Shane & Lottie

Mit jelentett az élet? Két pasit, akik ízekre szedtek, és élvezték, hogy még az élők sorában vagyok. Mit kezdjek azzal a ténnyel, hogy a férjem vissza akar kapni, és mellette az exem megmentette az életemet? A szüleim végigasszisztálták az utat a drágalátos Harper szülők mellett, és arra ébredtem, hogy egy VIP teremben fekszem a Nagy Alma egyik legnívósabb kórházában. Újabb csövek, újabb műtétek, de itt most más volt minden. Clemence a vártnál is halkabban köszöntött, elhazudta a szokásos köröket, szerintem Shane betanította neki, hogy mit kellene regélnie, ha magamhoz térek. Miért esett nehezére megtenni, hogy ott legyen? Már nem értettem őt, sem Dextert. A megcsaláson már régen túl voltam, a tárgyalást is az állapotom miatt kellett elszalasztani. A színház, és az ígéretek béklyóba kötöttek. Nem irthattam ki a férjem iránti szerelmet, mert ha nem is vallottam be, de így volt. A biztonságot, és az otthont jelentette, ha a karjai közé bújhattam. A szokásos parfüm, a férfias illata. Hiányoztak a közös esték, de a szívem mellett az eszem is közbevágott. Újrakezdeni hiba lenne, minden porcikám ezt súgta, mégis hajlottam afelé, hogy beadjam a derekam. Az utolsó hetek fényében szerettem volna, ha mellettem áll valaki. A szüleim a vártnál továbbmaradtak, és kikotyogtak olyan részleteket is, mely alapjaiban rengette meg az elképzeléseimet. Shane élesztett újra még Lexingtonban? Minek hozott vissza, ha elküldtem? A levegőben maradt egy fél vallomás, és nem hagytam szóhoz jutni. Összezavarodtam, és már fogalmam se volt, hogy hányadán állunk. Az apja váratlanul állított be a termembe, hogy még tetőzze a bajaimat, és a lelkemre kötötte, hogy jó lenne, ha felépültem, és kikerültem, akkor meglátogatnám őket. Túl sok a lezáratlan ügy. A pénzük kell? Beijedtem, és nem értettem a kétes üzenetet. Nem bántottam őket, nem loptam meg őket, de a fiúkat igen, és most bosszút forralnak ők is? Mi lesz velem a volt anyósoméknál? Keresztre feszítenek, ha kiderül, hogy ki a mostani férjem. Dexter Kínába repült két napja…de már a közös fészkünkben aludtam. Bellát is elviselte, és ez fájt a legjobban. Nem tudtam beazonosítani, hogy hazudik-e, vagy komolyan gondolja. Shane…ó istenem. A kocsi óvatosan fékez le a manhattani birodalom előtt. Már a felhajtó is kavicsos, a fekete kovácsolt vaskapu kinyílik, és a lakáj fárad elém, mutatva az utat a végzetem felé. Idehozott el, amikor bejelentette, hogy elvesz feleségül. A gyűrű az ujjamon van, de ez az eskü egy másik férfihoz köt. Nehéznek érzem minden végtagom, de senki nem siettet. A harisnya véd, a fölötte lévő királykék ruha, hosszú, nem láthatnak semmit. A hajamat erős kontyba fogtam, szinte rám se lehet ismerni. Nem az a lány vagyok, aki először lépte át ezt a kaput. A tekintetem végighordozom a szépen nyírt füves területen. Tél van, de Harperék esetében még most is zöldell a pázsit…mindenhol a pénz szaga köszön vissza. Mi lett volna, ha elvesz? Én lettem volna a pénzéhes lotyó, de így csak egy kisebb vagyonnal léptem le. A táskát feljebb húzom a hónom alá, és a poncsómat figyelem. A legjobb minőségű, árad a megjelenésemről, hogy jómódban élek. Dexternek köszönhetem az ajándékot, de az életemet már régen nem. Mi értelme volt annak, hogy újraélesztett? A papíron még nem szerepelt a neve, hogy lemondott rólam, utólag kár lenne tagadnia, hogy ő tette belém ezt a nyavalyát. Még nem lettem rosszul azóta, úgy vigyáztak rám, mint egy gyémántra. Hahó, ez nem lehet igaz. A legjobb ellátást kaptam, senki nem vitatkozott velem, az intenzíven feküdtem, és a legapróbb rendellenességre két orvost ugrott. Shane dupla műszakot rendelt el az osztályon az operáció után. Saját nővérem volt…a szüleim akkor jöhettek, amikor akartak. Shane felrúgta a szabályokat…miattam. Mit jelentett ez? A bűntudat mardosta, vagy valami egészen más?
- Kisasszony megérkeztünk. Az étkezőben várnak Önre. Elkérhetem a poncsóját? – észre se vettem, hogy bejöttünk az impozáns épületbe. A hall körülbelül akkora, mint a kórház előtere. Csupa márvány minden, két oldalról vezet felfelé lépcső. Az emeleten aludtunk, mikor itt jártunk. Shane Harper gazdag szülőkkel lett megáldva, nekem meg a szobám nem érte el a fotel és a kanapé közötti távolságot. Vajon mit mondott a szüleimnek, hogyan bánt velük, miután lélekben nem voltam jelen? Dexter nem ismeri őket, de Shane már igen. Eljöttek miattam, bejöhettek, de hol szálltak meg? New York drága, nekem azt mondták bent, hogy minden el van rendezve. Még ezt is vissza kellene fizetnem? Kipirulok, mikor kibújok a poncsóból, és átnyújtom a lakájnak.
- Mrs. Green kövessen. – egy fehér frakkos férfi fárad elém, még meg is hajol előttem. Rosszul érzem magam, hogy ekkora a felhajtás. Nem érdemlem meg, minden fal ezt sugallja. Megkínozhatnak, és tűrnöm kell. Érzem, hogy elnehezülnek a lábaim a fekete magassarkúban, egy hét múlva utazom a közeli a spa-ba. Rehabilitáció…lehet az utolsó nyaralásom? Fanyarú a mosolyom, és lehorgasztott fejjel követem a pingvint. Magamban szórakozom, de útközben beleütközöm egy vállba. A tekintetem azonnal felkapom, nehogy Shane apja legyen az, de csak a fia az. Az azúrkék pillantás rabul ejt, és zavartan mérem végig.
- Shane…én… - hebegek és habogok valamit, hátha nem égek be előtte. A vállára helyezem a kezemet, és odébbállok. A férfi is megtorpan, mert ez a ház urának a fia.
- Azt mondták… - lényegtelen, hogy ki és mit regélt nekem, amikor le se bírom venni róla a szemem. Valami megváltozott bennem. Már nem az a nő vagyok, aki hozzáment Dexterhez. Fürkészően nézek fel rá, de a tenyerem még mindig a jobb vállán pihen.
- Bocsánat. – szabadkozva veszem el, és mélyen szívom be az illatát a levegővel együtt.
- Jó az illatod, párdon…a szüleid…merre…- el akarnék indulni, de egyszerre lépünk ki, és a mellkasának csapódom, de még időben támasztom meg a kezemet. Lassan vezetem fel a türkizkék íriszeimet az arcára. A tenyerem alatt dobog a szíve.
- Miért mentettél meg, ha elzavartalak? – suttogom szétnyílt szirmaim rejtekéből. A távolból már hallom az anyja rikácsolását, nincs sok időnk.

Shane & Lottie

Nem szívesen léptem át újra ennek a háznak a kapuját, abban a tudatban, hogy most én tartoznék bocsánatkéréssel, de nem az egész család felé, hanem a megmentőm felé. Shane esetében ambivalens érzések dúltak bennem, és igyekeztem a saját sérelmeimet a hátam mögött hagyni. Az ő jóvoltából állhatok idelent egy komornyik társaságában, aki nem igazán van tisztában az etikett szabályaival, de úgy hiszem ebben a kúriában az is csodaszámba megy, ha valaki huzamosabb ideig megmarad. A szolgálók megléte furán feszélyez, kislányként arról álmodoztam, hogy körülrajongjanak, de mára beláttam, hogy minden életstílusnak megvan a maga árnyoldala is. Nem akarok az utolsó napokban magányosan szenvedni, még azon is elgondolkodtam, hogy valóban adjak-e egy újabb esélyt Dexternek, de a változás szele nem csapott meg olyan mértékben, mint kellett volna. Más gondolatok foglalják le az időmet, és sután lépkedek előre, miközben egy deltás vállnak ütközöm. A türkiz íriszeim felszöknek a tulajdonosra is, és azonnal zavarba hoz a közvetlen jelenléte. Az intenzív osztályon nem ő kezelt, volt ugyan egy kirendelt kardiológus mellettem, mégis inkább szóban hangzott el a neve. Shane Harper most nem hologram formájában áll előttem, hanem a teljes életnagyságában. Egy cincogó üdvözléssel köszöntöm, mikor rám pillant, és megszületik az a szikra, ami olyan ritka, mint a fehér holló.
- Szia… - ismétlem el, de túl komor, egy kicsit megöregedett az eltelt hetekben, és sajnos ehhez több közöm van, mint eleinte szerettem volna, hogy legyen. A gyűrűmet fürkészi, és kényszeredetten feszítem be, hogy ne legyen a központi térben.
- Mire érted? A kórházban…? Clemence meg akart győzni róla, hogy ő intézkedett az ügyemben, de az édesanyám, és az édesapám elmesélte az igazat. – fogva tart a tekintetével, és úgy lesem őt, mint egy kislány a példaképét. Tisztában van vele, hogy hatással van rám, és nemcsak rossz értelemben? Meg is feledkezem a szolgáról, de Shane intézkedik ebben is. A férfi meghajol, és távozik, nekem meg rövidzárlat következik be az agyamban, és bókolni kezdek az exemnek, ami valljuk be, de egy kicsit nevetséges.
- Köszönöm…már dolgozom a saját illatomon. – ez megint nem tartozna rá, de a témába vág, ha nem szeretnék elájulni. Melegem van, és jobbnak látnám, ha gyorsan túlesnénk a formaságokon, de nem sikerül kikerülnöm őt, minek hála most a mellkasán támasztom ki a kezemet, és a szívverése forrását megtalálva teszem fel a mindkettőnket foglalkoztató kérdést. A válasza nem lep meg, de az igen, hogy kegyetlennek véli a róla alkotott véleményemet.
- Shane…nem tartalak annak, de akkor és ott a hazugságod megviselt. – suttogom, de nem áll le, olyan információk birtokába jutok, melyek melegséggel töltenek el.
- Maradnom kell, mert nem volt szép a búcsúnk? Milyen lezárásra vágysz Shane a mi vonatkoztatásunkban, hmm? – közöttünk félreszakad a beszélgetés, mert Susan érkezik a semmiből. Shane édesanyja neheztel rám, és a pezsgőt már túlzásnak tartom, de végül a volt párom kísér be az étkezőbe, ahol azonnal felpattan Steve, de Syl is jelen van. Ó, egek…én megállnék, de Shane mögöttem suhan tova, és a fülembe súgja a kendőzetlen valóságot. Idegesség szorítja el a torkomat, és a viccre sem tudok figyelni, miközben leemelem a karcsú poharat, és a benne gyöngyöző italt. A tósztot mellőzném, sok a jelenlévőkből áradó hamiskás együttérzés. Éppen koccintanék az édesapjukkal, de megérkezik az első csípés. A tekintetem a fiatalabb Harperre vándorol, és megjegyzés nélkül hagyom a pejoratív jelzőt. Egykoron a legjobb barátnők voltunk, és az sem zavarta különösebben, hogy mi a szakmám, pedig ő végképp tisztában volt vele. Mostanra el nem tudnám képzelni, hogy a titkaim őrzője legyen, így csak összepréselem az ajkaimat, és tűröm a támadását.
- Fátylat rá. – motyogom, de jó megfigyelőként most a hallgatag oldalam veszem elő, mikor Shane utoljára érkezik hozzám, hogy egymásnak döntsük a poharainkat.
- Semmi gond, majd elbeszélgetek a testvéreddel egyszer, ha lesz rá kapacitásom. Voltam már rosszabb helyzetben is, Shane… - ellágyulnak az arcvonásaim, és megvárom, hogy helyet foglaljunk az asztalnál, de az exem előzékenyen kihúzza a székemet, és „véletlenül” hozzáér a vállamhoz. A velem szemben lévő szék az övé, a bal oldalamon az asztalfőn ül az apukájuk, az édesanyja mellém ül, és a bátyja mellé kerül Syl. A csengetésre jönnek is a tálcákkal együtt a pincérek, kaviár, tengeri alga, és társai. A gyomrom összeszűkül, a sós ételek szigorúan tilosak, mégis megkívánom a kaviárt. Egy kagylóval egyetemben veszem el, és belekortyolok a vizembe.
- Charlotte azért hívtalak meg, mert a szüleiddel beszélgettünk. Szeretnénk, ha a történtek fényében elfelejtenénk a múltat. Rendes édesapád van, aki nem mellesleg roppant meggyőző férfi is. A ti dolgotok, hogy rendezzétek a viszonyotokat Shane-nel.. – ekkor közbevág a kedves húg is.
- El lehet felejteni, hogy lelépett a pénzével, és otthagyta az oltár előtt a bátyámat. Egy szívtelen ribanc tesz ilyet… - megáll a kezemben a kaviár, és inkább lehelyezem a tányéromra, megköszörülve a torkomat, így minden szempár rám szegeződik.
- Sajnálom, hiba volt ez a meghívás. Syl…a sérelem a bátyádat illeti, és teljes mértékben megértem az ellenszenvedet, de a dolgokon már nem tudok változtatni. Még ötvenszer hozhatod fel, vagy bárki más, de attól még megtörtént. A felesleges körökre nincs időm. Amennyiben Shane úgy érzed ezt kettesben tisztáznád, akkor rendelkezésedre állok. – a damasztot az asztal szélére helyezem, és megpróbálok felállni, mert megfojt ez a légkör.

Shane & Lottie

Az előtérben a rettegés tör rám, de az enyhülést az a férfi hozza meg, akit elküldtem, akiben már nem láttam reményt a hálaadásnapi incidensünk után. Miért olyan bonyolult az életünk, hogy a múltunkból táplálkozva olvassuk egymásra a szitkokat, aztán meg hirtelen felizzik a levegő és a karjaiba omlok? A lépcsőn torpanok meg, az első ütközés után meg is szeppenek a jelenlétében, mert szégyellem az akkori kijelentésemet. Mi lett volna, ha nincs ott? Valószínűleg ennek a színjátéknak sem lenne ma jelentősége, mert a legközelebbi viszony, ami létrejöhetne közöttünk az a sírom, és a lába a talaj fölött. A parfümöm említésére széles mosoly költözik a szám szegletébe, és nem bírom ki, hogy ne nézzek le a földre, aztán ismételten fel rá.
- Félreértettél Shane, a sajátom…mármint az én illatom, amit én készítek el, és dobom piacra, ha még megélem. – fogva tartom a kék tekintetet, és az arcvonásait isszák a türkiz íriszeim.
- Ne menjünk bele akkor. – intek a kezemmel, hogy a részemről lezárhatjuk. Otthoni terepen mozog, nem fogok jelenetet rendezni, tisztelem annyira a szüleit, hogy tekintettel legyek a ház békéjére. A gyomromban kúszó idegesség nem akar elapadni, mondhatni csak gyűlik, és a szám íze is keserű lesz a kütyü említésére. Ezzel tart életben, a megjelenésem, és minden a szívemnél elhelyezett szerkezet miatt van. A kérdés felmerül bennem, hogy ez normális keretek között engedélyezett lett volna, de úgy hiszem nem, és az esélyeim is egyre mélyebbre kerültek. Már éppen elindulnánk lefelé, de összeütközünk, és a tenyerem a mellkasán pihen meg. Miért nem tudom elfelejteni? A kérdés kibukik belőlem, de választ már nem kapok, mert előkerül az anyja, és szétrebbenünk. A lépcsőn lefelé haladva mélyeket lélegzek, mert mindjárt találkozom a volt anyósommal, és az apósommal. Steve-t mindig is kedveltem, de Susan…már az elején tiltakozott. A szemében az a nő voltam, aki elvette a kisfiát, és kisajátította. Nem egyeztem bele abba se, hogy ideköltözzünk, mikor szóba került a közös fészek…a belvárosban laktunk, messze tőlük, ha ez lehetséges. A mama azóta sem bocsájtotta meg nekem, hogy véleményem volt vele szemben, és előszeretettel hangoztattam is. Az ebédlőben felgyorsulnak az események, és egy pezsgőspohár is landol a kezemben. A koccintást Sylvi közbeékelt csipkelődése rontja el, de még tűrök. Figyelmeztetem Shane-t is, hogy ezt megoldom egyedül.
- Ebbe igazad van, nem akarod hallani. – a legkomolyabban gondolom a riposztom. A múltam foltja a prostitúció, és erről tud a drága Harper lány. Vajon Shane tudja, hogy a legutóbbi könyvének a sikere részben az én életemet dolgozta fel? Bele se merek gondolni, hogy mi lenne, ha tudna róla. Én mutattam meg Slyviának azt a világot, és ezzel akkor is tisztában volt, mikor bemutatott a bátyának. Az étkezés nyugisan indul, még meg is lepődöm, hogy kihúzza nekem a széket. A megannyi finomságtól összefut a nyál a számban, de mielőtt belemerülhetnék Steve köszöntője után ér a következő atrocitás. Nem bírom elviselni, és felállnék, de a velem szemben ülő pattan fel előbb. A szalvétát szorítom, miközben a szavait hallgatom. Az étvágyam nem ment el, de ebben a környezetben megfulladok. Nem mondok semmit, csak felállok, és kihúzva magamat lépkedek el, míg Shane lehörpinti a pezsgőt, és mögém lépve tessékel ki az előtérig. Nem vagyok benne biztos, hogy megéri értem ez a harc, de muszáj igazat adnom neki.
- Nem kellett volna elfogadnom édesapád meghívását. – kontrázok komoran, de a felajánlására kicsit lesokkolódom.
- Öhm…de a friss levegő jót tenne. – innen már nem is kérdés, hogy a komornyik hozza a két kabátot, és Shane rám segíti a sajátomat. Összehúzom magamon, és a táskámat is elemelem, mert nem szeretnék visszajönni ide, ha nem feltétlenül szükséges.
- Köszönöm, de még nem ért semmilyen kisülés, ha érted a célzást. A rezidensed? Én már nem tudom, hogyan működik ez a kórházi rendszer. Elmondta a kockázatokat, és a veszélyeket is. Jó munkát végeztél vele. – viszonzom a mosolyát, és a bejárat felé tartok. Hirtelen lép közelebb, a derekamra fonja a karját, és úgy kísér le, nehogy megcsússzam.
- Esik a hó… - pillantok körbe az óriási birtokon. A hideg ellenére sokkal szabadabbnak érzem magam, és a természetellenes felállás sem tántorít vissza, mert könnyedén döntöm oldalra a fejemet, hogy a vállán pihentessem. Ezután Shane automatikusan ölel át, így baktatunk a befagyott tó felé.
- Itt lett volna… - nem merem kimondani az esküvő szót. A keze rám tapad, és csendben folytatjuk az utat, de biztonságban érzem magam. A szívverésem most a normálist üti el, de valamiért a pulzusom felszökik, és melegség járja át a testemet. A békesség szinte már hiányzott a kapcsolatunkból, és a napját se tudnám megmondani, mikor történt utoljára ilyen. A tó szélénél állunk meg, és csak bámulom a korcsolyázásra alkalmas területet.
- Szép helyszín lett volna, ahogyan a ruhám is. – szorul el a torkom, és könny szökik a szemembe, de nem feszítem tovább a húrt. A titkaim felfedésével elrontanám a pillanat varázsát, jobb, ha nem ismeri a múltam ama részét, ahol a gazdag férfiak játékszere voltam.
- A szüleim kedvelnek, mindannak ellenére, ami történt az apám szerint rendes ember vagy, nem fellengzős, aki visszaél a hatalmával. Elintézted nekik, hogy szállodában aludjanak, és mellettem legyenek, és még meg is műtöttél. Azóta ezen tűnődöm, nem akartad, mégis megtetted. Különös az élet…el akartalak kerülni, de nem bírlak kiverni a fejemből. – pillantok rá a kékjeimmel, és most szembefordulok vele. Kicsit fázok, de nincs kedvem elmenni.
- Shane milyen befejezésre vágysz közöttünk? – halkulok el, és csillogó tekintettel fúrom a sajátomat az ő kékjeibe.

Shane & Lottie

Nem mondanám, hogy az eltelt hetekben arról lettem volna híres, hogy a megfelelő döntések birtokában a megfelelő emberekkel paktáltam volna le. Összezavarodtam, és a határozottságom elillanni látszott. Házasságtöréssel vádolom a férjemet, de én is megcsaltam őt, persze más, ha már birtokában vagyok annak a tudásnak, és csalódottságnak, mellyel lesújtott rám Dexter. Megbocsájtani nagyon is keresztényi lenne, mert ha valaki bűnös, hát én aztán vezetem a sort, mégis képtelenség, hogy újra bízzak benne. Nehezen építettük fel az életünket, és most romba dőlt. Egy esélyt talán megérdemelne, de amennyire nyíltan, és makacsul tartok előre, már nem érzem teljesen azt a fajta odaadást, mint tavaly. Összetört, nem is a másik nővel való hetyegéssel, hanem mikor megtudtam, hogy szívbeteg vagyok, és ennek komoly következményei lesznek, cserbenhagyott. Elutazott, mással kefélt, lényegében már mindegy, de abban a percben nem volt mellettem. Jóformán egyedül küzdök, veszekszem, és bizonygatom a nem létező ártatlanságomat Shane felé, miközben Dexter ugyanezt teszi velem. Ördögi csapdába kerültem, és tetőzöm a bajt azzal is, hogy elfogadom az exem családjának a meghívását. Mi ütött beléd Charlotte? Minek kísérted a sorsot? Nem bánnám, ha elmaradna a vacsora, vagy ebéd, az időpont kora délután, nagy felhőréteg fedte el az égboltot, mikor a kocsiban ültem. Shane-nek tartozom egy köszönetnyilvánítással, amiért megmentette az életemet, és valóban tett is érte. A neheztelésem nem múlt el teljes mértékben, mert ott van az a kellő bizonytalanság is bennem, amiért bosszút állt, és heteken át taszított, orvosokat ajánlott. Mit ígértem neki anno? Nem fogom megtenni az orvosomnak, most mégis az, megműtött, de valójában akarta ezt? A kételyeim kérdésekhez vezetnek, azok meg előbb, vagy utóbb egy tiszta beszélgetéshez, de nem ma. A szülei házában fogunk étkezni, mint régen, amikor bemutatott nekik. A húga egykoron kedvelt, de mára ez is megszűnt. Mindenki a rokonát védelmezi, Shane biztosan összeomlott az eltűnésem után, de már nem tudom visszacsinálni a történteket, és nem is akarom. Nem lennék parfümőr, sőt lehet már nem is élnék. Dexter védőhálót vont körém a tudomása nélkül, mert azzal, hogy elvett, és ezt Párizsban tette, elvágta a múltam egy részét. Shane nem ismeri a titkaimat, ahogyan a férjem se, de aki befolyásosabb, az mindenképpen Dexter Green. A nejeként rettegnek, hogy ártsanak nekem, és ez nem utolsó szempont. El se merem gondolni, hogy mi lenne, ha egy régi kuncsaftom feltűnne, vagy megfenyegetnének. A magam ura voltam, és felhagytam a prostitúcióval, de a szálakat nem lehet elvágni. Megbélyegezhetnek érte. A volt párom megjegyzése a munkám iránt meglep, de időnk nem marad kibeszélni, helyette vár az étkező, és az oroszlánbarlang. A röpke nyolc perc, melyet bent töltünk nem sikeredik valami jóra, és éppen Shane az, aki kiment. Kapkodom a fejem, és az előtérben megvárom, hogy rám segítse a kabátot, aztán már lépünk is ki a szabadna. Az idő nem hazudtolja meg önmagát, nagy pelyhekben hull a hó, és hirtelen lelassulunk mi is. A vállára döntöm a fejemet, élvezem az engem átkaroló férfi jelenlétét. A hamis illúzió a tóig való rövid ösvényen tart ki.
- Clemence valóban jó, de nem az én munkatársam, hanem a tiéd. – hagyom ennyiben a véleményemet, mert nem fogom leszólni. A nőben felfedeztem némi ellenszenvet, de nyíltan nem mert rákérdezni arra, hogy honnan ismerem a főnökét. A kórházban az volt a sejtésem, ha tudnának a létezésemről, akkor fele ennyire nem lettem volna biztonságban, mint így.
- Szép lett volna. – rebegem el újra a szavakat, de jobban fáj neki a meghiúsult nász, mint nekem. A pénze, de még a menyasszonya is odaveszett, és bármilyen bocsánatkéréssel állok elő, a keserűséget, és a bizalmat nem tudom újraépíteni vele. A derekamra fonódott ujjaival egyetemben fordítom a törzsemet is felé, és pillantok fel a kék lélektükrökbe.
- Shane…az a hitvesi csók… - az ajkamat rágcsálom, befogom a számat, mert nem vagyok méltó az ittlétre. Megrészegít, kiforgatja a világnézetemet, és közben meg tudom, hogy helyes döntést hoztam, hogy nem mentem hozzá. Elhátrál, én meg engedem neki, és a hátam mögött fűzöm össze a két karomat.
- Hatalmas uszálya volt, a hóban húztam volna. Elől csipkézett, és zárt lett volna a ruha…és mindenképpen visszafogott, alul sellőformában végződve. – miért fájdítom mindkettőnknek az elmúlást? Nagyot sóhajtok, és a szemembe szökő könnycseppet letörlöm a kézfejemmel, hogy ne vegye észre az elgyengülésemet. Borzalmas, hogy öt év elteltével is nehezemre esik beszélni róla. Dexter esetében direkt választottam az ellenkező típusú ara kiegészítőket, hogy véletlenül se legyen köze a két esküvőnek egymáshoz. Nem jutott eszembe akkor, mikor az oltár felé sétáltam…dehogynem.
- Ez a munkád Shane? Ó, már értem. – végigmérem őt, és hirtelen más színben látom. A kötelesség irányította arra, hogy kedves legyen a szüleimmel? Összeráncolom a homlokomat, és belenézek elterelésként a táskámba. A telefonomon ott a kis jelzés, Dexter keresett. A kijelentésem ezek után ostobának hangzik, és Shane az, aki megemeli az államat, hogy összeforrjon a tekintetünk, miután letudta a távolságot is, melyet ő vert közénk ismételten.
- Mit csinálunk? Nem tudom. Ingereljük a másikat, és olyasmiket teszünk, amiket nem akarunk megtenni. – komorodom el, és elnéznék másfelé, de képtelenség, ha így szuggerál.
- Nem adtam fel, és rendben, igazad van. Ne vágyjunk semmire, és amúgy is, van itt még valami, amit neked hoztam… - nem bírom követni, túl gyors, és mialatt összegyúrja a hógolyót, én lehajolok, hogy kivegyem a neki szánt csekkemet.
- Auch… - mosolyogva kapom rá a pillantásomat, és a kérdése hallatán belém fagy a szó.
- Bakancslista? – ez a lista akkor készült el, mikor el akartam repülni a szüleimhez.
- Mielőtt meghalok? – ellentmondás, a pokolra jutás nem szép.
- Na Harper…tudod, hogy ez nem fair, ha már feloldozást akarok az apámtól. – szende vigyorral rázom meg a fejemet.
- Mit csinálnék? Felmondanék, amit megtettem. Megcsinálnám a parfümömet, és elmennék Párizsba. – hallgatok el. Nem volt az életem része, nem tudja, hogy mi vonzott oda, hogy nekem a második otthonom a francia főváros, hogy annyi emlék fűz oda, ahol végre önmagam lehettem.
- De ebben az időben korcsolyáznék, forró csokit innék, a nap végén leülnék a kandalló elé Bellával, és innék egy Bordeax-i vörösbort, aztán eldőlnék meztelenül a tűz előtt a szőnyegen. – nevetek fel, mert abszurd lefestése egy téli napnak, de ha megtehetném, megtenném.
- Ez lenne az én listám Shane…egy boldog nap fáradtság, émelygés, és idegeskedés nélkül. Ja…de lefotóztatnám magam a parfüm mellé, ha már a Tavaszi harmat nevet kapta. – csillogó türkizeimmel avatom be a titkomba. Az eső, és a csókja juttattak el a végeredményhez.
- Van itt neked valami… - húzom ki a táskámból.
- Megkaptam már minden rossz jelzőt, és az ellopott időt nem adhatom vissza neked, de a pénzedet igen. – nyújtom felé a csekket, amivel tartoztam.

Shane & Lottie

A hóesés és minden ellenünk játszik, egyszerűen képtelenség azt mondani, hogy ne merülne fel az elmulasztott esküvőnk ténye. Shane szemében ez tüske marad, és ha fejen állok sem tudok rajta változtatni. Idővel talán mindketten belátjuk, hogy ez volt a legjobb megoldás az elválásra, mert nem hinném, hogy boldoggá tudtam volna tenni abban az életszakaszomban. A pénz utáni sóvárgásom, a párizsi tanulmányok gondolata kísértett, és eszembe se jutott volna hozzámenni. Rettegtem, napról napra rosszabbul éreztem magam, és a szívtelenségem némileg a félelemből táplálkozott. Milyen álompár voltunk, csak én nem éreztem, hogy szintet lépjek. Tagadhatatlan, hogy Shane volt jobban oda értem, és sürgette az előkészületeket is. Vakon menetelt volna egy elkárhozott frigybe, és én nem akartam, hogy az én lelkemen száradjon egy be nem teljesült nász. A rezidens évek vége felé már átlendült a kezdeti távolodási perióduson, de nem volt elegendő az otthonléte. Elismerték a szakmájában, és felfelé szárnyalt a karrierje. Irigykedtem-e arra, hogy neki már révbe ért az élete, és mellettem képzelni el a jövőjét? A munkájára igen, mert én vele haltam picit minden egyes nap. Dexter nem a legjobb ember, de érezhetően nem gátolt semmiben, ha a karrierem építése volt a cél. Még a végén elhamarkodottan döntöttem Shane felett, és akkor szidhatom magam, mert több lehetőségem nem lesz, hogy jóvátegyem a baklövésemet.
- Nem kellene beszélgetnünk, mert fájó emlék, és butaság olyanról álmodozni, ami már nem fog megvalósulni Shane. – tudat alatt érintem meg a gyűrűmet, mikor ellép mellőlem, és hirtelen szebbnek találja a tavat, és a környéket, mintsem a szemembe nézzen. Feszengünk a múlt miatt, mert nyíltan nem mondtuk ki, csak üvöltve a sérelmeket, és nézzük hova jutottunk. Egy szívroham, egy elrontott hálaadás, és hetekig tartó kórházi ellátás. Clemence említésére többszörösen hallgattam el az előbb, mert azt is tudtam, amit a férfi félt elmondani nekem. A mostani műtéttel időt nyertem, de nem eleget. A senior rezidens a kendőzetlen valósággal adta a tudtomra, hogy szerinte lassan el kellene búcsúznom mindenkitől, és lezárni a kényes ügyeket. Váljak el, indítsam be a vállalkozásomat…és ki fogja vezetni, ha már nem leszek? Terhes lett a lélegzés, és a jövőbeli ötletek boncolgatása. Egy hét múlva be kell feküdnöm. Nem tenne jót, ha egyedül maradnék hosszabb időre, orvosi felügyelet nélkül. Ez a séta is már kimerítő, de kellő mértékben fáradtam el tőle. A ruhámról csevegünk, de fejben már valami lezárást fogalmazok meg. Az ügyvédem előkészítette a végrendeletem. Huszonnyolc évesen nem vágytam rá, de kezdek beletörődni a sorsomra. Megbecsülök minden pillanatot. Shane nem tétovázik, közelebb von, a szüleimről beszélgetünk, és ama kötelességéről, ami a műtétben merült ki.
- A szüleimet nem kellett istápolni, el lettek volna, de szép volt tőled, hogy gondoskodtál róluk. Abban a pillanatban csalódtam benned, de mit szólhattam volna, ha már leállt a szívem? Veszekedéssel váltunk el, és nem tetszett nekem se, de talán ez a mi sorsunk, soha nem fogunk közös nevezőre jutni. Nem baj az, kell ilyen szerelem is az ember életébe. – törlöm le az aprócska hópelyheket a gallérjáról, de a következő kérdés már sokkal konkrétabban taglalja a lezárásunkat.
- Nem biztos? – incselkedem vele, és félbehagyom én is a mondatot, ami közénk ékelődik.
- Küzdeni értem? Shane az életem nem játék. – jelentem ki fogva tartva a kéklő szivárványhártyákat. Mit sem változott az évődő oldala, csak ha tudná, hogy az én bizonytalanságom éppenséggel az efféle kijelentésekből fakad. Gyűlöl, van benne némi utálat az irányomba, némi félelem, de megértem. Nem kérem már egyik férfit sem arra, hogy harcoljanak értem. Hivatalosan az egyikhez tartozom, de a másik az, aki kitölti a fejemben cikázó gondolatok tartalmát, és azt boncolgatom finoman, mit is érzek iránta. Haragot, ellenszenvet…vagy vágyódást, esetleg a régen eltemetett érzéseket? A csekket szeretném odaadni neki, de megdob egy hógolyóval, és örömet ébreszt bennem. Elmúlik az ingoványos talaj, és helyette jókedvet csempész a délután derengős hidegébe. A bakancslistán már elmélkedtem, de csak elméleti szinten kacérkodtam vele.
- Igen, oda. New York az otthonom, de Párizs a lelkem etetője. Vicces, de ott találtam magamra. – szelíd formát öltenek a szirmaim, talán mosoly ül rajta, de az is lehet, hogy a sóvárgásom mutatkozik meg ilyen formában.
- Oda menekültem, miután elhagytalak. Ott ismertem meg Dextert. – minden mondatom fájdalmat okoz neki, de kár lenne már illúziókba ringatni. Tisztában van vele, hogy más asszonya vagyok, és még nem zárult le a házasságom. A másik lista rövidebb, elérhetőbb is, ha megvannak a feltételek hozzá. Nekem nem áll a rendelkezésemre korcsolya, de a kutyám, és általa kapott szeretet igen. Beharapom az alsó ajkamat, és kihúzom a csekket, hogy átnyújtsam neki.
- Nem hordom magamnál, egy széfben őrzöm. Nem adhatom még ki, mikor bárki a nevét csatolná hozzá, és ezt fogadd el. A szüleimnek nem kell pénz, hát nem vetted észre? Ugyan Shane, akkor nem értetted meg a legnagyobb leckét velük kapcsolatban. Nekik ez nem imponál, ők nem olyanok, mint a te szüleid. – ingatom meg a fejemet, és erősködve nyomom a tenyerébe, ha nem is akarja.
- Had legyen tiszta a lelkiismeretem. – fogom át a csuklóját, ha már erősködöm, és így legalább elveszi a jussát.
- Már engem sem ez éltet. – és most esik le az igazságtartalma a mondatomnak. Kellene még a férjem pénze? Megéri, ha úgyis meghalok?
- Rendben, köszönöm. – nem utasítom el a felkérését, az már tény, hogy jól esne otthon egy kis pihenés, ezért beülök a kocsiba, és megvárom, hogy ő is helyet foglaljon a volán mögött. A kérdése nem zökkent ki, mert terveim azok aztán lennének.
- Ki sem mozdulok a lakásból, csak ha Bella igényli. – döntöm kényelmesen a fejemet a fejtámlának, és becsatolom az övemet.
- Mehetünk, ez a szám…imádtad mindig is. – nevetek fel, mert ragadós a vidámsága, és vele együtt dúdolom, és még egy utolsó pillantást vetek a Harper birtokra.
- A szüleid nem lesznek nagyon mérgesek rád? Én vagyok az anyukád szemében a megtestesült gonosz, és akkor Slyviát még nem is említettem. – kacagok fel, és elfeledkezem a férjem csörgéséről, mikor újra megteszi.
- Ezt fel kell vennem. – komorodom el, és kiemelem a készüléket, és a fülemhez tartva szólok bele.
- Szia…megérkeztél? Milyen Sanghaj? Nem kell semmi, aha…intézkedem. A hotelszobában vagy? Okés….én is. Helló. – teszem le, de nem mondom ki, hogy ki volt az. Feltekerem a hangerőt, és Manhattan fele mutatnék, de nem kanyarodik le Shane.
- A Central Park nem erre van. Hova viszel? – pillantok rá, de ekkor bevág elénk egy őrült, és Shane-nek intenzíven kell a fékbe taposnia, ha nem akar ütközni.
- Shane..vigyázz… - üvöltöm, és a combjába marok a balommal…

Shane & Lottie

Shane nagyon is más, mint Dexter, mégis vannak közös pontok, és tulajdonságjegyek is. Megannyi érzelem ránt magába, és ebben az örvényben nehéz kiigazodni azon, hogy melyikük mit vált ki belőlem. A színházban Dexter javára döntöttem volna, a házasságunk emléke belőlem nem törlődött ki, és éveken át ő volt nekem a biztos pont, de már nem vagyok benne biztos, hogy ez a járható út kettőnknek. Elidegenedtünk egymástól, nem éreztem benne a tüzet, már nem mozgatom meg, és ez zavar. Bennem még maradtak lezáratlan ügyek, így mikor az exem az arcomba robbantja a kérdést, a torkomra forr a felelet. Mit vár tőlem, hogy hazudjak neki? Ringassam illúzióba, és hitessem el vele, hogy lezártam a frigyemet? Bárcsak ilyen könnyen menne, de Shane-nek is be kell látnia, ahhoz, hogy tisztán lássak nem kellene a másik arcába hazudni, a halálát kívánni, majd bűntudatból megmenteni. Elvárásokat támasztottam az irányába, belehúztam egy csapdába, és nincs lelkierőm mosdani előtte, mert akárhány alkalommal mondom el, hogy semmi köze a férjemhez, egyre jobban beleássa magát az életembe.
-  Szeretem, igen…de már nem bízom benne. El fogok-e válni, ez olyan kérdés Shane, minthogy te meg fogsz engem menteni? Össze vagyok zavarodva, és jelenleg ez az, ami körülírja a bennem tomboló érzéseket. – füllenthettem volna, de akkor megint a képembe üvöltené, ha később kiderülne, hogy nem így van.
- Én se érdemeltem meg, hogy újraélessz, mégis megtetted. Figyelembe vetted, hogy nem vagyok az? Eldöntötted az első alkalommal is, hogy élni akarok, pedig valljuk be az előtte való találkozóinkból az jött le, hogy felőled meg is halhatnék. Mi változott meg? Te sem tudsz felelni rá, ahogyan én sem, hogy mit tartogat még az élet. Erősen hajlok a válás irányába. – sóhajtok egyet, és befejezettnek tekintem ebben az órában ezt a beszélgetést, és el is fordulok tőle, hogy rendezzem a gondolataimat.
-  Majd egyszer megmutatom, és a te szüleid nem olyanok, mint az enyémek, mondjuk az édesapád kedves. – nevetek fel, és megpróbálom kiűzni a fejemből ezt a nagy katyvaszt, de képtelenség nem azon kattogni, hogy tulajdonképpen mit akarok, mert magam se tudom.
- Az élet maga, szeretnék rájönni, hogy mit rontottam el, és jóvátenni azokat. – veszek el az azúrkék íriszekben, ha már témába vág a dolog, és a csekket is átadom neki, mert nekem nincs szükségem rá. Céltudatos vagyok, és építgetek, de az idő kiszakít a tervezgetésből, nem marad elegendő, hogy megvalósítsam az álmomat, így az értékét is elveszíti. A kocsiba ülve elmosolyodom a rádióban felhangzó klasszikuson, egyszer még a koncertjére is el akartunk menni, de nem jött össze.
-  Valóban így gondolod? – eresztem el a megérzésemet, miszerint ez nincs is, de Shane is képes a változásra, hát miért ne lehetne évek múltán egy szerető férj belőle, és családapa, ha elengedi a sérelmeit, és beleszeret egy nőbe. Belém.  A telefonom megcsörren, és már látom is ki az. Felveszem, nincs kedvem este azt hallgatni, hogy miért nem voltam a készülékem közelében, ha úgysem dolgozom. A sejtéseim beigazolódnak, már a hotelszobában van, és éppen szivarozik. Szerettem az illatát, egy pohár whiskey-vel, de most nem andaloghatok, csak rövidre fogom a társalgást. A tekintetem ugyan nem szökik Shane-re, de érzékelem a belőle áradó ellenszenvet. A vonal bontása után még rákérdezek, hogy merre tartunk, de a kezem után kap, és nem engedi, hogy felhangosítsam a zenét. Neheztel rám, mert Dexterrel léptem kapcsolatba. Simán éket ver közénk egy a mi sávunkba lépő autó, ezért megpördülünk, és majdnem ki is csúszunk, de Shane időben kap a kormánya után, és némi káromkodás árán az ijedtségen kívül nem ér baj. A combjára siklik a kezem, izzadok, és mikor rákérdez minden oké-e, akkor nem válaszolok azonnal. A biztonsági öv megvédett, de belém is mart, a két keblem között érzem a bizsergést. Fürkészően nézem őt, de nem bírok megszólalni. Könnyedén lép túl a majdnem halálunkon, de az elmúlás árnyékában nekem már több a veszítenivalóm, és hirtelen tör rám a sírás. Haladunk még egy kicsit az úton, de a sebváltóra szorítom a tenyerem, és kérlelve nézek rá.
- Állj meg Shane… - amint a leállósávba kanyarodunk, már csatolom is ki magam, és egy határozott mozdulattal szállok ki. Nem felelek, csak félreállok, és átölelve magamat reszketek. Természetes, hogy utánam jön, de akkor sem tudom megmagyarázni neki az élményt.
- Majdnem meghaltunk…és máris a… - rázom meg a fejemet, és felszegett állal tekintek rá.
- Shane…muszáj választanom közületek, mikor a betegség köti le minden percemet? Szétcincáltok, és észre sem veszítek, hogy fogynak az értékes perceim? Nem ígérhetek semmit se neked, se neki. Haza akarok menni, jobb lesz, én… - zaklatottan kerülném ki, de potyognak a könnyeim, és valószínű sokkot kaptam a ténytől, hogy majdnem vége lett. Én meghaltam már, de visszarángatott a szakadék széléről.
- Előbb majdnem végünk lett. Ez borzalmas, én csak…szerintem jobb lesz, ha megyünk. – felfelé tartom a fejemet, mert jóval magasabb nálam. Megcsap az arcszesze illata, így némiképp úgy fordítom az arcomat, hogy beszippanthassam. Félek a haláltól, az elkerülhetetlentől, és még most is azon agyaljak, hogy ki lenne a jobb? Talán egyikőjük sem.

Shane & Lottie

Én már nem tudom, hogy mit hozhatnék ki ebből a napból. A szülei soha nem akartak megbocsájtani, ahogyan a testvére sem, de akinek bármilyen gondja lehet itt, az nem más, mint Shane. Nem mondta ki, mert már nem egyszer olvasta a fejemre, hogy mekkora ribanc voltam, és mennyit szenvedett miattam. Visszamennék az időben, hogy nemet mondjak a leánykérésre? Megtenném, vagy kitörölném az utánam következő időszakot, ha ez segítene neki, de abban se vagyok már feltétlenül biztos, hogy nekünk ezt boncolgatnunk kéne. Öt év távlatából örülnék neki, ha túllépne rajtam, mert rontást viszek rá, nem én vagyok az a nő, aki kell, és aki megérdemli. Dexter a jelenben a férjem, és nem ő…másképpen alakult az életünk, mint ahogyan terveztük. Nekem más volt megírva, és ez a forgatókönyv a végéhez közelít. A kocsiban megejtett beszélgetésünk döbbent rám, hogy megint közelebb kerültem hozzá, mint szabadott volna. A veszekedések ellenére is beengedtem a magánéletembe, és átléptem vele a határt. Lefeküdtünk, és nem is egyszer. Ennél okosabb nők is elbuktak már, mint én, de miért nem tudtam ellenállni neki? A telefonbeszélgetés most olyan, mintha egy másik dimenzióban létezné. Nem beszélhetek neki a másik oldalról, nem említhetem, hogy visszaköltöztem, és hajlok a békülésre, mert összetörném, mégis ha mérlegre teszem már abban se tudnék száz százalékosan igazat mondani, hogy akarom a frigyemet. Egy-két hónappal ezelőtt sóvárogtam a férjem után, de a betegségem forgószéllel együtt hozta vissza az életembe az exemet is. Shane több ideje ismer, de nem eléggé, és azt hiszem lassan Dexter is ebben a halmazba kerül. A látszatéletünket szerettem, de a szívelégtelenség miatt átértékeltem pár dolgot. Élni vágyom, de tudom, hogy erre nem sok esélyem van, és Shane az, aki bebeszéli magának, hogy mindenáron megmenthet. Miért nem látja be, mint a munkatársa, hogy napjaim, vagy heteim vannak hátra? Röhejes, de lassan kötelességemnek érzem, hogy felkészítsem az elkerülhetetlenre. Nem veszem zokon, hogy a kezemet elemeli a rádióról, majd mond még valamit, de közbeszól egy másik autó. A semmiből bukkan fel, és át is fordulunk, de nem borulunk bele az árokba. A szívem a torkomban dobog, és a biztonsági öv fog meg, nehogy kirepüljek az ablakon. Kapkodom a levegőt, és a tekintetét keresem, de én nem tudok csak úgy túllépni ezen. A délután maradék részéről beszél, és mosolyog is, de a kezeim remegnek, a húsába vájok, egy emberi kapaszkodóra vágyom, mikor felfogom, hogy meg is halhattam volna. Hisztérika módjára rivallok rá, hogy álljon meg, és kipattanok. A zord időjárási körülmények sem izgatnak. Mit nekem szél, vagy hóvihar? Benyelek egy kis esőt is, de ekkor odaér mellém, én meg össze-vissza magyarázok neki, és kibukik belőlem a sok képtelenség.
- Meghalhattunk volna, nem érted? Én amúgy is. – ne kezdj már el sírni, mit fog szólni? Jön a fekete leves, és az arcomba mondja, amit én is tudok. Nem az élni akarásra törekszem, hanem a síromat ásom, mikor kézzel-lábbal küzd, egy kis boldogságot csempészne ebbe a nyamvadt napba is, de elzárkózom előle. Féltem önmagam, mert bántott, és kihasznált. Az amnéziával szórakozott a kórházban, miközben a poklot éltem át. Nekem ez már nem játék, nem érti a párhuzamot sem. Nem beszéltük meg, de a lelkembe tapos.
- Nem tudom… - túrok bele idegesen a hajamba, és kitépném az összes hajamat, ha tehetném, de nem fogom. Elfordulnék, mikor kinyögi, hogy hazavisz, ha szeretném. Micsoda grál lovag, még kérnem sem kell, csak menjünk már. A szám elkékül, és vacogok, de amint eltekintek róla, a szívem hevesebben kezd el verni, és nem türtőztetem magam.
- Élni akartam…de még mennyire, csak elvetted a reményt. Nincs köztünk bizalom, óriási hiba, nem? Na maradj… - rántom vissza, de csak beakasztani bírom a kezemet a kabátjába, hogy szembekerüljön velem, és végre elmerülhessek az azúrkék adta álomban.
- Shane én a halálra készülök, ezt mondja mindenki...és te is ezt mondtad sokáig. – állom a kékjeink találkozását. Meg fogom bánni, de már túlmutat rajtam ez a betegség. Jelen. Jelen. Jelen. Az arcélére simítom a tenyerem, és nem várok többet. Belé fojtom a szót, és a hideg ellenére a csókjában olvadok fel. Lehunyom a szemhéjamat, és lábujjhegyre állva lélegzem vele együtt. Imádom, ehhez kétség sem fér. A szívverésem most nem lassú, olyan ütemet diktál, mint az első találkozásunk alkalmával. Nem szeretném elengedni, csak nyújtom a percet, és az örökkévalóságba veszek. A hópelyhek ránk telepszenek, beborít a hófehér tisztaság. A nyaka köré fonom a karjaimat, és nekifeszülök. A gyomrom bukfencet vet, és mosolyba áthajló puszikkal enyhítem a hevességemet.
- Őrültség Shane…nem tehetjük….nem érdemellek meg. Nem én… - csókolom tovább, türelmetlen. - …vagyok a hozzád illő nő. – sóhajtok bele a szirmaink találkozásába. Bárcsak hamarabb megtettem volna.

Shane & Lottie

Sokszor mondtam már, hogy Shane egy lobbanékony természet, és nekem különös érzékem van ahhoz, hogy felhúzzam őt. Nem feltétlenül akarom, de mikor kimondja, hogy a halálra készülök minden egyes pillanatban, akkor igaza van, mert én nem úgy látom a történetem befejezését, mint ő.
- Igazad van, arra készülök. Hogyan felejtsem el? – könny szökik a szemembe, szinte abban a pillanatban oda is fagy, mert itt van a kutya elásva. Egyik férfi sem tudja megadni azt, amire igazán szükségem lenne. Az együttérzés nem az ő kenyerük, és már annyit hazudtunk egymásnak, hogy képtelenségnek tartom, hogy ebből bármi is legyen. Dexter tart tőlem, Shane meg képtelen felfogni, hogy nincs a helyemben, és ha ott is lenne, akkor gondolom már részegen fetrengene valamelyik árokban.
- Nem tudom, ne faggass az istenit. – akadok most már én is ki, mert a türelmem elfogyott. reszketek, és őt figyelem a hóesésben. Itt állunk a világ közepén, de nem tudunk mit kezdeni a másikkal. Szörnyű patthelyzet, de csak alakul valahogyan, vagy csak én bízok benne, hogy megoldódik magától a szituációnk? A kabátjába kapaszkodom, mert felerősödik a szél, és azt akarom, hogy engem nézzen, ha már éppen veszekszünk.
- Igen, te…mert felkerestelek. Nem akartad, hogy éljek. Mit vársz tőlem Shane? – kettőnk közé ejtem a szavakat, hogy vegye a lapot, de túlságosan lefoglalnak a kék lélektükrök, és bennük felgyulladó érzelem. Megáll az idő…a kívánságom teljesül, és megfeledkezem a bajaimról. Szótlanul reppennek a mellkasához, és a nyaka körül összefonva a karjaimat engesztelésül egy forró csókban egyesülünk. Ritka alkalmak egyike, hogy én kezdeményezzek, de ha megérti, hogy ez is afelé visz, hogy érzéseket tápláljak az irányába, akkor már nem is tapogatózik úgy a sötétben, mint eddig. Nem mondhatom ki, hogy megmozgat, a szerelmet meg ennyiből nem fogom érezni, mert van egy másik férfit, akit szintén szeretek. Egy dudaszó szakítja félbe az együttlétünket, így eltávolodik tőlem, de nem sokat látok a szempillámra hulló pelyhektől.
- Rosszabb vagyok, mint egy tinédzser. – pislogok sűrűn, aztán a kérdése meghökkent. Kitágulnak a pupilláim, de mit is kellene mondanom erre?
- Ha tudnád Shane…de nem tudom elmagyarázni. Hiba lenne, ha újra belém szeretnél, vagy én beléd. Te mondtad nem érdemeljük meg a másik szerelmét. Nem tehetek ígéreteket, mert látod betartani sem sikerül őket. – állom a fagyos kékséget, ha már durván őszinte akar lenni, akkor megteszem én is. A rettegés jobban jellemezné az emóciókat, melyeket kelt bennem, és ha belegebedek sem fogok viszonyt folytatni, mert már így is szembe köpném magam. Dexter a titkárnőjével hetyegett, és összetört, akkor mi lenne, ha tudna róla, hogy én is megcsaltam őt? Nem játszhatok állandóan két fronton, előbb vagy lezárom a másikat, vagy egyszerűen elengedem az előttem állót. Milyen nő lenne, aki illik hozzá? Aki képes szeretni, aki nem veri át, és aki megadja neki a gyermeket. Dexter óhaját sem tudnám teljesíteni, olyan elvárásokat támasztanak velem kapcsolatban, amire nem vagyok képes. Túl kevésnek bizonyultam egy házassághoz, és egy majdnem szerelemhez is.
- Szálljunk. – nem ellenkezem, mikor odakísér az autóhoz, és kinyitja nekem az ajtót. Beülök, már nem érzem az arcomat, de a kezeimet sem. Összeérintve olvadozom, de kell még legalább két-három perc, hogy magamhoz térjek. Shane is helyet foglal, már mindent bekapcsol, de még mindig fázok. Vacogva pillantok rá, és tudom, hogy megint olyan határokat feszegettünk, melyekre nem állunk készen. A sérelmeket egyetlen éjszakával nem moshatjuk el, és bizalom nélkül nem építkezhetek semmire. A kérdése hallatán az észérvek az mellett szólnak, hogy menjek haza. Egy hatalmas manhattani lakás várja, hogy begubózzak oda, mégsem visz rá a lélek, hogy egyedül maradjak. Minden egyes napom a magány jegyében telik, a kutyám az egyetlen társaságom, meg néha a barátnőm, de Sam is elfoglalt. Már az ajkaimon van a válasz, de a combomra csúsztatja a kezét, és arra kér, hogy bízzak benne. Milyen régen tettem meg, a fejem hátsó zugában ott motoszkál a kórteremben elhangzott vád, a dúvad énje, de most mást olvasok ki a tekintetéből. A kézfejemet a tenyerébe zárja, és kiráz tőle a hideg, de a kellemes értelemben.
- Menjünk oda, ahova te szeretnél. – nem teszem szóvá azt, hogy nem akarom megbánni, mert megsérteném vele, így csendben átkötöm az övet, és kinézek az ablakon. Szükségem van egy kis figyelemelterelésre, ezért bekapcsolom a rádiót.
- Jó napot New York, az évszázad vihara közeledik hozzánk. Mindenkinek azt javasoljuk, hogy vonuljon vissza az éjszakára, és ne menjen ki. Átmenetileg a hóvihar miatt áramkimaradás is lehet. – megtörlöm a szememet, és néha fohászt suttogok, hogy Bellának ne legyen semmi baja, mégsem hagy nyugodni a téma.
- Shane…nem hagyhatom egyedül Bellát. Bárhova is megyünk…vinnem kell…felcsinálta a kis Tuckered. – teszem hozzá egy mosoly kíséretében, így még fontosabb, hogy mellette legyek. reménykedem benne, hogy ne fog nemet mondani, mert akkor inkább otthon maradok. A fáradékonyság magától tör rám, és leintem mielőtt Brooklyn fele menne.
- Manhattan Upper East Side, most ott lakom, az ötödik út mentén a Central park mellett. – ásítok egyet, és érzem, hogy elhagy az erőm. Már nem mennek ezek a séták, lassan ágyhoz leszek kötve. Szépen lehunyódnak a szemhéjaim, és a háttámlának dőlve pihenek, de még nem alszom el.

Shane & Lottie

A kocsi mellett állva számtalan minden cikázik át a fejemen, de a legnagyobb kérdőjelet azt szüli, hogy minek csókolóztunk az előbb? Nem szoktam csak úgy lekapni másokat, magával ragadott a pillanat, és forrón értem össze az exemmel. Szerettem, ebben semmi kivetnivaló sincs, de most másnak a felesége vagyok, mégis Shane-en érzem azt, hogy mellettem áll, vagyis próbálkozik, ha éppen nem juttat egy műtő közelébe, vagy nem üvölti le a fejemet. Szenvedélyesen veszekszünk, nem úgy viselkedünk, mint akik lezárták a múltjukat, és túlléptek rajta. Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy a nyugodalmas esték, melyek a Dexterrel való házasságomat jellemezték, elégítik ki a lelkemet, de óriásit bakiztam. Nem feltétlen ez az egyetlen út járható…mi van, ha maradt még köztünk valami lezáratlan, és megmásíthatatlan a vonzalmon kívül? Nem tudom eldönteni, hogy Shane mennyire lovalta bele magát, a magánéletéről nem is tudnék nyilatkozni. A lakásán is megdugott egy másik nőt, nem garancia semmi sem, ahogyan az sem, hogy kitartana mellettem, de most itt van. A jelenemben már semmi sem biztosíték, meg fogom bánni, ha kihagyom, de ennél többet nem kérhetek az égiektől.
- El fogok menni, ha találok egy normálisat. – harapom be az ajkamat, és a hópelyheket lesöpörve a kabátomról, újabbak tevődnek rá. Küzdök a hideggel, de a kézfejem már elzsibbadt. Nem tud segíteni, a fejemben nekem kell rendet tennem. Nem vágyom a műtétre, nem mondtam ki hangosan, de miattam nem fog senki sem meghalni. A távozást egyikünk sem kerülheti ki, de talán, ha eléggé akarnám még hinnék a csodákban is. Figyelem őt, a szája mozgását, a szemében megvillanó reménytelenséget. Nem találkozott hasonló esettel, ami ennyire érintetté tette volna. Ettől tartottam, féltem tőle, hogy átveszi a helyemet, és jobban akarja majd a gyógyulásomat, mint én. A rettegésem valósággá vált, és már nem én vagyok, aki a megoldásokat keresi, hanem ő. Bakancslista, vacsora, most meg a farm. Néhány hónapja onnan zavart el, látni sem bírt…igaz kételkedem benne, hogy helyes döntést hozott volna, de az ő dolga, hogy ezzel szembesüljön. A kedvéért elfelejthetem, de csak egy napra. Orvosként gondolkodik, nem fogja fel, hogy valakinek nincsenek felesleges napjai, hogy a teste a korlátja lesz.
- Nem róttam fel neked a múltkorit…csak tudom, hogy nem akartad ezt. A kezedbe vetted, mert… - minek kínozzam? Bűntudata volt, és ezt mindketten tudjuk. A kórházban elengedhetett volna, nem állt másnak a hatalmában, hogy áthozzon ide, de megtette, és megműtött. Érdekes, hogy egy órával ezelőtt a hála dübörgött bennem, de most úgy érzem, hogy az elmúlás ott követelte az utolsó szívdobbanásomat, és ellene ment. Erőszakosan megmentett, és ha azt mondtam volna, hogy nem akarok élni, akkor is visszahozott volna, mert nem ismert opció Shane Harper esetében a halál és én.
- Ezt kéred tőlem, egy napot? – eszembe jut az együtt töltött éjszakánk a bár után, és elkap a sóvárgás, hogy megismételjük, de már korántsem olyan az állapotom, mint akkor volt. Bele kellene végre egyeznem, és befogni a számat, mert fogytán az energiám a hóesésben, és végül megtöri a csendet, mert visszaszállunk. A biztonsági övet becsatolom, de minden ujjam átfagyott, úgy kell a fűtéshez tartanom, hogy feloldódjanak. A beállt csendet arra fordítom, hogy kifelé bámuljak, mert sejtem, hogy nehezen emészti meg az előző beszélgetésünket. A csókkal csak jobban összezavartam, meg a kis nosztalgiázással a tó partján, ahol majdnem a felesége lettem. Hány éve is lennék Mrs. Harper? Ó, istenem talán gyerekünk is lenne, vagy már egy lecsúszott, kiégett feleség lennék, aki másnál keresi a boldogságot, mert a férje soha nem ér rá, csak ha a betegei is úgy akarják. Dexter életvitele sem különbözik ettől, de elfogadtam a feltételeket, mert én is a munkámnak élhettem. A kezdeti sokk után elindulunk, nagyban megy a fűtés, és a kabátomat is kioldhatom, de közben már be is nyomom a rádió gombját, és ekkor szembesülünk vele, hogy mekkora vihar közeledik az USA felé. A félelmem nem alaptalan, és számtalan elmélet suhan át a fejemen, az első az lenne, hogy a kutyámat biztonságban tudjam, mert féltem őt. Egy hete sincs, hogy elvittem állatorvoshoz, és kiderült, hogy viselős. Bella kényes fajta, nem repestem a boldogságtól eleinte, mert igenis törzskönyvezett, de Tucker felcsinálta a parkban, és naná, hogy összejött elsőre a kölyökhad. Mit fogok csinálni velük, ha már nem bírom ellátni az egyetlen élőlényt, akit még őszinte szeretet fűz felém? A gondolataim szavakká formálódnak, és megkérem rá Shane-t, hogy kissé módosítsa a tervét, mert Bella nélkül nem megyek sehová. A telefonbeszélgetést próbálom figyelmen kívül hagyni, tudom, hogy zavarja a férjem. Meg sem tippelném, hogy mitől borul ki ennyire, de arra szavaznék, hogy Dexternek sikerült az, ami neki nem.
- Köszönöm. – suttogom, és elhallgatnék, de még közlöm vele, hogy rossz irányba tartunk, mert az úti cél Manhattan, és nem Brooklyn. Elálmosodom, vagy éppenséggel eltűnnek a tartalékaim, de érzem, hogy a két lábam elnehezül, és a vállaim is fájni kezdenek. Még negyedóra innen a házunk, ami a luxus kategóriába sorolandó, erre bezzeg nem sajnálta a pénzt a kis uram. A park mellett fékez le Shane, és úgy mondja, hogy siessek, mintha egy tűzeset közepére sétálnék be.
- Megteszem, amit tudok. – többet nem ígérhetek, és a kabátot is jól össze kell fognom, mert már most csontig hatol a hideg. A látásom is homályos, nem látok semmit, így tipegve kelek át az úttesten, és a portásnak intek, hogy nyissa ki az ajtót. Illedelmesen köszön, de én már rohanok is a lifthez. A tekintetem sürgető, be is vágnám az ajtót, mikor kinyílik, és a kis csizmámmal topogok, mint egy beszorult hölgyemény. Az emeleten éppen, hogy kiférek a nyílászárón, nem tökölök a kulccsal. A bejáratnál vár a kis szentem, nyüsszög, és előbb a cipőm orrát kell betolnom, hogy ne szökjön ki.
- Bella nyugalom. – simogatom meg lehajolva, és körülnézek. - Mit műveltél? – nincs időm kiporszívózni, így egy táskába teszem össze a tápot, a gyógyszerét, és még egy takarót is, de ami jobban aggaszt a kutyahordozó. Az előszobai szekrény tetején van, egy széket hozok át a konyhából, és arra állok fel, de Bella nem hagy nyugodni, és majdnem leesek, még szerencse, hogy elsőre elérem, és lejön velem együtt. Nagyokat szuszogok, míg belehelyezem a méregzsákomat, és az egyik alvós maciját.
- Nyughass Bella…mert többet nem látod Tuckert, hidd el. – zárom rá az elejét, és majdnem elfeledkezve a sajátom cuccaimról egy másik táskát is előkapok. A fogkefén kívül némi fehérnemű, egy mackószett, egy spagetti pántos felső, és a fésűm kerül bele, meg a temérdek pirula. Némi harc árán sikerül elindulnom, de félek Shane már itt hagyott, de legnagyobb meglepetésemre még mindig járó motorral áll a ház előtt. Hátulra pakolok előbb be, és a kutyát is odahelyezem le, aztán beülök mellé. A kérése nem ér váratlanul a kis kalandunk előtt.
- Rendben, elfelejtem, és te meg a sérelmeket. – micsoda paktum a délután folyamán. A kis ebem még vakkant, ezért hátranézek, de gyors indítással hagyjuk a hátunk mögött Manhattant, és térünk át a városból kivezető útra.


Az út legnagyobb részén Bellát csitítgatom, de jó negyven percen belül megtesszük a lemaradt kilométereket, és a távolból már felrejlik a farm területe, és a kapuk árnyéka is. A sűrű felhőrétegtől, és a hóhullástól némileg elveszítem a tájékozódó képességemet, de Shane tanácsára megállunk egy kicsit távolabb.
- Gyalog vesszük be? – ijedtség bujkál a hangomban, valóban sajnálom, de nekem már az is nehezemre esett, hogy összeszedjem a kutyám mellé a holmikat. Szótlanul szállok ki, de máris az arcomba csap a szél, és nem értem, hogy mit mond nekem. Mutogatok neki a csomagtartóra, hogy hozza utánam a táskámat, mert nekem elég lesz a kis ördög is. A kesztyűt természetesen otthon felejtettem, így a szám belső felét harapdálva lefelé tekintgetek, és kiemelem a kis csirkefogót is. Az emelkedőtől elfehéredem, de csak a cél lebeg a lelki szemeim előtt. Hahó, Charlotte megcsinálod! Nem bírom úgy a tempót, mint Shane, de magamhoz képest is igyekszem, hogy nehogy totál lemaradjak. Nem számolom az eltelő perceket, mert felesleges, csak megyek előre, mint a kos a falnak. A szememet nem takarja semmi, és csak akkor nézek fel, mikor Shane túlüvölti a szelet, és a házra, aztán meg az istállóra mutat.
- Én bemegyek…nem várok kint. Kérem a kulcsokat. – reszketve nyújtom ki a tenyeremet felé, aztán elveszem, de azért még ránézek a biztonság kedvéért. Totál képtelenség idekint kommunikálni, a felhők összeállnak, én meg megriadok. Összeszedem a maradék erőmet, és felmegyek a kavicsos úton, aztán a hatalmas ajtóval babrálva sikerül bejutnom. Elsőként Bellát, aztán a táskámat teszem le a fapadlóra, és behúzom a kezemet is. Nem érzem a fejemet, a füleimet levághatom, ha így folytatom. A leheletemet fújom rá, és becsapom az ajtót.
- Bassza meg… - reszketve húzom a melegbe az egyetlen élőlényt, aki velünk tartott, és bemerészkedem a Harper magánrezidenciára. Szerintem erre többet költött, mint bármi másra. Az alsó szint akkora, mint egy háromszobás nappali egybe…a konyha óriási, és a fa uralja, akárcsak a többi teret. A falba egy túlméretezett LCD tv van beszerelve, a kanapéról ne is beszéljek. Vajon Shane mikor vette meg, és miért nem tette sohasem szóvá? Elámulok a berendezésen, és elnyílt ajkakkal lépkedek egyre beljebb, összeérintve a két tenyeremet.
- Mi a fene? – mosoly ívelődik ki az arcomon, és megközelítem a konyhabútor melletti boros állványt. A tekintetem az egyik címke vonzza, ezért lehajolok, és kiemelem a poros üveget. Csak káprázik a szemem, ebben hiszek, de a felirat egyértelmű. Shane nemsokára fel is tűnik, és hallom, hogy becsukva a bejárati ajtót a hideget is magával hozza.
- Ez mi? – tartom fel, mikor találkozik a két kékség. Melyikünk, aki érzelgősebb?
- Te megtartottad az esküvőnkre készített üveget? Shane… - nem jutok szóhoz, és a mellkasomhoz szorítom. Magyarázatra várok, mert ezt az ötödik házassági évfordulónkig kellett volna megőriznünk. Ott áll rajta a dátum, és a nevünk gravírozva.

Shane & Lottie

A kocsiban nem mondok semmit, nem is akarok, mert lefoglalja minden figyelmemet a hófehér pamacsom, aki fél. Bella szokatlanul türelmetlen, de az állapotára fogva ez nem is csoda. Jobban megérzi az időjárás változásait is, így azon se lepődnék meg, ha később nyüszítve menekülne be egy melegebb hajlékba. Néha rápillantok a vezetőre…Shane arcvonásai sem jobbak. Tisztában vagyok vele, hogy ez teher, már nem tud kezelni, és mindent megtett, mellyel ki kellene békülnöm. Megkapja az óhajtott szelíd oldalamat, talán ideje elásni a csatabárdot, és úgy tenni, mintha rendben lennénk. Mit számít az, hogy egyikünk se akarja igazán, és akárhányszor hasonló szituációba sodródunk, akkor annak az lesz a vége, hogy veszekszünk, vagy egymásnak esünk. A szexszel nincs bajom, vonzódom hozzá, olyan férfit, akit ki sem rúgnék az ágyamból, de ennél sokkal összetettebb a hozzáfűződő viszonyom. Az út mentén alig lehet kilátni, a hó már javában tombol, és akaratlanul is a fejembe férkőzik a téli esküvő gondolata. Már nem is emlékszem, hogy mi történt azon a napon, mikor leléptem, de azt tudom, hogy Shane még gyanítani sem merte, hogy mire készülök. Édesdeden bújt mellém, és a fülembe suttogta, hogy mennyire boldog lesz, ha a feleségeként mutathat be a többiek előtt. Aj, te csacska férfi, soha nem lettem volna az a tökéletes kis ara, akit te ismertél. Elmosolyodom magamban, és némi szünet után sikerül elérünk a kapuig, de azon már nem hajtunk át, mert hótorlasz állja el a bejáratot. A farm területe óriási, látszik a kifutó kerítése is, de mindent a friss hó takar el. A mellettem ülő pattan ki előbb, és tárja ki előttem az ajtót, majd ki is segít. Nem szeretnék ebben a hidegben kommunikálni, és a távolság nem olyan nagy, nekem időbe telik, hogy a szembeszélben eljussak oda, na és a kis bukkanók. A kutyámat húzva tartalékolom a levegőt, és elérve a fordulóhoz most rajtam van a sor, hogy elkérjem a kulcsot, de magától adja a kezembe.
- Vigyázz magadra. – szólok még utána, de innentől kezdve már magamra vagyok utalva, hogy bejussak. A zár nem a legmodernebb, de két perc elteltével már a bőröndöket tolom be, és az előtérben teszem le a kutyahordozót. A nyílászárót becsukom, és kiengedem őt. Elsőként felborzolja a szőrét, és vakkantva megnyalja a kezemet.
- Kincsem nem lesz semmi baj. – örültem volna, ha Tucker is itt van, de ő nem az én felelősségem, és Shane biztosan jó kezekben hagyta, mondjuk a park óta nem láttam. A történtek fényében a szüleivel sem szeretnék viszont találkozni, na és a húga? Nem csattantam ki a boldogságtól, hogy leribancozott, hiszen ő aztán végképp tudja a titkomat. Nem rejtettem el a szakmámat a megismerkedésünk alkalmával, és ha az emlékeim nem csalnak még én segítettem neki pasit fogni. A bátyja egy rossz ómen, megértem, hogy ő volt az egyik, aki felvakarta a földről, de ez akkor sem rá tartozik. A tekintetemet vonzza a faburkolat, olyan meleg az egész, és egyből otthon érzi magát az ember, kivéve, ha betolakodóként van számon tartva. Az ujjaim finoman húzom végig a kanapén, és indulok meg a konyha irányába. A főzéshez hatalmas terület van, félnék bepiszkítani, ha nekilátnék egy ételnek, de erre nem lesz példa. Hogyan venné ki magát, hogy vacsorát készítek neki? A hűtő mellett egy állványon különböző borok vannak sorban, de nekem az egyik valahonnan ismerős. A kabátomat félúton veszem le, és az egyik székre ejtve csodálom meg a gyűjteményét, de leesik az állam. Ennek holnap lenne? Fejben utána kell számolnom, de a dátum stimmel, és ha visszamennénk az időben, akkor most ünnepelnénk idén az ötödik házassági évfordulónkat. Shane a végszóra lép be, és majdnem leejtem a kincset érő párlatot, mikor hátrafordulok, és rákérdezek. Nem lepődöm meg a válaszon, vagyis az első felén nem, de utána megint megnézem a feliratot.
- Shane ez nem az ötvenedikre készült…hanem az ötödikre. – köszörülöm meg a torkomat, és most veszem észre, hogy a súlya nem megfelelő annak, hogy a tartalma is meglegyen.
- Holnap lett volna a fordulója, hogy kibontsuk. – bámulok magam elé, de már túlvolt rajta. Miért nem törte össze, minek tartotta meg?
- Most már mindegy…csak érdekelt. Köszönöm, de én nem kérek bort, egy pohárral sem. – szomorú mosoly ívelődik ki az ajkaim mentén, és inkább visszahelyezem a tartóba, nehogy bántódása essen…. minek is az üres üvegnek?
- A forró csoki jobban tetszik. Rád bízom. – lépek el oldalra, és a konyhapulton támaszkodom meg. A ruha nem túl kellemes viselet a téli hidegben, de a Harper rezidencián akárhogy nem jelenhettem volna meg, és a királykék mostanában amúgy is tetszik. Bella kedveli Shane-t, már most a lába körül sündörög…valamiért Dexter nem a kedvence. A kandalló eddig fel sem tűnt, most szegeződnek rá a türkiz lélektükreim, de ugye a drága doktor úr mindig egy lépéssel előttem jár. A fahasábok lassan átlényegülnek, és a tipikus ropogás is eljut a fülemig. Szeretem a telet, nem minden részét, de az ilyen meghitt estéket igen.
- Ó, ez kérdés? – elnevetem magam, és kibontom a hajamat, és kicsit megrázom, hogy a hullámos hajzuhatag a hátamon pihenjen meg.
- Már most teljesült a bakancslistám, mivel szeretnéd tetőzni ezt dzsin? – döntöm oldalra a kis buksimat, és innen nézek végig rajta. Shane még most is szívdöglesztő, és az igazság az, hogy nincs párja. A kékjeiben egy örökkévalóságig tudnék elveszni. A zenétől lúdbőrös leszek, és megvárom, hogy közelebb jöjjön hozzám. A kérdése jár még mindig a kis agyamban. Mit akarok? Talán téged, talán egy életet, melyben a feleséged vagyok Shane. Ezek a szavak nem hagyják el a számat, de felpillantva szinte hasonlót sugallok felé.
- Benne vagyok. – nyögöm ki végül, és benedvesítem a szirmaimat, mert kiüt. A pulzusom felszökik, és mikor megérintem az ujjamat, sikerül megráznom.
- Bocsi….de kisülök tőled. – kacagok, és csilingelő hangon simulok hozzá. A vállára fektetem az egyik kezemet, és a zene lágy dallamára fordulunk egy felet, és innentől kezdve jön az andalgás. Felnézek rá és a viselkedését elemzem, de arra jutok, hogy zsákutca. Egy olyan férfi, aki nagy nőcsábász hírében áll, vajon minden nővel ezt csinálná, vagy csak azzal a bizonyos eggyel?
- Mivel hódítottalak meg annak idején? A cicikkel, vagy többel? – fonom össze a két karomat a nyaka körül, és elmerengek az azúrkék tengeremben. Megfürdőznék benned nap, mint nap.

Shane & Lottie

A házban másfajta hangulat uralkodik, mint odakint a farkasordító hidegben. A hőmérséklet kellemes, igaz lehetne melegebb, de Shane még nem jött be, és nekem is van más dolog, ami lekösse a figyelmemet, például az ötödik házassági évfordulónkra tartogatott üveg bor. A szentimentalizmus inkább rám volt jellemző, ahogyan megtartottam az első randinkról a számlát, vagy kiszárítottam az általa kapott első virágcsokrot, úgy nem állt összhangban az a kép, hogy Shane Harper, a szívtipró kardiológus becsben tartson egy leértékelt italt, melyre fájón emlékszik vissza. Az első megérzésem az lenne, hogy valóban ragaszkodott hozzá, de már a számtani különbségek is arra utalnak, hogy nem számított a tartalom, sem az üveg, csakhogy megszabaduljon tőle, mint ahogyan én tettem vele. Fájnia kellene, de én voltam a ludas, és nem ő ebben a történetben, ezért még idejében engedem el a rosszat, és a keserűséget, mert ha felhánytorgatjuk ismételten a múltat, akkor semmi értelme annak, hogy itt legyek. Már az úton éreztem a kettősséget benne azzal kapcsolatban, hogy jól tette-e a meghívást, de még akkor is nemet mondhatott volna, ha elértünk a lakáshoz, és nyilvánvalóvá vált neki, hogy a férjemmel élek. Shane nem hülye, és tisztában van vele, hogy még nem zártam le a házasságomat. A megcsalás nagy hiba, de az érzelmek nem hunynak ki egyik napról a másikra. Figyelmen kívül hagyhatja Dextert, vagy tombolhat miatta, de a képlet nem fog változni, miképpen az sem, hogy haldoklom. Nem feltétlenül szép tőlem, hogy megint erre gondolok, de magyarázzák meg egy olyan embernek, hogy zárja ki a káros és reménytelen próbálkozásokat, ha már érzi, hogy közel van a vég. Nekem állt meg a szívem több alkalommal is, életemben nem voltam annyit kórházban, mint az elmúlt egy hónapban. Ki szeretnék kapcsolni, de az agyam egy kis hátsó része állandóan ezen zakatol, és nem fog menni, hogy elhagyjam. Nem beszélhetek róla sem vele, sem Dexterrel, mert az egyikük hallani sem akar róla, a másik meg abban a hitben él, hogy a pozitív hozzáállás miatt majd kapok egy szívet, és minden a helyére kerül, mint a mesében.
- Szerintem sem fontos, és vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. – a téma ennyiben marad, én leteszem az üveget, mert a gravírozás gyönyörű rajta, és nincs szívem összetörni, ha már holnap lenne az a bizonyos nap. Szerintem Shane ebbe bele sem gondolt, sőt mondhatni érdekes, hogy éppen vele leszek, ha felkel a nap, és nem a férjemmel. A helyszín csodálatos, szebbet aligha vásárolhatott volna. A lovak, és az állatok közelsége meglep, nem hittem volna, hogy a szívén viseli a kutyája sorsát is. Nem beszél róla, és idegesíti, ha Bellát helyezem előtérbe. A forró csoki könnyebb neki, és nekem is, így arra koncentrálok.
- Cukorral, és kettővel. – egészítem ki a válaszomat a kedvéért, ha már ő a házigazda, és nekem akar kedveskedni. A hajamat engedem le, és a hajgumit a csuklómra fűzöm, ha már úgy alakult, hogy melegebb lett a tűz által. Szeretem a kandallót, és a környezetét is, de elvonja a figyelmemet a kis szőrpamacs a lábamnál.
- A kandallós sztori akkor élne, ha egészséges lennék. – pillantok fel rá, és bennem reked a szó az átható kék szempártól. Mit lát benne egy nővér, vagy egy kolléga? Shane egyszerre tud ragadozó, és az elejtett préda is lenni, ha az ember jól megnézi. A háttérben szóló zenétől ellazulok, és már nem is érdekel, hogy mekkora vihar tombol odakint. A táncra való felkérés veszélyes érzéseket kavar fel bennem, de nem tudnék nemet mondani neki, így az egyik tenyeremet az övébe fektetem, és hátulról ölelem át a nyakát, aztán a vállán pihentetem meg a jobbomat. Nem siettet, lassan fordulunk körbe. A gyors mozgásforma szóba sem jöhetne, már igazából ennél is érzem, hogy szédülök, de abba a tévhitbe ringatom, hogy minden a legnagyobb rendben. Shane Harper kellenek az illúziók, hogy ne törjem össze a szívedet, és az álmaidat, hogy megmenthetsz. A fenekembe kapaszkodik, és lágyan simít felfelé, mikor nosztalgiára invitálom őt.
- Igen, ezt sejtettem, mert az első pillanatban le sem tudtad venni róla a szemedet. – suttogom mosolyogva és ekkor már nem járok messze az igazságtól.
- Szép lett volna, ha csak azért lettél volna velem. Akadnak sokkal szebbek is. – fintorodom el, és beharapom az alsó ajkamat. Büszkék voltam rájuk, de most hegek csúfítják el a mellkasom nagy részét.
- Shane… - halkan szisszenek fel az erős kijelentésre, és csak bámulom őt, és azokat a mélységre emlékeztető kék lélektükröket. A mellkasára fektetem az egyik tenyerem, és már a nyelvemen a válasz, mégis magamba fojtom. Ez az egyik félelmem Dexter óta, de itt nekem kellene bizonyítanom, és nem neki. Végül a levegőben marad a végkifejlet, és a tánc utolsó taktusánál fordít ki, aztán bedönt, hogy fölém magasodva kifújja az eddig bent tartott levegőt.
- A tánctudásod még mindig nagyon jó. – szárad ki a szám, és elvörösödöm a közelségétől. Sosem hozott még ennyire zavarba az, hogy a lelkemig lásson, de itt és most más játékszabályok szerint játszunk. A nyakamat csókolgatja, felégeti a bőrömet, de aztán felhúz, és szédelegve keresek kapaszkodót benne. A homloka az enyémnek dől, és érzem a kiáramló meleg leheletét. Túl közel van, és olyan könnyű lenne megcsókolni őt.
- Tudod, hogy nem lesz… - minek jelentsek ki bármit is, ha úgyis megszegem? Felpillantani sincs időm, mert magához von, édes ajka az enyémnek simul, és megszűnik körülöttünk a világ. Az első alkalom, a felrobbanó lángok jutnak az eszembe, aztán teljes képzavar. A szünetet beiktatva távolodik el, és valami italról zagyvál, de nekem még ott a lenyomata a számon.
- Ja…a forró csoki. – helyeselek, mint egy buta liba, és odalépek, hogy elvegyem a kezéből. A két tenyeremmel fogom át, és indulok meg a kanapé felé. Ügyesen helyezkedem el, a kandalló is közel van, mikor a borral együtt huppan le mellém, és Bella is lefekszik a szőnyegre, a fejét az egyik mancsára hajtva.
- Az állatorvos szerint egészséges, de a fajtájából kiindulva hiába törzskönyvezett, sajnos epilepsziás. Gyógyszereket kell adnom neki, ezért nem hagyhattam otthon. – magyarázok figyelemelterelésként, és őt nézem. Az én egyetlenemet. Belekortyolok a csokiba, és megnyalom az ajkaimat.
- Ez nagyon finom lett. – a hátamat az egyik nagyobb párnának vetem, miközben össze-vissza járnak a gondolataim.
- Van fürdő az emeleten? – érdeklődöm szendén, és a lépcsőre nézek.
- Kád is van? Átfagytam, és jólesne egy forró fürdő, habos….akár csatlakozhatnál is? – fürkészően keresem az aggályokat rajta, de sejtem, hogy nem fogja visszautasítani az ajánlatomat.

Shane & Lottie

Shane néha rosszabb, mint egy pokróc, és ha nem ismerném, akkor megorrolnék rá, de tudom, hogy csak jót akar, de azért jobb lenne nem kísértésbe vinni, és meztelenül fetrengeni a szőnyegen, mert ki tudja, hogy annak milyen vége lenne. A megjegyzésére reagálnom kellene, de látom a végtelen háborút közöttünk, mert soha nem lehet másé az utolsó szó, csakis az övé. Szórakoztat egy szinten, hogy nem ismeri be a milyenségét ennek a kapcsolatnak, aztán meg, ha szóba kerül a csúnya”h” betűs vég, akkor aztán totál begőzöl. Csak az én esetemben ennyire elutasító a halálos betegséggel szemben? A kezdeti mosoly ráfagy az arcomra, és összehúzom magamon a ruhát.
- Ezt te se gondolod komolyan? Shane ezek a hegek nem múlnak el, és talán nem most kellene bizonygatni, hogy milyen szép… - könny szökik a szemembe, de makacs természet vagyok, és nem fogok megalázkodni előtte. A tyúkszememre lépett, és lám ezt még lehet tetőzni. Szégyenlősebb lettem az elmúlt hetekben, nem mutogatom a testemet, és olyan ruhákat részesítek előnyben, melyek elfedik a mellkasomat ért sérüléseket. Fáj minden lélegzetvétel, és ha látná Dexter, szerintem szörnyet halna. Nem alszunk együtt, ez aranyszabály, már ismerem őt annyira, hogy megundorodna még jobban tőlem. Az elmúlás rémisztően hat rá, de eddig nem tűnt fel, hogy mennyire. Shane a másik oldalt képviseli, és ő hozza rám a frászt, hogy nem látja be…kinek kellenék, ha így maradnék? Nincs kedvem tovább jártatni a lepénylesőmet, és a legjobbkor kér fel táncolni is. Gondolom az első pillanatban, hogy jó ötlet volt, mert még az én kezemben landolt az irányítás, de hamar kihúzza a lábam alól a talajt, és magához von...túl szorosan. Az orra elveszik a hajamnál, és érzem a meleg leheletét is, de nem szakítom meg a kontaktust, inkább sodródom az árral, és közelebb bújok hozzá. A pokolban fogunk elégni. Nem itt lenne a helyem, hanem a lakásomban, már alapjáraton túlmentünk minden határon, de most be kell beteljesíteni a sorsunkat.
- Holnap lenne. – suttogom a fülébe és lemondóan fújom ki a bent tartott levegőt. Bizony ez a mi havunk, a házasságunk nem létező ünnepe, mert akár lehettem volna az ő felesége is, de nem így alakult, és már nagyon bánom. Felkavar az andalgás, a veszekedéseink ütemes váltakozása.
- Igen, megcsappant. – hunyom le a szemhéjamat, és a nyakába szuszogok, a bőrét érintem a felső ajkammal, de csak rövidke időre, mert még folytatja, és a szívemig hatol a bókja.
- Bárcsak így lenne. – ezt magamnak célzom, olyan szerencsés lennék, ha ismételten azt a nőt láthatnám a tükörben, akit szerettem. A régi önmagamat egy boldogabb ábrázattal, és rengeteg tervvel. A zene végén bedönt, és érdes szirmai bebarangolják a nyakam peremét. A szívverésem felgyorsul, a verőerem pulzál a puszija nyomán, és szédülni kezdek, de hamar ránt vissza, és egyenesít ki, de nem távolodik el. A hirtelen váltástól szinte kiszáradok, és belőle merítek erőt a mai estéhez. Elfeledkezem a külvilágról, már tépném róla az ingét, de otthagy, és visszatérünk a startra, mint a társasjátékokban. A forró ital remek elterelés, és tetszik is, hogy megpróbáljuk tartani a megmaradt büszkeségünket, meg a ki nem mondott ígéretünket, hogy többet nem fekszünk le egymással. A jövőre nézve ez nem tudom, hogy meddig tartható, de félek, hogy nehezen fogom türtőztetni a témát, ha még egyszer hozzám ér.
- Jobb is, de most megpihent. Ez nem jelent rosszat, és valamiért téged nagyon kedvel. – döntöm oldalra a fejemet, és belekortyolok az elkészült csokimba. A sor végtelen lenne, amit nem csinál rosszul Shane, de ez kiemelkedő. A gondolataim már egészen máshol járnak, és rá is kérdezek, hogy a házban található-e kád, mert személy szerint ejtőznék egyet.
- Ennek örülök akkor, ha van. – én is viszonzom a szívből jövő gesztusát, és jókedvűen szürcsölgetek, de a kérdésem második része a levegőben marad. A fürdést kifejthettem volna úgyis, hogy én végzek, de közben már készülhet ő is. A bögre alját lesem, mikor rám néz, és letarol.
- Honnan tudhattam volna, hogy van. – teszem le a forró csokit, de Shane beelőz, és a fenekem alá nyúlva emel meg. A nyakába kapaszkodom, és a lábaimat lógatom lefelé.
- Még lépcsőznöm sem kell, hmm? – élcelődöm vele, de egyre jobban afelé sodródom, hogy ma este megadom magam, és önként vonulok át az ellenséghez. Minden háborúban van egy mindent eldöntő csata…hát én átengedem neki a győzelmet. A szobáig csak a légzését hallgatom, és a kíváncsiságom akkor éled fel, mikor meglátom az óriási ágyat. Közvetlenül előtte állít talpra, és mered a fürdő irányába.
- Ejha…ez nem éppen egy kicsi franciaágy. – nem vagyok prűd, a képzeletem beindul, és egy kis előnyhöz jutva körül is nézek, miközben a vizet előkészíti. Mindenhol a fa dominál, még az ágynál is, de az a szőnyeg. Már éppen lehajolnék, de mögém lép, és szorosan fog közre. A bizsergés a vállamtól indul, és a csuklómig tart. A tekintetem oldalasan végigköveti a mozdulatsort, és nagyot nyelek, mikor elér a végéhez.
- Shane…ez valami új játék? – kérdezek vissza reszelős hangon, és a gyomromban pillangók éledeznek a testhelyzet változtatásra. A csípőmnél ragad meg, és ránt magához, sugárzik belőle a férfiasság. Nekem végem lesz. A fejem hátrabillentem, és pihegve csukódnak le a szemhéjaim a perzselő csókjai nyomán. Megérintem a felkarját, a csupa izmot, már alig kapok levegőt, mikor a ruhám meglazul, és a földre hull.
- Shane… - a derekába maró ujjbegyekkel fordítom felé a törzsemet, hogy egymással szembe kerüljünk, és megcsodálhassam a tökéletes felsőtestét.
- Edzettél mostanában, sokkal izmosabb lettél. – törleszkedem neki a melltartómmal, és a bélés alá csúsztatva a tenyeremet előbb megérintem a vállát, és bejárom az egész karját. Beharapom az ajkamat, mert innen már én sem megyek haza üres kézzel.
- Minek ez az ing, hmm? – pillantok fel az azúrkék tengerembe, és lesöpröm róla. A ruhám mellé esik az ő felsője is, így majdnem kvittek vagyunk. Egy fél karikát írok le a mellizma körül, aztán ellépek tőle, és felszegett állal adom ki az utasítást.
- Vetkőzz le. Meztelenre. Látni akarlak Shane. – a fejemben már összeállt a kép, és ha belemegy, akkor meg is fogom fürdetni. Olyat fog kapni, amit még nőtől sosem…

Shane & Lottie

Tudom, hogy Shane a lelkemre akar hatni ezzel a kijelentésével, hogy szépnek talál, de pontosan ő az, aki tudhatná, hogy mennyire hiú tudok lenni, és ha úgy érzem, hogy két szó ide nem elég, akkor az úgyis van. Makacs természet vagyok, ha valamit a fejembe veszek, akkor nem tántoríthatnak el tőle, és ez most is így van. Nem firtatom a dolgokat, kár lenne felesleges lenne megint összeveszni valami apróságon, mert nem értünk egyet. A nap első felében már megtörtént a baj, és az a jég nagyon vékonyka volt alattunk. Amennyiben a másik utat választjuk, akkor el fogunk süllyedni, de ma este ugyanabban a csónakban szerettem volna evezni, mint ő. Nem vágytam máshova, csak egyszerűen a karjaiba, és a biztonságot jelentő férfi láttam be. Túl erősen von magához, és az előbbi kis elvonatkoztatásom az üveg miatt, hát hogy is mondjam, de felzaklatja. Minek itta meg, és hagyta meg az üveget, ha nem akar emlékezni? A türkiz íriszemet az övébe fúrom, és a mindent eldöntő „nem lesz” szócskán töprengek, de némán. A kékjei nem árulnak el semmilyen érzelmet, a közelsége sem úgy hat rám, mint az előző percekben. Szóval neki esze ágában sincs ezzel foglalkozni, elássuk mélyre, és úgy teszünk, mintha nem láttam volna az üveget? Istenem Shane, ha most nem lennél ostoba, akkor ezt nem bántásnak élnéd meg, hanem egy kezdeményezésnek a részemről. A kettősség nem szűnik a közelében, félek, hogy csak szexuálisan vonzódik hozzám, és a velem járó problémákkal már nem is akar foglalkozni. Némasággal dacolok ellene, felfogtam, hogy ma olyanok vagyunk, mint egy múlt nélküli páros. Ne bánjak akkor ma este semmit, és ha úgy hozza a sors, vele éljem meg az utolsó napfelkeltémet? A zenével félbe is hagyja a kételyeket, mert a bűvkörébe csábít, elandalít, és lebegésre késztet. Nem szerettem vele veszekedni anno sem, mert azonnal levett a lábamról egy kis kedves gesztussal. Nehogy…de bedönt, és most jön az a nézés, amitől a nők fele a bugyijába pisil. Ne merj megcsókolni, ne most kezdd el bevenni a váramat. A belső kis énem ellenkezik, miközben a szívverésem felgyorsul, és nincs megállás, de aztán felállít, és már lemondanék róla…jön a váltás. Sóvárogva simul az ajkaimra, szinte reszketeg vártam erre a pillanatra, de túl rövidre fogja, és a forró csokira hivatkozva lép le az utolsó percben. Lemondóan sóhajtok fel, de mosollyal fogadom el az italt, és telepszem le a kanapéra. Kizökkenünk az előbbi állapotból, és a társalgásba menekülünk. A kutyám jelenléte köt le, de a gondolataim még az előbbinél járnak, mégis az ajkaim önálló életet élnek, és csak beszélek, míg ki nem csúszik a számon az a bizonyos kérdés. Ej, biztosan megőrültem!
- Tudom, hogy szeretsz fürdeni. – egy érdekes mosoly költözik az arcomra, és félig-meddig a csokira koncentrálok, de belemegy, és ezzel kihúzza a lábam alól a talajt. Milyen játékba űztem kettőnket? A fenekemet és a lábaimat megfogva emel meg, és velem együtt sétál fel az emeletre. Így kellett volna történnie a nászéjszakánkon is, de nem tettük meg, és igaza van, mert soha nem lesz olyan, hogy én meg ő, mint férj és feleség. Az a hajó elúszott, én elmentem, és más nőként tértem vissza, róla meg egyértelmű, hogy az elköteleződés egy mumus lett. Az ágy mellett helyez le, és kell egy másodperc, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. A fürdőben készül elő, nekem marad egy kis időm körülnézni, mégsem mozdulok, csak lesem őt….aztán a részecskék megállnak, a fizika törvényei felborulnak. Mikor született meg Ő? A felsőteste láttán hőhullám kerít a hatalmába, és a komolytalanságom egy veszélyes játszmává válik. A hátam mögé lopakodik, az ágyról csevegünk, de fejben más képek elevenednek meg, sőt mi több a ruhám lehúzásával átlépünk egy határt. Az anyag megadja magát, és a bokámra esik.
- Hát…ez… - félig hátrapillantok, kínoz…és nemcsak engem. A keze a kezemen jár, a könyörtelenségben ott van a kimondhatatlan szépség is. A törzsemmel felé fordulok, és éhesen jártatom végig rajta a pillantásom, ő ugyanezt teszi, és úgy érzem…a hegek, nem is érdekelne, de ő vágta fel. A melltartó még eltakarja, és ez megőrzi a maradék büszkeségemet. A karom óvatosan érinti meg, olyan sima, és tökéletes a bőre. Egyetlen sérülés sincs rajta, szinte hibátlan. El tudnám viselni, hogy naphosszat benne gyönyörködjek, de nem hagyja.
- Ugyan már Shane…nem így néz ki egy normális férfi harmincon túl, te nem vagy átlagos…mármint érted. – zavarodom bele a mondatomba, és helyette arra törekszem, hogy megszabadítsam az ingétől. A szívem egy másik dallamot dúdol, és figyelmen kívül hagyom a kérdését, csak ellépek tőle, és arra kérem vetkőzzön le. Nem kérdőjelez meg, szépen kibújik a nadrágból, és csak a bokszer marad rajta.
- Hát én ezt… - nem fogom megtenni, de mielőtt vetkőzhetnék, vagy dönthetnék, odalép, és szenvedélyesen forrasztja belém a gondolataimat, és a szavakat is. A bor utolsó cseppje a nyelvemre cseppen, és elvegyülök vele. A nyakára simítom a jobbomat, aztán eltolom, és a mellkasára fektetem a fülemet. Átölelem alulról a csípőjét, és így állok vele némán.
- Szeretem hallani…a szívverésedet. – motyogom, és felnézek rá.
- Jobb lesz, ha egyedül fürdök. – az előbbi jókedvem már elszáll, helyébe érzelmek keverednek, előtérbe kerül a jövő is, és ez túlontúl fáj.
- Beérem annyival, ha láthatlak. – az ujjammal járom körbe az ajka vonalát felül, és nehezen, de eltávolodom tőle, és egyedül megyek be a fürdőbe, sőt be is csukom az ajtót, de nem zárom be. A melltartómat ott oldom ki, és veszem le a bugyimat is, hogy elmerüljek a habokban. Nem fogom kihasználni, nem leszek újra az a Charlotte, aki elhagyta.