Az előttem tornyosuló aktákra nézek, amiknek olyan, mintha soha nem lenne végük. Talán így is van. Mostanában megint sok ügy szakadt a nyakunkba, és ki se látszunk a munkából. Ennek ellenére, az embereim többsége mit csinál? Ide hallom, ahogy az egyikük valami sztorit mesél a hétvégéjéről és nagyokat röhög a másikkal. Ahelyett, hogy dolgoznának. Megforgatom csak a szemeimet, és egy újabb aktát veszek le a kupacról, hogy kinyissam és belemerüljek. Semmi olyat nem olvasok benne, ami sokkal előrébb vinne az aktuális nyomozás kapcsán, de azért lelkiismeretesen bele-beleolvasgatok az oldalakba, hátha egy olyan apró információ vezetne nyomra, mint ahogy oly sokszor.
Ez éppen a sokat megfigyelt terrorista csoportok egyike, az egyik beépített emberünk küldte a jelentést, hogy éppen milyen mozgolódás van készülőben, de sajnos még nem érett meg a dolog az akcióra. Még nincs elég bizonyítékunk a szervezett bűnözésre, így pedig meg van kötve a kezünk, semmit sem tudunk tenni addig, amíg kézzelfoghatóvá nem válik, hogy miben szervezkednek. A legutóbbi beépülő ügynökünk elég rosszul járt, bár igaz, hogy nem bukott le, de súlyosan megsérült egy másik csoporttal való küzdelem közben, az új tag pedig még nem került olyan közel a nagyobb befolyással bíró személyekhez, hogy segíthessen nekünk előrehaladni. Mindenesetre eléggé ígéretes, mert legalább minden apróságról beszámol, ami azt jelenti, hogy elég lelkiismeretes és megfelelő a munkakörre. Szeretem az ilyen embereket.
Miután átnyálaztam az aktát és nem találtam benne semmi említésre méltó dolgot, mint ahogy arra számítottam is, fogom a következőt. Azt hiszem megint ezzel fog eltelni a napom nagy része. Ugyan befoghatnék még pár embert arra, hogy segítsenek használható információkat találni, de be kell vallanom, ezt nem szívesen bízom másra. Ebből a szempontból csak magamban bízok, hogy elég alapos vagyok és átnézek mindent, kissé tartok attól, hogy a többség hamar megunná az aktanézegetést, és utána már cseppet sem odafigyelve lapozgatná át az oldalakat, ami azt okozhatná, hogy olyan információk kerülnének a háttérbe, amik esetleg igen hasznosak lehetnének a számunkra. Szóval… nincs más megoldás a saját kezembe kell vennem ezt a dolgot.
Jennifer becsukta a füzetet. - Kész a lecke. Már csak egy dolog maradt hátra mielőtt elpakolok. Átment a konyhába szólni anyjának, majd a nő kikérdezte a leckét. Miután ez megvolt, a lány bepakolta a táskába a hétfői könyveket ugyanis ma péntek volt. Ezután pedig átöltözött egyik kedvenc utcai ruhájába: farmer, csizma és egy kapucnis pulóver, amiben az tetszett neki, hogy mikor az ujjait könyökig érően felhajtja, akkor azt egy erős patentgombbal meg lehet fogatni. Így mintha egy rövidujjú pulóver lenne. A pulóver zsebében ott volt a pénztárca és a telefon is. Anyja épp a konyhában volt jelenleg és szólt neki, hogy sétálni megy. - Rendben van, de csak a környéken és vigyázz magadra kicsim. - Megígérem anya. Miután elhagyta a házat, elindult az utcán és ment előre. Azért is indult el sétálni, mert az enapra tervezett edzés elmaradt, így most azt tehet, amihez kedve van. A figyelmeztetés ellenére alaposan elkóborolt hazulról, de nem is igazán bánta. Szeretett volna egy kicsit sokkal messzebbre is elkóborolni. Arról nem is beszélve, hogy talán ismét lehetősége lesz egy kalandba keveredni bár ezúttal remélte, hogy nem akarják majd elrabolni. - Talán akad valami apróság amit megoldhatok, mondjuk egy elveszett tárca. - töprengett.
Egy idő után a sorok kezdenek összefolyni a szemem előtt. A masszív aktanézegetés egy idő után tény és való, hogy eléggé le tudja fárasztani az embert. Leteszem az aktát és sóhajtva kinézek az ablakon. Talán nem ártana egy kis szünet, mondjuk, csinálhatnék magamnak egy kávét, az sosem jön rosszul. Valószínűleg úgyis az íróasztalom mellett ülve fogom tölteni a napom további részét is, mert egyszerűen nincs semmi, aki megbolygatná ezt az unalmas hétköznapot. Felkelek és kis nyújtózás után, kilépek az irodámból. Ahogy látom, azért a többiek is dolgoznak, habár ímmel-ámmal, és leginkább beszélgetést hallok, ami csak akkor csendesedik el egy kissé, mikor meglátják, hogy kijöttem az irodám magányából.
Érdekes, hogy ilyenkor mindenki milyen buzgón dolgozni kezd. Önkéntelenül is el kell fojtanom egy kis mosolyt, miközben elsétálok mellettük, hiszen meg kell tartanom velük szemben a tekintélyemet. Tudom, hogy sokan túl szigorúnak tartanak, de én csak azt várom el tőlük, amit magamtól is. Lehet, hogy ez nekik sok, és jobban örülnének egy olyan főnöknek, aki jó fej velük, mindig adogatja a szabadságokat, és engedékeny, de akkor biztos, hogy semerre se haladnánk a munkánkkal. Be kell látni, hogy mi fontos munkát végzünk, és azt nem szabad félvállról venni. Ha valaki ezzel nem ért egyet, akkor kereshet másik munkát.
Odaérek a kávégéphez és le is főzök magamnak egy erős adagot. Amíg várakozok, addig az ablakon bambulok ki, mert jelenleg úgy érzem magam, mint egy két lábon járó élőhalott. Máskor azt kívánnám, hogy még véletlenül se legyen semmilyen riasztás, de most mégsem bánnám, ha beütne egy, csak azért, hogy kicsit kizökkentsen ebből a szürke, aktatologatós napból. A kávé illata hamar megcsapja az orromat, majd amint elkészül az éltető nedű, belekortyolok és élvezem a tökéletes kávé ízt. Egy pár pillanatig még kiélvezem, aztán viszont ráveszem magam és visszavonulok az irodámba folytatni a munkámat. Az időnkénti kortyok pedig a mennyországot jelentik számomra, amik kicsit visszarántanak a papírokból a való világba. Igen, azt hiszem kávéfüggő vagyok.
Miközben haladt az utcán, befordult még egy sarkot elérve egy rendőrkapitánysághoz. Már órák óta sétált és jól el is fáradt. - Órák teltek el és kilóméterekre vagyok otthonról. Ki fogok kapni az már biztos. Ahogyan leült a lépcsőre, elővette mobilját és megnézte hány óra. Induláskor délután egyet mutatott, most pedig este hét van. El is tette. Remélte hogy talán apja erre jár és hazaviszi őt. Percekig várt, de nem történt semmi. Végülis egy rendőr látta meg őt. A férfi úgy döntött, hogy előbb szól a dologról, ígyhát találomra betért egy irodába, persze miután kopogott. - Elnézést, hogy zavarok de a lépcsőn egy kislány ül. Jobb lenne kikérdezni, hogy miért is van itt. A rendőr csendesen állt az ajtóban a választ várva. Ez a valaki akihez benyitott, pont Killian volt. Miközben vártak Jennifer unalmában elővette rubik kockáját és azzal játszott. - Utálok sorban állni mármint ha húszan meg harmincan vannak és nem halad sehová sem senki... Meg eltévedve is lenni. Ki tudja hogy miként fog alakulhat az este ezután. Jennifer úgy döntött hogy bemegy a kapitányság épületébe. Beérve, a portás megkérte hogy foglaljon helyet amit meg is tett. Az ablakot és a panorámaajtót csapdosni kezdte az eső. Sóhajtott egyet. Az esőt szerette hallgatni de bőrigázni már nem.
Az unalmas munkát végül egy kopogás zavarja meg, amit nagy megkönnyebbüléssel fogadok. Leteszem a tollat. - Szabad. – Invitálom be az ajtó előtt álló egyik emberemet, aki mikor elmondja, hogy egy kislány van a lépcsőn, nem is habozok sokáig azzal, hogy most melyik lenne fontosabb. Lelkiismeret-furdalás nélkül hagyom ott az aktákat. - Köszönöm, hogy szólt, majd én intézkedem. – Bólintok a férfinak hálásan, majd nem sokkal később már indulok is ki az ajtón. Más időben, más helyzetben, mikor valami fontosabb dolgom lenne, valószínűleg mást küldenék azért, hogy kiderítse, miért is keres itt egy kislány, de most túlságosan unatkoztam már az akták fölött, jót fog tenni egy kis szünet. Hamar odaérek az előcsarnokba, ahol a portás, amint meglát a kezével egyből int is egy szék felé, ahol hamar fel is fedezem a kislányt, aki nem is ismeretlen a számomra.
- Jennifer! Szia. – Szólítom meg, kicsit meglepve. Az apját már elég régóta ismerem, és a kislánnyal is találkoztam már nem egyszer. - Hogyhogy erre tévedtél? Apukád most épp nincs itt, dolga akadt. – Megyek oda hozzá egy barátságos mosollyal. - Megint elkóboroltál otthonról? – Kérdezem tőle egy kis fejcsóválás kíséretében, de látszik, hogy én nem igazán haragszom rá emiatt. Sőt, kifejezetten örülök, hogy valaki megszakította az unalmas munkafolyamatot. - Anyukád, már biztosan aggódik miattad. Hazavigyelek? – Kérdezem tőle, miközben kilesek újra az ablakon és kis sóhajjal tudomásul veszem, hogy szakadni kezdett az eső. - Igen, azt hiszem az lesz a legjobb, ha hazaviszlek. Elég messze eljöttél és nem akarom, hogy megfázz ebben az időben. – Nekem sem fog ártani egy kis kimozdulás az irodából.
Miközben Jennifer várt, szemei egy kissé elnehezedtek. Egy pár percre el is aludt, de épp akkor kelt fel, amikor megszólították. A hang irányába nézett, ahogy kidörzsölte az álmot a szemeiből. Felismerte a férfit és köszönt neki. - Jó napot. Nézte, ahogy apjának barátja leül mellé, miközben feltett pár kérdést. - Sétálni volt kedvem és bár anya mondta, hogy ne kóboroljak el messzire... mégis összejött. - mondta. Az utca felé pillantott, majd vissza a mellette ülő Killian-ra. - Igen, kérlek vigyél haza. - mondta. - Ki tudja mikor áll el az eső. Jennifer tudta, hogy otthon kapni fog pár intő szót de nem bánta nagyon. Legalább számára ez is felért egy kisebb kalanddal. Felállt a székről és kigombolta pulóverének patentgombjait, majd az ujjakat lehajtotta egészen a csuklójáig. A csuklónál még ígyis volt egy zöld rész, ahogy felhajtott állapotban. - Kész vagyok indulni. Lassú léptekkel elindult az ajtó felé, amikor az előbbi rendőr ment oda Killian-hoz és megszólította. - Uram, elvégezte már a szükséges papírmunkát? Jennifer hátranézett, de nem szólalt meg.
Csak lassan újra megcsóválom a fejem, mikor azt mondja, hogy sikerült elkóborolnia. Biztos vagyok benne, hogy az anyukája már eléggé aggódik miatta, és mivel inkább szeretem a magam kezébe venni az irányítást, és nem másra bízni a dolgokat, evidens számomra, hogy hazavigyem. - Tudod, jobban kellene hallgatnod anyukádra. El is tévedhettél volna, vagy ami még rosszabb, összefuthattál volna pár bűnözővel. Egyik sem lett volna szerencsés, nem igaz? – Kérdezem egy kis, aggodalmas mosollyal, aztán végül csak felkelek mellőle, hogy én is indulásra kész legyek. Általában nem kocsival szoktam jönni a munkába, mert elég közel lakok, de ma reggel én vittem el a kisebbik lányomat az iskolába, ezért mégis autóval vagyok kivételesen. - Akkor indulás. – Bólintok én is. Közben átfut a gondolataimban, hogy remélhetőleg nem lesz túl nagy a forgalom, és így Jennifer is hamar haza fog érni, mielőtt az anyukája még túlságosan aggódna miatta. Pontosan ismerem ezt az aggodalmat, el nem tudom képzelni, hogy mit tennék, ha valamelyik lányom, csak úgy fogná magát és elcsavarogna egy kicsit, ki tudja, hogy merre. Már épp indulnék én is Jennifer után, amikor az előbbi alkalmazottam újra megszólít.
- Igen. A többsége megvan, és hamarosan visszajövök és folytatom. Kérem, tartsa szemmel addig is a többieket, nem szeretném, ha sokat lazítanának, amíg távol vagyok. – Kérem meg, mire csak biccent egyet. Habár sejtem, hogy amint kiteszem a lábam az épületből, mindannyian megragadják az esélyt, hogy szünetet tartsanak a munkában. Ma kivételesen nem tudom őket hibáztatni. Kinyitom a kislány előtt az ajtót, aztán hogy ne ázzunk el olyan hamar, gyors léptekkel a kocsimhoz megyek és ott is kinyitom neki az ajtót, hogy minél előbb szálljon be. Ha beszáll, csak utána megyek a vezető felöli oldalra, hogy én is beüljek. Az első teendőm, mikor beindítom a motort, hogy bekapcsoljam a fűtést, hiszen nem szeretném, ha megfázna. - Mesélj, hogy megy az iskola? – Kérdezem tőle, miközben lassan elindulunk a cél felé.
Kezdőlap
