozitivitásomat, az életerős nőt, aki egykoron voltam, és aki lehettem volna. A szereplők is átalakultak, mert újak érkeztek, régiek tértek vissza, és gyarapodtak még megannyi résztvevővel. A kórház, a steril környezet otthont adott a lábadozáshoz, de a lelki felépüléshez egy nagyobb tér kellett, egy új hely, ami végül a régivel kovácsolódott össze. Az első, és legfontosabb lépés a házasságom lezárása volt. Dexter és én eleinte nagyon jól kijöttünk, de a megcsalások, és a veszekedések után beláttuk, hogy ez nem mehet így tovább, és inkább elengedtük egymás kezét, és a fájdalmat is, amit a másiknak okoztunk. A károkat nem tehettük semmissé, de csinálhattunk belőle valami jobbat, valami erősebbet. Barátságot kötöttünk, és kölcsönösen lemondtunk a harcról. Samantha nem értette meg, hogy miért nem követeltem asszonytartást, és miért nem fújtam az exemre. Egyszerű…mert változni akartam. Dex cserébe nekem adta a manhattani lakásunkat, és besegített abba is, hogy a megalapított cégemnek legyen egy állandó központja is. Immár egy gyógyuló üzletasszony voltam, aki az első lépcsőfokot jól teljesítette. Nem állítom, hogy nincsenek napok, amikor nem sírnék az esküvőnk, vagy az együtt töltött évek miatt, de kár lenne ezt úgy elkönyvelni, hogy nem érte meg. Párizs és ő már egyek lesznek nekem, és örömmel tekintek vissza a napra, mikor az életem része lett. A cégem…haha van egy parfümériám, egy saját brand kialakulóban…és mindez csakis az én nevemet képviseli. Egy kislány álma vált valóra, aki most örül, és békésen szunyókál bennem. Nem minden hibámmal tudtam elszámolni, ott volt még a családom, akiknek a létezését egy évtizeden át tagadtam, miközben a legnagyobb erő lettek mellettem. A húgom olyan, mint én. Semmiben sem különbözünk, és anyáék most kezdenek rájönni, hogy ez nem nevelés kérdése. A jóra tanítottak, de mindkettőnkben ott az önző, és a rossz kislány is, sosem nőjük ki….de ezzel együtt leszünk nagyok. A szüleim a felépülésem miatt kétlaki életet élnek, és nem szégyellem, hogy ezt nekem kell finanszíroznom…de hát miért is lenne baj, ha egyszer gazdag vagyok? Nem kell attól tartanom, hogy anyagi problémáim lesznek a későbbiekben…az egészségem már más kérdés. Hetek teltek el, mióta kijöttem a kórházból. Minden egyes nap egy küzdelem, hogy felkeljek, hogy lábra álljak, és dolgozzak. Nem mehetek ki egyedül, nem utazhatom egyedül, és legfőképpen nem létezhetem még egyedül. Őszintén…sosem vagyok egyedül. Egy másik ember szíve dobog bennem…meg kellett békélnem a helyzettel, mert nem azért halt meg, hogy én feladjam, és elpazaroljam ezt a lehetőséget. Nagyon nehezen jöttem rá, hogy miképpen lendüljek túl ezen, hogy ne okoljak másokat a döntéskényszerük miatt. Shane Harper is ezen emberek közé tartozik. A vőlegényem volt….szerettem, de sosem mentem volna hozzá. Rossz helyen, és rossz időben találkoztunk annak idején. Kislány voltam, aki kereste önmagát, és nem a szerelemre utazott. Nem ismertem be neki, kerestem a kifogásokat, de sosem vállaltam fel őszintén az érzéseimet, és ezzel megkeserítettem mindkettőnk életét. A jelen mást hozott, és a segítsége felkavart a szüleimnél tett látogatás után. Nem értettem a pálfordulását…aztán mostanra lehiggadtam. Tudtam, hogy bántó dolgokat vágtam a fejéhez akkor, és nem is hallgattam meg, hogy ő mit akar, mert túlontúl fájt, hogy elvesztem. Haldokoltam, és ezt senki sem értheti meg, csak az, aki átélte…mint Tessa. Remek segítséget kaptam tőle, óriásit fejlődtem, és már mosolyogni is tudok a világra. A kanapémon terjeszkedem el, és a térdemre hajtom az államat. Fél kézzel a touchpadot nyomkodom, és tekerek fel az egyik oldal tetejére. Meg kellene csinálnom a médiafelületet a cégemhez, de fáradt vagyok. A szemüvegem kicsit csálén áll, de lelkes vagyok, amennyire kitelik tőlem. A lakás üres, a szüleim elutaztak a húgommal együtt a hétvégére. A barátnőm az új lovagjával, és persze a kutyámmal van Los Angelesben. Bella lassan jobban szereti, mint engem, de még sajnos tilalmi idő van. Az olvasószemüvegemet leveszem, és megdörzsölöm a szememet ásítva. Egésznap olyan vagyok, mint akit fejbekólintottak, és nem érzem valami jól magam. Nem akartam senkit sem zargatni, elvégre ez a börtön csak az enyém, de ismét tüsszentenem kell, és a torkom is fáj. Dr. Clemence azt mondta, hogyha bármilyen elváltozást észlelek azonnal szóljak, mert egy kisebb fertőzéstől is kilökődhet a szívem. Eszembe jut…Ő. Vajon mit csinált az elmúlt másfél hónapban Shane? Elutazott, vagy beletemetkezett a munkába? Hátrahajtom a fejemet, és a mobilomat veszem kézbe. A képernyőzárat feloldom, és felmegyek instára. Ez lett az új hóbortom…nézelődöm, és megakad a szemem. Shane fent van ezen? A profilját beütve feltűnik néhány kép. A motorja….a munkatársak….és Santorini. Csak egy tájkép, de ezer közül is felismerném. Ott kérte meg a kezemet. Leteszem a telefont magam mellé, és lehunyom a szemhéjamat. Lottie…nem szabad. Megígértem. Mégis ott motoszkál bennem a kisördög. Hirtelen felindulásból keresem ki a telefonszámát, és csörgetem meg. A szívem őrült tempóra vált, és kicsit le is izzadok. A hangposta jelentkezik be, és a hangja. Lúdbőrös leszek tőle, és eleinte, mint egy buta kislány, úgy hallgatok a sípszó után.
- Szia…bocsi…hogy….hogy vagy? Rád találtam instán…mármint motorozol? – kínosan elhallgatok, mekkora egy pöcs vagyok. - …Nem kellett volna ez, csak nem tudom…nem érzem jól magam. Lehet dolgozol, vagy máshol vagy, én meg itt fárasztalak. Normális, ha melegem van, aztán fázom? Istenem ez már nagyon gáz…vedd úgy, hogy nem hívtalak fel. Hiányzol… - gratulálok, inkább ki is nyomom, és elhajítom másfelé. Eldőlök az U alakú ülőalkalmatosságon, és felhúzva a térdeimet szidom magamat, hogy mekkora ökör vagyok. Ez csak egy kis megfázás…de a para bennem van, és pont Őt? Bárcsak….itt lenne, vagy nem?

Lotte & Shane

 we are only a moment

- Na de kisfiam, nem sokára közelebb leszel a negyvenhez, mint a harminchoz. Mért nem szerzel már magadnak egy csinos nőt, aki végre szülhetne nekünk egy unokát. – Édes isten, esküszöm itt fogom felakasztani magam. Az ablakon kifelé bámulva már ki is nézem a fát, ami éppen alkalmas lenne eme szándék beteljesítésére.
- Mert ez nem úgy megy, hogy pikk pakk felszedek egy nőt és holnap már gyereket szül nekem, anya – fordulok meg kicsit most már frusztráltan, ugyanis pont ez az a téma, amit már körülbelül tíz éve hallgatok, és azóta még mindig nem sikerült felfognia anyámnak, hogy még nem akarok gyereket. Egy nő mellett sem tudok meglenni, nemhogy még valaki gyereket szüljön nekem. Jó ég.
- De ilyen időbeosztás mellett nem is csoda, ha nem áll le veled senki – kezd el most már szurkálódni is. Az utóbbi másfél hónap tényleg kemény volt, meg sem álltam nagyon a munkával. Bizonyítanom kellett. Nem csak a főnökömnek, magamnak is. Ettől függetlenül persze még mindig nem kaptam vissza a főorvosi rangot, de nem is fogom. Szerintem évekig nem.
- Te is leálltál apával, nem? Akkor meg? – vágok vissza, mikor a mobilom csengése szakítja félbe a mondandóm. A kijelzőn látható név kicsit meglep. Nem kicsit. Mit akarhat Lotte? Mióta a kórházban arra a megegyezésre jutottunk, hogy jobb lesz, ha nem is keressük a másikat, azóta tényleg így történt és még csak véletlenül sem futottunk össze sehol. Vajon beszélni akar vagy csak valami orvosi tanácsra van szüksége?
- Ki az Shane? – néz rám anyám, ugyanis a telefon csak csörög, én meg csak bámulok a képernyőt, de nem veszem fel. Nem tudom, jó ötlet-e beszélni vele. Kemény másfél hónapon vagyok túl, gondolom ő is, de fogalmam sincs, mi lehet vele. Hogy van, túltette-e már magát nagyjából a dolgokon?
- Csak egy ismerős. Megyek, mert még sok a dolgom – nyomok egy puszit anyám arcára, aztán már kifelé is viharzom, amikor újabbat pittyen a mobilom. Egy új hangüzenet. Nahát. Tényleg fontos lehet akkor, ha még üzenetet is hagyott. Míg a motoromig sétálok el, a fülemhez emelem és meghallgatom. Nem mondom, jó hallani kicsit a hangját. Rám talált instán? Erre a mondatra akaratlanul is felnevetek. Azt mondja, rám talált instán. Még ilyet. Az utána következő mondata azonban már kevésbé tetszik, a mosoly le is fut az arcomról gyorsan. Nem játék ez, ha már kezdődő megfázása van, vagy vírusa, akkor már most el kell kezdeni dupla adagot szedni a gyógyszerből, mielőtt még nagyobb baj lenne. Vajon ezért hívott fel? Ezzel Stevet is kereshette volna, hiszen hivatalosan ő az orvosa. A gondolataimat hirtelen meg is akasztja az utolsó szócska és egy kicsit el is képedek. Megtorpanok és megrázom a fejem.
- Istenem, valaki igazán megmagyarázhatná nekem, most végül mit akar ez a nő?! – Egyszer elküld a francba, máskor meg hiányzom. Tegye fel a kezét, aki érti. Senki? Szuper, akkor nem vagyok egyedül. A mondataiból –vagy inkább össze hebegett-habogott szavaiból- ítélve mondjuk ő sem nagyon tudja, mi lenne a megfelelő lépés. A telefonom a zsebembe süllyesztem, felveszem a bukót és már fel is pattanok a motorra. Talán az lesz a legjobb, ha felhívom Steve-t, hogy hívja fel Lotte-ot és intézkedjen. Nem tudom. Még az is lehet, hogy nekem is hiányzik… Igazából a másfél hónap alatt szerintem nem telt el úgy nap, hogy nem gondoltam volna arra, hogy mi lehet vele. Most mégis kicsit kételkedem benne, hogy bármi lépést kellene-e tennem felé, vagy sem. Hiszen ő is arra jutott a végére, hogy vegyem úgy, hogy nem is hívott. Hát akkor úgy veszem.
Tövig húzom a gázt és csak úgy megyek a semmibe. Nincs cél, hogy merre, csak szeretném érezni a sebességet kicsit. Hiányoznék neki? Akkor lehet talán most lenne itt az ideje, hogy beszélgessünk kicsit. Ha ennek sem lesz jó vége, akkor talán végleg el tudom engedni a dolgot. Nem tudom. Azt sem tudom, mit akarok, azt sem, hogy ő mit akar és úgy egyáltalán.
Tizenöt perc múlva már Manhattenben vagyok a lakása előtt. Visszahívom ahogy megállok az ajtaja előtt, és ahogy felveszi bele is szólok, ezzel együtt pedig a csengőt is megnyomom. Amennyiben nem veszi fel csak egyszerűen bekopogok.
- Rám találtál instán? Komolyan? Ezen a dumán mennyit agyaltál? – kérdezem, s miután ajtót nyitott elmosolyodom. Tekintetem az arcára siklik, ami hála a jó égnek már sokkal élettel telibb, mint a legutóbbi találkozásunkkor. – Másfél hónapot? – teszem hozzá összeráncolva a homlokom, aztán lenyomom a telefont. Egyenlőre fogalmam sincs, hogy jó ötlet volt-e idejönni már megint, vagy újra elbasztam a dolgot, de most az egyszer megígérem magamnak, hogy tényleg ez az utolsó. Shane Harper nem fog olyan nő után futni, akinek nem kell…

Shane képeit bámulom, mint egy kislány, és elkap némi aggodalom, meg féltékenység is. Ez a motor még nem volt meg neki, és az együttélésünk alatt sem sokat vitt el, de azért elég szexi abban a sisakban. A telefonomat közelebb is húzom magamhoz, és meglesem a többi delikvenst is. Az egyik képen egy szőke ribanccal mosolyog átölelkezve, mint két tini, és ott van a fotó alatt, hogy a kedvenc doktorral…na ez szép. A fél kórház odavan érte, nem beszélve a betegekről, a barátnőimről…sőt a húgom, és az anyám is kedveli. Milyen igazságtalanság ez? Beharapom az ajkamat, és elgondolkodom azon, hogy ki volt az, aki végül elzavarta. Pár héttel ezelőtt megbeszéltük, hogy nem fogjuk egymást keresni, és hagyunk időt a másiknak, oké ez nem lett kimondva, de egyértelműen nem álltam készen, hogy kiöntsem neki ismételten az érzéseimet, sem a félelmeimet, mert mindig elcsúsztunk a témán. Shane nem érzelgős, hiába erőltettem ezt az oldalát, sosem csináltunk mélyenszántó, lelkizős estéket…mi egyszerűen nem az a pár voltunk, akik kommunikáltak, hanem akik szexeltek. Az intimitással sosem akadtak gondjaink, egy percig nem féltettem a pozíciómat, hogy más kiütött volna a nyeregből, mert esélye sem lett volna. A magabiztosságom akkor meghaladta a normális faktort, de meg is volt rá az okom, elvégre a múltam ezen része még zárt volt Shane előtt is. Mit mondott volna, ha tudja, hogy a húga barátnője egy luxusprosti? Biztosan fejjel ment volna a falnak, de azzal az életmóddal már régen felhagytam. A fiatalság őrültségekre sarkall, de valahogyan meg kellett élnem, mikor elszöktem otthonról, és ebben a városban próbáltam szerencsét. A Santorinis képnél megdobban a szívem, és eszembe jut a csónak, és az ellenségeskedésem, hogy nem ülök bele. Mennyit kérlelt, hogy ne rontsam el a meglepetést, és együtt szállhassunk hajóra, ahol megkérheti a kezemet. Még szerencsesütit is vett…eszméletlen volt. Be is zárom az alkalmazást, és hezitáló üzemmódba lépek. Nem tenne jót, ha felhívnám. Nem fog eljönni, és talán belerondítok egy kapcsolatba is….Charlotte ez nem lehet. Mi van, ha tényleg egy másik nővel van éppen az ágyban, én meg megalázom magamat? A kíváncsiságom nagyobb, és már tárcsázom is. A telefon kicsörög, de nem veszi fel. Meg kellene könnyebbülnöm, de valamiért nem érzem ezt, így ökör szerepre váltva egy hangposta üzenetet hagyok neki, némi felsüléssel. Hirtelen dobom el a telefont, mert totálisan kiakadok saját magamon. Eldőlök a kanapén, és felhúzom a két térdemet. A szívem őrült tempóban ver, és megint tüsszentenem kell. Fél kézzel az egyik használt zsebkendőt keresem, és a takarót is magamra terítem. Nem kell pánikolni Lottie…úgysem kapja meg, mert nem szokta lehallgatni, és különben is miért érdekelné, hogy én mit mondok neki. Nem vagyok a zsánere, és nem akar tőlem semmit. Újabb tüsszentés, és a halmazt növelem vele. A szemüvegem a laptop mellett pihen, és majdnem le is rúgom a lábammal, mikor a hátamra fordulok. Kicsit fáj a mellkasom, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. A kontyom szétjön, és bele is túrok két kézzel a hajzuhatagomba, mikor megszólal a telefonom. Megijedek, és felülök azonnal, de a tekintetem nem találja meg.
- Istenem. – hirtelen pattanok fel, és majdnem átesem a töltőn, mire meglelem, és fel tudom kapni. Benyomom a zöld gombot, és meghallom az előbbi hangot…de most már itt a készülékben.
- Micsoda? – nem értem, hogy mit mond, de csengetnek is. Rendeltem volna, vagy most jött meg a gyógyszerem? Milyen nap is van? Szombat, így nem tartom esélyesnek a futárszolgálatot, mikor kitárom az ajtót. Első körben le is fagyok, mert teljes életnagyságban áll előttem az exem.
- Szia… - nyögök ki neki ennyit, és a kezében lévő bukósisakot figyelem. Itt van…és megkapta?
- Igen…megtaláltalak instán. – tartom fel védekezően a telefont. – Nem tudtam, hogy orvosok is szerepelnek a média felületen. – vörösödöm el, mikor újabb kérdéssel traktál.
- Nem, dehogy másfél hónap… - az ujjaim közrefogják az ajtót, és végre a szemébe merek nézni.
- Most nézelődtem…bocsánat az ostoba üzenetért…nincs kedved bejönni? – döntöm oldalra a fejemet, de már megint eltüsszentem magam, és kénytelen vagyok zsebkendőként használni a pulcsit, amit mellesleg tőle kaptam, és megint rajtam van.
- Bocsi…gyere. – tárom ki előtte az ajtót, és annyira zavarban vagyok, mint az elején, mikor először láttam meg a konyhájukban. Lilyvel mentem haza, és kértem egy ásványvizet, mire betoppant a bátyja…egy szál nadrágban.

Lotte & Shane

 we are only a moment

Mindenre gondoltam, hogy majd mivel fog felkeresni –vagyis éppenséggel nem gondoltam, hogy meg fog történni, mert az utóbbi időben igencsak azt mutatta, hogy nem akar velem foglalkozni, sőt látni sem igazán, ha nem muszáj-, de arra nem számítottam, hogy majd ekkora hülyeséggel kezdi, mint az instagram. Persze ezt rögtön meg is jegyzem neki a telefonban, de hallhatóan össze van zavarodva, amikor emellé még a csengő is megszólal. Mikor ajtót nyit, nem is bírom megállni, hogy a szám széle ne ránduljon mosolyra. A tekintetét keresem, de beletelik egy kis időbe, mire ő is rám talál.
- Hát... földi emberek vagyunk mi is, nem valami istenségek – nevetek fel halkan. Nem vagyok benne biztos, hogy gondolta, hogy ide fogok jönni. Persze, hogy nem, hisz még én is csak épp az előbb döntöttem így... már megint. Utolsó pillanatokban kattan egyet az agyam, de az eddigiekre tekintve nem biztos, hogy ez túl jó tulajdonság, így lehet, hogy az elkövetkezendőkben hanyagolnom kellene.
A bukósisak tartogat némi elsősegély dobozt is, ugyanis hiszed vagy nem, de nálam a motor ülése alatt mindig van ilyen vészhelyzetekre kellő gyógyszerek. Szívgyógyszer is. Ki tudja, mikor lesz rá szükség. Mondjuk most.
- Végül is, bemehetek, hoztam neked tartalék gyógyszert – lóbálom meg közöttük a kis zacskót, ami tele van mindenfélével. Meg is próbálok bemenni, de majdnem neki ütközöm, így inkább megtorpanok, míg nem enged utat. Akkor veszem csak észre, hogy megint az a pulcsi van rajta, amit még tőlem kapott. Magamban ügyesen megveregetem a saját vállamat. Így kell még évek múltán is jelen lenni egy nő életében. – Ha a megfázás legkisebb tüneteit is produkálod, tehát azonnal... dupla adagot kell beszedned. És nem ártana, ha ez esetben bemennél Stevehez – magyarázom, miközben beljebb megyek és leteszem a bukósisakot az egyik bútorra, aztán a tüsszentés miatt kicsit aggódva pillantok végig rajta. Egyelőre nem tűnik betegnek, de így, hogy előbb a telefonban is azt mondta, egyszer fázik, egyszer melege van és még tüsszög is, meg kell előznünk a bajt. – És egy szót se arról, hogy velem kapcsoltba léptél, mint orvossal, mert nem szeretnék több problémát e kapcsán, ha nem gond. – Eleget okoztunk már így is. Nem dőltem kardomba, amiért elvették a főorvosi rangot, de azért boldog sem voltam. A tekintélyem is jelentős mértékben megzuhant, így az utóbbi időben kerülöm a rezidensek okítását is. Azt hiszik, nem tudom, hogy a hátam mögött mennek a susmogások, pedig nagyon is tisztában vagyok vele. Persze ennek ellenére, ha hozzájuk szólok, rögtön mézesmázossá válnak. Jobb esetben. Talpnyalók.
- Ebből kell duplán bevenni – teszem ki az egyiket a konyhapultra, majd a másikat is. – Ebből pedig másfeles adagot, ha a tünetek rosszabbak. Mit értünk azalatt, hogy rosszabbak? Ha mondjuk láz is jelentkezik, akkor. De ez esetben nem itthon vagy, hanem az orvosodnál, érted? – kötöm a lelkére és rá is nézek szigorúan, mert ez nem játék. Nagyon komolyan kell venni, mert ha kilökődik a szíve, akkor vége.
- Mi a helyzet egyébként? – Udvariassági körök újra és újra, de mielőtt még elmennék azért felteszem a kérdést, mert komolyan érdekel, mi történt vele az elmúlt másfél hónapban. Nem maradok aztán, mert nem akarok megint veszélyes vizekre evezni, ugyanis úgyis csak újra oda lyukadnánk ki, ahová már ezerszer. Tulajdonképp gondolom ő is csak ezért hívott, mi másért tette volna? Elmondtam, mi a teendő, ha tényleg megfázott. Igaz, szombat van, de az orvosoknak nincs hétvége, szóval egész nyugodtan be lehet fáradni hozzájuk vagy legalább egy telefont megejteni.
- Még mindig jó a pulcsid – húzom a szám szélét halvány mosolyra, majd a hónom alá kapom a bukóm és elindulok a kijárat felé, lévén, ha Lottenak más szándéka volt azzal, hogy felhívott, majd úgyis megállít. Az ajtóban azonban megtorpanok és visszafordulok.
- Te is hiányzol – csúszik ki egy fikarcnyi gondolkodás nélkül, amire a belső énem ugyan már nem vállon veregeti magát, hanem jól arcon csapja. Mekkora hülye vagy már megint Shane.

Nőből vagyok, és a hirtelen hozott döntéseinket általában két percen belül meg is bánjuk, de arra korántsem számítok, hogy Shane meghallgatja az üzenetemet hat hét elteltével, és tiszteletét teszi a lakásomon, mikor olyan csúnyán váltunk el a legutóbb is. Nem veszekedtünk, de kijelentettem célzatok nélkül, hogy jobb lenne, ha egy ideig nem találkoznánk, majd én töröm meg a jeget, és egy akkora ostobasággal fárasztom, amihez fogható nincs is. Melyik ex vetemedne arra, hogy bevallja a kutakodást a másik irányába? Legyen az egy kis nyomozás a neten, vagy a telefonjában. Nem szabadott volna felhívnom, mégis mikor kinyitom az ajtót, és találkozik a tekintetünk, akkor furcsa melegség járja át a mellkasomat, és vörösbe fordul át az arcszínem.
- Földi vagy, ez tény…mégis kevés a szabadidőd, de az a sok kép, meg a motor. – majdnem leesik az állam, mert ismételten az említett járművel érkezhetett, mármint a bukósisak erre enged következtetni. Az autót vajon eladta, vagy már nem is használja a hétköznapokban? Kár ezen rágódnom, még el is tüsszentem magam, és magamhoz mérten nem túl igényesen, de a pulcsimba törlöm az orromat a szeme láttára. Beinvitálom némi bénázás árán, de arra újból nem készültem fel, hogy hozott nekem gyógyszert. Elállnék az útból, de túl bendzsa vagyok.
- Hoztál nekem gyógyszert? – szalad fel az egyik szépen ívelt szemöldököm a kijelentésre, hiszen ki gondolta volna, hogy segíteni fog. A kórházba kellett volna elsőre is betelefonálnom, de a barátja éppenséggel nyaral, és Clemence az, aki segíthetne, de ő meg aztán ki tudja hogyan dolgozik. Mi lesz, ha egy idegen orvoshoz kerülök? Nem akarok megint egy fehér szobában senyvedni. A konyhapultnál fékez le, vagyis ver gyökeret a két lába, én meg értelmesen bólogatok az arányokra, aztán megnézem magamnak a tasakot is, de a kékjeim megállnak a mellkasa tájékán, és egy ideig így beszélgetünk, vagyis ő beszél, miközben én a felsőtestét fixírozom.
- Steve? Ja…ő az orvosom. – kapom fel az államat, és most megint elveszek az azúrkék pillantásban. – Shane…nem tudtad, hogy szabadságon van? De igaz, ez most nem fontos. – teszek lakatot a számra, és nem avatkozom még egyszer közbe.
- Nem szólok senkinek, ha szeretnéd, akkor vehetjük úgy, mintha itt sem jártál volna. – kicsit letör, hogy így állunk egymáshoz, de valóban nem tenne jót a karrierjének, ha még jobban lerombolnám. Minek is hívtam fel? Charlotte tudod, néha lehetne több eszed is, mielőtt össze-vissza trécselsz, és esetleg kellemetlen szituációba hozod a másikat!
- Dupla, vettem. – bólogatok, és szemügyre veszem a másik adagot is, de nem izgat a neve sem a pirulának. Nem bagatellizálom el a bajomat, mert a levertség jelen van, és tényleg tüsszögök, de itt most ő az okosabb, talán az is elegendő, hogyha így járok el, ahogyan ő mondja.
- Igen, ott leszek. – nyugtatom meg, ez már régen lejárt kör közöttünk, a felelősséget levette a válláról, és én nem leszek az, aki újra visszahelyezi rá. A párbeszédünk ezen része el is hal, kicsit másképpen képzeltem el a viszontlátást, de ez is megfelelő, csak ne így történt volna. Odalépek, hogy összerendezzem a két dobozt, és betegyem a többi közé a felső polcra, de addig megválaszolom a kérdését.
- Én jól vagyok, elkezdtem dolgozni itthonról, meg tervezek is. Az irodám helye is megvan a belvárosban a Cartier-től nem messze, és Amber is nagyon sokat segít. A minta már nálam van, amit féltve őrzött, és éppen most zajlik a PIAR, meg a gyártási munka vele. – nagyszerű, hogy eljutottam idáig, de szívem szerint nem erről témázgatnék vele. A pulcsimra tett megjegyzése betalál, és mosolyba ívelődik át a két ajkam.
- Igazán kényelmes még ennyi év után is. – húzom lejjebb, és a mintára mutatok. Elloptam tőle, és a szakítás után ez volt az első, amit bedobtam a bőröndömbe. Az este itt ért véget, látszik rajta, hogy menne, és még azt sem mondhatom neki, hogy maradjon. Az ajtó felé tart, követem, mint az árnyéka, mikor visszapillant mégis rám. Az első szekundumban azt hiszem, hogy rosszul hallottam, és pislogok párat, de a felelet, vagy a reakció a részemről várat magára.
- Tényleg? – kérdezek vissza fáziskéséssel, és a pulcsim szélét kezdem el birizgálni. Mekkora egy barom vagyok. – Nem maradnál mégis Shane? Még nem vacsoráztam, és totál egyedül vagyok a hétvégén. Rendelhetnénk kínait, vagy főzhetnénk is…hacsak nincs programod, mert akkor nem tartanálak fel. – harapok rá az alsó ajkamra, mert nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet meghívni, ha az előbb is le akart rázni.

Lotte & Shane

 we are only a moment

Már megint fejbe kéne vágnom magam, amiért újra itt vagyok. Nem kellett volna még csak reagálnom sem Charlotte hangüzenetére, nemhogy idejönni a lakására. Hiába, amiért velem kezdte el a gyógyulást, valamilyen szinten felelősséget érzek aziránt, hogy minél előbb felépüljön, és hát… az üzenete kicsit kétségbeejtő volt.
- Igyekszem minden szabadidőmet valami olyanra fordítani, ami örömet okoz – rándul meg a szám széle. – A motor meg, hát… mostanában azzal közlekedem inkább. Gyorsabb is, egyszerűbb is és őrültebb életérzést is ad. – Egyszerűen szeretem a kétkerekű járgányt, jobban, mint a kocsimat, de persze az is megvan, mert attól sem tudnék megválni, na meg vannak napok, amikor azért az praktikusabb, meg jobban is van hozzá kedvem.
Meglepődöm azon, hogy meglepődik, mert megszokhatta volna már, hogy mindig megteszem azt, ami tőlem telik.
- Hoztam, és már mondom is az adagolást – fintorodom el kicsit, mikor tüsszent és beljebb megyek, hogy ne az ajtóban állva mondjam el az orvosi utasításokat. El is kezdem, mikor oldalra biccentett fejjel kapom rajta, amint nem igazán a pirulákat figyeli, és halványan el is mosolyodom, de nem buktatom le. Mire találkozik a tekintetünk, már újra komoly vagyok.
- Fogalmam sincs, Lotte, nem tartom nyilván a szabadnapjait. Igazából az elmúlt hétben azt sem tudom, hol áll a fejem, valószínű ez lehet az oka – vonok vállat, de persze… aztán rémlik, hogy az egyik betegét át is kellett vennem erre a kis időre. Képben vagyok, az a lényeg. – Amúgy is, ha Steve nem dolgozik, akkor ilyen ügyekben Clemence is segít. Nem vagy hozzákötve Stevehez, ez sürgős esetnek számít, amikor kvázi mindegy, kivel konzultálsz, csak értsen hozzá – magyarázom, hogy felfogja végre, nem babra megy a játék. Nagyon nem.
- Majd én szólok Stevenek. – Muszáj lesz a tudtukra adnom, hogy én írtam fel neki a dupla adagot, mert úgyis ha majd megy kontrollra kiderül, és így egyszerűbb lesz a helyzet. – Azt mondom, hogy akkor voltál bent, mikor szabadságon volt és épp én dolgoztam – vázolom a tervet, majd leejtem a kis tasakot a konyhapultra, mikor látom rajta, hogy értette, amit mondtam, és már indulnék is, de…
- Vedd be – torpanok meg, mert nem akarom a véletlenre bízni. Jobb szeretném látni, hogy tényleg eleget tesz a kérésemnek és nem gondolja meg magát az utolsó pillanatban, mert rájön megint az öt perc.  
Aztán persze arra már csak rákérdezek, ha már itt vagyok, hogy mi a helyzet, és meglepődve és örömmel hallgatom, hogy végre kezd sínen lenni nála minden. Amber neve hallatán kicsit elpillantok róla, de csak épp egy pillanatra. Remélem nem mondta el neki az a ribi, hogy mi történt a kórházban köztünk, mert ha az kiderülne, biztos, hogy kő kövön nem maradna, és szerintem az állásomnak és az orvoslásnak is integethetnék messziről. Gondolom a csaj is nagyon jól tudja, hogyha ezt elszólja, az ő állása is veszélybe kerül, sőt… Charlotte valószínű páros lábbal, azonnal kirúgná, ahogy őt ismerem.
- Ezt jó hallani, biztos nagy sikereket fogsz elérni a pályán – mosolygok rá, hisz ismerem. Kitartó nő, okos, agyafúrt és tehetséges. Nem lesz gond vele, a kérdés csak, hogy meddig lesz neki elég a karrier? Most lehet, hogy azt gondolja, az a minden, vagy azt gondolta még régebben, mikor elhagyott, de szerény véleményem szerint hamar rá fog jönni, hogy ez igencsak másodrangú az életben.
Megyek is, nincs több keresnivalóm itt, megtettem, amit megkövetelt a haza. Haha. Aztán eszembe jut a hangüzenete és gondolkodás nélkül fordulok meg és csúszik ki a szó a számon, amin még én magam is meglepődöm. Nem tudom, szemben állva egymással, melyikünknek meglepettebb az arca. Bassza meg, ekkora barmot, mint én… Ezt nagyon nem kellett volna, de ha már kimondtam, hát mindegy. Visszaszívni nem fogom.
- A nagy főzőtudásommal nem megyünk sokra, de ha kézben tartod a dolgokat, benne vagyok. Ma ráérek úgy egész véletlenül – vonok vállat, majd visszarakom az előbbi helyre a bukósisakot, és megvárom, míg beljebb megy, csak azután indulok el én is. Kicsit szokatlan lesz ez így, na meg talán ha lehet azt mondani, kellemetlen is, mert megint jópofizunk kicsit egymással, aztán… aztán nem tudom. Nem akarok beszélni a történtekről, remélem ő is úgy van vele, hogy nem akarja most szóba hozni, mert az eddigi tapasztalatok alapján nem igazán volt soha jó vége az ilyesfajta kezdeményezésnek. – Főzzünk kínait – vonom össze a két dolgot és javaslom neki az ötletet. A kínait mindketten szeretjük… mármint az éttermit. Azt nem tudom, hogy mit fogunk kihozni saját kezűleg a dologból, de egy próbát talán megér. Végül is, annyira nem mehet rossz irányba a dolog, mi történhet? Főzünk, kajálunk aztán hazamegyek. Ma csak egy célom van, ha már itt vagyok:
- De csak akkor maradok, ha nem veszünk össze a végére – mondom mosollyal, mintha viccelnék, pedig kurvára komolyan gondolom. Jól esne végre egy olyan nap már, vagy akár egy óra, amit együtt töltünk ami veszekedés nélkül telik el. De egyáltalán mi a célja az egésznek? Egyáltalán mit akarunk a másiktól? Barátkozni? Hát az részemről sajnos elég felejtős. Vajon mi játszódhat le Lotte fejében?!

Érdekes ez a fordulat, hogy eljött hozzám. Eljátszottam a gondolattal, hogy felkeres, és azt mondja nekem, hogy szeret, aztán megcsókol, és boldogan élünk, még meg nem halunk, de aztán csak állunk egymással szemben. Jól áll neki, ha nem az orvosi köpenybe bugyolálva rohangál, mint egy eszement, hanem megvillogtatja a stílusát, a lezserebb énjét. A motorozás nem újkeletű dolog, de egy időben felhagyott vele, de úgy érzem, hogy a régi szenvedélyekről nem lehet lemondani.
- Én is így vagyok vele. – lassan emelem rá a tekintetem, mert másfajta képek cikáznak át a fejemen, olyan…mikor meztelenül áll előttem, vagy…istenem Charlotte szokj már le a fantáziálásról. Már megszoktam, hogy nem szexelhetek, és nem is hiányzik annyira, mert Shane óta nem bújtam ágyba senkivel, most meg az állapotom nem engedi, de azért a sok szabadidőmben előfordult, hogy erotikus tartalmú regényeket bújtam, és ekkor elképzeltem magamat, mint a főhősnő, aki beleszeret a szexi főnökébe, vagy az orvosába. Bingó.
- Igazán kedves tőled. – megöli a pillanatot a gyógyszerezés, meg az igazi ok, hogy miért is jött el. Miért hittem azt, hogy miattam jött el, és nem a szívátültetésem miatt? Shane már lezárta ezt, különben nem rohangálna motorral, meg nem űzné a „gyorsabb életérzést”. Beengedem, egy kicsit ütközünk, és szégyenkezünk is, de végül betalál, és valahol a konyha környékén telepedünk meg, ahol aztán jöhet a rohadt izgalmas pirula kérdés. Valóban elgyengültem, és ebben a helyzetben nem ildomos kimennem az utcára, nehogy összeszedjek valami fertőzést, de azért nem vagyok a halálomon már. A tekintetem ismételten megtréfál, mert zokszó nélkül veszem górcső alá a bicepszét, és a hasfalát. Kemény kockázatokat vállalhatnék, mi lenne, ha elmennék kockázat elemzőnek? Hoppáá, lebuktam? Elpirulok, és úgy teszek, mint akit annyira érdekel az adagolás, de komolyan kell vennem minden szavát, mert a végén szó éri a ház elejét. Lottie…nem miattad van jelen, hanem a Hippokratészi esküje miatt.
- Nem akartam szemrehányásnak elmondani, csak közöltem, hogy a főnököd nincs a városban. – közlöm vele kedvesebb hangnemben, de Clemence-nél már kiakadnék. Akkor kihagytam volna a képletből, ha már az ájulás szélén állnék, bíza ide, de még meg tudom különböztetni a náthát, és a lázzal járó kellemetlenségeket.
- Nem kell szólnod neki. Osztályvezető, az sem biztos, hogy hozzákerülök vissza. A kezelőorvosomnak nem lett kikiáltva, csak a kórházban vett át. – hajszolom az igazamat, mert makacsul hiszem, hogy nekem most nem arra a görényre van szükségem, aki a búcsúzás alkalmával a fenekemre csúsztatta a kezét, és azt mondta, hogy mennyire jól áll nekem az élet, és sajnálja, hogy nem hamarabb találkozott velem, mint Shane.
- Nem kellenek a tervek. – legyintek neki, de rám parancsol, hogy vegyem be a gyógyszert, így meg sem úszom a történteket. Egy kis vizet eresztek a poharamba, és a kérésének megfelelően nyelem le a tablettát.
- Jó voltam? – emelem a magasba a kezemet, mint a „like” jelnél a közösségi portálon. A végén érzem, hogy mehetnékje támad. A munkámról kérdez, én röviden felvázolom, hogy mi a szitu, de mintha már fél lábbal a lakásomon túl lenne. Az ajtó körül sertepertélünk, mikor megállásra késztet a kijelentésével. A belső istennőm bukfencet vet, a szívverésem felgyorsul, és kibújnék a bőrömből, de szolidan visszafogom magamat. A meginvitálás ezután már könnyedén megy, félek legbelül, hogy elutasít, de itt is én nyerek. Ez most valami fordított pszichológia?
- Rendben, akkor én alkotok, és te segítesz. Leszel a kuktám? – érdeklődöm egy mosollyal, ami ragadós, mert nem sikerül letörölnöm az arcomról, aztán következnek az újabb szabályok. Feszeng a társaságomban, ezért kicsit lejjebb veszek a lelkesedésemből. Túl korainak bizonyult.
- A kínai nem az erősségem, de hozzávalók vannak. Érdemes a neten utánanézni néhány receptnek akkor. – jelentem ki, és el is indulok a laptopom felé, de megakaszt a folytatás.
- Az előszobában lepakolhatsz, talán kényelmesebb cipő nélkül mászkálni, de adhatok papucsot is. Nem akarok veszekedni Shane. Erre az évszázadra kiveszekedtem magamat. – fordulok vissza, és elfoglalom a helyemet. A fülem mögé tűröm a hajamat, és bepötyögöm a google-ba a kínai vacsorát. Kapásból hatszáz találat, de én valami különlegeset szeretnék. Shane eközben csatlakozik hozzám, és neki mutatom, ha megáll felettem, vagy leül mellém, hogy mit akarok.
- Ez az üvegtészta, meg a szósz? Régen szeretted. – bökök a képre, és mikor oldalra döntöm a fejem, akkor az azúrkék szempárral találkozom. Annyira megijeszt, hogy fel akarok állni, de megszédülök, és az alsó combjába marva kapaszkodom meg benne, de az arcom a férfiasságával fut össze.
- Shane… - cincogok, és rajta csüngök félig ülőpozíciómban még.

Lotte & Shane

 we are only a moment

- Ezt igazán jó hallani – mondom neki egy mosollyal, mert bárki bármit mond, már most látszik rajta, hogy egy fokkal pozitívabb a hozzáállása a dolgokhoz. Mondjuk az is igaz, hogy már mérföldekkel jobban is néz ki, és ahogy látom, jobban is érzi magát. Még így, hogy kezdődő betegség van kialakulóban nála, ahogy látom, így is iszonyat szexi, ami... nem annyira jó. Mármint az nem annyira jó, hogy azután, hogy beléptem ebbe a lakásba, már három perc múlva ilyenek cikáznak a gondolataimban. Ki kell vernem a fejemből. Az elmúlt másfél hónapban egészen jól ment, igaz, voltak napok, amikor eszembe jutott, hogy mi lehet Charlottetal. Jobban szólva azt hiszem, minden nap eszembe jutott, de képes voltam másfelé terelni a gondolataimat. 
Miután közöltem vele az adagolást, hogyan kell szednie a gyógyszereket, ha a megfázás vagy bármiféle vírus apróbb tüneteit is érzi, indulni is készülök. Mielőtt még késő lesz. Újra be fog furakodni a gondolataimba, az életembe és minden kibaszott percben rajta fog járni az eszem, és ezt jobb megelőzni. Érdekelne, miért hívott fel. Valami azt súgja, hogy az indok a betegségről nem igazán az elsődleges volt, de lehet, hogy már csak én látok bele ebbe az egészbe sokat. És ezt nem akarom, de mielőtt letette a telefont és azt mondta, hiányzom neki az úgy kicsit felkeltette az érdeklődésemet.
- Rendben, kösz, hogy szóltál. Akkor most cincoghatok – viccelek egy kicsit, mert a főnök kifejezés az nem annyira tetszik, de elfogadom. Végül is, így van. A főnököm. Fordult a kocka. Nem annyira tudom és nem is akarom megszokni, de ez van.
- Már kéne, hogy legyen kezelőorvosod. Nem mondták még, ki az? – vonom fel a szemöldököm, hiszen eltelt már másfél hónap, kell valaki, aki kézben tartja a dolgokat. Kicsit nem figyel oda az ember és már össze-vissza kutyulnak mindent. Ha tényleg nincs neki, akkor Steve nem is végzi olyan rendesen a dolgát, mint kellene, tehát van rajta támadási pont. Ha kellene. Most nem érdekel, mert örülök, hogy egy kicsit levették a vállamról ezzel a felelősséget. Ha már így történt, legalább élvezzem ki az előnyeit is, hogy nem kell ellátnom a főorvosi feladatokat, nemde?
Visszamutatom neki a lájk-jelet, miután lenyelte a gyógyszereket, aztán indulni készülök. Meglep a kérése, hogy maradjak, de kisebb hezitálás után mégis csak belemegyek. Nem tudom, hogy jó ötlet e, de nagy baj csak nem lehet. Ha veszekedni kezdünk, egyszerűen fogom magam és lelépek.
- Csak ha van olyan kukta-sapkád – kacsintok rá – Az biztos remekül állna – vigyorgok miközben leveszem a cipőm és visszasétálok beljebb. Figyelem, ahogy előttem libben el, de mire rám emeli a tekintetét én is elnézek onnan, mielőtt rajtakapna. Közben körbe nézek a lakásban, ami kicsit már más, mint mikor legutóbb voltam itt. Talán Dexter már kiköltözött végleg innen, de ki tudja, hol tartanak a papírokkal vagy egyáltalán nem gondolta-e meg magát Lotte vagy nem győzte-e meg Green őt?! Nem is érdekel, semmi közöm a közös életükhöz. Megfogadtam, hogy többet nem avatkozom bele ebbe, és ehhez fogom is tartani magam.
- Nem kell papucs, köszi – mondom, miközben odamegyek én is az asztalhoz, hogy megnézhessem, melyik recept lenne a legmegfelelőbb. – Az mondjuk jó arány, ha az egész évszázadra... – állapítom meg hümmögve. Ha tényleg így lenne, akkor talán meg is változtatnám azt a kis „távoltartási végzésünket”. Elkezdem nézegetni én is a szék támlájára támaszkodva a találatokat, de aztán hamar átvándorol a tekintetem őrá. Mikor aztán hirtelen fordul felém, összefonódik vele a tekintetem és már nem is annyira vagyok képben, hogy az előbb milyen receptről beszélt. A könyöke alá nyúlok és úgy húzom fel magam mellé, miközben egy pillanatra sem engedem a tekinteté.
- Az üvegtészta jó lesz – mondom halkan és jobb kezemmel a füle mögé tűröm az egyik kósza hajtincset. A parfümjének az illata csiklandozni kezdi az orrom a pillantásom pedig lecsúszik az ajkaira, melyek annyira csókolnivalóak. Úgy vonzanak közelebb és közelebb, hogy már majdnem tényleg meg is csókolom, de aztán megköszörülöm a torkom és ellépek előle. Be kell ezt fejezned, Shane.
- És van itthon minden hozzávaló, vagy leugorjak a boltba? – váltok vissza az eredeti témára egy szórakozott mosollyal az arcomon. Teljességgel megőrjít ez a nő, bárhogyan is próbálok tenni ellene, de azért észnél kell lennem. Nem szabad túllőni a határokon.

Látszik Shane-en, hogy jóformában van, mármint így külsőleg a korral csak érik, és nincs is jobb egy jó férfinál, aki már tudja, mit akar az élettől, vagy már elért valamit. A munkája volt a mindene, ez nem változott az alatt sem, amíg együtt voltunk, de akkor még egy csapatban játszottunk. Türelmesen vártam haza, nem érdekelt, ha éjszaka kimaradt, végül mégis valahol félrecsúsztunk. Jó látni, hogy nem omlott össze a műtétem után, a főorvosi rang elvesztését pedig nem kudarcként élte meg…vagyis ezt közvetítette a külvilág felé. Megannyi mosolygós kép, a motor, és a húga. Lily a támasza volt a nehéz órákban, talán a szüleivel is tudott erről beszélgetni. Most, ahogyan nézem, először merül fel bennem, hogy jobbat érdemelne. Nem tagadom, hogy csúnyán kihasználtam, és megsértettem az egóját, de biztosan akad ezen a Földön olyan nő is, aki örömmel lépett volna a helyembe, vagy lépne is, mert a jövő nincs kőbe vésve. Nem feltétlenül lenne jó ismét egy ördögi kelepcébe rohanni, ahol a szívünket egyszer már próbára tettük. Dextertől alig pár hete váltam el, sajnos tagadhatatlan, hogy szerettem a férjemet, és az érzések nem múlnak el, de a mi házasságunk sem működött volna a betegségem után. Kerestem azt a társat, aki mellettem tud lenni, aki nem ijed meg a halálos kórtól, és valahol elszámoltam magam. Dexter rettegett, Shane meg a kezét nyújtotta, de a lelkére szomjaztam. A szexen kívül azt hiszem semmi nem úgy sikerült közöttünk az elmúlt hónapokban, mint ahogyan elképzeltem, vagy ahogyan kellett volna.
- Nem kell cincognod. A kezelőorvosom jelenleg Clemence, és nem Steve. Tudod, megszerezte a szakorvosi vizsgáját, csak az a baj, hogy nem olyan tapasztalt, mint egy évek óta praktizáló szívsebész. Felhívhatom bármikor, mert megadta a számát… - ez az a pillanat, mikor felmerülhet benne, hogy miért őt hívtam fel. – Shane, tudom, hogy nem szabadott volna, hogy keresselek, de a bizalom nem az erősségem. Bármi is történt közöttünk, hálával tartozom neked, hogy megmentetted az életemet, és ebben én gátoltalak. Most a végjátékban még messze a gyógyulás teljessége, de haladok. Tényleg köszönöm, nélküled nem lennék itt. – féloldalasan biccentem felfelé az arcomat, hogy a szemébe tudjak nézni. Zavarba hoz, ha így kell nyilatkoznom róla, mert egészen másokat mondtam a kórházban, de akkor a depresszió beszélt belőlem. A gyógyszert lenyelem, és tájékoztatom is, de ez kezd kicsit feszengősbe átmenni. Tulajdonképpen én hívtam ide, nem gondoltam volna, hogy meg is fog jelenni, most meg itt áll, és azt sem tudom, hogy merre nézzek, vagy mit mondjak neki másfél hónap elteltével. Az ajtóban lévő búcsúzkodás megakaszt, nem értem őt, de sejtem, hogy ettől csak még inkább elmúlik a félelmem. Kölcsönösen megvallottuk a másiknak, hogy gondoltunk rá, akkor miért ne marasztalhatnám egy vacsorára? A régi barátok is szoktak együtt enni, és csevegni a régi időkről…ebben nincs semmi rossz. Nem kell, hogy történjen bármi is, ha nem akarjuk, csak ne vonzódnék hozzá ennyi idő elteltével is.
- Talán akad egy a konyhában, de a kedvedért rendelek is. – mosolyodom el nagy lelkesen, aztán beinvitálom, és a papucsról is tájékoztatom, ha ettől nagyobb lesz a kényelme. A laptop a kanapén pihen, gyorsan meglesem, hogy melyik recept alapján főzzünk, mert a kínai nem az erősségem. Az üvegtésztákat lesem, és fel is szólalok, hogy jöjjön oda, mert ezt már biztosan ettük együtt. A képernyőre bökök, de amint megtörténik ez, valami meg is változik a környezetemben. Egy fél másodpercre kapom oldalra a pillantásomat, és túl közel merészkedik hozzám. Nem ijedek meg túlságosan, de annyira mégis, hogy a combjába marjak bele. A férfiassága még mindig domináns helyet foglal el, de vagy nem veszi fel, vagy egyszerűen elkerüli a figyelmét, hogy a „kis Shane”-nel flörtölök, mert a könyököm alá nyúl, és felránt a kanapéról. Egy fokkal jobb a szituáció, mert a kék szemek kellemesebb bizsergést váltanak ki belőlem, mint az alhasamban lévő összehúzódás.
- Az re…mek… - dadogom, mikor a fülem mögé tűri a hajamat, és lecsökkenti a közöttünk lévő távolságot is. Meg fog csókolni, komolyan erre vetemedik? Nem jutok szóhoz, de az egyik részem vágyik rá, hogy megtegye. Azonban megjön az esze, és tesz egy-két lépést hátra.
- A szósz az biztos van, a tészta is, esetleg zöldség kellene. A sarkon van egy üzlet, és késő estig nyitva van…onnan hozhatnál valamit. – terelem a szót, és megnyalom az ajkaimat, mert hirtelen kiszáradtak. Mit művelsz Shane? Mit művelnek én?
- Addig én előkészítem a terepet. – célzok a konyhára, és mint a szélvész tűnök el ott. Együtt fogunk főzni? Álmodozva veszem elő az alsó szekrényből a serpenyőt, na meg a fakanalat is.
- De lehet van mégis... - fordulok ki, és úgy érzem mondanom kéne valamit.
- Shane...mi van, ha azt akarom, hogy megcsókolj? - rebegem a kékjeibe merülve. Hiba lenne?

Lotte & Shane

 we are only a moment

- Ja, már azt hittem, hogy nincs kezelőorvosod – nyugszom meg, mert az imént úgy hangzott. – Clemence-nél jó kezekben vagy, én voltam a mentora, nagyot nem hibázhat – mosolyodom el, mert ha valakire, rá tényleg büszke vagyok. A legjobb rezidensem volt éveken keresztül. Persze tisztában vagyok azzal, hogy letette a szakorvosi vizsgát, előtte nap úgy izgult, hogy felhívott körülbelül hatszor, hogy megkérdezze azokat a dolgokat, amiket igazából már tulajdonképp tudott, csak már messze túl sok tudás volt a fejében és összegabalyodtak a dolgok. És szóval bármikor hívhatja… most bukott le, amin el is mosolyodom. Meglep, hogy ennyi idő után elismeri a köszönetet, én pedig lehajtott fejjel mosolyodom el.
- Bármikor – mondom, de aztán rájövök, hogy marha nagy hülyeséget mondtam. – Mármint remélem nem lesz több ilyen alkalom, hogy meg kell mentselek, mert már tényleg jó úton haladsz. Azért ezzel a megfázással vigyázni kell – teszem még hozzá, hogy rendesen nyomatékosítsam benne a dolgot. Jól esik, hogy végre eljutottunk idáig, hogy nem ellenségeskedik, hanem kezd rájönni, mennyi áldozatot követelt ez részemről. Nem bánom, nem arról van szó, csak éppenséggel a főorvosi rang és a méltóságom olyan dolog, amit nem osztogatnak ingyen.
Maradok vacsorára, ebben még semmi nincs. Nem hinném, hogy azt akarom, hogy bármerre is elsodródjunk, hiszen már párszor megütöttük a bokánkat és egyikünknek sem túl jó, ha mi újra érzelmeskedni kezdünk. Valamelyikünk úgyis sérül a végére, hacsak nem mind a kettőnk.
-  Áh, rendelni azért miattam nem kell, de ha van, akkor azt biztos felkapom – vigyorgok rá mielőtt elindulna a számítógépe felé, és követem én is őt. Szeretem, amikor ő is mosolyog. Régen nagyon sokat nevettünk együtt, és mikor vele vagyok sokszor elfog ez a nosztalgikus érzés, még ha tudom is, hogy már se ő, se én nem vagyunk ugyanazok, mint akkor voltunk. Egy kis részem valahol sajnos vagy nem sajnos, de még mindig reméli, hogy működhetne a dolog. Meg kell valljam, kicsit már én is belefáradtam a nők állandó hajtásába, de nem tudom, hogy tudna-e működni egy hosszú távú kapcsolat velem az élen.
Mellésomfordálok és mikor a combomba mar, felhúzom magamhoz. Nagyon jól tudja, hogy kell az őrületbe kergetni, ismeri a gyenge pontjaimat, bár nem tudom, mit akar most ezzel elérni. Jobb is, ha felhúzom onnan, mielőtt még elkalandoznak a gondolataim ebben a pozícióban. Egy pillanatig, ahogy elmerengek a zöld íriszekben olyan szinten vonz, hogy megcsókoljam, hogy már el is indulok felé, de aztán meggondolom magam. Ez túl korai. Meg valószínűleg ő sem akarja. Annyiszor elmondta már, hogy nem akarja újrakezdeni, vagyis pontosítok: Nem elég jó nekem. Még ekkora hülye dumát…
- Jó, leszaladok, veszek cuccokat – mondom ahogy hátralépek és ő is magához tér. Furcsán viselkedik, nem mondom, de annyira kifürkészhetetlen az egész nő, hogy már rendesen belezavarodtam, hogy vajon mit akar és mit nem?! És ha nem akarja, miért nem? És ha akarja, akkor miért igen…
El is indulok az ajtó felé, mikor szól a konyhából, hogy lehet, hogy mégsem kell lemennem.
- Akkor most ne menjek? – kérdezem és visszateszem a cipőm a helyére, aztán visszamegyek a konyhába. – Mutasd, mi… - kezdek bele mikor odaérek, de aztán a kérdésével a szavamba vág és összeráncolom a homlokom. Megnyalom az ajkam, leejtem a pultra az előbb felvett tésztát és felé fordulva nézek le rá.
- Az jó dolog. Ennél már csak egy jobb van, ha… - megköszörülöm a torkom és a pulcsija aljával játszadozom, majd a dereka mögé kulcsolom a kezem és közelebb húzom magamhoz. – ...ha az akaratod teljesül – suttogom az ajkától leheletnyi távolságra és a késztetés már olyan nagy, hogy nem tudok ellenállni neki, de most talán nem is kell. Hisz az előbb mondta, hogy azt akarja, hogy megcsókoljam, így hát megteszem. Hihetetlen, hogy a csókja még mindig mennyi mindent előhoz bennem. Ha más nem, ez legalább ugyanaz. Egy pillanatra, mintha valami megmozdulna bennem, de el kell szakadjak tőle, mert ha nem teszem, tudom, hogy nem fogok tudni megállni. Még így is baromi kívánatos ebben a kinyúlt pulcsiban félig betegen.
- Talán ha ezt akarod, akkor ideje lenne tisztázni néhány dolgot, nem? – emelem meg az állát, hogy a szemébe tudjak nézni, hátha ki tudok olvasni onnan valami okosságot. Kár, hogy férfiból vagyok.

A kezelőorvos témakör egy kicsit újdonság mióta lemondott rólam, mert tudom a fejemmel, hogy ez volt a helyes döntés, és mindkettőnknek ez a gyümölcsöző, mégis az egyik felem a sok vita, és nézeteltérés ellenére még vágyik arra, hogy Shane legyen a hős, a megmentő, akihez bármikor fordulhatok, és nem utasít el. Az utóbbiban már nem vagyok biztos, de jó jel, hogy hozott nekem gyógyszert, és nem kellett átkelnem fél Manhattanen, hogy kiváltsam.
- Tudom, hogy ő az egyik legjobb, és nagyon megértő is. Jó munkát végeztél. – a dicséret jár, már akkor is többet kellett volna mondanom neki, amikor együtt voltunk, de úgy voltam vele, hogy a visszacsatolást megkapta a munkahelyén, vagy a szüleitől, nem kellettem még én is ehhez a körhöz. Shane az egyik legjobb szívsebész, a hírneve megelőzte, és még a néhai dokim is őt ajánlotta, pedig tudta, hogy milyen kapcsolatban álltunk azelőtt. A karma vagy éppen a sors akarta úgy, hogy élet és halál között lebegjek. Valószínű, ha ez nem történik meg, akkor nem találkozunk viszont, és még mindig Dexter felesége lennék. Ízlések és pofonok, de a jelenből nem tekinthetek vissza állandóan a múltba.
- Észben tartom. – mosolyodom el a „bármikor” kifejezésen, mert szeretném, ha több alkalommal futnánk össze. Megérdemli, hogy a becsmérlő szavak után egy kis hízelgéssel éljek az irányába. Nem tudom, hogy meddig fog tartani ez a kis csevej közöttünk, de el akarom húzni a látogatását, ha már másfél hónap után felbukkant. Egy kis rásegítéssel az igaz, de eljött, és ennek jelentenie kellene valamit.
- Szóval már nem akarsz megmenteni többet? – kétkedős a részemről érkező kérdés, de valamiért ez most lesújt. A mögöttes tartalom utalhat rám, mint személyre, akinek szüksége lenne egy mankóra az újrakezdéshez, és másrészről a felépülésem még el fog tartani néhány hónapig. –Rendben igyekszem majd, hogy ne legyek beteg. – a terhelés szót elkerültem, pedig szívem szerint azt használtam volna. Belefáradt a harcba, és megértem, ha most egy kis könnyebbségre vágyik…kár, hogy nem én leszek az, aki ezt megadhatja neki. Most megfigyelve az évek nyomott hagytak rajta, érettebb lett, az első ráncok is feltűntek a szeme körül, de az a kékség örökre rabul ejt. Milyen remek pasi lett belőle. A vacsorameghívásom a derült égből jön, de még azon is meglepődöm, hogy elfogadja. Ezután mehet a hezitálás, hogy mit együnk, de különösen szeretjük a kínait, ezért fel is vetem neki, hogy azt rendeljünk, vagy készítsünk. Nem vagyok egy konyhatündér, de ő is tudja ezt magától. Élcelődünk, és megint olyanok vagyunk, mint régen. Nem tart sokáig, de nekem is tetszik, hogy még működik a humorosabb oldalunk. A laptophoz invitálom, miután a papucsot visszautasítja, és leülök. A böngészőt hívom életre, és bepötyögöm az általam kitalált receptet, de arra már nincs időm, hogy szemügyre vegyem, mert fölém áll, és zavarba hoz a közelségével. Bénán marok bele a combjába, és emel fel szemmagasságba. A pillanat adott, megcsókolhatna, de nem él vissza a lehetőséggel. A kellő időben távolodik el tőlem, amitől némi csalódottság lesz úrrá rajtam, de ha már okosak voltunk, akkor én is elszelelek a konyha irányába. A bolti ötlet is csak egy elterelés a részemről, nehogy bolondságot műveljek a jelenlétében, de aztán mikor önként vállalkozik rá, hogy lemenjen, és hátat fordítva a cipőjébe bújna bele, akkor fogom, és az ajtónak támaszkodva nézek vissza rá.
- Hát akkor ne menj… - megakad a pult szélén, és leejti a tésztát is. Mit mondtam neki?! Elment az eszem, és nem jön vissza. Utálom ezt a szituációt, hogy képtelen vagyok döntésre jutni, de Shane az, aki közelebb lép hozzám. Nem távolodom el, csak felpillantok rá.
- Mi az a jobb? – csuklik el a hangom, mikor közelebb von a mellkasához, és érzem a belőle áradó férfiasságot. Ejha…ez most az lesz? A választ az ajkaimba suttogja, és ha felkészülhetnék, sem tudnék, mert elemi erővel csap le rám. A kezeim eddig lefelé lógtak, most a borostás arcélére simítom, és gyengéden viszonzom a kezdeményezését. Micsoda ösztön, érzem, hogy a hátamon végigszalad a meleg, és hullámokban önt el. Törleszkedve közelebb lépek, már majdnem rá is állok a lábfejére, hogy magasabb legyek. A nyelve az enyémhez ér, és beleszédülök a csókjába. Még valahol egy másik dimenzióban van a józan eszem, amikor az állam alá merészkedik, és összekapcsolja a kékjeit az enyémmel.
- De…talán beszélnünk kellene róla, vagy mi. – bólogatok, mint egy kislány, akinek tetszik a tanár bácsi viselkedése. – Egy picit várnál? – kérdezek rá ártatlanul, és most már nemcsak elméleti síkon, hanem felállok a lábfejére, és a nyaka köré fonom a karjaimat. Finoman fúrom az orromat a pólójába és veszek el a válla és a nyaka találkozásában.
- Ölelj át, és ne engedj el Shane. – susogok, és lehunyom a szemhéjamat. Ezt akarom…mindörökké.

Lotte & Shane

 we are only a moment

Jól esik a dicséret, sokan mondták már, hogy Clemence-szel tényleg jó munkát végeztem, de be kell valljam, nem volt olyan nehéz dolgom. Rengeteg mindennek utána olvasott és nem is akartam eleinte nagyon foglalkozni vele, mert nekem a rezidensek valójában csak púpok a hátamon, de aztán rájöttem, hogy ha valakivel, hát vele érdemes foglalkozni.
- Természetesen nem arról van szó, ha összeesel itt előttem, nem fogok a segítségedre sietni, csupán nem szeretném még egyszer átélni azt, hogy élettelenül fekszel előttem. – Tekintetem megváltozik az emlékképre, mert ez most mindennél fájdalmasabb. Borzalmas volt, és nem is csak egyszer, hanem többször úgy látni. Még az ellenségemnek sem kívánom. Megannyiszor láttam már embert meghalni vagy élet és halál között lebegni, de az, mikor olyan van ott, akit ismersz, netalántán még szeretsz is az semmihez sem hasonlítható. Soha többet nem akarom átélni. Soha. Remélem, érti miről beszélek, ugyanis itt most közel sem arról van szó, hogy nem akarnám megmenteni, ha arról lenne szó.
Sokkal jobban néz ki, mint hetekkel ezelőtt és ez azért igencsak megnyugtató. Voltak pontok, amikor azt hittem, hogy nincs kiút és mindennek vége. Kibaszott reményvesztett voltam, nem is gondoltam, hogy én ilyen is tudok lenni. És nem csak reményvesztett, hanem arrogáns is. Lotte olyan tulajdonságaimat hozta ki, amiken még én is meglepődtem. Volt jó is és rossz is.
Egy halvány mosollyal nyugtázom, hogy igyekezni fog, hogy elkerülje a betegségeket. Ez tényleg fontos. Minden óvintézkedést meg kell tenni még egy ideig, mert különben nagy baj lehet, és ha már idáig eljutottunk, nem kellene kockáztatni. A nehezén már túl van. Most már hála az égnek kicsit pozitívabbnak is tűnik, mint eddig, de mint tudjuk, vannak hullámok.
A pillanat, mikor közel kerülök ahhoz, hogy megcsókoljam még idejében szakad meg és távolodom el, de nehéz nekem is észhez térnem. Lotte gyönyörű, minden apró porcikáját imádom, csak... csak ő Lotte. Lotte, aki lelépett évekkel ezelőtt és átvert. Ő, aki egyszer azt mutatja, hogy még mindig érez valamit irántam, másszor pedig a lehető legtávolabb lök, és hatvannyolcszor elvesztem a fonalat, hogy akkor mégis mit akar?! Tudja ezt valaki követni, mert én már nem?!
Mikor aztán visszahív, örömmel megyek oda és kicsit talán furcsán nézek rá, amikor azt kérdezi, mi van, ha azt akarja, hogy megcsókoljam? Tessék. Megint ezt csinálja. Én már nem értem, mit akar, de ez az alternatíva egészen tetszik. Nem is habozom sokáig, rátapadok az ajkaira, ami megint megindít bennem valamit, és ebből az következik, hogy már kibaszottul azt sem tudom, hogy velem mi történik?! Nem szerethetem még mindig, az istenért. A csókját imádom, ahogy hozzám ér, imádom. Csessze meg.
- Mindenképp – mormogom, miután elszakadtam tőle. Beszélnünk kell erről. Tudnom kell, mit akar és vagy egyszer és mindenkorra lezárni az egész macska-egér játékot vagy pedig kezdeni azzal valamit, ami van. Vagy lesz.
- Hm? – Egy pillanatig nem értem, mire kellene várnom és mit akar, de figyelem, mit művel és mosolyra húzódik a szám széle, mikor az arcát a nyakamhoz fúrja. Átfogom a derekát és óvatosan magamhoz húzom, majd egy puszit nyomok a feje búbjára és beszívom a hajának bódító illatát.
- Nem engedlek – suttogom. – Soha ne engedjelek? – kérdezem, és kíváncsian várom a válaszát, ugyanis azzal már nagyjából utat mutat, mégis mi a terve?! Egyik részem azért reméli, hogy tényleg akar tőlem még valamit, másik részem pedig kételkedik, hogy jó döntés lenne-e esetleg újra próbálni? Nagyon sokat változtam én is az elmúlt időszakban, nő volt nő hátán az életemben, de az összes csak időszakos. Nem tudom, képes lennék-e újra egy mellett leragadni, azt meg nem akarom, hogy bármivel megbántsam. Így is elég törékeny.
- Hé Lotte, te... érzel még irántam? – kérdezem óvatosan mikor elhúzódik. Kicsit tartok a felelettől, de muszáj tudnom.

Tudom, hogy nem kellene kitérnem az életmentésre, mert nem jogos a részemről, hogy arra vágyom, amit nem kaphatok meg. Shane jó orvos, de velem meggyűlt a baja, és most azt nézem, ha úgy alakulna, akkor örülnék neki, ha az ő karjaiban ébredhetnék fel. Nem akarok ezzel előidézni semmit, nem fogok szándékosan kárt tenni magamban, de kell, hogy visszakapjam a szerelembe fektetett hitemet, hogy van egy hős, aki engem akar, és megment, ha ezen múlik minden.
- Én sem szeretnék még egyszer annyira rosszul lenni, hogy ez legyen a vége. Nem akarom, hogy úgy láss… - elhallgatok, mert elszorul a torkom. Értem, hogy mire gondol, és én ugyan nem voltam magamnál, de biztosan nem lehetett kellemes úgy látni engem. A saját érzéseim annyira lefoglaltak, hogy észre se vettem, hogy kiben milyen nyomott hagyott a majdnem halálom. A szüleim aggódtak, még Dexter is változott valamennyire, de Shane volt az, aki asszisztált ehhez. A számba rágta, hogy baj lesz belőle, ha ellenszegülök, de nem éreztem akkoriban, hogy viszont lennék szeretve, és depressziós is voltam.
- Ígérem, hogy jó kislány leszek, bármit is jelentsen ez, de betartom, amit mondanak nekem. – erősítem meg még egyszer, aztán lezárom, nehogy feltörjenek a régi sérelmek, és megint egy rossz vágányra jussunk. Nem akarom, hogy mérges legyen, vagy simán haszontalan időtöltésnek vegye a ma estét, ha már eljött, és velem akar vacsorázni. Minden a terv szerint halad, már megvan, hogy mit eszünk, mi kell hozzá, de arra nem készültem fel, hogy majdnem megcsókol, aztán az utolsó előtti pillanatban táncol vissza. Nem jellemző Shane Harperre, hogy nem tudja, hogy mit akar. Csalódottság uralkodik el rajtam, és mindketten menekülünk, ki-ki amerre lát. A vacsora kerül ismételten középpontba, én meg azt se tudom, hogy mit mondjak. Minden van itthon hozzá, de zavar, hogy elmaradt a lehetőség, mármint volt, de nem éltem vele. Túl korai lenne, hogy szóba hozzam? Megcsaltam vele a férjemet, csak úgy nem szoktam senkivel sem lefeküdni. Shane más…ő hozzá érzelmek fűztek régen. Az ajkaim önálló életre kelnek, és maguktól mondják ki, amit a szívem nem merne. Bizakodom benne, hogy ez nem tart sokáig, és nem ér csalódás, se most mintha…elszántság csillan a kékjeiben. Közelebb lép, suttogva váltja valóra az elképzeléseimet, és mire észbe kapok, már az ajkai az enyémekre forrnak. Összeölelkezve ismerkedünk újra az emóciókkal, a visszatérő bizsergéssel. Belevesznék, de aztán mégis befejezzük. Bódultan pillantok fel rá, sokkal magasabb, mint ahogyan emlékeztem rá. A beszélgetés nem az erősségünk, de abban egyetértek vele, hogy ezt már nem hagyhatjuk csak úgy el. A bólogatásom a beleegyezésem jele, de olyan suta, és ügyetlen. Most még nem akaródzik elválni tőle, ezért ráállok a lábfejére, és a nyakához bújok, mint egy kiscica. Óvatosan ölel át, érzem, hogy a fejem búbján pihen meg az ajka, én meg lehunyom a szemhéjamat, és erre ringatózom. Az illata felkúszik az orromba, és megnyugszom. Nem szeretnék menni sehova, és most simán el is aludnék így. Megkérem rá, hogy ne engedjen el, és ha minden igaz, akkor ez meg is történik, de a hallásom még nincs összhangban a fejemmel. A kérdésére azonban fel kell néznem rá, és válaszolnom. Itt az idő Lottie…nem húzhatod tovább. Látom a gyötrődést a tekintetében, ott van mellette a remény is, hogy ne játsszak vele. Ne ringassam hamis illúziókba. Csacska lány, aki nem értékelte eléggé a múltját, hogy beérje vele, és mégis fél belépni a jövő kapuján. Érzek még valamit? Másodpercekig össze van kapcsolódva a tekintetünk, mire kissé elvörösödöm, de végre meg is szólalok.
- Igen Shane…még érzek irántad valamit, és azt akarom, hogy ne menj el. – a félelmet nem osztom meg, túl idilli a szekundum, hogy hagyjam elveszni a varázsát.
- Tudnál újra szeretni Shane? – a tenyeremmel űzöm el a baljós felhőket, és most én várok valamire, egy kis megerősítésre az oldaláról.

Lotte & Shane

 we are only a moment

Nem gondoltam, hogy valaha fogunk még beszélni, ami azt illeti. Túl sok volt a veszekedés, a sebek folyamatosa feltépése, a szenvedés. Meglepődtem, amikor felhívott, de nem mondom, hogy nem mozdított meg bennem valamit. Nem tudom megmagyarázni pontosan mit, de az biztos, hogy nem gondolkodtam sokat rajta, hogy feljöjjek-e hozzá vagy sem?!
Nagyon remélem, hogy tényleg nem lesz több olyan alkalom,a mikor úgy látom, ahogy már sok más betegemet, de ez semmihez nem volt fogható. Még az ellenségemnek sem kívánom. Még így is, hogy már nem kötött Lottehoz semmi komoly szál, még talán az elején érzelmek sem. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán most érzek-e iránta vagy ez csak egy kezdeti fellángolás? A nosztalgia? Az biztos, hogy nem közömbös.
Nem mondom, Charlotte ma a meglepetések embere, csak aztán ki tudja, mikor fordul a kocka és gondolja majd máshogy? Most azt akarja, hogy megcsókoljam, hogy ne menjek el, mert hiányoztam. Holnapután meg lehet, hogy újra előáll azzal a szöveggel, hogy nem érdemel meg. Belefáradtam a játszadozásokba, nem akarom ezt a ringlispílnek ható valamit folytatni. Most már tények kellenek. Biztos pontok. Abban egy percig sem vagyok biztos, hogy részemről menne a dolog, ha mégis úgy döntünk, újrakezdhetnénk. Talán egy próbát megérne, ennél jobban már szerintem egyikünk sem sérülhet, mint amin az elmúlt hónapokban keresztülmentünk. Jól esik az ölelése, hogy szorosan magamhoz vonhatom. Hogy nem ellenkezik, hanem végre akarja ő is. Jobb kezem a pulcsi alá nyúl és végigsimít a derekán, majd megnyugszik rajta. Mélyen beszívom a hajának illatát, aztán végül megkérdezem, ami már olyan régóta fúrja az oldalam. Most ugrik a majom a vízbe. Nem tudom már várni, egyszer, s mindenkorra pontot kell tennünk valamilyen módon ennek az egésznek a végére. Vagy így vagy úgy, de nem maradhat lógva a levegőben. De mit fog válaszolni? Megkérdezem, de aztán rögtön utána meg is inog a magabiztosságom kicsit és már majdnem mondanám neki, hogy felejtse el a kérdést, de a légvételem félbeszakad és aztán lassan fújom ki a levegőt. Most mintha minden a régi lenne. Látom a régi Charlotteot feltűnni a tekintetében, ami már sokkal jobban tetszik.
- Nem megyek el, de biztos ez? Biztos, hogy még… hogy még szeretsz? – fejezem be a kérdést miközben még mindig fogom a derekánál és ujjaim végigsimítanak a selymes bőrén. Jól meggondolta vajon ezt a választ? Bassza meg, annyi minden kavarog a fejemben, hogy lassan már én magam sem tudom követni a dolgokat és azt sem tudom biztosra, ki mit érez?!
Várható volt a kérdése, nem gondoltam, hogy belenyugszik annyiba, hogy csak ő terítette ki a kártyáit. Megköszörülöm a torkomat és egy pillanatra elpillantok a válla felett. Volt idő, amikor simán kimondtam az érzelmeimet, de azóta, mióta itt hagyott, nem igazán volt olyan nő, akinek ezt meg kellett volna tennem. Nem akartam.
- Megpróbálhatjuk – bólintok a szám szélén egy halvány mosollyal. Nyilván nem ezt várta, így egy kisebb magyarázatot fűzök az előzőhöz. – Sok dolog változott az évek során, de az biztos, hogy még mindig nem vagy közömbös számomra, megvan a parázs. Nézd Lotte, nekem azóta, mióta együtt voltunk nem volt normális kapcsolatom, így nem mondom, hogy nem lennének nehézségek, de jelen helyzetben úgy látom, hogy működhet. – Ha velem lenne és nem ellenem, akkor biztos, hogy sikerülhet. Ha nem sugallja folyton azt az irányomba, hogy miért nem érdemelném meg, vagy éppen hogy én biztos minden nővérrel lefekszem a kórházban, akkor igen.
- De neked nincs több időre szükséged? Green miatt? – tekintek le rá újból, mert ebben még azért nem vagyok biztos, hogy kiheverte rendesen a házasságát. Még mindig nem ismerem a részleteket és igazából nem is érdekel, de a házasság azért csak házasság.
- Én azt mondom, hogy ne mondjunk ki semmit, próbáljunk meg együttműködni, sodródjunk kicsit az árral. Foglalkozzunk egymással. Csináljunk programokat. Nyilván csak olyat, ami jelen állapotodhoz mérten kivitelezhető. – Megered a nyelvem, kicsit azt veszem észre, be is lelkesülök a gondolaton, ami ugyan nem rossz jel, de azért még mindig nagyon bennem van a félsz. Végül is mi a legrosszabb, ami történhet? Maximum elengedjük egymás kezét végleg és kész. Hátratűröm a haját és a vállgödréhez adok három apró csókot felfelé haladva, mígnem elérek az ajkaihoz és újra rátalálunk egymásra. Bassza meg, kívánatos, de nem lehet. Csak módjával. Még nincs abban az állapotban, pedig legszívesebben most azonnal felkapnám és az ágyba dönteném…  

Egy ideig csak a feltételes móddal játszottam, mert nem láttam hat hete Shane-t, és az jó körökben sem kevés idő. Nem állítom, hogy azóta nem történt velem semmi, mert igenis javában zajlott az életem, hiszen elváltam, itthonról dolgoztam, és lassan gyógyulgattam is, de ami az elmúlt hónapokban történt közöttünk az nem került lezárásra. Nem tudtam eleinte, hogy ennek az-e az oka, hogy szimplán féltem újra beszélni vele, vagy többet éreztem, mint amit bevallottam volna magam előtt is. Abban a veszekedős időszakban nem éreztem jól magam, tudta, ha közelebb kerülünk, akkor csak nagyobb sebet ejtek rajta, mint hat évvel ezelőtt. Az elhagyással megsértettem, de azzal, ha hálátlan maradok, miközben minden erejével az életemért küzdött már olyan vétség lesz, amit nem lehet megbocsájtani. Shane nagyszerű férfi, csak nem becsültem meg eléggé, és most zavar, hogy belül vágyom rá, de egy részem tudja, hogy nem érdemlem meg. Mindent eldobhatnék, és mondhatnám, hogy nem voltak bennem kétségek, de akkor hazudnék. Annyi fájdalom ül közöttünk, hogy nehezen tudok túllépni rajta, de próbálkozom, és sok mindent már másképpen látok, mint hetekkel ezelőtt. A csókja éppúgy váratlanul ér, és forrón olvadok eggyé vele, mint akkor tettem, mikor még Dexter felesége voltam. Nem tervezte egyikünk sem, hogy újra egymásba botlunk, és felelevenítjük a tüzet, de megtörtént, és már ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba. Nehezen birkózom meg a kábultság után, hogy válaszolni bírjak a feltett kérdéseire, de egy kis hatásszünet után talán összekaparom magam annyira, hogy ne várakoztassam még több ideig. Én is érzem belül, ha most kimondanám, hogy véglegesen nem akarok tőle semmit, akkor elmenne, és vissza sem nézne többet, de én is zsigerből ismerem az emóciókat, és a mi történetünk még nem zárult le. Egy esély járna, megpróbálhatnám vele azt, amire évekkel ezelőtt nemet mondtam. A fájdalom nem lesz kevesebb, de ha kihagyom a lehetőséget, abba szerintem belehalok, és nemcsak képletesen.
- Zavarosak az érzéseim, de nem felejtettelek Shane…és nem is tudnálak. Igen, valami hasonlót érzek…. – harapom be az alsó ajkamat, mert már régen fordult elő, hogy ennyire sebezhetővé tettem volna magam egy másik emberi lény előtt. A tekintete lyukat éget a mellkasomba, és nekem is nehezen megy, hogy ezeket kimondjam, de itt az idő, hogy megnyíljunk a másik előtt. Akkor tisztességes a dolog, ha ő is színt vall, de várat, és eközben bennem is megszületik a kétely. Eltekint a vállam felett, nem látom az arcát, és nekem is muszáj lehajtanom a fejemet, mert a sírás kerülget. Mi lesz, ha visszautasít? Csak én láttam bele többet a találkozóinkba…megint egy ökör voltam?
- Megpróbálhatjuk? – dörgölöm össze az orrnyergemet, mikor végre folytatja és egy kis magyarázatot ad, mert még így sem értem őt. Csak várakozom, felemészt ez az egész, de mikor elmondja, hogy nem vagyok közömbös neki, és még valami maradt abból, amit együtt építettünk fel, akkor bennem is felébred a remény. A kérdésével egy időben merülök bele a kéklő szivárványhártyákba, majd az arcát megérintve mosolyodom el.
- Dexter a múlt. Nem érzek iránta már semmit. Szerettem Shane, de lezártam a házasságomat. Nem akarok még egy napot arra pazarolni, hogy a nem megfelelő ember mellett kelek fel. Senki nem mondta, hogy nem lesznek nehézségek, de talán az az esély még jár nekünk. – hasonló mosoly költözik az én ajkaimra is, mint az övére.
- Rendben, de akkor kezdjük ma este azzal, hogy velem maradsz, és főzünk, aztán meglátjuk, hogy mit hoz a holnap. – önfeledt hangok törnek fel a szirmaim rejtekéből, mikor puszikkal halmozza el a vállamat, aztán a nyakamon folytatja az ostromlást.
- Shane… - ölelem át a derekát, és amint elér az ajkaimhoz már felnyögök, és ismét belemerülök a csókjába. Száz meg száz férfival tettem már ezt, de egyik sem lesz olyan, mint ő. Shane Harper az egyetlen, aki képes kiváltani ezt belőlem. A szívem hevesebben kezd el verni, és a mellkasára fektetve az egyik karomat, nagy nehezen elszakadok tőle.
- A következő szívrohamom azért lesz, mert nem bírsz magaddal. – koppintok rá az orrára, és megfogva a kezét a konyhába irányítom át.
- A tészta a tiéd…ugye még menni fog? – egy kislányra hasonlítok most, amint elfordulok. Talán hetek óta most érzem először, hogy élek, és az a mosoly még jó sok ideig nem fog lejönni az arcomról…

Lotte & Shane

 we are only a moment

Kételyek vannak bennem, persze. Temérdek. Nem tudom, hogy jó döntés-e beszélni az érzelmekről, amiket eddig tagadtam, de örökre nem áshatom el jó mélyre. Ha nem találkoznék többet Lotte-tal, talán sikerülne, de kilencven százalék, hogy ez kivitelezhetetlen, szóval jobb lesz, ha őszintén kezdünk bele. De mibe is? Fogalmam sincs, hogy mibe fog ez kerülni és hogy egyáltalán jó döntés-e, de egy próbát megér, nem? Ennél jobban már úgyse sérülhet egyik fél sem, mint amit eddig műveltünk a másikkal. Nem tudom, hogy amit mond biztos-e, hogy nem csak valami hirtelen fellángolás és meggondolatlan szavak?!
- Kezdésnek a hasonló egészen jó – ül ki az arcomra egy halvány mosoly, és bíztatólag az álla alá nyúlva fordítom magam felé a tekintetét. – Egész biztos nem lenne könnyű újrakezdeni, de ha te is úgy gondolod, hogy megéri és menne, akkor belekezdhetünk. De a helyzet az, hogy a munka azóta, mióta együtt voltunk, csak több lett. – Nem árulok zsákbamacskát, rengeteget dolgozom, habár most kicsit csökkent a felelősség, mióta a főorvosi rangot elkobozták tőlem, de akkor sem úszkálok a temérdek szabadidőben, és ha ezt nem tudja elviselni, talán jobb, ha bele sem kezdünk. Ha megértő tud lenni ezzel kapcsolatban, rendben van, de így is sok áldozattal járt az elmúlt pár hónap a munkámat illetőleg, többet nem fogok feladni belőle. 

- Hát rendben, de azért ez mégiscsak egy házasság volt. – Vannak kételyeim, fogalmam sincs, hogy milyen házasságban élni, de azért ha valaki már eljut addig, hogy valakihez férjhez megy, akkor gondolom olyan kötődés van a másik felé, ami nagyon mély. Elég ennek feldolgozására ilyen kevés idő? – Persze nyilván te vagy tisztában az érzéseiddel, én nem vonom őket kétségbe, csak nem telt el sok idő – vonok vállat és lepillantok rá. Nem igazán beszéltem Charlottetal a Dexterrel való házasságáról, nem is akartam sosem, de nem biztos, hogy jó ötlet belekezdeni egy újba, ha az előző még nincs teljesen lezárva.
- Igen, az esély mindenképp jár, én is így gondolom – mosolygok le rá és közelebb húzom egy lágy csókra. Imádom az ajkai ízét, most valahogy sokkal jobb érzés még megcsókolni is, mint eddig, hisz mégiscsak nem járunk tiltott rengetegben. Hiába, még Shane Harper is tud bűntudatot érzeni némi házasságtörés miatt, még ha ő csak a harmadik fél is. Meglepő dolgok ezek.
- Legyen. De külön szobában alszunk – mormogom vicceskedve, bár egy fikarcnyi komolyság is van a szavaimban, mert ha már csak belegondolok abba, hogy egy ágyban fekszünk egymás mellett és szorosan magamhoz vonhatom, már attól áll a... khm. Önmegtartóztatás Shane, önmegtartóztatás! Csak nem megy, már kezdem is ostromolni a csókjaimmal a nyakán, a vállgödrénél, mire aztán hirtelen észbe kapok.
- De-de, bírok! Jó fiú leszek. Bár legszívesebben nem gyakorolnék önmegtartóztatást, de most hidd el, képes leszek rá – kacsintok rá, mikor arrébb lép. Még én magam sem tudom, hogy hogyan fogok bármit is megállni, de hogy én okozzam a következő szívrohamát azt nem veszem a lelkemre. Szóval relax. - De neked sem szabad kísérteni! - bököm kicsit oldalba, mert tudom, milyen galád tud ám lenni. Mondjuk az is igaz, hogy egy ártatlan mozdulatával is úgy vonz, mint a mágnes, ha erre még rátesz egy lapáttal, összedől a kártyavár.
- Alábecsülöd a képességeimet, Charlotte Evans! Azért nem ragadtam le évekkel ezelőtt a főzőtudományban. – Nem is lettem egy Gordon Ramsey, de azért a legénylakásban megtanultam ezt-azt főzni, mert nem szeretem, ha folyton csak a bejárónő pakolja elém a kaját. Néha kell egy kis újdonság.
Valahogy a fejembe kúsznak a múltkori szavai Lottenak, amikor azt mondta, hogy gyereket akar, családot. Azért remélem, azt nem gondolta komolyan. Vagyis, hogy úgy gondolta, majd évek múlva, még nem most. Mondjuk nyilván van esze neki is, nem fog beleugrani mindenféle dologba olyan hirtelen, főleg nem ilyen egészségügyi állapotban.
- Miért titkoltad el a családod? – bukik ki belőlem a kérdés, miközben olajat öntök a serpenyőbe. Ez a kérdés már foglalkoztat egy ideje. – Komolyan azért, mert nem egyeztek a társadalmi rétegek az én családommal? – ráncolom össze a homlokom, hiszen ez annyira hülyén hangzik számomra. Sosem érdekelt egy cseppet sem, hogy milyen családból jött a nő, akit szerettem. Vagyis nyilván a neveltetés fontos, meg minden, de itt arról szerintem szó sincs. A szülei jóravaló emberek, a kishúga pedig egy kisangyal. Nem értem, mire fel volt ez a titkolózás.

Mindketten sérültünk az elmúlt időszakban, és többet adtunk fel az elveinkből, mint kellett volna. Nem tagadom, hogy bennem jóval több sértettség volt, amin Shane már túljutott, és meg is bocsájtott érte, nekem viszont nem volt annyi lelkierőm, hogy ez fordítva megtegyem, amíg rá nem jöttem, hogy mennyire hiányzik, és valójában mennyi mindent tett értem. Micsoda őrültség, de így van. Dexterrel akkor romlott meg a viszonyom, mikor megcsalt, de az igazi csapást akkor mérte rám, mikor elhagyott a betegségem miatt. Kiben bízhatna az ember, ha a saját férje is otthagyja a bajban? Nem tudom, hogy a volt férjemnek mit jelentett a jóban és rosszban kifejezés, de biztosan nem azt, amit nekem, így jobb is, hogy különváltak az útjaink. Meglepően jól zártuk le, és egyikünk sem követelt többet, mint amennyi megillette volna. Beértem ezzel a lakással, és némi segítséggel a cégemhez, de ezzel többet már nem volt közünk egymáshoz. Shane tekintetében látom, hogy bizonytalan, de meg akarom nyugtatni, hogy én sem tudom, hogy mit hoz a jövő, de egy próbát szeretnék tenni. AZ állam alá csúsztatja a kezét, és az első okot is felhozza, ami annak idején választóvonal volt, de csak később vallottam be, hogy zavart. Állom a kékjei hívogatását, és viszonzom a mosolyát, de a kelleténél mégis zavartabb vagyok.
- Tudom, hogy nem lett kevesebb a munkád, de én is felnőttem, azt hiszem. – harapom be az alsó ajkamat, és ezután folytatom csak.
- Nem kérem, hogy többet legyél itt, mint amennyire képes lennél. Én is elindítottam a cégemet, rengeteg idővel fog járni, hogy beinduljon, és ott van még a lábadozásom is. Tehát a türelem most amúgy is fontos szerepet játszik az életemben, és az, hogy orvos vagy, nem lehet kifogás. – furcsa ezt az én számból hallani, de már nem vagyok feleség, sem menyasszony, és ott van, hogy a saját magam ura vagyok. Nem függök senkitől anyagilag, és megvan az álmom, amit felépíthetek. Dexter tudom, hogy nehezebb téma lesz, és nem hiszi el, hogy túl vagyok rajta, melyeket szavakkal is alátámaszt.
- Shane…kérlek. – a mutatóujjam a szájára tapasztom, és halkan beszélek, hogy tényleg eljusson hozzá.
- Elváltam, és lezártam. Dexter nem volt bunkó, megbeszéltük, hogy mit rontottunk el, de szerelem már nem fűz hozzá, és ha jól tudom, akkor ő is továbblépett. Találkozgat valakivel. Nem illettünk össze, és arra nincs szüksége egyikünknek sem, hogy a múltban létezzünk. Hidd el, hogy ő már egy ideje nem játszik. – sóhajtok egyet, mert szeretném, ha nem kételkedne ebben, de jogosan teszi, elvégre az én ujjamon volt a karikagyűrű.
- Pont elég idő telt el ahhoz, hogy elengedjük egymást. – lenézek a mellkasára, és megint szorosan hozzábújnék, de nem tehetem meg, mert a beszélgetés fontos részét képezi a tisztánlátásnak. Mikor azonban ő az, aki kezdeményez, akkor a szívem nekilódul, és csillogó tekintettel mérem végig őt, hogy aztán megízlelhessem az ajkait. Micsoda férfi, még most is képes levenni a lábamról, pedig nagyon sok idő telt el azóta, hogy mi egy párt alkottunk volna.
- Hogyne…biztosan így lesz. – hagyom rá, mert túlságosan lefoglal, hogy éppen mit csinál a nyelvével, és hogyan dönt be közben. A nyelve a nyakamon jár, és nehezen állom meg, hogy ne nyöszörögjek alatta, de nem enged, aztán mégis észbe kap.
- Nem is szabadna, hogy megtörténjen. – magammal húzom a konyhába, hogy folytassuk a vacsorát, tökéletes lesz arra, hogy ne másszunk rá egymásra, különben nekem valóban bajom eshet. Élcelődünk a tésztával, és már ez a jókedv szinte ragályos.
- Hát nem kápráztattál el a főzőtudományoddal, így csak a szavaknak, és a tapasztalatoknak hihetek, Shane. – öltöm ki rá a nyelvemet, és nekilátok a szósznak addig, és megkeresem a hozzáillő legjobb edényemet. Éppen most veszem ki a tányért a szekrény mélyéről, mikor egy újabb kérdéssel bombáz. A kezemben tartva nézek vele farkasszemet, aztán elgondolkodom rajta.
- Nem miattad, hanem miattam nem tettem meg. Elszöktem otthonról, és szégyelltem őket, ez az igazság. – vonom meg a vállamat. – Többre vágytam, nagyvilági életre, és egy mélyen vallásos családban ez nem megengedett. Más értékek voltak fontosak, mint nekik, és könnyebb volt azt hazudni neked, hogy nem élnek, mintsem bemutatni….mikor neked gazdag szüleid vannak. Tudom, hogy neked nem számított volna, de nekem igen. – kicsit elszomorodom, mert ez az én saram, és bánom, hogy akkor nem mondtam neki igazat.
- A húgod mesélt róla, hogy találkoztunk a műtétem előtt? – ideje, hogy más is szóba kerüljön, ne csak ez.

Lotte & Shane

 we are only a moment

Ki tudja, talán ezúttal menni fog. De ki garantálja, hogy nem fognak a napjaink folyton veszekedésbe fulladni? Hogy tudunk egymás mellett békében élni, hogy majd el tudjuk nézni a másik hülye szokásait? Hat éve egyedül élek azon kívül, hogy a húgom néha meglátogatott és odaköltözött pár napra hozzám. Ezen kívül csak éjszakákon osztottam meg egy-egy nővel az ágyam, és általában azokat is kidobtam a numera után.
Senki nem garantál semmit. Biztos, hogy nem lesz egyszerű, de ha jobban belegondolok, már én is kezdtem egy kicsit unni ezt a folytonos nő hajkurászást. A változatosság rendben volt, a nők is rendben voltak, de azon kívül, hogy a szexuális életem a csillagoknál járt, sokszor voltam magányos a hétköznapokban. Barátaim vannak bőven, de talán éppen ideje lenne megállapodnom egy nő mellett. Gyerekről viszont egyelőre szó sem lehet. Kíváncsi lennék anyám fejére, ha közölném vele, hogy megkapja az áhított unokát, viszont a gyerek anyja Lotte lesz. Azt hiszem, nyomban dobna egy hátast. Így is kemény dió lesz...
- Ez megnyugtató. Nyilván azért én is igyekezni fogok, hogy több időt tudjunk együtt tölteni – nyugtatom meg, mert tudom, azért neki is kell a bíztatás, ugyanúgy, ahogy nekem. A farm is elveszi az időm nagy részét, még így is, hogy ott van Pete, a lovász gyerek. Talán még valakit alkalmaznom kell, hogy ne legyen olyan sok gondom rá.
- Apropó cég. Remélem kiszedtél a társtulajdonosi rang alól. Bármilyen furcsa, kurvára nem értek a szépségiparhoz – nevetek fel halkan, de annál komolyabban teszem fel a kérdést. Nem igazán beszéltünk erről, mikor a fejemhez vágta, de tényleg nem szándékozom ilyesmibe hajtani a fejem és még csak passzív tag sem kívánok lenni. Nem kell nekem semmivel hálálkodni, főleg nem ilyennel. – Annak viszont örülök, hogy végre belevágtál rendesen. Remélem minden az elképzeléseid alapján alakul majd – mosolygok rá, mert a történtek után tényleg már csak pozitív dolgok várhatnak rá. Ő is elég rendesen kapta a szart a nyakába, hogy szépen fejezzem ki magam.
Nem, én egyáltalán nem vagyok abban olyan biztos, hogy egykönnyen le lehet zárni egy házasságot, bár nagyon úgy tűnik, hogy Lotte komolyan beszél. Én nem ismertem Dextert, csak pár szót váltottunk egymással, nos... azt sem túl szép hangnemben.
- Nem volt bunkó? – vonom össze a szemöldököm rögtön a meglepettségtől, mert valamiért én arról az emberről nem tudok elképzelni mást, csak arroganciát és lekezelő bánásmódot. Lehet a feleségével másképpen viselkedett, mint velem, de az biztos, hogy vele sem egészen normálisan. – Jól van, jól van – zárom le ezt a témát, és nem is szándékozom tovább feszegetni. Komolynak tűnik.
A következő pillanatban a kelleténél jobban ragad el a hév és azon kapom magam, hogy az ajkaim már a nyakszirtjénél járnak, a vállán, a kulcscsontjánál. Mélyen szívom be a levegőt és állítom le magam és legszívesebben pofán önteném magam egy jó nagy adag hideg vízzel, hogy észhez térjek. Le kell csillapodnunk. Le kell csillapodnom. Hálás is vagyok Lottenak, hogy elhúz vissza a konyhába, mert ott aztán végre a tészta bűvöletébe eshetek.
- Meglepődnél, mi mindenben fejlődtem. De a forrócsoki legalább mindig is ment – mosolyodom el, miközben nekilátok a kajának. Valóban nem voltam híres sosem a főzőtudományomról, de ami tőlem tellett, megtettem.
Nem igazán értem ezt a családos dolgot, hogy miért titkolózott. Régen sem voltam olyan, aki csak kőgazdag szülők lányával kezdett. Ki a francot érdekel, kik a szülők, ha a nő rendben van?
- Hát ezt még mindig nem igazán értem, mert amúgy emberileg tényleg nagyon rendben vannak – mondom őszintén, de nem akarom erőltetni a témát, valamiért mégis azt súgja valami, hogy nem ez volt az egyetlen dolog, de elhiszem, amit mond. Az ő kérdése azonban meglep kicsit.
- Nem, miért, kellett volna? Mármint csak összefutottatok? – kérdezem felé fordulva. Sydnee nem mondta, hogy beszéltek volna, bár nem is futottunk össze csak egy-egy percre max anyáméknál. Azt, hogy szándékosan találkoztak volna, valahogy nem igazán tudom elképzelni. Mindketten elég eréjesek ahhoz, hogy bármelyikük is megtegye az első lépést. Aztán ki tudja, tudnak azért meglepetéseket okozni. – Most jóban vagytok, vagy mi van? – kérdezem, mert igazából az elmúlt időben ezt nem is kérdeztem egyikőjüktől sem, túlságosan azzal voltam elfoglalva, hogy én keresztüljussak az egész hercehurcán.