Ha egy gyors összefoglalót kellene adnom önmagamról, azt mondanám én vagyok a tökéletes ajándék gondolata - és nem feltétlenül a pozitív értelemben. Úgy vélem mindenkivel megesett már, hogy elképzelte mit szeretne kapni majd, utalgatott rá a környezetének, hátha ők is észreveszik a jeleket, és megajándékozzák őt szíve vágyával. Aztán mikor arra került a sor, hogy szembesülünk az ajándék tartalmával, minden egyes rétegét lefejtve jutunk el odáig, hogy bizony az elvárásoknak pont az ellenkezőjét kaptuk. Valahogy velem is így zajlanak a dolgok. Adott egy kép, egy követelmény, aminek meg kellene felelnem és ezzel szemben ott áll az a személy, aki teljes mértékben én vagyok. Olyan családban nőttem fel, ahol a szigorú nevelést azok az elvek jelentették, melyek a későbbiekben csodálatos és nem utolsó sorban hagyománytisztelő nőt faragnak az akkor még mit sem sejtő kislányból. Egy lányt, aki kiáll önmagáért, és nem fél harcba szállni azzal, amiben hisz, mindezt úgy, hogy senkin nem tapos át érte. Kedves, odaadó feleség-alapot formáltak belőlem, mely csak akkor válik valósággá, ha az arra érdemes férfi kihozza belőle, és ha elérkezik az ideje, akkor annak rendje és módja szerint megházasodik, majd családot alapít.
Ellenben ezzel az a Briana Doherty, akivel nap, mint nap meg kell vívnom a maga csatáit, meg sem közelíti az elvárásokkal teli valóságot. Tisztelem a családomat, sőt megesik, hogy egy évben két alkalom helyett háromszor vesszük fel egymással a kapcsolatot, ami a részünkről már haladásnak számít. Nem éppen váltak elsőszámú rajongójává a munkámnak, hiszen ellentmondott mindannak, amit ők nekem szántak. Egy társkereséssel foglalkozó cégnek egyik alappillére lenni nem volt éppen egyenlő az úgymond családi vállalkozásokkal, melyeket tiszteletben tartva nekem is részese kellett volna, hogy legyek, mégsem tettem. Nem éppen tudott volna az ő általuk elképzelt lány megférni az önmagamnak vallott, meglehetősen kalandvágyó személyiséggel, akivé lettem az évek múlása alatt. Egy séma szerint élni, melynek a vége az, hogy egy életre elkötelezd magadat egy másik személy mellett? Ahhoz mérten, amit én tapasztalok nap, mint nap ez csak egy ábrándképnek minősül, semmi többnek, mégis úgy gondolom egy kis külső ráhatással bármi lehetséges.
A Dohertynél megszokott folyton kedveskedő és udvariaskodó természettel szemben én olykor meglehetősen nyers magatartást mutattam mások felé, és nem féltem őszintén hangoztatni a véleményemet, érezze a másik fél magát sértve avagy sem. Úgy gondolom az igazamért való kiálláshoz tehetnék egy képzeletbeli pipát az előre megírt listámon, ha nem a saját értelmezésem szerint művelném azt.
A nagyszüleim földhözragadt elképzeléseivel és elveivel ellentétben én hajlottam a mai világ megismerése felé, mindazonáltal egy részem ugyanaz az álmokkal teli kislány maradt, aki még hű volt családja életszemléletéhez, de a valóság megmérgezte annak ártatlanságát.

Halványan derengenek csak a magamnak tett ígéretek, melyek ugyan nyíltan sosem hangoztak el, magamban viszont mantraként köszöntek vissza; kerüld a kapcsolatokat, ne kötődj, nincs szükséged egy újabb érzelmi felfordulásra. Vicces, hogy ezek szinte ostobaságnak tűnnek abban a jelenben, melynek már egy jó ideje - bár értelmetlenül -, de a részese vagyok. Az elmúlt időszakban az életem párterapeutához járásból és találkozókból állt, ezek pedig olyan sebességben váltották egymást, hogy néha csak egy szusszanásnyi időre futotta, amikor is felfoghattam kinek az oldalán teszem mindezt. Jayden Higgins. Bárcsak egy név lenne a sok közül, amelyre az ember lánya nem fordít nagy figyelmet, de a probléma megreked abban az egy és mindent megváltoztató szóban, mely a mondat elejét képezi. Ez a név sosem lesz pusztán egyszerű vagy átlagos a többihez képest, mert annak tulajdonosa tesz róla, hogy felejthetetlenné váljon.

Múlt. ~
Barry és Gordon ismételten rosszalló pillantást váltanak egymás között, ahogyan elmesélem nekik Higgins újabban mivel járt túl az eszemen. Még mindig megrázkódok a béka gondolatára, és az sem igazán segít, hogy a nevetésük újra és újra ott visszhangzik gondolataimban, mintha csak véget nem érően gúnyolódna rajtam. Könnyektől áztatta zöld szemeim segítséget keresnek bátyáim személyében, de ők túlságosan jószívűek és konfliktuskerülőek ehhez. Nem éreznék helyénvalónak, hogyha megrekednének az általam oly sokszor emlegetett és a szívemhez egyáltalán nem közelálló személy értelmi szintjén. Szerintük ha elmondom ez engem mennyire rosszul érint, akkor majd idővel Jayden is belátja tetteinek helytelenségét. Eddigi kérlelő tekintetem felszínén harag csillan, mielőtt sértődékeny énem elhatalmasodna rajtam és hátat fordítva a két mamlasznak rohannék be szobám falai közé, ahol attól a pillanattól kezdve mást sem tartottam célomnak, csak hogy megvédjem magamat Vele szemben, és ezért képes voltam bármeddig elmenni.

Nem bízom benne. Hogyan is tehetném megannyi év után, amelyet azzal töltöttem el, hogy visszaadjam neki mindazt, amit tőle kaptam? Abban sem bízom, aki okot adott rá, nemhogy olyanban, kit ismerek már egészen gyerekkorom óta, és tudom jól, hogy a változás számára nem opció. De - és itt kezdődik a baj, - valami mégis afelé hajt, hogy meginogjanak határozott elképzeléseim vele kapcsolatban és látni véljem az érem, ez esetben Higgins másik oldalát. Azt az oldalt, amely tagadhatatlanul nem tartozott sosem hozzá, mégis erős köteléket fűzött közénk, amiről tudom, hogy előbb vagy utóbb a nyakam köré tekeredik majd. Mintha ellentmondanék magamnak, mégsem tudnék szabadulni tőle, mert valahol helyesnek vélem ezt az irányt, minden egyes figyelmeztető és neonfeliratként villogó belső vívódás ellenére. Elvégre mindaz, amivel eddig szembementem, amit bőszen tagadtam és sosem éreztem magaménak most válna valósággá és a kislány, aki egykoron minden kínzása ellenére is Higginsért volt oda megélhetné azt az álmot, melyben a férfitől kapott gyűrű díszítheti az ujját. A kérdés már csak az, hogy vajon tényleg az álom kategóriába sorolhatom a velem történteket vagy egyszerűen most értem meg arra, hogy megmásíthatatlanul őrültnek nyilvánítsam magamat?