– West!
Nem túlzottan érdeklődve emelem fel a fejem, hogy elszakadva a papírmunkától felpillantsak, és szembe nézve Rodriguezzel találom szembe magam, aki az irodám ajtajának dől.
– Seeley kéret az irodájába.
Erre már megemelkedik a szemöldököm, a tollam pedig az asztalon koppan, ahogy hátradőlök. – Engem? Minek? – Ilyesmi nem igen szokott megesni, csak akkor, ha privátban, az irodájában akar beszélni velem; ami pedig ritkán jelent jót. Legutóbb akkor esett meg, mikor öt éve majdnem kirúgtak, mert részegen (inkább aznaposan) mentem egy helyszínre. Mentségemre legyen mondva, hogy aznap nem voltam szolgálatban. És láttam Liliát egy másik pasassal vacsorázni. Akkor észhez térítő ultimátumot adott nekem; kötelező AA ülések, cserébe egy szó sem a feletteske felé. Azt biztosan tudom, hogy most nem az ivással van gondja, még ha az egész "aláírással tanúsítom, hogy a héten is voltam ülésen és tiszta vagyok" dolgot abba is hagytuk egy év után.
Akkoriban tényleg azt hittem, hogy ennyi elég lesz, és olyan közel tartottam magamhoz azt a kis korongot, amit Charlie az oviban csinált... Aztán elvesztettem. Megint. Most már rövidet nem is ittam, vagy... Tavasz óta. A sör pedig elnézhető mellékvágány, bár mióta Lilia elmondta...
Mindenesetre, nem lehet ez az ok. Egyébként viszont fogalmam sincs, mi lehetne olyan kényes ügy, hogy hírvivőt kelljen küldenie.
– Azt nem kötötte az orromra – vonja meg a vállát Rodriguez. Megadóan sóhajtok, és gyorsan lementem az egyelőre még elég összeszedetlen nyomozati anyag mappát a rendszerbe, és már épp felállnék, mikor a következőt távozóban még hozzáteszi: – Ja, és vidd magaddal Herrerát is. Azt hiszem, pont lent van az asztaloknál.
Néhány pillanatig szótlanul meredek a távozó nő után, majd visszaroskadok a székbe, és nem túl nyugodtan sóhajtok. Mindét kezem tarkóra teszem, úgy fordítom meg a gurulós széket, és a sötétítő lapjai között bámulok ki az egyelőre még nappali világosságban fürdő városrészre. Kora délutánra jár az idő, én máris úgy érzem magam, mintha munkaidő végén járnánk, pedig messze még az út vége.
Végül erőt veszek magamon, áthúzom a fejemen a pulóveremet, és biztos, ami biztos, magamhoz veszem a doboz cigarettát is az asztalomról. Még vetek egy futó pillantást a káosz közepén heverő családi képre, azon tűnődve, hogy ha megszületik a baba, le kell váltani (pedig már vagy öt éve nem csináltunk ilyet), de ha most félreülünk a bilin, a végén nem is lesz hova kiraknom.
Lesietek a lépcsőn, nem várok két emelet végett arra, hogy felszabaduljon a lift. Carlos épp akkor fordulna ki Weisszel az oldalán az épületből, mikor odaérek. Valószínűleg most indulnak járőrözni. Már ha nem rontanám el a mókát. – Carlos! – szólítom a nevén fennhangon, aztán ha felém fordul, intek neki, hogy jöjjön oda. Mikor alig pár méterre van, átlépek a liftek felé, és felfelé biccentek a fejemmel. – A főnök látni akar. Mindkettőnket. Weisst küldd el lepkét kergetni. Nem tudom, mit akar. – Mármint nyilván nem Weiss; az, hogy ő mire vágyik, nem lehet túl hosszú lista, leginkább annyi, hogy a nyomozók mindegyike megtanulja a nevét, és véletlenül se menjen ki a fejünkből a létezése. Kicsit olyan, mint az idegesítő reklámdalok, amiknek íróit az ember legszívesebben felpofozná, de mégis fejből tudja a dalszöveget, és néha akaratlanul azon kapja magát, hogy dúdolja.
A fel nem tett kérdésre a választ Seeley-re értettem.
– Senki sem követett, mikor elmentél abba a raktárépületbe, ugye? – szegezem neki a kérdést, mikor már ketten állunk a liftben, ami halk búgással húz felfelé minket. Egy fülest követve jutottunk oda két hete; állítólag az lett volna az egyik találkahelyszín s egyben raktár a kartell számára. Valószínűleg azonban ők is kaptak valami intést, mert mire Carlos (munkaidőn kívül és megkülönböztető jelzés nélkül) odaért, már nem talált ott semmit, csak annak a biztos nyomát, hogy volt ott valami. A raktárépületet hónapok óta bérelte valaki, akinek a személyazonossága egy tíz éve halott virginiai pasasé, és készpénzben fizette a bérleti díjat. Azaz nem voltunk előrébb.
De a rendőrség sem, ugyanis ez, Carlos jelenléte végett, be nem jelentett razzia volt. Ráadásul le kellett vágnia egy lakatot a kapuról, hogy bejusson. Azt mondta, nem látta senki, és én bíztam benne, hogy ha ezt mondja, így is van; de más ötletem nem volt. Honnan tudhatta meg bárki, hogy innét oda megy, ha nem ott látta?
A liftajtó csilingelve kinyílik, az ujjaim ideges tikk gyanánt matatnak a zsebemben a cigarettásdoboz körül, ám végül nem húzom elő. Akkor is, ha nem ez lenne az első alkalom, hogy ott dohányzom. – Weiss tartja az ígéretét, ugye? – Az ígéretét, miszerint azért cserébe, hogy ide áthelyeztessem Herrerával együtt, ha bárki kérdezné tőle, hol volt Carlos egy adott időpontban, feltétel nélkül jelentené, hogy vele. Nem tudom, szükség lesz-e rá; de jó lenne biztosra tudni.
Don Jefe irodája a folyosó legvégén volt, a két nyomozói csoportiroda között. Nem törődtem túl sokat a kopogással, a mutatóujjam épp csak egyet koppant az üvegen, amelyre vastag fekete betűkkel írták ki a CPT. BERNARD SEELEY feliratot, máris fordítottam az ajtógombot.
– Hiányoztam, Jefe? – vigyorodom el rusnyán, és kérdés nélkül dobom le magam az egyik székre az íróasztal előtt. – Vagy feketepontot kapok, mert rossz helyre parkoltam, és Herrera járőr írja a cetlit?

gonna mess this up

this is just my luck

Mindig is utáltam a papírmunkát. Nem véletlen, hogy a legproduktívabb éveimet fedett nyomozóként töltöttem. Közel a tűzhöz, főként intuíciók alapján, minden egyes felmerülő helyzetre ugyanis lehetetlen volt kitérjen az eligazítás.
Gyilkossági nyomozóként gyűlöltem meg igazán a papírmunkát. Ahhoz voltam szokva, hogy cselekszem, anélkül, hogy arra gondolnék mennyit leszek asztalhoz bilincselve egyetlen berúgott ajtó miatt is. Arról nem is beszélve, hogy a nyomozói munka túlnyomó része nem más, mint az ide-oda utazás, kérdezés és az utálatos papírmunka. Volt, hogy egy egész hetem azzal ment el, hogy a városi hatóságoktól kértem be az adatokat. A lefokozásom óta sem szerettem meg jobban a formanyomtatványok és egyéb hasonszőrű borzalmak világát. A járőrautó csomagtartójában egy külön láda volt megpakolva velük, a helyszíni intézkedések esetére. Legszívesebben rájuk gyújtottam volna az egész autót.
- Ez minden? – pillantottam fel az idősebb nőre, miután a végére írtam a papírhalmaznak, majd egy fáradt biccentéssel fordultam sarkon, csatlakozva Weisshez, aki vigyorogva várt, kalapját a hóna alá csapva.
- Én mondtam, hogy háromszor szóljunk be, mielőtt bemennénk.
- Ne aggódj, háromszor fogok szólni, mielőtt lelőlek – morogtam fáradtan, oldalamon a kölyökkel a kijárat felé tartva.
A szomszédok hívtak rendőrt csendháborítás miatt, ahol egy nyitott ajtó fogadott minket. Beszóltunk, majd Weiss ellenkezése ellenére bementem többszöri figyelmeztetés nélkül, ami fél óra papírmunkámba került. Nem minden elemét vágyom vissza a régi időknek, de határozottan zavar, hogy az emberek minden apró dolog miatt a jogaikért siránkoznak. Az ajtó pedig hiába volt nyitva, kénytelen voltam átnyálazni az ott készült jegyzőkönyvet, hogy pontos-e, mert a fickó panasszal kívánt élni a helyszínen ellenem. A bíróságon ilyenekkel nem foglalkoznak, a kapitányság pedig vagy kineveti, vagy a látszat kedvéért megrónak. Én viszont így is, úgy is elpocsékolom a drága időt.
A nevemet hallva kapom oldalra a fejem, kiszúrva Westet. Csak intek Weissnek, hogy maradjon, míg közelebb sétálok Bellamyhoz, megkönnyítve a kommunikációt. – Remek – sóhajtok fel, az arcom dörzsölve. Erősen kétlem, hogy a mai napi ”incidensemmel” foglalkozna egy kapitány, így alighanem másról lesz szó. Pedig ezúttal jobban értékelném, ha a nyitott ajtókon való közlekedésről tartanának kiselőadást, semmint a magánakciók veszélyeiről. – Várj a kocsinál, mindjárt megyek – szólok hátra Weissnek, majd minden további magyarázat nélkül hátat fordítok, és lépek be a liftbe West után.
- Nem valószínű – ráztam meg a fejemet, a lift falának dőlve. – Kétszer jártam körbe, senki nem figyelte a helyet – még a környéken lévő hajléktalanokra is odafigyeltem, de egyik sem az épületet figyelte, csupán a falak közé vágyódott a hideg elől. – Tartja. Különben lelövöm – bólintottam, a borostámat vakarva. – De rákérdezek, ha ez megnyugtat – ajánlottam fel. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból, de bíztam Weissben. – Én inkább bent néznék körül. Te megbízol azokban, akikkel együtt dolgozol? – tekintettem rá kérdőn. Én a magam részéről egy nemmel tudok csak felelni erre a kérdésre. Nem feltétlenül, legalábbis.
Előre engedem Bellamyt, elvégre ő van otthonosabb környezetben, arról nem is beszélve, hogy velem ellentétben, ismeri is a kapitányt. A múltban én is váltottam már pár szót Seeley-vel, de csak a hivatalos csatornákon. Westtel ellentétben én megállok a szék mögött, de csupán, mert nem érzem szükségét jelét adni annak, hogy maradni akarnék. Sokszor jártam már más kapitányság irodájában, és ritkán voltak kedvezők a történtek ilyenkor rám nézve.
A tekintetem Westről Bernadra siklott, amikor kérdést intézett hozzám, de egy mogorva fintor volt csupán a válaszom. Nem annyira találtam viccesnek, de nem tizenhat éves suhanc vagyok már, aki minden neki nem tetsző szóért ököllel akar igazságot venni.
Ugyanakkor öreg vagyok már tanulni a hibákból.
– Cimboraságban? – kérdeztem vissza meglepve, megkerülve a széket, hogy én is helyet foglaljak, követve West példáját. – Egy nagyjából tizenkét évvel ezelőtti jegyzőkönyvben le van írva, hogy „egoista, elviselhetetlen fehér faszkalapnak” hívom őt. Ha jól emlékszem, ő meg … - Westre néztem. – „Taco zabáló poncsós gyökérnek” nevezett – vontam meg a vállamat, újfent a kapitányra pillantva. – Ha erről van szó, a faszkalapon kívül hajlandó vagyok visszavonni mindent – vigyorodtam el. Mentségemre szóljon, hogy West valóban kiállhatatlan figura volt. Szomorú, hogy tönkre kellett mennie az életének ahhoz, hogy az ember anélkül tudjon vele egy szobában tartózkodni, hogy neki akarjon esni.
- Ugyan, dolgoztunk párszor együtt, mindketten régóta szolgálunk. Bizonyos ügyekben van tapasztalatom, időnként segítek. Nem ez lenne a … testvériségünk lényege? – direkt megnyomtam kissé a testvériség szót, ugyanis a rendőri szervezet az én tapasztalataim alapján sosem lesz az a családbarát, szerető közeg, ahogy a filmekben szeretik romantizálni.
-  A járőrök és nyomozók közötti kapcsolatnak is csak segít, ha kommunikálunk egymással – Westhez hasonlóan én sem igazán bajlódtam azzal, hogy jó kapcsolatot ápoljak másokkal. Se alattam, sem felettem lévőkkel, határozottan munkakapcsolatként tekintettem a kollégákkal való viszonyomra, és lényegében azt vártam el, amit én is adtam. Ritkán kaptam meg, de hívhatjuk ezt karmának is. Nem egyszer fordult elő, hogy én sem adtam meg.  
- Azonban, ha nem bánja a kérdést, pontosan miért is vagyunk itt? Azon kívül, hogy beszélőviszonyban vagyunk – pillantottam kíváncsian a kapitányra. Nem igazán szerettem volna szócsatákat vívni vele. Két egyszerű okból. Egyrészt, nem szívesen vágtam volna magam alatt a fát, másrészről pedig, egyszerűen csak nem szeretem a mellébeszélést. Azt meghagyom az ügyvédeknek a bíróságra.

Mielőtt összecsukódna a liftajtó, még látom Weiss kiskutyatekintetét, amivel felénk néz. Nem rossz járőr, egyébként, és eddig igazat kellett adnom Carlosnak abban is, hogy tudja tartani magát ahhoz, amit parancsolnak neki. Részemről legalábbis kérést ritkán kapott, mégis úgy ugrott mindre, mintha én tennék neki szívességet.
– Talán jobb nem emlegetni. Ha a kapitány akarta, akkor már úgyis rákérdezett tőle – ráncolom a homlokom. Fogalmam sincs, miről lehet szó. Elhiszem Herrerának, ha azt mondja, senki sem látta a helyszínen. Akkor hol lehet a kapocs? Talán volt valaki a bárban még nyár végén? De mi a faszért várt volna eddig? Nem tetszik ez a dolog, viszket tőle a tenyerem, de a bőröm alatt húzódó feszültség aligha látszik meg külsőleg. Annál már több a tapasztalatom az elrejtésében.
Azzal viszont egyet kell értenem, hogy ha nem a helyszínen látták, akkor itt kell keresni a tettest. – Mit gondolsz? – vonom fel az egyik szemöldököm kérdőn. Ha lenne olyan, akiben megbízom, úgy igazán, eleve nem vele nyomoznék. Nem csak vele. Akad olyan, aki nemes egyszerűséggel ki nem állhat engem, és ezért kölcsönösen megnehezítjük a másik életét; Nunez, például ilyen, és kedvenc hobbijai közé tartozik Liliára nyomulni. De a legtöbben nem ekkora hólyagok; alapvetően professzionálisak, még ha nem is feltétlenül szimpatikusak. A gond a véletlenül elejtett információkban keresendő.
Egy nyomozó nem találgat hiányos információk alapján; sok ügyet lehet így bebukni, kétes vagy egyenesen téved dedukciókat követve. A felfelé vezető liftút egyébként sem hosszú, a folyosót meg nyilván nem fogjuk ezzel telekürtölni.
Észlelem a főnök morcos tekintetét, amikor kérdés nélkül ülök le. De ez nem a katonaság; és nincsenek szabályok azt illetően, mikor illik meg mikor nem illik leülni. Legfeljebb illemszabályok, de azokat amúgy sem ismerem, vagy magasról leszarom.
– Én nem vonok vissza semmit – vonom meg a vállamat, kiegészítve Herrera helyzetjelentését, amin egyébként magamban jót vigyorgok. A régi szép emlékek, ugye;bár hozzá kell tennem, rendszerint így reagálok arra, ha valaki panasszal él felém, vagy nem is reagálok sehogy. Szerencsére jól végzem a munkámat; pokoli jól. Úgyhogy ennyi nüanszt megengedhetek magamnak a színfalak mögött. – Na jó, legfeljebb a poncsós jelzőt. Taco-t már láttam nála.
Mint mondtam: a régi szép idők, mikor a polkorrektség elhagyása még nem járt kirúgással és nyilvános megkövezéssel, az emberek pedig tudtak nevetni a poénokon hiszti helyett.
Ami viszont meglep, az a Jefe köntörfalazása akörül, hogy miért is hívott ide. Elvégre, aligha családi albumot kíván létrehozni az IU-nak, mondjuk egy helyszínelős lesifotóval vagy tizenöt évvel ezelőttről, „Carlos és Bellamy első vitája” címmel. Seeley nem az a scrapbook típus – a drága recepciósunkból ki is nézném.
Magamban azért elnyomom egy röhögést, mikor Herrera testvériségnek hívja a rendőrség kötelékét. Úgy ejti ki, mintha mindjárt hányna is mellé; leszerelt katonákat hallottam így beszélni, mikor szóba jön, hogy nem-e akarnak visszamenni. – Őszintén? Herrera az egyetlen járőr az egész őrsön, aki valóban jól tudja rögzíteni a bizonyítékokat. Maga is tudja, hogy pont néhány hete egy hajszálon múlott, hogy nem rosszul iktatták a gyilkos fegyvert a McDermott ügyben, és majdnem elbaszta két év nyomozását… A járőr pedig csak puszit kapott a bibijére, amiért beszóltam neki. Ne már – széttárom a karjaim, úgy fordulok a főnökhöz. – Ebben azért nincs semmi különös. Csak nem paranoid kicsit? Orwellt olvasott lefekvés előtt?
Azért túl lazára nem veszem a figurát; a végén még félreértené, és megint csináltatna velem egy szondázatatást. Pedig már tudhatná, hogy az ivászatom eljutott abba a mederbe, ahol egy csepp jókedv sincs már benne.
– Engem is érdekelne, miért kellett abbahagynom a munkát – dőlök hátra a székben, és enyhén ide-oda forgok vele. Mint akit valóban a felesleges kihallgatás ténye bosszant. Egyébként bosszant is; hagyhatná, hogy végezzem a dolgomat. – Valaki panaszt tett ellenünk, vagy a HR rukkolt elő valami új marhasággal, miszerint a nyomozók már nem is ereszkedhetnek a járőrök közé?

gonna mess this up

this is just my luck

Egyetértően hümmögök West szavaira, de felírtam magamban, hogy beszéljek a fiú fejével. Lehet akármennyire szavahihető, ha a feletesse, az aki kérdezi, válaszolni fog. Emiatt még csak elítélni se tudom igazán. Csupán arcon vágnám érte, amiért jó rendőr. Nem ártana egyébként sem szoknia a gondolatot, hogy ahogy az életet, úgy a rendőrséget sem jótét lelkek teszik ki többségében. És ez alól sajnos én sem vagyok kivétel.
- Yvette új – habár korábban dolgoztam vele együtt, nem sokkal azelőtt, hogy félreraktak volna a táblán.  A társad, Donovan. Úgy hallom, hogy nem jössz ki vele valami jól – habár ez aligha meglepő, és nem feltétlen azért, mert West nem az a könnyen kedvelhető fajta. A legtöbb női-férfi páros nem működik túl jól. Nekem is volt már részem benne és sehogy sem akart jól működni. Nem azért, mert kapcsolat lett belőle, és nem is azért, mert a konyhában több keresnivalóját láttam volna. Egyszerűen csak kioltottuk egymást és több időt öltünk a másik idegesítésébe, mint a munkába. A védelmemre szóljon, hogy a férfi társaimmal sem jöttem ki soha jobban. A legjobban mindig akkor teljesítettem, ha egyedül voltam, terepen. Nyomozóként a legnehezebb a kollégákkal való együttműködés volt. Ha egyet hibáztak, mind rábasztunk, és ezt nehezen tudtam csak elfogadni. – A többiek meg … nem ismerem őket. De egy zsaru ezer dolog miatt köphet. Szervezeten belül szóltak rá, vagy válik az asszonytól és kell a pénz. A szeretője zsarolja és azért kell a pénz. Talán csak simán egy pénzéhes mocsok. A kölyök beteg … vagy épp sokat iszik és nem emlékszik, hogy mit mond – valamivel jelentőségteljesebben villant a szemem West felé az utolsónál, de nem volt benne gyanúsítás, vagy harag. Őt kihúztam erről a listáról. Magamat azonban épp úgy megemlíthetném, mint a volt heroinfüggő rendőrt. Az ember nem szeret beszélni a legnagyobb hibáiról, akkor se, ha ezekkel mások tisztában vannak. Ez alól én se vagyok kivétel. - Elég könnyen korrumpálhatók vagyunk, ami azt illeti. Mindenkinek meg van az ára. A többség pedig el is adja magát – teszem hozzá, mielőtt kiszállnánk a liftből. Legyen az bármilyen kevés, vagy épp jelentéktelen, aki egyszer megtette, meg fogja újra. Olyan ez is, mint a függőség. Lehetsz bármilyen régóta tiszta, sose szabadulsz meg tőle. Olyan harc ez, amit megnyerni nem lehet, csak a végsőkig kitartani mielőtt elbuksz.
- Egyszer meghívom egyre – mosolyodtam el a taco említését hallva. Vannak dolgok, amiket nem tagad meg magától egy mexikói. Ateistának lenni kisebb bűn, mint megvetni a tacot. Szerencsére azonban sosem számított bűnnek tanulatlannak lenni. Orwell neve még csak-csak mond valamit, de Bernard válaszát megismételni se tudnám hallás után, nemhogy tudjam kiről, vagy inkább miről van szó. Sosem voltam a legokosabb, legolvasottabb, de még csak a legerősebb sem. Az Akadémián és máshol sem. Egyetlen egy dologban voltam az első, és emiatt tartok most ott, ahol. Szerettem küzdeni, az esélyek ellenére is.
Seeley visszakérdezése megerősítette azt a gyanúmat, hogy sejt valamit. A szülők alkalmazzák ezt a technikát a gyerekeiken, és úgy tűnik, hogy a rendőr kapitányok is a nyomozóikon és járőreiken. Működőképes, meg kell hagyni.
- Nem vagyok már olyan fiatal, arra se emlékszem sokszor, hogy mit reggeliztem – de alighanem mindig tacot. – viszont van egy olyan sejtésem, hogy az ott az, ami rejti a választ – böktem az állammal a könyöke alatt pihenő papírra, ami alighanem egy jelentés volt, vagy fotó az ominózus napról. Más nem lehetett. A járőr kocsiban GPS van, nyilván nem azzal mentem. Ugyanakkor, ha valaki jelentést, vagy fotót készített rólam a raktárnál, akkor komolyabb a probléma, mint a liftben sejtettük. Hacsak nem Seeley külön kérése volt, hogy megfigyeljenek, de azt valahogy túl erősnek érzem.
- Ha lehetséges, szeretném tudni, hogy ki készítette – még mindig az említett papírról beszéltem. Seeleey túlzottan is magabiztos, hogy azon a papíron egy kép legyen a kutyájáról meg a gyerekeiről. – Amennyire tudom nem járultam hozzá a járőrautóban lévő GPS-en kívül semmiféle megfigyeléshez. Nem fogok a szakszervezethez fordulni miatta, de ha megfigyelés alatt állok, vagy álltam, értékelném, ha szólnának róla előre – leginkább azért, mert elég jó vagyok ebben, és ha valaki úgy tudott megfigyelni, hogy nem vettem észre, azaz illető szintén pokolian jó. A nevét pedig nem ártana megjegyezni, hogy én is a körmére nézhessek. Leginkább akkor, ha egy közelibb kollégáról van szó. Seeley saját maga aligha készítette. Egy kapitány nem futkos járőrök után, ahogy senkinek másnak sem kéne.

Tudom, hogy a hírnevemmel a hátam mögött nem tűnök túlzottan annak a princípium-típusnak, de igenis, megvannak a magam szabályai; az egyik, hogy ha iszom, nem dolgozom. És fordítva is igaz. A másik viszont az, hogy ha tényleg megfigyelnek, akkor az nem paranoia, csak egészséges túlélési ösztön. Márpedig kezdtem úgy érezni, hogy megfigyelnek. A Jefének volt ez a tulajdonsága, hogy úgy meredt rád, mint Morgan Freeman a féreglyuk belsejébe, mindent megfejtve és megnyugtató, dörmögő afro-amerikai hangon tálalva a válaszokat.
Akaratlanul is felötlik bennem Herrera percekkel korábban nekem szegezett kérdése: te megbízol azokban, akikkel együtt dolgozol? Én nem, de ez természetes, hogy úgy mondjam, az imidzs része; az viszont, hogy a főnök úgy hívjon be faggatni minket, mint az ovisokat, mert leromboltuk valaki homokvárát, hát… Erre nem számítottam. És nem tudom, mihez kezdjek a helyzettel.
– Szerintem ezzel mind együtt tudunk érezni – húzom el a számat. Egyikünk sem a mai kor gyermeke, maradjun ennyiben. A másik tény viszont, hogy nyomozóként az ember kicsit jobb időérzéket alakít ki magának; már csak azért is, mert baromi bosszantó tud lenni, mikor az emberek nem tudnak válaszolni a hasonló kérdésekre. – Mármint azt akarja tőlem hallani, én hol voltam, vagy hogy ő? – vonom fel az egyik szemöldököm. Ha ő kérdésekkel és visszakérdezésekkel kíván kommunikálni, legyen a vendégem; de nem ő lesz az egyetlen, mert nem csak ő utálja, ha nem kap válaszokat. – Utóbbi esetén csak a jövőben tudok válaszolni, ha munkaidőn kívüli juttatásnak minősítik a bébicsőszködést. Legalább húsz dolláros órabért akarok, és óránként egy taco-t. Az előbbi viszont annyira egyszerű kérdés, hogy bizonyára maga is tudja. – Ha nem dolgozom, akkor iszom. Márpedig abban, hogy meddig húzhatom az idegeit, elég sok éves tapasztalatom van.
Carlos viszont jobb megfigyelő, mint én. Vagy csak szimplán jobban rálátott álló helyzetből. Az egóm nevében utóbbit remélem. Hagyom, hogy Carlos vegye magához a szót, mert úgy érzem, ő az, akinek több vesztenivalója van. Nem azért, mert járőr; azért, mert előtte nyomozó volt, és utólag fokozták le. Az agyam viszont közben is jár. Nyilván nem beszélgetést hallgattak ki, ez nem az NSA, amúgy meg vigyáztunk; egyébként pedig legfeljebb azt tudják lekapni, hogy… Hát, beültünk meginni egy sört. Ez viszont még nem bűn, szerencsére.
– Remélem, hogy nem azért vagyok itt, hogy független tanú lehessek, ha valóban megfigyelés alatt áll Herrera – teszem hozzá, a karfára könyökölve. – Nem tűnök nagy freedom fighternek, de hiszek a személyi szabadságban. Az ok nélküli megfigyelés pedig nem mutat túl jól a munkamorálon.
Ennél persze többről van szó, kapcsolni akar minket. Márpedig más közös bizniszünk nincs a raktáron kívül; bizonyítéka viszont egyszerűen nem lehet rá, legfeljebb sejtése. Úgyhogy végül széttárom a karjaim. – Mi a cél, főnök? Miért vagyunk itt? Megtisztelő, nehogy azt gondolja, de épp benne voltam egy aktában. Jó lenne visszazökkennem, és, mondjuk, véletlenül, megoldani egy emberrablási ügyet. Persze csak ha nem gond.

gonna mess this up

this is just my luck

- Az, hogy szolgálati időmön kívül mit csinálok, a magánügyem. Semmi személyes, kapitány, de amennyiben hivatalos úton nem köteleznek arra, hogy számot adjak a szabadidőmről, nem is fogok – csóválom meg a fejemet lassan. Érdekes, hogy egy újonc és egy tapasztaltabb rendőr között micsoda különbségek vannak egy ilyen helyzetben. Az újonc úgy érzi, hogy elszámolással tartozik mindenről, míg egy tapasztaltabb rendőr pontosan tudja, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi a szart csinál, mikor nincs rajta a jelvény. Sok évet, sok energiát szenteltem a munkámnak és nem igazán voltak sosem különösebben nagy elvárásaim. Azonban azt, hogy nagyítóval figyeljenek, nem tűrtem túl jól.
Átveszem a képet Westtől, és odafigyelek arra, hogy az arcom pont ugyanolyan kifejezéstelen maradjon, amilyen eddig. Nem túl nehéz. Egy bizonyos szolgálati idő után az ember annyi szart lát és tapasztal, hogy egyszerűen az arcizmai egy idő után már nem működnek úgy, ahogy kéne. Éppen ezért lehetetlen egy rendőrnek meglepetés partit rendezni a születésnapjára. Ha meg is lepődik, biztos, hogy nem látszik rajta.
- Egy raktárépület előtt állok, egy csapszegvágóval a kezemben – mondom, miután alaposabban szemügyre vettem a képet. Nem azt, amit mutatott, azzal tisztában voltam, lévén engem ábrázolt. Az érdekelt, hogy milyen szögből készült és honnan. Amennyire tudtam felidéztem magamban a környéket. – Nem tudtam parkolni, tele volt a tököm az egész nappal és a raktár épület előtt volt hely. Ez itt régen egyébként parkoló volt, még a táblát se szedték le, látja? – böktem a jelzésre, ami a képről nehezen volt leolvasható, de ha az ember hunyorítva próbálkozott, sikerült. – És mivel elhagyatottan áll, úgy voltam vele, hogy basszák meg a közlekedésiek, amiért nincs elég parkolóhely, szóval kinyitottam magamnak – vontam meg a vállam, visszacsúsztatva a képet az asztallapon. – Viszont aligha a telek tulajdonosai voltak rám panasszal, mert a környéken nincs kamera, és alighanem tulajdonosok sincsenek, jelenleg. Úgyhogy, értékelném, ha elárulná, hogy ki az, aki megfigyel engem parkoló hely keresés közben. Az pedig még inkább érdekelne, hogy miért és kinek az utasítására – tettem fel újra a kérdést Bernardnak, amit az előbb elfelejtett megválaszolni. – Minden tisztelettel, de ez itt – böktem a képre az asztalon. – A hátam mögött készült, felteszem a hivatalos utakat elkerülve, tehát én is tudni akarom, hogy mi az, amiben sántikálnak és fotó modellnek választottak hozzá – nem emeltem fel a hangom, de érzékeltettem, hogy nagyon nem lenne ínyemre, ha a kérdést újra kikerülné az előttünk ülő férfi.
– Amennyiben úgy gondolja, hogy tud valamit, javaslom, hogy mondja el kapitány, úgy haladunk is valamerre – tanácsoltam az orrnyergem masszírozva. -   Jelenleg ugyanis válaszokkal nem tudok szolgálni, viszont kérdésem az bőven lenne – amiket fel is teszek, ellenben vele.
- Akárcsak West, úgy én is dolgoznék, úgyhogy jelenleg csak az adófizetők pénzét pazaroljuk - bár szerencséjükre olyan nagyon jól nem vagyunk megfizetve.- Mondja el, hogy mire célozgat, nem vagyunk hülyék, és ebben a szobában marad, ami elhangzik, igaz? - pillantottam West felé, bár inkább csak formaságból. - Bár megjegyzem, uram, hogy ez itt nem ad túl sok okot arra, hogy megbízzak Önben - kissé talán túlzottan is nyíltan beszélek, de nem foglalkoztam vele. Amennyiben valóban nem történt hivatalos elrendelés a megfigyelésemre, úgy lényegében feldughatnak mindent, ami rólam készült. Legalábbis a bíróság előtt egészen biztosan. - Én csak egy járőr vagyok, maga kapitány. Önből kevesebb van, mint belőlem. A bizalmi problémák a részemről komolyabbak, mint az Önéről - teszem hozzá, továbbra is higgadtan beszélve.

Nem tudom, ki hugyozhatott ma a kapitány müzlijébe reggel, de megérdemelne egy tockost, mert ezzel, akármi is ez, semmit nem érünk el. Carlos elég jól megfogalmazta, csak az adófizetők pénzét költjük felesleges körökre. Tényleg nem egészen értem, mi lehet Seeley célja ezzel a passzív hozzáállással. Ugye ő sem gondolta komolyan, hogy majd a fene nagy "nyomás" alatt bármi módon is megtörnénk? Az újoncoknál talán még működhet ez a fajta megfélemlítés, bennük még van egy általános tisztelet a feljebbvalóikhoz. Ha viszont eljutsz egy bizonyos korig, akkor előbb-utóbb már annak látod őket is, mint ami: ember. Pont olyan elcseszett, mint te, és a vécépapír neki is csak vécépapír.
– Látod? Ezért kéne többet sétálni, Herrera – bólogattam komoly fejjel, fél szemmel a képet figyelve, aztán hátradöntöm a fejem, hogy fejjel lefelé ugyan, de rálássak a fejére. Meg a fülbevalójára.– Azt a sok tacót se ártana lesétálni – jegyzem meg vigyorogva. Igazából úgy érzem, nagy súly esett le a vállamról. Mármint, mije is van pontosan? Egy kép? Tisztulni kezd a dolog, pontosabban, hogy hogyan is állunk jelenleg. Azt még mindig nem értem, hogy miért gondolta ezzel majd bármit is kiszed belőlünk, elvégre, ha ennyi "bizonyítékkal" próbált volna egy ügyet bíróságra vinni, a saját tollát dugja fel neki a kerületi ügyész. Biztos bukta. – Igazán nem akarok a tyúkszemén macarénázni, Jefe, de... Egyet kell értenem Herrerával. Ez jogtalan megfigyelésnek tűnik. És szerintem a szakszervezetnek is lenne hozzá néhány szava.
Igaza volt Carlosnak abban, hogy járőrből sok van, akiknek a nevét ritkán jegyzik meg (bár ő maga nyilvánvaló kivételt jelentett az átlagból), a kapitányokat viszont választják a pozíciójukba. Hivatalosan a döntéseket egy vén fehér pasasokból álló testület hozza meg, de igen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy mit gondolnak róla az alatta dolgozók. A dolgozók személyi szabadságának korlátozása veszélyes terep, és nagyon, nagyon jó ok nélkül aligha húzhatja ki belőle magát. Az egyedüliek, akik képesek ilyenre...
– Van egy belső ügyosztályos spiclije, mi? – vigyorodom el aztán. A BÜ-sok a legalját képezték, valahol az ügyvédekkel együtt. Persze, hivatal szerint fontos munkát végeznek, de aki igazán belát a kulisszák mögé, aki maga is itt dolgozik, az tudja, hogy nincs szó a rendőrségi korrupció megszüntetéséről – épp csak nem külső személyeket fizetnek le, hanem a belső ügyosztályosok zsebét tömik. Állami korrupció a legmagasabb szintekig. Felnevetek, és összekulcsolom ujjaim a tarkómon. Mély, nyugodt levegőt veszek, még mindig kissé nevetve, mintha egy kiadós alvásból keltem volna. – Valaki az épületben azt is figyeli, hányszor megyünk hugyozni. Maga pedig kapott tőlük egy tippet, egy téveset, teszem hozzá, és úgy döntött valami oknál fogva, hogy megkérdőjelezi a kölcsönös bizalmat.
A fejemet csóválom hitetlenségemben. Már tizenöt éve dolgozom itt, de ez az egyik első alkalom, hogy a főnök ennyire... alantas módszerekhez nyúlt. Talán öregedett, és elfelejtette, milyen is a terepen dolgozni. Hogy a megoldásokhoz néha milyen módszerekhez kell nyúlni. És hogy az egész kibaszott rendszerünk szívességeken alapul.
Megrázom a fejem, aztán felállok. – Tudom, hogy az épületben lévők nagyja szerint csak egy kiégett, alkoholista nyomozó vagyok, akinek túl sokszor szerepelt a képe az újságokban, ő meg egy ex-drogos, akit túlkapásért visszafokoztak – mutatok Carlosra – , és tele az őrs olyanokkal, akik az utolsó betűig képesek betartani a szabályzatot, mint egy sületlen robot, de azt is mind jól tudjuk, hogy melyikünk hoz több megoldott ügyet a szép kis asztalára. – Előveszem a zsebemből a cigarettásdobozt, ami félig már üres, mellette ott csörög az öngyújtóm. – Úgyhogy hacsak nem hagy fel azzal, hogy megpróbáljon kihallgatni minket, mint egy csapat tizenéves autótolvaj suhancot, és elmondja, mit akar, akkor én léptem. Tudja, emelni a pozitív statisztikáját.
A kapitányok sikerességét a körzetük sikeressége alapján ítélik meg. Kirúghatna, persze. De ezt megtehette volna nyolc évvel ezelőtt is, mikor Texasban Lone Ranger módjára golyót repítettem Eddie Mensch fejébe, miközben ő az arcomba nevetett. Ha akkor nem tette, most sem fogja; sokkal többet vesztene.
Egy szálat a számba rakok, bár még nem gyújtok rá, de már ki is nyitottam az ajtót, hogy elsétáljak. Nem ez lenne az első.

gonna mess this up

this is just my luck