A kocsiban ülve az előbbi jelenet jár a fejemben. Audrey mostanában kifordult önmagából, és bármennyire is igyekeztem megóvni, valahogyan az ellenkezője sült el. Milyen testvér vagyok, ha bezárom a szobájába? Hát olyan, aki félti, és az ő érdekeit tartja szem előtt. Mindennél jobban szeretem a húgomat, de ez a tinédzserkor megmételyezi a normális viszonyt közöttünk. A kormányt erősen szorítom, és két mély levegőt veszek, amikor megállunk az egyik piros lámpa előtt. - Tudod nem azért kértelek ki ma az iskolából, hogy két fiúval bájologj a kapu előtt? Nem megmondtam, hogy nincs buli, sem haverok? Nem voltam elég érthető? – pillantok rá jelentőségteljesen, és bízom benne, hogy veszi az adást, mert ha nem, akkor el fog harapózódni ez a helyzet, és ma még jelenésünk van egy szakember előtt is. Körülnéztem a neten, és az ismerősöktől is érdeklődtem, hogy nem tudnának-e ajánlani egy megfizethető, de jó pszichológust. A kor nem számított, a kettőnk érdekeinek valahol találkoznia kellett, így esett a választásom Dr. Riggsre. A problémát megfogalmazni elég nehéz lenne, de azt sem tartottam volna fairnek, ha csak ő jár ide, mert ez mindkettőnkre hatással van. - Szeretném, ha nem akadnál ki, ha odaértünk, rendben? Ma nem lesz senki sem az ellenséged Audrey, inkább azon dolgozunk, hogy minden oké legyen velünk. – újra gázt adok, és elindulok a terapeuta székhelyére. A kórházba is ki szokott járni, de ma úgy vélem, jobb, ha ez egy rendelő keretein belül valósul meg. A belvároson át hajtva nem tévesztem szem elől a bárokat sem. - Mostanában sikerült beszélned Jeremyvel? Tudom, hogy nehéz, hogy már nem lakik otthon, de ettől még nem veszítetted el őt. – biztatom, és a kedvesebb énem kotrom elő, hogy érezze nem támadásügyileg lépek fel. A parkolót jelző tábla szerint még két perc, és ott vagyunk. Nemsokára a fékbe kell taposnom, mert egy baromarc kiszáguld elénk. - Te…nem látsz a szemedtől? – emelem fel a kezemet, de utána egyből a húgomra pillantok aggódva, és a biztonsági övet is ellenőrzöm, hogy be van-e kapcsolva, és nem esett-e baja. - Minden oké? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, aztán, ha mindent rendben találok rajta, akkor fogom magam, és bekanyarodok a megfelelő sávba. Az egyik Sedan mellett ki is szúrom a helyünket, és beállok. A pénztárcámat a zsebembe süllyesztem, a napszemüvegemet meg felteszem a fejemre. Csodálatosan nézhetek ki ebben a sötétkék pólóban, meg a szürke nadrágban, amit mellesleg még reggel guberáltam elő a szekrény mélyéről. Az iskolában vagy rövidnadrágban vagyok, vagy éppen mackóban, így ez az elegánsabb viseletet testesíti meg. A kocsit bezárva mutatom a kis Emersonnak, hogy merre menjen, amikor valaki rákacsint. - Hallod haver…a húgomat stírölöd, úgyhogy fordulj el, rendben? – ripakodok rá, és kitárom előtte az ajtót, majd beengedve a névtáblákat lesem. - Az első emeleten leszünk, és kettőre van időpontunk, amiről le is késtünk. – túrok bele a szőke üstökömbe, és a lépcsőn felfelé baktatva figyelemmel követem a testvéremet. Egy forduló után már meg is látom az ajtót, mikor egy szőkeség robban ki rajta, egy fekete keretes szemüvegben. - Öhm…jó napot. – szólítom meg, és ha ránk néz, akkor folytatom. – Elnézést, de Dr. Riggs-et keressük, ha lenne szíves szólni neki… - ez tuti az asszisztense lesz a doktornőnek.
Unottan dőlök hátra az ülésben, és próbálok a lehető legnyugodtabb maradni. Semmi kedvem nincs ismét veszekedni a bátyámmal, már épp eléggé keresztbe tett nekem. Mikor felhozta a pszichológus témát, esküdni mertem volna, hogy csak a düh beszélt belőle, és majd elfelejti, most mégis épp úton vagyunk egy agy kurkász felé. Semmi kedvem cseverészni egy idegennel, nem vagyok őrült. Semmi olyant nem tettem, ami arra utalna, hogy bolond lennék, csak a bátyám reagál túl mindent. Nem elég, hogy bezárva tart és megfosztott minden számomra kedves dologtól, most még orvoshoz is akar vinni, mert szerinte valami nem stimmel velem. Szerintem pedig vele van a baj. Bármit csinálok vagy mondok, Ő mindent túlbonyolít, és beképzel magának mindenféle ostobaságot. Ez a nem normális viselkedés és nem az, hogy el akarom végre veszíteni a szüzességemet, vagy, hogy tetoválást akarok. Ugyan már! Hiszen mindenkinek van már, és az osztályom nagy része már rég túlesett azon, amin én nem tudtam, mert a testvérem épp, hogy nem tart pórázon. Szavait hallva rá nézek morcosan, és felvonom a szemöldökömet. Megint Ő kezdi. Mintha direkt az lenne a célja, hogy bosszantson. - Azt várod el tőlem, hogy az iskolába se szóljak senkihez? Akkor ne engedj el oda se. – felelem morcosan, majd sóhajtok egyet. Úgyis be fogom neki bizonyítani, hogy nem az lesz, amit Ő akar. 16 éves vagyok, és nem óvodás, mégis úgy viselkedik velem, mintha nem tudnám, hogy mit csinálok. Pedig nagyon is tudom. Élem az életem, ahogyan minden fiatal teszi. Vagyis élném, ha nem lenne egy idegesítő bátyám, aki mindent elkövet azért, hogy még nyomorúbb legyen az életem. Közben pedig az iskolában hallgathatom azt, hogy jobbnál jobb bulikról maradtam le. Éppen a rács hiányzik a szobám ablakáról, és akkor valódi rab lennék. Régen könnyebb volt minden. csak kitaláltam valamit, aztán elmentem. Most pedig semmit sem hisz el nekem Gale, ami azért rosszul esik. Mert ha valaha is hazudtam neki az csak azért volt, hogy elmehessek oda ahová nem engedett volna el soha, ha az igazat mondom. Mintha valami porcelánbaba lennék, akire vigyázni kell. - Ezt nem ígérhetem meg. Úgy hoztál el ide, hogy tudtad, hogy nem akarok jönni. Ha valami olyant mondok majd a doktornőnek, akkor tudd, hogy a te hibád! Velem minden oké, veled nem az. – felelek duzzogva, majd össze fonom karjaimat. Hogy várhassa el tőlem, hogy jó pofizzak, amikor kényszerrel vagyok most itt. Sosem kérdez semmiről, csak dönt, és még elvárja utána, hogy legyek kedves. Nem akarok barátkozni senkivel, még mindig haragszok rá, amiért olyan dolgokért büntet, amiért nem kéne. - Ha elfelejtetted volna, elkoboztad a telefonomat. Hol kellett volna beszélnem vele? Nem látogat, pedig tudja, hogy életfogytiglant kaptam. – én igazán nem értem a bátyámat. Egyszer mintha direkt kötekedni akarna velem, máskor pedig próbál kedves lenni. Olyan, mintha napról napra jobban utálna, és ha az olyan könnyen menne, akkor valószínűleg elcserélne valaki másra, hogy megszabaduljon a problémájától, vagyis tőlem. Pedig ha egy kicsivel is megértőbb lenne, legalább fele olyan, mint Jeremy, akkor mennyivel könnyebb lenne mindkettőnk élete. Gondolataimból a fék csikorgása ébreszt fel, majd a bátyám dühös hangja, és most először örvendek, hogy hasznát vettem a biztonsági övnek, amit amúgy utálok bekötni. A bátyámra nézek, akin aggódást látok, így engedek felé egy halvány mosolyt, hogy megnyugtassam, de remélem, hogy nem hiszi azt, hogy elszállt a haragom. - Jól vagyok. Remélem, hogy az az idióta felfordul valahol az autójával. – Sosem féltem az autóktól, imádom a gyorsaságot is, bár egy motorral utazni azért izgalmasabb. Próbáltam párszor, egyszer még vezettem is, imádom az adrenalint. Bár még a bátyám nem tud a motorok iránti szenvedélyemről, de a következő amire pénzt fogok gyűjteni az arra lesz. Bár előbb járjon le a szobafogságom, mert így lehetetlen bármit is elérnem. Kiszállok a kocsiból, ahogyan a bátyám leparkol, majd a tekintetem találkozik egy sráccal, aki nem csak, hogy azóta néz, amióta itt leparkoltunk, de még kacsintgat is. Rávigyorgok, azonban a kedvem rögtön elmegy, ahogyan a bátyám megszólal. Dühösen pillantok rá, majd mielőtt bemennék az ajtón intek egyet a srácnak, hogy a testvérem legyen amiért morgolódjon. Ami sok az sok. - Szerintem itt egyedül neked van szükséged kezelésre. – sóhajtok, majd tovább haladok arra, amerre a bátyám terelget. Mit bánom én ha elkéstünk. Semmi kedvem itt tölteni a napomat, nagyon remélem, hogy hamar végzünk. Inkább ülök a négy fal között, minthogy azt kelljen hallgassam, hogy a bátyám elpanaszolja egy idegennek, hogy milyen rossz húga van, az meg majd tanácsokat kezdjen adni nekem.
Minden ember közül a gyerekek azok, akiket a legnehezebb kezelni. Annyira fiatalok, de legfőképp emiatt is törékenyek. Rengeteg külső hatás éri őket, olyan emberi kapcsolatok kialakulása avagy szétszakítása, melyek következményeit eddig nem volt lehetőségük tapasztalni és ami ismeretlen érzésekkel táplálja őket. Ritka, hogy fiatalabb páciensekkel van dolgom, de sosem utasítottam volna el egy felkérést, hiszen a segítség az segítség, érkezzen bármilyen formában is. Fontos, hogy odafigyeljünk olyan problémákra, amik mások számára megmagyarázhatatlanok, hiszen lehet emberileg egyformák vagyunk, de a problémáink nem feltétlenül azonosak. Nem érthetjük meg teljes mértékben mások gondolatait vagy élhetjük át a problémáit, hiszen nem mi tapasztaljuk őket. Elképzelni sem tudjuk a másiknak mi játszódik le a fejében avagy milyen hatással lehet rá egy-egy másnak normálisnak tűnő szituáció. Érdemes figyelni és nem legyinteni a problémákra, hiszen csak mert nem értünk valamit, az még nem jelenti azt, hogy az többé nincs is jelen. Korán érkeztem az irodámba, mert a tegnapi papírmunkát másnapra hagytam. Nem szokásom hanyagolni vagy másnapra hárítani a dolgaimat, de most szükségem volt egy szabad estére anélkül, hogy elmerülnék a papírhalmok között. Ebben az időszakban még csak a hűvös levegő tölti meg az irodám terét, mely a nyitott ablakon keresztül szökik be a falak közé. Sorba rendezem a tegnapról hátra maradt káoszt és a megfelelő pakkokba pakolom őket, hogy ne keveredjenek össze a többivel. Szerettem a rendet és jogosan nevezhettek tisztaságmániásnak. Asszisztensemet sokszor kergettem őrületbe, hogy leteremtettem őt amiért egy toll jobb oldali tartó helyet a bal oldaliban helyezkedett el vagy éppenséggel oldalasan állt egy bútor. Fontosnak tartottam a látszatot, de nem a legfontosabbnak, azonban a tiszta környezetben sokkal hatásosabban tudtam dolgozni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy rosszul elrendezett bútor vagy egy fejjel lefelé elpakolt könyv elvonja a figyelmemet a páciensről, mert akkor nem tudok 100%-osan odafigyelni, helyette azon fogok kattogni, hogy mikor igazíthatom már meg végre az adott tárgyat. Talán apámtól örököltem ezt, talán saját magam alakítottam ki ezt a személyiségjegyet, sosem gondolkoztam el ezen igazán, de jelen volt az életemben és tartottam magamat ehhez amennyire csak tudtam. Az órára pillantok, majd ezt követően a naptáram bejegyzésére. Audrey és Gale Emerson neve virít a bekarikázott rubrikába, az időpont pedig a valós időtől csak pár perccel tér el. Meglocsolom az irodámban jelen lévő virágokat és beljebb hajtom az ablakot is. Velem ellentétben sokan nem szeretik a huzatos tereket, én viszont ragaszkodtam hozzá, ha tehettem. Ellenkező esetben viszont nem akadékoskodtam, hogyha az irodámban lévőknek más volt az akaratuk. A kis noteszemet készítem elő a szokásos tollammal az arra kiszabott helyére és teszek egy lépést hátra, hogy szemügyre vegyem irodám elrendezését. Magamban nyugtázom, ha mindent rendben találok, az idő viszont már meghaladta a megbeszélt időpontot, így nincs más feladatom, mint kényelembe helyezve magamat várakozni. Ha éppenséggel nem úgy alakult, hogy megjelennek, abban az esetben biztos jeleztek volna bármilyen úton-módon, így biztosan csak a késésről lehet itt szó. A gyanúm beigazolódni látszik, amikor hangok szűrődnek be az irodám ajtaja elől és oda is sétálok, hogy kinyitva szembetaláljam magamat a tőlem magasabb férfivel és egy fiatalabb lánnyal. Mosollyal nyugtázom az indító beszédet, majd a kezemet nyújtom az idősebb Emerson felé. - Dr. Riggs, személyesen. – mutatkozok be. – Maga biztosan Gale, te pedig Audrey lehetsz. – terelődik figyelmem a lány felé, majd teszek egy lépést hátra, hogy az ajtómat szélesebbre tárjam előttük. – Fáradjanak beljebb, aztán ha készen állnak, neki is kezdhetünk a beszélgetésnek. Első körben az ittlétük okát szeretném, ha bővebben kifejtenék. – regélem el mire is vagyok pontosan kíváncsi, majd a saját helyem felé veszem az irányt, miután az ablakot becsukom. - Üljenek le, ahova szeretnének. Változó, hogy kinek melyik a kényelmesebb. – teszem hozzá csak úgy mellékes információként egy mosollyal egybekötve magyarázásomat, végül átadom nekik a terepet a beszélgetés további menetére.
Kezdőlap
Unottan dőlök hátra az ülésben, és próbálok a lehető legnyugodtabb maradni. Semmi kedvem nincs ismét veszekedni a bátyámmal, már épp eléggé keresztbe tett nekem. Mikor felhozta a pszichológus témát, esküdni mertem volna, hogy csak a düh beszélt belőle, és majd elfelejti, most mégis épp úton vagyunk egy agy kurkász felé. Semmi kedvem cseverészni egy idegennel, nem vagyok őrült. Semmi olyant nem tettem, ami arra utalna, hogy bolond lennék, csak a bátyám reagál túl mindent. Nem elég, hogy bezárva tart és megfosztott minden számomra kedves dologtól, most még orvoshoz is akar vinni, mert szerinte valami nem stimmel velem. Szerintem pedig vele van a baj. Bármit csinálok vagy mondok, Ő mindent túlbonyolít, és beképzel magának mindenféle ostobaságot. Ez a nem normális viselkedés és nem az, hogy el akarom végre veszíteni a szüzességemet, vagy, hogy tetoválást akarok. Ugyan már! Hiszen mindenkinek van már, és az osztályom nagy része már rég túlesett azon, amin én nem tudtam, mert a testvérem épp, hogy nem tart pórázon. Szavait hallva rá nézek morcosan, és felvonom a szemöldökömet. Megint Ő kezdi. Mintha direkt az lenne a célja, hogy bosszantson.
