Az Örök Város. Mindig elvarázsolt kicsit és minden alkalommal szívesen tértem ide vissza, ha volt rá lehetőségem. Amerikában születtem, de egy olyan európai nemzet sarjaként, ami a római birodalom örökösének tartotta magát. "A német nép szent római birodalma..." ehhez méltóan pedig az ókor kutatás számos nagy alakja német volt s talán nekem is a véremben volt ez a téma, azért tudott elvarázsolni, megfogni és magával ragadni, hogy a hadsereg és az állandó egyenruhás lét helyett inkább ezt választottam. Inkább sétálok egyet ma is a Forum romjai között, minthogy egy anyahajó fedélzetét koptassam mondjuk. Jöhetne a kérdés, hogy nem szeretem a hazámat? Sok patrióta gondolná így... de nem erről van szó. Van rangom, tartalékos vagyok, ha zűr lenne gondolkodás nélkül vonulnék be a bázisra, hogy aztán ott szolgáljam a Hazám, ahova küldenek, de momentán nem ez a világ állása. A tudomány szolgálatával többre megyek, úgy érzem.
Egy nappal korábban érkeztem és egy nappal későbbi járattal is megyek, megfizetve szállásban a különbözetet, akárcsak étkezésben, de ez a mini üdülés kell nekem, Itália melege olyan jól esik Washington állam hűvös óceáni klímája után! Az ilyenkor szokásos ókori emlékek meglátogatását javarészt tegnap már letudtam, mára a munka maradt inkább: meg kell tartanom az egyetemen az előadásaimat. Ha már ilyen sok kilométert utaztam, nem egyet tartok, voltam az irodalmároknál előadni az antik tragédiák történeti forrásértékével kapcsolatban, a nyelvészeknél is volt egy órám hasonló interdiszciplináris hangvételben, harmadszor a történettudományi tanszéken Sulla és Mithridatész Eupator konfliktusainak újraértékeléséről, aztán itt a negyedik, az utolsó mára: a jogászoknál egy előadás. A vendéglátó professzor, Giacomo irodájában magamhoz vettem egy kis frissítőt, kicsit el is csevegtünk kedves kollégámmal, majd újfent fekete elegáns ingemre vettem a sötétkék könnyű szövetből készült sportzakót amit a mai napra választottam, kicsit igazítottam fekete öltönynadrágom ráncain miután felálltam a székből, majd fekete drága bőrcipőm kissé csikorgó hangjától kísérve hagytam el irodájának puha szőnyegét és léptem már nesztelenebbül kicsit a finom gumitalpnak hála az egyetem szépre csiszolt padlóburkoló kövezetére, hogy a kijelölt előadót keressem meg, ahol már egész népes diákcsoport vár bent.
- Jó napot kívánok! - csendült hangom határozottan és kellő hangerővel, hogy zajuk alábbhagyjon, majd elcsendesüljenek és figyelmem nekem szenteljék. Egész jó olaszsággal köszöntöttem a társaságot és egyelőre nem is váltottam angolra, hogy kicsit kedvezzek nekik és a maguk patrióta érzelmeinek is, valamint megadjam a kellő tiszteletet is ezáltal..
- Maximilian Goltz vagyok, a Seattle-i egyetem docense, mint ezt bizonyára a kiírásban olvashatták. Nagyon örülök, hogy ennyien érdeklődtek és megjelentek itt! Innentől viszont ha megbocsátanak, angolul folytatnám, mert társalgási szinten tűrhetően boldogulok szépen csengő anyanyelvükkel, de tudományos témában jobb a biztos talaj. - finom mosoly ül ki szám sarkába, ahogy folytatom a kis olasz nyelvű bevezetőm, ujjaim pedig halkan dobolnak a tanári asztal lapján, ahogy mellette állva nagyon picit neki dőlök..
- A téma tehát nem más, mint a szerzői jog és a római jog paralelljei. Egész pontosan a késő-római jogban jelenik meg leginkább ez a kérdés. Elsőre biztosan furán hangozhat, hiszen ez egy igencsak modern kategória. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Római Birodalom mennyire magas szintű kultúrát alkotott; ha Spengler fogalmaiban és az ő szemléletében gondolkodunk, akkor olyan civilizatórikus fázist ért el végső időszakára, ami mindenképpen tiszteletet parancsol, másrészt pedig meglepően sok párhuzamot is fedezhetünk fel a mi nyugati, fausti kultúrkörünk civilizatórikus fázisával egybevetve azt. - kisebb szünetet tartok s az asztalon található laptop kijelzőjére tekintek. A technikus már rátöltötte és meg is nyitotta előadásom diáit, így csak a space-t nyomva váltok a következőre, hogy aztán tekintetem visszatérjen a diákokra, akiken most alaposabban végig is nézek. Beszélni kezdek újra, de tekintetem meg-megállapodik, vagy éppen visszatér egy kék szemű, szőke leányzóra, aki sárga felsőt visel és az első sorok egyikében ül. - Gondoljunk csak a tömegesen élvezett sportokra, amiknek megvannak a maguk római párhuzamai is, vagy az orvostudomány bámulatosan magas szintjére, és még sorolhatnám... teljesen természetes, hogy kialakult olyan helyzet, amikor például a hordozó felület és a műalkotás két külön tulajdonoshoz tartozott. Példának okáért a fára festett képek nagyon divatosak voltak. Gondoljunk arra, hogy Servius Flaccus deszkájára Claudius Biberius egy szép, kiemelkedő művészi értékű képet fest, ami lényegesen többre becsülhető már a saját korában, mint néhány aprópénz... - kezdek belemelegedni a témába, bár azt azért nem várom, hogy a szándékosan használt vicces neveken elmosolyodjanak, annyira nem tanultak meg komolyan latinul, a jogászok nem szoktak... bár ha egy-egy mosolyt látok felvillanni, ott talán gyaníthatok lelkiismeretesebb, komolyabb tudást, ők megértették a "kajlafülű" cognomen-t, vagy, hogy a festőt meg iszákosnak hívják. Ahogy folytatom a beszédet, szépen le is adom az előadást, tekintetem pedig minduntalan visszatér a leányzóhoz, arcomon könnyed félmosollyal adva le az anyagot, kicsit úgy, mintha neki tartanám személyesen ezt az előadást. Végül csak eltelik a kiszabott kilencven perc és én befejezem a mondókám, a figyelmet pedig megköszönöm.