5 perccel korábban érkezem a megbeszélt helyre, a Jolly Joker nevezetű bár elég, ahová ide rendeltek, mert én lakom a legközelebb, így adott volt, hogy a nagy fiút mozgósítsák. Az egyik lámpa oszlopnak dőlve, szemben az épülettel vártam, hogy kilépjen a fotókon látott lány, és letudjam ezt a rövid "műszakot" is. Nem mintha teher volna, mert egy részem mindig szeret segíteni másokon, ám ettől függetlenül korán kelésre számítok a holnapi leltárat illetően, és jó volna már letudni a napot, mert az éjszaka még rá kell néznem a többi dolgomra is, amikre, bár büszke vagyok, egészen eddig megtudtam állni, hogy senki orrára ne kössem. Nem egyéb okból, minthogy elkerüljem a börtönt.
Aztán a lány kilép barátnőivel, s míg szembe találják magukat egy 206 centis óriással, ami meghökkenésre sarkallja őket, még így becsiccsentve is, én kedvesen rájuk mosolygok, miután elhajítom a rövidre szívott szálat, és közelebb lépek, hogy az önkéntes kísérői igazolványom fel mutatva kezet nyújtsak egy gyors bemutatkozás erejéig. Szerencsére a kezdeti bizonytalanság hamar szerte foszlik, ahogy végül ő is kezet nyújt, sőt, tolakodóan a többiek is sietősen nyúlnak a kezem, még a másik után is. Elmondom mi a szitu, aztán a lányok kelletlenül, de búcsút intenek nekünk és mi is elindulunk az ellenkező irányba. Nincsenek ijesztő tetoválásaim és nem járok olyan szerelésben, amiből azt következtetnék le a járókelők, hogy a bajt keresném, így nem aggódom, hogy félreértések miatt ne tudnám megoldani a feladatot, amit eddig is minden alkalommal sikerült. Nem veszem zokon, mikor játékosan megjegyzi, hogy láthatóan nem keresem más fésűk társaságát, mert, hogy rövid, alapvetően sötét hajam éppen úgy áll most is, ahogy reggel felkeléskor. Nem, valóban nem babrálok vele többet, mint hogy néhányszor belekócolok. Az egyetemi éveim alatt valamivel igényesebb voltam, hosszabb hajam volt, hogy az öltöny mellett ez is adjon egyfajta stílust, mert akkoriban még fontosnak tartottam mások véleményét. Aztán... aztán ma már nem. Nevetve vallja be, hogy ő amúgy nem szokott fiúkkal ilyen nyíltan beszélgetni, de az ital ezt hozta most ki belőle. Nem mintha példátlan volna, de én is elnevetem magam, hogy minden gondolata, még azok is, amik éppen csak összeálltak fejében, egyből távoznak ajkai mögül. Az utca sötét, és hűvös, rajtam is őszi dzseki van, és ilyenkor már elég kevés emberke járkál ott, ahol már szórakozóhelyek sem nagyon vannak, maximum a hajléktalanok alszanak padon, vagy sikátorban, de még a körülöttünk lévő ridegség ellenére is jó hangulatban maradunk egészen addig, míg hosszú utunk végéhez nem érünk, pontosabban a háza ajtaja elé. Az ablakból már aggodalmasan néz kifele az anyja, és sietősen, örömködve lép a bejárati ajtót kinyitni, mikor meglát minket. Ő sem rémül meg, hiszen tudták, hogy miért vagyok itt, hálás köszönömök közepette, s miután a spicces lányát is beterelte jön hozzám, hogy elismerje munkánk és ötletét, majd mentegetőzve, hogy hó vége van - bár mint mondtam, mi ezt önkéntes alapon, tehát ingyen csináljuk - egy csokival ér vissza, hogy valamelyest még is csak honorálja a dolgot. Ez így Halloween közeledtével még viccesen is hat, de nem ellenkezem, aztán megvárom míg becsukja az ajtót maga mögött és én is haza megyek.

Figyelmeztetés: Az események nem egy azon héten belül történtek. Ennyire eseménydús, izgalmas élete senkinek sincs.

Nem a legkedveltebb nap a héten, mert a kellemes hétvégi pihenést őrli fel ez a "röpke" 24 óra. Az árú is ilyenkor érkezik, korábban is kell menni, hogy legyen idő elpakolni és leltárt tartani, mielőtt az első vendég belépésével megszólaltatná a két üzlet közé szorított, mini kávézó csengettyűjét. De legalább nincs ezer kolléga, akinek meg kell felelni, vagy alkalmazkodni kellene furcsa, nagyon is elütő jelleméhez. A főnök is jobbára a világot járja - vagy mind ezalatt azt érti, hogy a fotelje kényelméből még a világáról sem tud - így nem kell tőle tartani, hogy gyakoribb látogatója lenne a kávézónak, mint a szomszédban élő öreg hölgy, aki csak azért vánszorog le az emeletéről - mert persze lift az nincs náluk - hogy vehessen egy bögrényit a kedvenc teájából. Ha ott vagyok előre bekészítem és melegen tartom neki, elhintve olykor azt a nem létező kedvezményt, amivel megspórolom azt a rengeteg időt és energiát, míg előszedi a kis tárcáját és egyesével kiszámolja a tea árát és persze némi borravalót. Ha pedig épp nem kötényben várom a munkaidő végét, de arra járok, felviszem neki én magam, mert nekem nem akkora fáradság, mint mondjuk neki.
Jobbára viszont csak állok, unottan bólogatok - mert nekem senki se mondja meg, hogy mettől meddig és milyen kedvem legyen - és kiszolgálok. Az áru pakolászását leszámítva mindennap így telik 4-ig, így már szinte robotként töltöm el azt a 8, néha 10 órát. Ha pedig gyakorlatiassá válunk valamiben, akkor könnyebben tudunk valami egészen másra is figyelni. Így kezdtem el hobbimmá alakítani a másodállásomat - majd, mert nem most az biztos - kiegészítő kis elfoglaltságom, a magánnyomozást. Ha van vevő, a célpont adott, ha épp mindenki a helyén élvezi a habos lattet és a fahéjas csigát, úgy találomra választok ki valakit, de mindig lehetőleg olyat, aki gyakran viszont látok, mert más esetben hogy igazolódjanak be meglátásaim, ha többé viszont sem látom. Már ha épp nem kutakszom utánuk a neten, amihez manapság elég egy ingre csippentett névjegy, egy szokatlan becenév vagy akár egy baráti selfie a kávézóban, ahol, ha még meg is könnyítik a dolgom, be taggelnek minket.

Izgatottan csapódom este a gépem elé, még csekkolva a koordinátákat, hely meghatározásokat, persze már teljes öltözetben, mert percek múlhatnak a láthatatlanságomon és a véletlenségeknek tűnő pillanatokon. Nem a rémisztgetés a célom - csak, ha kifejezetten ezért keresnek meg - és nem is valami elfuserált fétis az oka, mint a gyakorlás, s hogy élesben problémák nélkül végezhessem a munkám. Jó szándékkal teszek rossz vagy épp kellemetlen dolgokat.
Sietve kapom össze magam, és loholok az utcára, hogy a kora esti tömegben elveszve, a számomra legkedvezőbb út szakaszon lépjek be a követett személy mögé persze, nem szorosan. Meglepő módon New Yorkban már nem okoz akkora ámulatot a túlzott magasságom, és a kinézetem sem kirívó, így még ez sem okoz gondot. Mert más esetben bizony nagy bajban lennék, lévén, hogy tapasztalataim szerint gyakorlásnak, könnyebb nőket nyomon követni, mint férfiakat. Kevésbé veszélyesek rám, és sajnos sokuknál azt vettem észre, hogy nem, hogy nyitott könyvként adják ki adataikat - akárkinek ám -, de lényegében magazinból lehet kihajtogatni mindenki részük, anélkül, hogy amúgy akarnád e látni vagy sem. Ha pedig egy fél pucér kép felkerül a közösségi médiába, felkerül róla egy másolat a dark webre is, csak nem a lájk vadászat érdekében, hanem a szexuális ragadozók számára. Nevén nem nevezhetem őt, de az elsők között választottam ki, hogy a neten keresztül és azon kívül is minél többet meg tudjak róla. Ehhez az elfoglaltsághoz persze szükség van némi önfegyelemre, türelemre, jó megérzésre és persze végszükség esetében egy igazolványra, amivel lefedheted valós szándékaid, és bizonygathatod, hogy aggodalmad miatt próbáltad távol tartani őt a közelben járó veszélytől.
A legtöbb ember ugyanazokat a köröket teszi meg, még munkán kívül is. A többiről pedig bőven ad már napokkal előtte információ morzsákat. A követett fiatal hölgy például a hetekben különös változáson ment keresztül. Bulikba már nem jár, barátnőivel pedig alig tartja a kapcsolatot. Nem volt barátja, és mostanra vált világossá, hogy nem is nagyon keresi párját. A facebook posztjai átlagosnak mondhatóak, a partis selfiek eltűnésétől függetlenül. Az instagramra már alig jár, és a neon fényes, minden napos italos képeit, felváltották a heti egyszeri esős, városi fotók. Enyhe depresszióra gyanakodtam, amíg rá nem bukkantam egy kéretlen alakra, a messengerét hackelve. Az illető nem vált a profiljának részévé, nem reagált semmi megosztására, de a háttérben folyamatosan zaklatta. Egy újabb zaklató. Az üzenetek alapján nem ismerték egymást, csak a férfi fenyegetéseire reagált a lány. Letilthatta, jelenthette, de a fickó mindig megtalálta. Ő is egy volt a sok zakkant zaklatóból a net sötétebb berkeiből. Viszont a fenyegetései - melyek amúgy valótlannak bizonyultak ezidáig - megviselték a lányt, aki valamilyen oknál fogva nem fordult se barátaihoz, se családjához, pedig akadt köztük, aki tehetett volna az ügy ellen.
Ma is megtette a megszokott útvonalait. Ült a parkban egy keveset, vett egy kávét ugyanannál a kávézónál, majd bedugva füleit indult, hogy átkeljen a hídon. Általában gond nélkül átkelünk rajta, hogy a végénél kidobja az üres kávés poharát, de ezúttal, a pohár idő előtt került egy hídon lévő kukába, hallhatóan alig hiányzott belőle. A léptei lelassultak annyira, hogy inkább kikerülték. Míg végül megállt. Én is így tettem, lassítottam és méterekkel odébb megálltam, hogy rágyújtva egy cigire, a korlátra támaszkodva figyeljem a tájat. Legalábbis látszatra. Igazából mióta nyomában voltam a legelejétől, sosem kerültünk kontaktusba, sosem fordult felém, hogy rám nézzen, szerintem egyszer sem tűntem fel neki, és lényegében én is csak hátulról láttam élőben. Egyik lábam is feltettem a vas rácsok közé, azzal is támasztva előre dőlt testem, miközben meredtem előre. Azt nem láttam mikor ő is a korlát felé fordult, de ahogy rálépett, akaratlan is megrezzent bakancsom alatt a vas, és odakaptam fejem, hogy aztán időben reagáljak is, semmint csak bámészkodjak. Átlépte a korlátot egyik lábával, akkor még óvatosan, és remegve kapaszkodva a széles felületen, de láthatóan nem jó kedvében szeretett volna a másik felére jutni. Én pedig kellően közel voltam, hogy odalépve, az utolsó, de tényleg az utolsó pillanatban kaptam keze után. Ha egy másodpercre hagyom magam elmélázni azon, hogy talán csak figyelmet akar, s látszólagos veszélybe sodorja magát, akkor már csak a víz felszínén keletkező habok emlékeztetnének rá, hogy nem szabad sokat agyalni, ha veszélyt érzünk. Mert, hogy nem vágyott senki figyelmére. Át kellett hajolnom a korláton, és hálát adtam az égnek, hogy hosszabb karommal még pont elértem. Nagyon ki lett ez centizve, de onnantól erősen fogtam csuklójánál, a következő pillanatokban már mind két kezemmel. Volt aztán ott minden. Kíváncsi bámészkodók, szörnyülködők, sikoltozók, és persze még ha késlekedve is, némi józanság is lapult a gyülekezők közt, mert hallottam, hogy hívják a hatóságokat, a mentőket. Ő sem ellenkezett lefelé lógva a semmibe, de sírt. Nagyon. Annyira, hogy hiába jöttek szavak ajkaira, nem lehetett érteni mit mond. Felhúztam, és hagytam, hogy kisírja magát, míg megérkeztek a mentők. Mondhattam volna neki biztatásból bármit, de őszintén szólva, nem készültem beszéddel, s a sokkoló események sem juttattak eszembe semmit. De tudtam, hogy ezzel még nincs vége.

Az arcom nem sokáig maradt meg az emberek fejében, hiába készültek helyszíni fotók. Ez majdhogy nem minden napos dolog, szóval nem, még a híradó sem keresett meg, ahogy a lányt sem. Ellenben én ráakadtam az alakra, aki majdnem a halálba kergette őt. Tévedni emberi dolog, ugye. Én pedig még igen amatőr szinten űzöm a magánnyomozást, de tanulok a hibáimból. Ugyanis kiderült, hogy bár valóban egy férfi zaklatóról van szó, az illető jó sok évvel ezelőtt már írt neki a közösségi oldalon, jobbára egy sablon ismerkedős szöveget, amire nyilván semmi reakciót nem kapott. A fickó már akkor is zaklatónak minősült, de csak később vágott bele ennyire mélyen, s persze elsődleges célpontjai azok a nők voltak, akik valamilyen módon lepattintották.
Először csak telefonon keresztül kerestem meg, de nyilván célt nem értem vele, mivel egyből rám csapta azt. Aztán lekövethetetlen módon a neten írtam neki és fenyegettem meg, hogyha nem hagy fel a zaklatásokkal, fordítunk a helyzeten. Akkor úgy tűnt, megértette és néhány napig valóban felhagyott ezekkel a dolgokkal. De vagy a beteges vágyainak beteljesedése hajtotta vagy csak intézkedni próbált ellenem, mert hamarosan újra felbukkant, és a majdnem öngyilkosságba hajszolt lányt is fenyegetni kezdte. A személyes megkeresést nem szorgalmaztam, bár bizonyosan sokkal menőbb látványa nyújtott volna, de ezen akció dúsabb részeket meghagytam a történetem főhősének. S mivel, hogy manapság már nincs olyan dolog körülöttünk ami ne volna, okos, avagy internethez vagy telefonhoz kapcsolódva, jobb ötletem támadt annál, mint egy fárasztó látogatás. Újra felvettem vele a kapcsolatot telefonon, ám ezúttal minden félvállról vett megjegyzése vagy fenyegetése nyomán tudatosítottam benne, hogy a ház nagy része az irányításom alatt áll, ezt pedig be is bizonyítottam a ledjei, kütyüjei kapcsolgatásával, ami által persze kisebb pánik tört ki általa. Egyszer, ha lecsapta az elején a telefont, de onnantól félve attól, hogy meg is keresem, végig vonalban maradt. Nem csak töröltettem vele mindent a gépéről - mert, hogy voltak rajta nem kívánatos tartalmak -, de össze is törettem vele, sőt, azzal is megfenyegettem, hogy a telefon beszélgetésünk általa adott válaszait, illetve a másoknak szánt fenyegető üzeneteit eljuttatom nem csak a rokonainak, de a munkahelyére is. Megtettem volna, simán. De helyette rávettem, hogy mondjon fel. Nem volt könnyű, mert jól kereső állása volt, még könyörgött is, de végül ő kényszerült térdre.
Nem mondom, hogy néha még nem nézek rá a háttérből, de azt kell mondjam, ez most egy sikeres ügy volt.

Munka után, egy kis edzést követően, kaptam egy hívást az alapítványtól, hogy újabb hölgy számít rám buli után, kísérőként. Még akkor jelentkeztem erre a lehetőségre, mikor az egyetemre jártam és előszeretettel plakátolták ki vele a fali táblát. Igazából ingyenes a szolgáltatás, és bár kapunk eligazítást, illetve ingyenes önvédelmi kiképzést, én azon felül is gyakran járok ilyesmikre, mert a gép előtt töltött idő természetesen nem képes levezetni a fizikai fölös energiáim, pláne, hogy gyerekkoromban ADHD gyanúval diagnosztizáltak. Nem hiszek az őrangyalkodásban, de abban igen, hogy még egy ilyen kis aprósággal ,mint az esti közös hazáig vezető séta is sokat segítünk másokon. Lehet, hogy sokszor csak társaság hiányuk van, illetve akad, aki csak ingyen taxit vár, bár nekem autóm nincs, de talán, ha szórakozásból is hívnak minket, sosem tudhatjuk, hogy hazafelé ne leselkedne valami veszély az ilyen kiszolgáltatott lányokra vagy... fiúkra, mert ilyen is van.
Szóval összeszedve magam indultam el a hívás után, amit általában jó pár perccel az előtt tesznek meg, hogy elfogják hagyni a szórakozóhelyet. Így nekik sem kell kapkodni és nekünk is van időnk odaérni, általában ugyanis, közeli önkéntest választanak. Zsebre vágott kézzel álltam a megbeszélt helyen, és időben meg is jelent a lány, kissé spiccesen, mosolygósan, de jó állapotban ahhoz, hogy esetleg ácsorogjunk még, míg összeszedi magát. Taxit is hívhatnánk, és hívunk is néha, de mivel ők is annyira megbízhatóak, mint az utcán bárki, így nem adjuk meg annak lehetőségét, hogy bárki is kihasználja a bódult haza vágyót. Hagytam, hogy belém karoljon, hogy vicces megjegyzéseket tegyen a magasságomra, majd elindultunk. Végig csacsogta az út egy részét, bár az út, amerre jártunk idővel tényleg kevésbé volt megvilágítva, és bár a hajléktalanok nem rémisztenek meg, voltak náluk furcsább alakok is. Sokat emlegette, hogy mennyire örül ennek a lehetőségnek, és hogy szívesen felvenne maga mellé pénzért is testőrnek, de csak mosolyogtam rajta, mert nyilván nem köthetem az orrára, de nincs nekem még arra is kapacitásom, hogy elszegődjek mellette a nap 24 órájában. Amúgy sem hiszem, hogy szüksége volna rám éjjel-nappal. Gondoltam én, míg egy kanyarnál nem lépett ki elénk két bőrdzsekis, nos... mondanám, hogy megtermett férfi, de azon túl, hogy jó kondiban voltak így első ránézésre, legalább egy fejjel alacsonyabbak is. A kótyagos lányt magam mögé tereltem, mert az elsőre is leesett, hogy akarnak valamit... vagy valakit, és nem fogják szépen kérni. Én pedig nem átallom megadni neki, bármit is akarjanak. Nem részletezem, de hamar utcai verekedésbe torkollott a dolog, és bár bekaptam én is bár ütést, arra ügyeltem leginkább, hogy a lányhoz ne kerülhessenek közelebb. Fegyver ugyan nem volt nálam - engedélyem se amúgy -, de jó voltam közelharcban, és kisebb karcolásokkal, de még a felbukkanó kés támadásait is kivédtem. Fura mód teljesen üres volt az utca, amíg a két laposra vert, földön nyöszörgő fickón át nem lépve, mentem volna tovább a lánnyal, és be nem gurult elénk egy fekete limuzin. Nem mintha ez a jármű épp a veszélyt sugallná, de ösztönösen tereltem ismét magam mögé a lányt, mintha minimum golyóálló lennék. Fel sem tűnt, hogy alább hagyott a két fickó utáni sokkja, zihálása. De a kétes megjelenésű limuzin megállt, és csak hamar kiszállt belőle az idősebbik hasonmása. Azt gyanítom az anyja, csak sokkalta elegánsabb öltözetben, frizurával. Akkor már éreztem a forróságot a tarkómban, ahogy próbáltam értelmet keresni ebben az egészben, s egészen addig nem is ment, amíg be nem azonosítottak a felhasználó nevemmel. Baszki...

Az előre megszervezett kíséret és bunyó egy tesztet takart, ami után be is avatott a fiatal lány édesanyja, hogy túl jól ismernek már, hogy ajánlatukra első kézből nemet mondjak, pedig nem kevés - viszont mocskos - pénzzel kínálták fel a lányuk melletti testőrség elvállalását. Jó dolog mások megvédése, na de milyen áron? Ezzel vajon átlépnék a rossz útra?

A telefonomon beállított ébresztő zenére pattantak ki szemeim, ahogy felülve hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy a fejemben élénken kavargó gondolatok, csupán a íródó történetem egy darabkájává akarnak válni, vagy tegnap este tényleg másként végződött a szórakozóhelytől való hazaút...?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Hát nem egy hétköznapi srác életét mutattad be nekünk ebben az előtörténetben. A gondolatok valójában igencsak cikáznak bennem, nem teljesen tudom eldönteni, hogy mit is gondoljak a srácról. Amolyan "ez túl jó, hogy igaz legyen" feelingje van. De persze esélyes, hogy csak én lettem túl paranoiás az elmúlt időszakban és nehezemre esik elhinni, hogy valakit ténylegesen csak a segítő szándék vezényeljen. Mert első ránézésre bizony úgy tűnik, másodikra is, de harmadikra egy kicsit azért ijesztő is.
Mindenesetre nagyon tetszett a karakterlap, a nem hétköznapi ötletek is és maga az egész történet, meg annak megfogalmazása. Kíváncsi leszek, hogy merre fogod majd elvinni a srácot, sok potenciált látok benne a jövőre nézve, gondolom ezzel még csak egyedül sem vagyok.  
Nem is tartalak fel tovább, biztosan akad már pár megmentésre meg stalkolásra váró hölgyemény, remélhetőleg nem találkozunk majd egy üggyel kapcsolatban!
Sok sikert a továbbiakban, aztán jó legyél! Figyelek ám!  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!