I can go from Lady to Ghetto in under 2 seconds.

Nem hiszed el? Gyere, ülj le és beszélgessünk, miközben annyira felhúzod az agyamat, hogy kedvem lenne megfojtani téged egy kanál vízben. Csak kirívó esetekben foglak elátkozni fejben, általában pedig semmi rosszat nem kívánok neked, egyebek között mondjuk levegőt sem. Remélem ebből a pár sorból kristálytiszta, hogy nem fogok a jelvényemmel és a fegyveremmel villogni. A szavak erősebb fegyverek, ha ügyesen forgatod őket. Akár hiszed, akár nem.

A hófehér bőrű, törékeny nő álcája mögött megbújva többször kaptam már meg a „Mosd ki a szád!” és a „Húzz bőrt a fogadra!” utasításokat. Mit mondhatnék? Nagy az igazságérzetem és nem csak emellett állok ki sziklaszilárdan, hanem magamért és a szeretteimért is. Egyenesen, nyersen és célratörően fogalmazok, viszont ez alól a munkám az, ami gyakran felment. Hiszen senkinek nem esne jól, ha csak úgy az arcába vágnák, hogy a szerette meghalt.

Azt mondják magas érzelmi intelligenciával is rendelkezem… Nos, ezt én bezártam egy dobozba, majd a kulcsot a lehető legmesszebbre dobtam. Bár, erre azt mondják hazudok. Ó, azt említettem már, hogy ösztönszerűen szúrom ki a hazugokat? Azt is, miszerint erre csak a kiváló hazudozók képesek? Jól van, nyugalom! Van jó tulajdonságom is, de komolyan. Például szeretem a humort – bár az is minél sötétebb, annál jobb -, elég türelmes vagyok és nem lehet könnyen feldühíteni. Ugyanakkor provokálni is jól tudok. Ez után megképzelj ide egy sunyi kacsintást. Az alamuszi jelző is rám vall, szeretem a macska-egér játékot a munkámban. Hát még a magánéletem bizonyos szegmensein!

Nemcsak a néhai hófehér (vagy szőkésbarna – az aktuális szeszélyeimtől függ, mikor melyik) hajam és a kék szemeim miatt kapom meg a rideg jelzőt. Ha a bűnödért felelned kell, nem leszek kíméletes. Sokan becéztek már Jégkirálynőnek, de a legkevésbé sem zavar. Vallom és hiszem, hogy a tetteinkért következményeit vállalnunk kell, akár tetszik, akár nem.

Talán megrettenhettél tőlem elsőre, de azt tudnod kell, számíthatsz rám. Hiszen nagy utat teszünk meg addig is, amíg a helyes útra rátalálunk, ezzel pedig nincs semmi baj. Emberek vagyunk, hibázunk. Az ijesztő tulajdonságaim nagyját amúgy is csak a munkában használom ki. Objektívnek maradni ebben a szakmában, bár nehéz, viszont így lehet csak könnyedén tovább lépni. Egyébként a tapasztalataim alapján ez az élet más területeire is vonatkozik. No, meg azért mégsem lehetsz vajszívű egy gyilkossal szemben, még akkor sem, ha a körülmények tették azzá, aki. Szóval, ha egy melegszívű, heves természetű, de kíváncsi lelkű nőt találsz a falak mögött, én a helyedben nem lepődnék meg. Gyorsan kellett megtanulnom, hogy a világ könnyedén burkolódzhat sötétbe, illetve nem mindenki a javadat akarja, még, akkor sem, ha elvileg melletted áll. Ezért nem is tehetem meg, hogy egy pillanatra esendőnek és gyengének mutassam magam.

Tudod, vicces, amikor meglepett arcot vágsz. Nevetnem kell!
Ismerem magam és a határaimat, ezért tudtam megosztani veled ezen sorokat. Ám, ha adhatok az elkövetkezendőkre egy tanácsot:

Bármekkora is a káosz körülötted, mindig a fejedben tegyél rendet elsőnek. Máskülönben nagy mértékben árthatsz a szeretteidnek, de legfőképp magadnak.

2001. nyara

- Hogy állunk eddig? – viharzik be az ajtón egy terepmintás egyenruhába öltözött férfi.
- Greg, nem ronthatsz be, csak úgy! Nem Irakban vagyunk, az Isten szerelmére!
- Fogd be a pofád! A lányomat elrabolták, és addig nem nyugszom, amíg elő nem kerül! Ki vezeti a nyomozást? Dyer? – a férfi, aki minden elővigyázatosság nélkül viharzott be a quanticói FBI iroda ajtaján, most először néz szintén egyenruhát viselő társa szemébe.
- Gregory Doherty főtörzs-őrmester? – kérdezi a férfi háta mögül egy hang. – Dyer különleges ügynök vagyok. – Doherty erre megfordul, hogy kezet fogjon az ügynökkel, de az folytatja. – Az ügynökeink éppen most kérdezik ki a feleségét, Melinda napi rutinjával kapcsolatban. Ugyanakkor, fontos lenne tisztáznunk, kiknek állhat érdekében elrabolni a lányát és miért.
Bár, aki kicsit ismeri Doherty főtörzset, vagy a „munkásságát” az joggal gyaníthatja, hogy a férfi bevásárló listája mérföldekkel rövidebb, mint az ellenségeié. Hiszen azért, hogy valaki a tengerészgyalogságnál hírnévre tegyen szert, azért tenni is kell. Még hozzá elég keményen.


- Haza akarok menni! – rúgott egy pár fehér edzőcipő a fekete furgon ülésének hátuljába.
- Hallgass el, te vakarcs!
- Engedjen el! – még jobban záporoztak a rúgások a sofőr ülés háttámlájára.
- Azt mondtam, kuss legyen vagy darabokban juttatlak vissza, annak a rohadék apádnak! – förmedt erős akcentussal a volán mögött ülő férfi a tíz éves forma lányra. A gyermek segélykérően nézett a mellette ülő másik férfire, de mindhiába. Hiszen, mit tehetne egy kislány két fegyveres arab férfi ellen? Értelemszerűen semmit.
Blair Doherty-nek meg különösebben nem volt sok lehetősége, mint hallgatni.


- Kitanítottad Melindát? – teszi fel a kérdést Dyer.
- Csak az alapokról. Ne álljon szóba idegenekkel, ne szálljon be mások autójába. – Doherty arcán váltakozva jelenik meg a düh és a félelem.
- Na, és az önvédelem?
- Clara hallani sem akart róla, egészen addig, míg tizenöt nem lesz. – Blair apja idegességében a lábát rázza. Félti a lányát, ugyanakkor a tehetetlenség egyesen az őrületbe kergeti. Egy kiküldetés során a férfi a harcmezőn érzi magát biztonságban, miközben körülötte záporoznak a golyók, és a saját kezében tarthatja az irányítást. Ezzel szemben a lánya elrablása során a legjobb esetben is csak megfigyelő lehet. Legalább is, ha valaki megkérdezné Doherty-t biztosan így válaszolna.


Sötét van. Csak a láncok csörgése hallatszik, ha a kitört ablakon keresztül bejut némi szellő. Az egykoron biztonsági teremnek használt szobában egy gyermek ül megkötözve egy széken. Viszont ebben a pillanatban valami más. A fiatal Blair össze-vissza ficánkol az ülőhelyén, amire az ember legyintene. Kár a fáradozásért, ha két arab származású fegyveres tartja fogva az Ég tudja hol.
Ugyan Blair semmiféle kiképzést nem kapott soha, de talán az iszlám vallásban kötelező éjszakai ima lehet a kisiskolás legjobb lehetősége. Lehetetlen lenne egy tíz évesnek megszöknie a fogságból? Akkor is ezt mondanánk, ha az a tíz éves rájött, hogyha eleget mozgatja a megkötözött csuklóját, talán kibújhat a béklyóból? Amennyiben mind a két esetben kétkednénk, ajánlom újra megnézni a régi biztonsági termet. A kötél a földön, a szék üres, a gyerek pedig sehol.
A tény az, bármennyire is bravúrosnak mondanánk a történteket, a neheze még hátra van. A lánynak el kell kerülnie a két felnőttet, és valahogy haza is kell jutnia. Ám a sötétből, és az alacsony termetéből esetleg előnyt is kovácsolhat...
- Hova lett az a taknyos?! – üvöltés rázza meg az épületet. – Azonnal keresd meg, vagy téged is a halálba küldelek, annak a féregnek az ivadékával együtt! – a tökéletes rejtekhely ellenére a főtörzs lánya összerezzen. Ám, Blair se bolond a kora ellenére, így még egy pisszenést sem enged meg magának, amikor egy árny suhan el a kiszögellés előtt, ahova bújt. Szépen csendben kivár, egészen amíg meg nem pillantja egy lapát homályos, ámde kivehető körvonalait. Az emberrablást irányító férfi társa háttal áll a lány rejtekhelyének, és ne lepődjünk meg abban a pillanatban, amikor a kislány egy gyors mozdulattal meg hangos zörrenés kíséretében tarkón üti a férfit. A tompa puffanást már nem várja meg, csak szalad, ahogy a lábai bírják. Elárulta magát, és a másik férfi hollétét nem tudja. Az egyetlen esélye az, ha fut. Bárhova, csak el innen jó messzire.


- Főnök! A napokban történt hacker támadás során egy iraki bevetésről szóló jelentés megszerzése volt a cél. A Nazari családot érintő akcióra voltak kíváncsiak.
- Tudod mi állt abban a jelentésben, igaz Greg? – ahogy a férfi rápillant a titkosított aktára, az arca eltorzul. Az asztalra támaszkodik, a fejét lehajtja.
- Egy iraki szervezet fejéről kaptunk jelentést. El akartuk fogni őket, de nem adták könnyen magukat... Tömegmészárlás lett a vége, csak Nazari két fia élte túl. – Dyer különleges ügynök bólint. A szövetségiek a lehetséges mentőakció kidolgozásával foglalatoskodnak, ezzel ellentétben Doherty önmagát hibáztatja. Ha akkor nemet mond, ez nem történik meg. Ha akkor nem vállalja a bevetést, a lányát nem rabolják el. A felesége szemébe sem képes belenézni, hát még a lányának mit mondjon. Ha egyáltalán…
A férfi megrázza a fejét, hogy erre még csak ne is gondoljon. Blairt élve fogják megtalálni, így lesz! Ebben a pillanatban egy kezet érez a hátán, ami a feleségéé.
- Megtalálják. – bíztatja a férjét, de a beérkező telefonhívásra a nő megdermed. Doherty felkapja a fejét, az iroda elcsendesül.
A lehetőségek között ott rejlik a váltságdíj kérdése is, ezért valósággal megfagy a levegő. Ám, a készülékből egy női hang szólal meg, aki a hírekből felismerte a kislányt. Fredericksburg-től nyugatra egy benzinkútra tévedt be, ahol egy család riasztotta a helyi hatóságokat…

---

Az eset után sokáig jártam pszichológushoz. Olyan cirka négy évig, szóval az iskola egészen a gimiig maga volt a Pokol. Hogy miért?

Szerinted mennyire volt lelket melengető érzés, amikor nap, mint nap a szekrényemre karcolt „balfasz picsa” és „selejtes ribanc” jelzőkkel kellett szembe néznem? Azt tizenéves korának elején senki sem méri fel ésszel, hogy nem azért kötöttem ki a „dilidokinál” – ahogy ők hívták -, mert annyira akartam. Éjjelente szinte nem mertem aludni, mivel folyamatos rémálmok gyötörtek pedig az elrablóim nem kínoztak. Csak többször is ismertették velem, hogyha nem fogom be a számat, akkor milyen módon küldik el apámnak a maradványaimat.

Csupa szórakozás és móka, nem igaz? Na, persze.

A gimi némi felüdüléssel járt, hiszen nem láttam egy arcot se, amit régről felismerhettem volna az új osztálytársaim között. Bár, így sem volt egyszerű. Gyerekként mindig arról ismertek fel, hogy a hőségben is simán hosszú ujjú ingben, farmerban és edzőcipőben járkáltam. Ennek mondjuk a szüleim sem örültek, főleg anyám, aki minden orvosi tudását latba vetette, remélve talán elhagyom ezt a szokást. Ugyanakkor a pszichológus állítása szerint, akkor így éreztem védve magam. A gimnáziumban az egyenruha miatt ez nem volt olyan szembetűnő, csak testnevelésen. Ott meg a krav magára fogtam, mert kapóra jött, hogy akkor kezdtem el egy küzdősportot. Így csak furcsállták, miért nem rövid ujjúban és shortban vagyok órán, úgy, mint a többiek. Nem firtatták, de én lettem a „fura lány” – zéró obszcén kifejezéssel, azt tegyük hozzá.

Ekkortájt figyeltem fel, egy az utcánkban járkáló kétes kinézetű, koszos férfira is. Mondanom sem kell, egyből rohantam apámhoz. Ugye, azok a rohadt emlékek…
Ebből körülbelül arra emlékszem, ahogy végig simította a hajamat – mert akkor éppen nem volt bevetésen -, majd elmesélte, hogy a férfi egy veterán, aki egykor a hazáját szolgálta. Szomorúságot éreztem, és mérhetetlen dühöt. Ám az előbbi érzelmet apám szemében is ott láttam, amikor azt kérdeztem, miért bánnak így vele, holott ő csak a hazáját védte. Megrázta a fejét. Egy hirtelen ötlettől vezérelve pedig hisztizni kezdtem, hogy segíteni akarok rajta. Nos, valahogy így találtam magam egy veteránokkal foglalkozó központban a tengerészgyalogos apám oldalán. Az üröm az örömben meg az volt, hogy hallani sem akart róla, miszerint én önkéntesnek álljak. Nem igazán értettem, de annyiban hagytam. Egy ideig.

2006. októbere két okból is meglepetéseket tartogatott a számomra. Az első az olyan lányregényesen csöpögős volt. Mármint a legtöbb lánynak az lett volna, de Blair Doherty ezt is a sajátos hozzáállásával kezelte, kb. úgy, mint minden mást is. A lényeg az, hogy az évfolyamunkban akadt három srác, ebből az egyik egy zseni, a másik a focicsapat kapitánya, a harmadik meg a judo ifjúsági liga tagja.
Történetesen ezek hárman legjobb barátok voltak.
Történetesen mind a három srácról áradoztak a lányöltözőben. Főleg, mert milyen helyesek.

Aztán ott voltam én, akit teljesen hidegen hagyott a téma. Na, ne nézz már rám ilyen furán… Volt jobb dolgom is! Szóval a lényeg lényege az az volt, hogy amíg nekem lyukasom volt, a miniatűr farkasfalka lógott. Amiről egészen addig nem is szereztem tudomást, amíg meg nem láttam mindhármat az italautomata körül. Ahonnan én akkor szedtem ki a kólámat.
- Te valahonnan nagyon ismerős vagy. – kezdte az egyik, azt hiszem Bastiennek hívták, az alkatából ítélve ő volt az ifi ligás. – Tudom már! Te vagy az a lány, akit öt évvel ezelőtt elraboltak! – a szemöldököm hatalmasat ugrott.
- És ilyen könnyen felismersz, egy fotó alapján, amit a tévében láttál? – a hangomban lévő él, bőségesen elég volt ahhoz, hogy a két barátja hátrább lépjen, ellentétben vele, ő állta a sarat.
- Hát… Nem mindennapi arcod van. – vakarta meg a tarkóját.
- Inkább csak mondd az igazat. – forgattam a szemeimet. – Elég hegyes az orrom ahhoz, hogy könnyen be lehessen azonosítani. – érintettem meg az ujjbegyemmel az előbb említett szerv hegyét. Ahelyett, hogy sarkon fordultak volna, elkezdtek nevetni. Holott csak az igazat mondtam. Na, valahogy így indult a barátságom Luke-kal, Spencerrel és Bastiennel, szép sorrendben.

A másik jeles esemény számomra sokkoló volt, az anyámat rémülettel töltötte el, az apám pedig egyenesen kiakadt. Korábban értem haza a suliból, mint kellett volna, szóval bezárkóztam a szobámba olvasni. Az akkori kalandregények világából, csak az a vita szakított ki, amiről eredetileg tudnom sem kellene.
- Greg, te is tudod, hogy Melinda esélye a szabadulásra körülbelül egyenlő volt a nullával! – csíptem el a foszlányt.
- Felejtsd el! Nem fogom a lányomat a frontvonalba állítani! Sem zsarut, sem ügynököt nem csinálok belőle. Legalább neki legyen normális élete az Ég szerelmére! – csak pislogtam a könyv felett.
- Ha el akarod hinni, ha nem, a profilozók szerint is lehetséges, hogy olyan tulajdonságokkal ruháztad fel a gyereked, amelyeket a kiképzés során szereztél. Az, hogy ez születésétől fogva meg volt benne, vagy a nevelésetekkel adtátok át neki… - fél percre csend állt be a házunkban. – Mit teszel, ha meggondolja magát és a rendfenntartásra adja a fejét? Múltkor azt mondtad, hogy a veteránokon akart segíteni. – kik azok a profilozók? Miről beszél a keresztapám? Én a rendfenntartásban?
Azt meg egyenesen meg se kérdezd, mert nem volt köszönet abban, amikor kidugtam a fejemet a szobámból. Illetve, igen, ez az esemény ott lebegett a családban kimondatlanul. Évekig.

Aztán még további három évig élvezhettem a teljes családom szeretetét. 2009. augusztusának egy napján úgy éreztem magam, mintha csak lebegnék az éterben. Valami hasonlót élhetnek át azok a szellemek, amik látják a saját holttesteiket a sorozatokban. Nehéz ezt az érzést leírni, de legalább próbálkozom… Bár, inkább át se éld.
Viszont én ezzel az érzéssel nem törődtem, mert ma arról volt szó, hogy Bastien-nel kimegyünk autózni. Nálunk ez általában egy bevett szokás. Kimegyünk a kedvenc helyünkre és onnan nézzük a település fényeit vagy a csillagokat, attól függően melyikhez van kedvünk.
Még a kopogásra sem kifejezetten vetettem ügyet, csak apám barátjára, egyenruhában. Felvontam a szemöldököm, amikor megláttam. Nem a szokásos terepmintás, amit már megszoktunk… Tudod az a fajta, aminek a zubbonya fekete, piros segélyezéssel meg a fehér övvel és a sötétkék nadrág a piros csíkkal.  Láttam ilyet apán is, de neki sokkal több kitüntetés díszelgett a mellkasán. Nem fogtam fel mi történik, anya megdermed, Jason nyelt egy hatalmasat. Én meg álltam egy pohár vízzel a kezemben.
- Sajnálom, rossz hírt kell közölnöm… - akkor megértettem. Megfagytam. Az nem lehet! Nem… Nem. Nem! Más az! Összetévesztették mással!
A valóság pedig az volt, hogy Gregory William Doherty-t és a csapatát egy aknavető találta el. Nem akartam elfogadni. Na, meg otthon akartam maradni. Nem hagyhatom magára anyát, csak így! Ő meg erősködött, hogy menjek, jobb lesz nekem, ha társaságban vagyok.
Késő délutánra feketében vártam az egyik jó barátomat, de képtelen voltam átlépni az szobám ajtajának küszöbét.

A szekrényemnek támasztottam az alkaromat, miközben próbáltam erőt gyűjteni, ahhoz, hogy egyáltalán elinduljak. Folytak a könnyeim. A telefon rezgésére pedig egy hatalmasat vágtam a szekrényajtóra.
Anya kikísért, de már az ajtóból láttam a fiú alakját, amint éppen az autónak dőlve vár rám. Igyekeztem nem sírni. Nem lehetek gyenge. Egy tengerészgyalogos lánya nem bőg úgy, akár egy öt éves!
Bass csak felvonta a szemöldökét, de figyelmemet nem kerülte el, amikor elnézett a vállam fölött anyára.
- Blair, mi történt? – kérdezte óvatosan.
- Semmi. – vontam vállat. A hülye is tudta, hogy baj van. Ő meg már ismert annyira, tudja, mikor hazudok. A fejemet a sajátja felé fordította. – Apa… - elkaptam a fejem, és oldalra néztem. Bassza meg, sírni fogok! – Meghalt a bevetésen… - éppen, hogy az utolsó betű elhagyta a számat magához húzott. Éreztem, ahogy bólint, gondolom anyának… vagy valami.
A törzshelyünk egy régi kilátó és mindig napnyugtakor indultunk, így sötétedésre odaértünk. Az anyósülésen ülve csak az ujjaimmal babráltam, miközben azt hallgattam miről hadovál Bass. Egyértelmű volt, a figyelmemet akarja elterelni, amiért persze hálás voltam. Egy pontig.
Sejtheted egy tizennyolc meg egy tizenhét éves, egy kocsiban… Csökkenő távolság… Érted mi történik, ugye?
- Bee, ezt nem tehetem. – eltolt magától. Párás kölyökkutya szemekkel néztem rá, amire kiszállt a járműből, bevágta az ajtót. A kocsi csomagtartójánál álltam a karomat dörzsölve, miközben a motorház tetejére támaszkodott lehajtott fejjel. – Nem tehetem, érted? Nem arról van szó, hogy… Mármint… Nem ellenkeznék, ha te meg én… De… Így olyan, mintha kihasználnálak.

Nem fogtam fel a dolgokat. Legbelül mélyen biztos tudtam, mérhetetlen nagy butaságot akartam csinálni. Mert, akkor éppen az tűnt helyesnek. Aztán később biztosan megbántam volna. A temetési szertartáson is egyenesen azt éreztem, hogy forog velem a világ. A bajtársaira is alig mertem ránézni, de ők már akkor tudták azt, amit én még nem.

Ugyanolyan erős, szívós kölyök vagy, mint az apád.

Hetekig visszhangzott ez a mondat a fejemben, én meg mindössze arra voltam képes, hogy megkérjem Bass-t, ne beszéljen senkinek a történtekről. Csak ezt nehéz úgy titokban tartani, ha pályaválasztási előadást tartanak nektek Fort Myer-ben, ami arról volt híres Arlingtonban, hogy hemzsegnek ott a tengerészgyalogosok.
Megsemmisültem. A tervem kudarcba dőlt. Egy üveg asztalon az apám képe, a kép egyik sarkán a zászló, körülötte mindenhol virágok és mécsesek, alatta egy felirat:

Gregory William Doherty altiszt tiszteletére, aki az életét adta, azért, hogy a hazáját szolgálja.
Hazafi, kiváló családapa, remek férj, nagyszerű fiú.

Az egész végzős évfolyam engem nézett. Valakitől hallottam, azt kérdezi „Ő az apád, nem?”, aztán minden fekete lett.

---

A maradék tíz év távlatából mit is emelhetnék ki? A pályaválasztási vitát anyámmal? Vagy azt, hogy a keresztapámnak végül duplán igaza lett? Talán a hajléktalan veteránt, akinek odaadtam az ebédemet?
Enyhén szólva, kicsit olyan érzésem volt, mintha apám valójában azt akarta volna, hogy a frontvonalban legyek. Akkoriban töltöttem a harmadévemet pszichológia szakon – ne már, emberek! A mindennapok egyik leggyakorlatiasabb tudományáról beszélünk! – New Yorkban, mert környezetváltás meg minden nyavalya.
Belefutottam egy hajléktalanba, akit bár pénzzel nem tudtam kisegíteni – mivel az irattartómmal együtt a pénztárcám is otthon maradt -, szóval az ebédemet adtam neki. Majd megjelent egy férfi, sietősen pattant ki az autójából, rohanva felénk. Annak az embernek a nevét és, ha jól emlékszem századosi rangot hajtogatta, akinek az ebédemet adtam. Talán ez lett az egyik olyan fordulópont, hogy anyát is rábírtam az önkénteskedésre. Néhány használható és a legkevésbé szentimentális holmit gyűjtöttük össze, és adtuk azoknak, akiknek nagyobb szükségük van rá.

Életemben először vettem rá magam, hogy apa bevetésről hazahozott személyes tárgyai között kutakodjak. Nem vicc, három éven keresztül hozzányúlni nem mertem ahhoz a dobozhoz… A pláne az volt benne, amikor négy füzetet találtam, mindegyiken a nevem szerepelt apu kézírásával.
Nem kergettem hiú reményeket, igazából nevettem is, amint elképzeltem, hogy röpködnek a golyók, ő meg naplót ír a lányának. Morbid dolog lenne? Na, ezt mindenki saját ítélőképességére bízom.
A naplókat olvasta sok kérdésemre kaptam választ, ugyanakkor ez ösztökélt arra, hogy kiengedjem mindazt, ami eddig bennem is ugyanúgy ott élt.

Évekkel később a szülővárosomtól nem messze tengettem a napjaimat. Vagyis tizenhét hét kőkemény szívatás várt rám Quanticóban, ennek ellenére olyan lelkes voltam, mint egy gyerek, aki most kapott el egy lepkét.
Tuti bekattantam, az fix.
Na, mondjuk nem is ez a lényeg. Talán a kiképzés felénél jártunk, amikor egy tengerészgyalogos csapattal találkoztunk a Hogan’s Alley-ben. Ez mondjuk errefelé minden napos, mert az FBI Akadémia legjobb tudomásom szerint egy tengerészgyalogos bázison található. Az már kevésbé, amikor valaki ilyet kiált:
- Na! Kit látnak szemeim! Hegyesorrú Doherty? – alap esetben egy ekkora parasztot, orrba vertem volna. – Jól áll a kék, Bee. – a meglepettségtől csak pislogtam, amikor Bass állt előttem egyenruhában. Rendben srácok, hol a kamera?
Az élet által rögtönzött találkozó meghökkentett, viszont tinédzser korom utolsó darabkája, akkor került a helyére, amikor az akkori legjobb barátom a vállamra helyezte a kezét, miközben annyit súgott a fülembe:

„Érted már, mibe keveredtél volna, ha akkor rád mászok?”

Hideg zuhanyként ért a felismerés.

---

Drága piciny élettörténetem jelenéhez érve lassan könyvet írhatnék – el ne hidd! Akkor kezdjük egy kicsit komolyabban… Mivel ez az a pont, ahol a jelen meg a múlt lassan összeér, ezért sokat innentől már nem fogok tudni elmesélni neked… Kivéve egy valamit.
A kiképzésünk végéhez közeledve, igazából a legkevésbé sem éreztem azt, hogy jó eredményekkel zárnék. Legalább is, nem olyanokkal, amelyekre vágytam volna. Viszont a New York-i irodánál volt üresedés, amin kapva kaptam. Ezt egyébként szerencsének éreztem.
Azt már nem igazán, hogy a BAU-ba kerülök. Jó, azért őrült sem vagyok, értelemszerűen nem is utasítottam el. (Állítások szerint az egységnek megfelelő eredménnyel zártam. Akkor végül… Túl magasra tettem a lécet magammal szemben?)
Bár, azt elképzelheted, hogy az első napomon, amikor a leendő főnökömnél kellett jelentkeznem pofavizitre, milyen gondolataim támadtak…
Még mindig nem találtad el.  
Most se.
Jó, segítek.
Mielőtt beléptem volna az újdonsült főnököm ajtaján a következő mondat jutott eszembe:

Helló! A nevem Melinda Blair Doherty, és ez itt a Jackass.