Néhány pillanat erejéig csak meredek a papírra vetett névre. Miután némileg sikerül felocsúdnom, szinte azonnal járni kezd az agyam, a fogaskerekek vészesen mozogni kezdenek odafent, aztán végül csak egy könyörgő tekintettel pillantok fel Emily-re. Nem tudok mit mondani, nem tudok ellenkezni, nincs jó okom rá, hiszen tudja jól, hogy ismerem a férfit és bár hamarosan lejár a műszakom, mégsem annyira hamarosan, mint azt én most szeretném. Azt meg aligha mondhatnám el a nőnek, hogy számomra jelenleg nem túl okos ügynökökkel meg a rend őreivel pacsiznom mert épp eladtam a lelkem az ördögnek és esélyesen figyelnek... vagy rosszabb. Bele sem merek gondolni, hogy valójában mire adtam a fejem, de egy biztos, az pedig, hogy semmiképp sem kellene Dominiccal mutatkoznom.
De persze, ez az én szerencsém. Egyszer küldenek be a sürgősségire segíteni és tuti, hogy pont olyasvalakit kell ellátnom, akivel átkozottul semmi kedvem találkozni.
- Oké-oké! - Adom meg magam végül megszakítva a farkasszemezésünket, még kezeimet is megadóan megemelve, majd pedig egy szemforgatás kíséretében felkapom a papírt is amit az ügyeletes szerencsére már kitöltött, így legalább azzal nem kell bajlódnom. Emily elmotyog még egy köszönömöt az orra alatt, majd mielőtt még újabb szívességet kérhetne, hátat fordítok neki és a kezelő felé veszem az irányt. Kétségtelenül idegesen nyitok be hozzá, a látványra pedig a szívem is összeszorul, hiszen nem kellene félnem tőle... egy szép világban nem is tenném. De ez a világ korántsem szép!
- Szép napot... vagy inkább már estét, Dominic! - Pillantok ezzel a falon lógó órára, amiről hamar be is bizonyosodik, hogy már este van. - Mit műveltél már megint magaddal? - A hangom ugyan kedvesen csendül, mégis kihallatszik belőle valami... furcsa. Ami valójában nem csak a kialakult helyzet miatt van, egyszerűen csak... tényleg furcsa a szituáció. Magam sem tudom miként kezeljem ezt az egészet. Az új alvilági életemet és annak rejtegetését, a feleségének és egyben egy jó barátnőmnek az eltűnését, és hát őt magát. A tényt, hogy miközben aggódok érte, hogy egyszer belehal abba amit csinál, abba ahogyan minden erőbevetéssel Gwen-t keresi, jól tudom, hogy nem mutatkozhatok vele. Senki sem tudhat arról, hogy egyáltalán ismerem őt, vagy éppen, hogy a felesége a barátnőm... volt(?). Valójában beszélnem sem kellene vele, hiszen még véletlenül sem szólhatom el magam valamiről. De közben meg szívesen érdeklődnék is Gwen felől, hogy esetlegesen találtak-e valamit róla, bármi nyomot, ugyanakkor magam sem tudom, hogy okos dolog lenne egyáltalán felhozni a feleségét. Értek a sebekhez, de nem a lelkiekhez. Ahhoz az én lelkem is túlságosan össze van törve. Először a sajátomat kellene meggyógyítani ahhoz, hogy máson segíteni tudjak. Micsoda katyvasz...
- Tudtad, hogy az egyik legsűrűbben látott páciens vagy? - Engedek el felé egy féloldalas mosolyt miközben leteszem a kezemben tartott papírokat. Ez egyébként nem igaz. A hajléktalanok legnagyobb többsége sűrűbben jár ide, főleg télen, de jobb ötletnek tűnt valami ilyesmivel indítani, mintsem a "hogy vagy" vagy éppen a "mi újság a feleségeddel" kérdések tömkelegét zúdítani rá... bár ami késik, nem múlik. - Szóval mi történt? - Kérdezem ezúttal komolyabban, elvégre mindketten tudjuk, hogy nem - csak - csevegni jött ide.

Before and After

grace & dominic Life is full of surprises, isn't it?

A raktár épület alig pár lépésnyire volt tőlünk és csak egy kurta fény szűrődött ki az egyik ablakon át ahova a tettesünk bemenekült. Andre hangja úgy visszhangzott a fülesen át mintha közvetlenül mellettem ordította volna: ne mozdulj Reynolds, várd meg az erősítést. Wheaton viszont öt percre volt, Lysa meg dupla annyira, az én türelmem meg alig fél percnyi időre volt elegendő és nem többre. Felmértem a környezetemet és tettem egy közelebbi lépést az épület felé, majd újra fedezékbe húzódtam. Az ablakban lévő fényben egy emberi árnyék sziluettje tűnt fel, majd újra kisétált a látóteremből, de szinte érezhető volt rajta is a türelmetlenség mely az én idegrendszeremre is nyomást gyakorolt.
- Reynolds, még két perc. - Wheaton szakítja meg gondolatmenetemet, de nem reagálok csak egy duruzsolásnak is vehető hümmögéssel, amivel azt jelzem, felfogtam. Az ígéretet viszont nem biztos, hogy be tudom tartani ami arról szólt hova és miért ne menjek.
Két nappal ezelőtt érkezett be egy hívás felénk egy eltűnt nőről. Neki is álltunk a nyomozásnak a kapott információk alapján és a rendőrségi összeköttetésünkkel. Tamara Collins immáron 12 órája nem volt elérhető semmilyen platformon és senki sem látta őt az ismerősei közül sem. Az édesanyja - Martha - szerint nem jellemző rá ez a viselkedés. Tamara kitűnő tanuló és tiszteletben tartja a szülei kérését, hogy jelentkezzen ha éppen késik otthonról. A közöttük lévő bizalom az ami miatt Martha biztosra tudta, hogy a lánya bajban van. A lány édesapja három éve lépett le tőlük, azóta a nő egyedül maradt Tamarával, ezért is ügyelt még inkább arra, hogy odafigyeljenek egymásra. A nő sejtéseit figyelembe véve eljutottunk ahhoz a ponthoz ahol határozottan kijelenthettük a lány elrablásának tényét. Mire az este leszállt feltérképeztük a lány addigi útvonalát, próbáltuk visszakövetni kivel beszélhetett, hol töltötte az idejét és a mobilját is bemértük erre az esetre, ami csak az utolsó tartózkodási helyét mutatta mielőtt végleg kikapcsolták volna. Az órák elteltével újabb nyomokhoz jutottunk amik végül elvezettek Tamara exbarátjához Maxwell Gomezhez. Az előzetes kihallgatás során tagadta, hogy találkozott volna mostanában a lánnyal és még alibit is szolgáltatott a kérdéses időpontra, de végül hamisnak bizonyult. Gomez a letartóztatás során végül menekülni kezdett, hiszen kár lett volna tagadni, hogy köze van a lány elrablásához és így jutottunk el az aktuális helyzetünkhöz. Mindannyian tudtuk, hogy élve van szükségünk Maxwellre, hisz nélküle Tamarát sem fogjuk megtalálni. De minél tovább várakoztam, annál inkább úgy éreztem, hogy ki fogunk futni az időből. Az elrablás helyszínén vérnyomokat találtunk ami azt engedte feltételezni, hogy a lány életben van ugyan, de súlyosan megsérülhetett. Maxwellre nem alapozhattunk, hogy megfelelő ellátást ad neki, hiszen az eredeti szándékai eddig rejtve voltak előttünk.
Lysa újabb percet kér, Wheaton pedig kerülőt tesz, mert a forgalom beragadt az idefelé vezető úton. Az eddig fülsüketítő csendet végül egy autó motorjának zaja töri meg, ami nem a mi egységünkhöz tartozik és az eddig is szűkösre szabott időnk másodpercei sürgető tempót vesznek fel.
- Gomez elmenekül. Bemegyek! - ennyit mondok és bár hallom a fülemben visszaköszönő tiltakozás minden szavát, mégsem hallgatok a józan észre. A raktárépülethez érve csak az üres autót találom, az ajtóban pedig észreveszem Gomezt aki éppen kifelé tart, de meglátva engem újra visszafordul. Utána sietek, a lépcsőfordulóban majdnem sikerül is utolérnem, de aztán fájdalom nyíllal a tarkóm környékén és mielőtt elsötétülne előttem a világ, még látom a két összemosódó alakot akik elhagyják az épületet.
Andre fennhangon történő lecseszése olyan mintha apró késeket szurkálnának a fejembe. A mentőautó hátuljában ülök és sajgó homlokomat a tenyerem belsejébe passzírozom.
- Halkabban nem lehetne? - dörmögöm a feszültséggel telt levegőbe, majd lerázom magamról a segítséget. - Jól vagyok, tényleg. - mérgelődök, de már állok is fel, ám a hirtelen mozdulat megcáfolja kijelentésemet. Andre visszatessékel a mentő hátuljába és azzal búcsúztat el a helyszínről, hogyha nem vizsgáltatom ki magamat, másnap az asztalára is tehetem a felmondásomat.
A sürgősségi nem tesz jót most és nem is akarok itt lenni. Maxwell ki tudja merre járhat, Tamara holléte pedig még mindig ismeretlen. De bármennyire is jártatom ezen az agyamat, a fájdalom sugárzóan tör utat minden értelmes gondolatom között és megnehezíti a dolgomat.
Egy női hangra kapom fel a figyelmemet és tekintetemet annak forrására felemelve pislogok kettőt, hogy ki szólított a nevemen.
- Grace..ezer éve. - elveszem a kezemet a fejemről, hogy szembe tudjak nézni vele. Utoljára mikor is láttam? Gwen arcának vonásai még a nyomasztó fájdalmon keresztül is elviselhetetlenebbnek tűnnek. - Jó hogy te vagy itt, mert akkor alá tudod támasztani hogy kutya bajom és percek múlva ki is sétálhatok azon az ajtón. - mutatok fel, de aztán egy tisztább pillanatomban észreveszem, hogy a másik irányba van a bejárati ajtó.
- Nem. Ilyenkor nem jár valami jutalom is cserébe? - érdeklődöm, ha már kiérdemeltem ezt a címet. - Valami ökör leütött és azt mondták szükségem van még vizsgálatokra, de csak pár perc kell és minden oké lesz. Már csak kicsit sajog a fejem, szóval egy-két fájdalomcsillapítóval megdobsz és jók leszünk. - nagy hazugság, de majd otthon kipihenem. Ha úgy ütöttek volna meg, akkor ott is maradok, de mivel élek, így talán nincs nagy baj.  

Csak egy páciens, semmit több. Legalábbis ez az amit magamban ismételgetek, akárcsak épp imádkoznék, de ezúttal inkább igyekszem elhitetni magammal a dolgot. Mintha azzal, hogy ezerszer elhajtom magamban a mondatot, valósággá is válna a dolog. Pedig nem. Dominic nem csak egy páciens és akkor sem lesz az ha több százszor elismétlem azt. Őszintén szólva nem készültem fel erre a találkozóra, pedig lett volna rá már néhány hetem. Valójában már rég érdeklődnöm kellett volna nála, hiszen Gwen a barátnőm... volt. Igencsak nehezemre esik múlt időben gondolkodni vagy éppen beszélni róla, pedig azt hiszem éppen itt lenne az ideje, hogy elengedjem őt. És tulajdonképpen Domnak is pontosan ezt kellene tennie.
- Minden is összeszaladt mostanában. - Válaszolom valamiféle bocsánatkérés gyanánt. - De látom neked is... - Teszem hozzá, mert mi más is lenne jobb a hárításnál. Mert igen, szörnyen érzem magam amiért az elmúlt hónapok során tulajdonképpen teljesen eltűntem az életéből, mintha nem is léteztem volna. Pedig nem miatta teszem... vagyis pontosan miatta teszem. Mardos a hirtelen jött lelkiismeretfurdalás, szabályosan hülyén érzem magam, de még szerencse, hogy a színészkedés megy. Már amennyire. Mosolyt fel, szembe nem nézni, úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Aztán elfelejteni ezt az egészet. Elvégre nem tartozom neki semmivel, ugye? Nem az ő barátnője voltam...
- Ezt szerintem bárki alá tudná támasztani, nem kellek hozzá én. Persze ha tényleg úgy is van... - Nézek rá felvont szemöldökkel, remélem tudja, hogy amennyiben úgy ítélem meg, hogy nem úgy van, bizonyára nem fogok semmit sem alátámasztani. Nem csak azért mert az a munkám kárára is mehet, meg nem is csak azért mert eszméletlenül bűntudatom van már így is, de... valóban aggódok érte, még ha ezt kimutatni nem is épp tudom.
- Jutalom? - Kérdezek vissza kíváncsian, aztán a tálkára siklik a tekintetem, amelyikben egy kisebb tucatnyi cukorka van. Általában a gyerekeknek jár belőle, de ha jól sejtem kivételezhetek vele. Meg is ragadom a tálat és felé nyújtom azt egy pimaszkás mosollyal az arcomon. - Megfelel? - Még szerencse, hogy a humorom megmaradt a régi. Sőt, talán próbálok is humorral kompenzálni tulajdonképpen mindenért. Mert az nyilvánvaló lehet már mindkettőnk számára, hogy fogalmam sincs miként viszonyuljak hozzá.
- Szóval akkor te vagy az ápoló vagy én? - Kérdezek vissza ismét egekbe szökött szemöldökkel. Ismerem már őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, abszolút semmi kedve itt lenni és őszintén, szívesen nyitnám ki neki az ajtót, hogy minél kevesebb időt kelljen vele eltöltenem, de nem tehetem ezt meg. - Szédülés vagy hányinger? - Igyekszem komolyra váltani és egyben mielőbb túlesni ezen az egészen. - Esetleg látászavar? - Közben - miután már visszahelyeztem a cukorkás tálat a pultra -, előveszem a vérnyomás mérőt és jelzem neki a szándékom, mert bizony innen ki nem lép amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy jól lesz és nem esik össze az első sarkon.
- És ugye nem szándékozol ezután volán mögé ülni? - Mert akármi is van vele, kizárt dolog, hogy képes legyen vezetni ilyen állapotban. Nem tagadhatom, szörnyen fest.

Before and After

grace & dominic Life is full of surprises, isn't it?

Először felmerül bennem a gondolat, hogy a fejemre mért ütés súlya láttatja velem Gracet. Hisz akikkel ilyesmi baleset történik, azoknak számolniuk kell azzal a következménnyel is, mint a hallucináció és társai. De miért pont ő testesítené meg számomra ezt a valódinak tűnő képet? Még ha Gwennel szemeznék éppen akkor meg is érteném, mert a magam mögött hónapok másról sem szóltak, mint egy árny után kutatni, amiről azt se tudom hol keressem igazából. A megannyi majdnem ügy, amikor azt hittem a végén őt láthatom majd az ember agyára tud menni. Mintha szellemet kergetnék, miközben várom, hogy ő találjon meg engem.
Aztán tovább társalog velem és ahogy az agyam újra meg újra belekapaszkodik a felé irányuló információkba, úgy egyértelművé válik, hogy Grace itt van, én meg csak nehezen fogadom el ennek tényét. Ez a találkozás olyan nosztalgikus spirálba vet vissza, amire a mai nap folyamán nem számítottam és olyan eseményekre emlékeztet, melyek a feleségemhez kapcsolódnak. Gracet ő általa ismertem meg, de aztán valahogy a találkozások ritkább alkalmakká alakultak át, végül pedig emlékezetem szerint többé nem jelentkezett. És tudom jól, hogy néhány kapcsolat ennyire egyszerűen ér véget: az emberek eltávolodnak és kész. Mégis annyira hirtelen volt ez a váltás, amit a mai napig nem kérdőjeleztem meg, ám ez a véletlenül összehozott pillanat mégis erre késztet. Vagyis késztetne, ha nem érezném úgy, hogy a fejem szét akarja belülről feszíteni a koponyámat. Egy ponton tudom jól, hogy ezek a hazugságok melyekkel őt próbálom kábítani nem fognak segíteni, én meg addig nem mozdulok innen amíg ő rá nem bólint. Mindketten ismerjük az igazságot, hogy a hátam közepére sem kívánom a vizsgálatokat vagy ezt az elviselhetetlen szagot, amit a kórház jellemez, habár az utóbbi időben többször is megfordultam itt, mint amennyiszer ahhoz kedvem tartotta. Egy lőtt seb, aztán egy majdnem kartörés amikor utcai verekedésbe keveredtem pár alakkal, aztán most ez. A legtöbb elkerülhető lett volna, ha nincs bennem a kényszer, hogy saját káromra induljak meg Gwen megkeresésére és olyan alakokkal akasszam össze a bajszomat, akik nem szeretik a kérdéseket. Vagy a jelvényeseket. Nálam meg szerencsétlenségemre mindkettőből akadt.
Grace közben tovább beszél nekem, így megpróbálok inkább rá összpontosítani. És miközben szavai között bőszen kutatom azt az egyet, ami a zöld jelzéssel egyenlő, közben a felismerés terhe is utolér, amit végül a beletörődés követ. Ő nem fog innen elengedni, én meg nem mehetek addig vissza Tamarát keresni amíg ezt az egészet magam mögött nem tudhatom. Andre azzal a lendülettel rúgna is ki mielőtt kitekerte a nyakamat. Annyi ökörséget benyelt már csak mert a gyászidőszakomba voltam. Türelmes volt velem, sokszor elnéző és én ezzel háláljam meg? Vajon a csapat eközben mire jutott? Meglett az autó vagy Maxwell, esetleg a másik alak aki leütött? A telefonomat már egy ideje nem láttam és meglehet a helyszínen maradt, mert a zsebeim gyanúsan üresnek bizonyulnak. Dühít, hogy amíg ők valami hasznosat tesznek, én csak a lábaimat lógatom itt és az időt pocsékolom amelyből már eddig is kevéssel rendelkeztünk. Hol is tartunk most Tamara eltűnése óta? Megszámolni sincs merszem, mert csak még inkább maga alá kerítene a tétlenségemmel járó harag és nem akarom, hogy Grace jelenlétében csapódjon le.
Kettőt pislogok a kezembe nyomott cukor láttán, aztán íriszeimet újra az ismerős vonásokra emelem fel.
- Ez most komoly? Egy dinnyés cukor? - telik meg hitetlenkedéssel a hangom. - Manapság ennyivel szúrják ki a törzsvendégek szemét? - megcsóválom röviden a fejemet, de a tenyerembe zárom a kapott édességet mielőtt visszakövetelhetné azt. - Jó lesz. Legalább már ezért megéri lesérülni. - a zsebembe mélyesztem el a cukrot, aztán Gracet figyelem. Néhány kérdés már ott van a nyelvem hegyén és igen, talán egyikkel sem most kellene foglalkozni a kórház nyüzsgő sürgősségijén. Biztosan oka volt amiért nem kereste Gwendolynt, de az csak még inkább meglep, hogy az eltűnésével kapcsolatban sem érdeklődik. Mások oly szívesen tapostak bele két lábbal az érzéseimbe és tettek fel nem illendő kérdéseket, hogy már a kíváncsiság egyik formája sem tudna meglepni. Grace azonban hallgat és a vizsgálatokra szorítkozik. Értem én, ez itt a munkahelye és nem egy tea felett ücsörgünk valami társalgóban.
- Ez attól függ a válaszod mennyire lesz kedvemre. - makacskodok vele még egy keveset, de aztán sóhajtással jelzem: befejeztem. Innentől az övé a terep, mert akkor legalább gyorsabban túl leszünk rajta. És igaza van, közelében sem vagyok az ápolóknak. - Szédülés, pipa. Hányinger nem annyira. - vallom be, aztán a következő kérdésére lenézek a kezére. - Nem tudom, téged látlak élesen, de ha azt a pasast figyelem ott a sarokba akkor azzal a fejem nincs kibékülve. Bár ő is imbolyog, szóval franc se tudja. - bökök az említett irányba és inkább nem is erőltetem tovább a dolgot.
- Ha akarnék vezetni, se tudnék, mert a kocsim a helyszínen maradt. De nem, nem terveztem. - masszírozom át két ujjammal a homlokomat. Remélhetőleg valamelyikük hazavitte, mert nem hiányzik most hogy másik autót is vegyek. - Mi kell még? A közelgő agyvérzést is felírod vagy az már mások szakterülete? - biccentek a magával hozott papírhalmok felé.

Akarva-akaratlanul is felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon ki lesz riasztva akkor amikor bejelentik Lisa eltűnését? Amikor Qadir elrabolja az otthonából, kerüljön bármibe is. Nem hiszem, hogy Dominic lenne a szerencsés, ahhoz túl messze van Los Angeles, de mégis egy furcsa fintora az életnek, hogy pont ő sétált be ma ide. Hogy pont ismerek egy embert, aki egyébként könnyen rácsok mögé dughatna amiért elraboltatom a saját húgom. Vajon hány évre kerülhetek rácsok mögé ha kiderülne az igazság? Ha kiderülne, hogy miért adtam el a lelkem? Már a nyelvem hegyén is lenne a kérdés, de... nem. Az túl feltűnő lenne. Az olyan lenne, mintha konkrétan bevallanám a bűnöm neki. Már így is gyanús lehet a hirtelen eltűnésem. Az mennyire lesz majd gyanús mikor kiderül, hogy a húgom is eltűnt? Ebbe bele sem gondoltam eddig. Hirtelen fordulok is el a férfitól és kezdem el inkább a pulton lévő papírokat szuggerálni, mielőtt még megláthatná a hirtelen támadt pánikot az arcomon. Szükségem is van néhány másodpercre, hogy újra fel tudjam venni a maszkot és újra kisimult arccal tudjak felé fordulni, úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Legalábbis megpróbálni, de mindketten tudjuk, hogy ő sem hülye. Pontosan ezért is félek tőle.
Igyekszem is elterelni a figyelmét, némi viccelődéssel kompenzálni azt, hogy milyen egy szörnyeteg is vagyok. Műmosollyal az arcomon kínálom is hát cukorral. S bár mosolygom, a lelkem egy darabkája éppen a pokol tüzében ég, ezekben a pillanatokban is. Szinte már fizikai fájdalomként mardos a bűntudat, mindenért is, de... túl késő. Most már nem gondolhatom meg magam. Próbálok nem túlságosan belemenni semmiféle csevegésbe. Semmi olyanba ami esetlegesen visszatartaná őt attól, hogy tovább időzzön itt el, mint amennyit nagyon muszáj. Legszívesebben már sikoltozva menekülnék ki innen.
- Mert a rendőrségen mit kapnak a törzsvendégek? - Gondolom ők nem cukrot osztogatnak. Ez meg aztán burkoltan még a kérdésem is lehetne, hogy esetlegesen megtudjam mennyi jár emberrablásért. - Vagy inkább kérdezzem úgy, hogy "mennyit"? - Nézek fel rá ártatlan féloldalas mosollyal. Ennél rafináltabban aligha tehettem volna fel a kérdést.
- Ha gondolod majd hetente küldök neked cukorka csomagot, csak ígérd meg, hogy nem sérülsz többet le! - Mert nem, a cukorkáért abszolút nem éri meg lesérülni!. - Jobban kell vigyáznod magadra, Dom! - Teszem hozzá némileg komolyabban, ezzel remélhetőleg nem túlzottan Gwen-re emlékeztetve őt. De ha Gwen nincs, valakinek muszáj helyrerakni őt időről-időre. Nos, a körülmények miatt, nem szívesen vagyok én ez a személy, de ha más nincs... és a kialakult helyzeten már változtatni sem tudok, akkor legalább ennyit megteszek érte. Vagy inkább Gwenért.
A válaszára megcsóválom a fejem, de most először jelenik meg őszinte mosoly az arcomon. A makacssága még mindenképpen megvan, talán erősebb is, mint valaha.
- Akkor mond a pasasnak, hogy menjen haza, mert a végén még bent kell fogjalak. Gondolom nem szeretnél itt éjszakázni? - Aggodalmasan pillantok végig rajta, s bár orvos ugyan nem vagyok és ilyesmire felhatalmazásom sincs, de ha hívnék egy orvost, hogy nézze meg őt, tutira bent is fognák őt. Már csak a biztonság kedvéért is, elvégre egy - esélyesen - agyrázkódás, nem vicces dolog. Aztán amíg beszél, a karjára helyezem a vérnyomásmérőt.
- Tudsz hívni valakit aki hazavisz? - Ó könyörgöm, csak ne engem kérj meg, mert biztosan ott fogok sírva fakadni a képzeletbeli pasas mellett a sarokban.
- Az szerencsére másoké. De csak hogy tudd, agyvérzésre nem jár cukor! - Kacsintok rá, aztán ismét megkomolyodik némileg az arcom. - Ha nagyon szabályosan akarok eljárni, akkor most egy orvost kellene hívnom, aki esélyesen felügyelet alatt akarna tartani, agyrázkódás gyanújával, ami ellen ha jól sejtem foggal körömmel ellenkeznél. De! - Magyarázom a tényeket, meg egyben azt is, hogy itt most szívességet készülök tenni azzal, hogy nem tartom be a szabályokat. - De ha megígéred, hogy hazamész és pihenni fogsz minimum egy-két napot és nem is csinálsz semmi ostobaságot, akkor talán elkerülhetjük a dolgot... - Ha magáért nem is, de remélem, hogy miattam szót fog fogadni, csak nem akar bajba keríteni engem. - Megegyeztünk? - Teszem fel a nagy kérdést, amire remélem egy beleegyező választ kapok, aztán mindenki mehet a dolgára. Vagyis én a dolgomra, ő meg pihenni.

Before and After

grace & dominic Life is full of surprises, isn't it?

Igaz olykor kettőig nem látok, de azért sunyi módon azt figyelem merre tudnék megszökni, ha Grace úgy dönt kibérel nekem itt egy siralmas termet a saját testi épségem érdekében. Talán ha balra elindulok akkor kevésbé figyelnek fel rám, mintha a kórház folyosóján bolyonganék és keresném a kifelelé vezető utat. Mindezek a tervek viszont a háttérbe szorulnak, mert társaságom úgy tűnik nem kíván engem bedugni mindenféle gépekbe és kísérletezni rajtam amíg ki nem derülnek rejtett vagy éppen jól látható defektjeim. Pedig részben megérteném őt. Nem tudom mivel üthettek le, de ahhoz bőven elégnek bizonyult, hogy pár perc teljesen kiessen. Haragszom is épp ezért magamra, hisz figyelmetlen voltam. Várhattam volna az erősítésre, még ha ez egyet is jelentett volna azzal, hogy Maxwell meglép. Bár így is ugyanaz lett az eredmény, de legalább annyiban tudtam segíteni a többieknek, hogy az autó típusát, színét és a rendszámot elmondtam. A sofőrt sajnos nem figyelhettem meg, mert ő hátulról támadott rám. Azért reménykedem abban, hogy nélkülem is haladtak már az üggyel és mire kikerülök erről a helyről, addigra Tamara hollétéről is többet tudhatunk. Ám mivel annyira sok idő nem telt el a két esemény között, így ennek az esélye elég csekély.
Amíg én azon dilemmázok odakint hogyan zajlanak az események, az előttem lévő nőről sem feledkezem el, aki miatt újabb és másabb kérdések törnek utat bennem a felszínre. Fel is tenném őket, ha nem vonná el minden percben a figyelmemet valami mással. Hol éppen egy kérdéssel, hol meg az orrom alá dugott cukros tállal, amelyből kisebb hezitálások után aztán mégiscsak elcsenek egyet.
- A kevésbé rosszak néhány évet, akik pedig végképp nem viselkednek életfogytiglanit. - gondolkozok el ezen ajkamat enyhén lebiggyesztve közben. - Hozzánk nem azok járnak be, akiket a jó magaviseletért jutalmazunk. - teszem még hozzá és most el is mosolyodok egy rövid időre mellé. Fura is lenne. Hé, kiraboltál egy ékszerboltot? Itt egy maréknyi narancsos savanyú cukor, ami előrevetíti milyen lesz odabent az életed!
- Tudod Gracey, hogy ezt nem ígérhetem meg. És hazudni sem akarok neked. - veszem fel vele a szemkontaktust szavaim közben, hisz minek hülyíteném azzal, hogy nem fogok itt még egy-két alkalommal kikötni néhány besikerült harci sérülés miatt. Ameddig a terepen élem hétköznapjaim nagy részét, addig ez nagyjából elkerülhetetlen. - Azért tartogasd csak azt a cukorka-csomagot. Hátha a végén mindkettőnknek meglepetést okozok. - újabb mosoly követi szavaimat, és nem tudom, hogy ezt a hirtelen jókedélyem okozza vagy a sérült agyam, esetleg már a tétlenség miatti ideg húzza szét az ajkaimat, de mindegy is, ha külső szemlélőként annak a gesztusnak mutatkozik, aminek indult.
Miközben összefoglalom neki milyen állapotban is vagyok pontosan, a szavaira megelőlegezve válaszolva megingatom a fejemet.
- Kössz, de nem, bármennyire is értékelem az ajánlatod. - nincs szükségem itt egy szobára, csak az üres lakásra amire most különösen vágyok. Gwen után elviselhetetlen volt ott lenni, mert minden zug ő rá emlékeztetett. Az érintetlenül hagyott ruhái a szekrényben, a fürdőben lévő krémek és piperecuccok, a leheletnyit szétszórt sminkes kellékek a komód tetején a parfümje közelében. Amióta eltűnt nem voltam elég bátor ahhoz, hogy el is pakoljam ezeket. Mert mi van, ha egy nap visszatér és szüksége lesz rájuk?
Kérdésére elgondolkozom és röviden bólintok egyet.
- Ha kapok egy telefont akkor megoldom. Az enyém ki tudja merre van. - húzom kelletlen grimaszra ajkaimat, de a következő mondandójával egyből felkelti érdeklődésemet. Csak nem...? De aztán tovább mondja és lassan körvonalazódik is amit már az elején sejtettem. Most tényleg elmosolyodok és mellé hümmögök is egyet.
- Ami azt illeti ezt megígérhetem. Mármint a pihenést. - felelek őszintén, majd a megegyezést lepecsételő megegyezésemet nem a szokásos kézfogással intézem el. Helyette lemászok az ágyról, aztán a tálból kiemelek egy cukrot és elé tartva nyújtom át neki.
- Megegyeztünk! - jelentem ki amikor átveszi tőlem, aztán körülnézek nehogy itt hagyjam bármelyik cuccomat. - Jó volt látni, Gracey! - köszönök el tőle ezzel, de aztán két lépés után vissza is fordulok, majd mutatóujjamat feltartom.
- A telefon. Hívhatnék akkor valakit?
Hát igen, én sem lehetek mindig 100%-os.

Tamara ügye végül sikerrel zárult. A lány előkerült, Maxwell meg a cinkosa rácsok mögé, én pedig a kispadról tapsikolva nézhettem végig. Most mondjam azt, hogy voltam már ilyen helyzetben? Attól még nem a kedvenc időtöltésem.
Ami viszont nem hagyott nyugodni az Grace viselkedése, így amig az asztalhoz lettem szögezve, ki is használtam az adandó alkalmat. Andre egy idő után látni fogja a keresési előzményeimet, hisz szükségünk van a belépési kódunkra és a nevünkre, hogy bárkit is leellenőrizzünk, de majd kitalálok valamit, ha ez felmerül.
Nem is kell sokat kutatnom ahhoz, hogy néhány plusz információ szembe jöjjön velem és a szemöldököm feljebb ugorjon az olvasott információk miatt. Aztán minél mélyebben mászok bele, annál gyanúsabbá válik minden.
Az éppen böngészett ablakot bezárom, majd kijelentkezek és felállok az asztalomtól.
- Andre, utána kell néznem valaminek. Ha beérkezik egy ügy, hívj! - már várom a sorozatos érdeklődést, de végül csak egy rosszalló hümmögés jár nekem jutalomként.
A kocsiba ülve hajtok a felírt címre, de magam sem értem mit keresek itt vagy mit várok ettől a találkozástól.
A lépcsőn kocogok fel a bejárati ajtóig és azzal a lendülettel be is csengetek, egy karommal meg megtámaszkodok a falon, de szólásra már csak akkor nyitom a számat amikor kinyílik az ajtó és Grace jelenik meg előttem.
- Elárulod mégis mi a fenét műveltél?

Hümmögve nézek oldalra a válasza hallatán. Valójában semmi újat nem mond, semmi olyat amit ne tudnék, most mégis egyenesen bepánikolok a szavainak köszönhetően. Vajon én melyik csapatot erősíteném? A néhány évet vagy inkább az életfogytiglanit? Fogalmam sincs, de őszintén szólva nem is akarom megtudni, inkább csak reménykedem abban, hogy védelemben fogok részesülni Qadirtól. Megígérte, hogy megvéd, nekem meg bíznom kell benne. Ez az egyetlen esélyem, nem hagyhatom, hogy máris elgyengüljek és az első adandó alkalommal szépen kihasaljak Dominic előtt. Grace, szedd össze magad!
- Tudom-tudom! - Válaszolom megadóan. Jól tudom, hogy ilyesmit nem ígérhet meg, valójában nem is várom tőle. Ha valamit elvárok akkor az az lenne, hogy ne becézzen Gracey-nek, ám most mégis igyekszem elengedni azt a fülem mellett, csak egy mindent eláruló nemtetszésemet kifejező pillantást kap rá válaszul.
- Sejtettem. - Van egy olyan érzésem, hogy fel is rúgna ha megpróbálnám őt bent tartani. Szerencséjére jelen esetben mindkettőnk érdeke az, hogy ő mielőbb elhúzzon innen. Minél messzebb a kórháztól és tőlem, annál jobb. És bár szívesen bájcsevegnék vele, tudom, hogy nem tehetem. Szívesen érdeklődnék a nyomozás felől, felőle is, ám tisztában vagyok azzal, hogy nem tenne jót a társalgásunk. Így aztán igyekszem mihamarabb a munkámat végezni és úgy tenni, mintha egyszerűen csak sűrű lenne az este és nincs időm rá, meg a magánéletre. Ez a legjobb és egyben legokosabb amit tehetek. - Rendben. Felírok néhány erősebb fájdalomcsillapítót, hat óránként szedheted, de csak amíg tényleg szükséges. Nem akarjuk, hogy ráfüggj! - És bár az orvosságok felírása általában nem az én dolgom lenne, szerencsére egyszerűbb gyógyszereket, mint amilyen egy fájdalomcsillapító is, még én is felírhatok. Aztán ahogy felnézek újra a papírról és meglátom ahogy Dominic cukrot nyújt felém, először értetlenül nézek rá. - Az nem hiszem, hogy az ápolóknak van. - Nevetek fel, de amolyan "egye fene" alapon elveszem tőle és én magam is a zsebembe süllyesztem a dinnyés cukorkát.
- Ha nem felejted el ezt a Gracey-t, legközelebb én magam beszélem rá az orvost, hogy bent tartson! - Horkanok fel hitetlenkedve, ugyanakkor ott bujkál egy mosoly a szám sarkában. Milyen pofátlan! Mégis jót mosolygok rajta magamban. Aztán már mennék is nyitni az ajtót neki mikor meghallom a kérdését. - Hogy mi? - Értetlenkedve pillantok vissza rá. - Ja... persze! - Esik le hamar, majd ismét a zsebembe kezdek kotorászni, hogy kihúzzam onnan a telefonokat. Ügyelek arra, hogy még véletlenül sem a rossz készüléket nyújtsam át neki. Még csak az kellene! Mehetnék is azonnal kiásni a síromat.

Álmosan pillantok fel az ajtóra a csengő hallatán, nem számítottam vendégre. Legutóbb amikor hívatlan vendégeim voltak, nem lett túl jó vége, így aztán szabályosan gyomorideggel a hasamban közelítem meg a bejárati ajtót. Már azután, hogy Lucy-t a hálóba zárom, nem szeretném, hogy újra megmérgezzék őt... vagy rosszabb. Bele sem merek gondolni, hogy ki lenne képes megölni egy ártatlan kutyát, de semmit sem bízok ezek után a véletlenre. Aztán ahogy végül kinyitom az ajtót és Dominicot pillantom meg, a hirtelen meglepetéstől még a szemeim is elkerekednek. Majd pedig - ha ez lehetséges - akkor tovább kerekednek a kérdése hallatán, ami ezúttal cseppet sem tűnik barátságosnak. Mi a...?  
- Dominic? Mit keresel itt? - Értetlenül meredek rá. Értetlenül és kifejezetten rémülten, legszívesebben azonnal rá is csapnám az ajtót, de nem tehetem. Vagyis megtehetem, de mindketten tudjuk, hogy azzal nem mennék sokra. Már ha nem sikerülne neki megakadályoznia az ajtó csukódását, akkor könnyedén rúghatja is ki azt. És tartóztat le? A francba! Ez nem jó. Ez nagyon nem jó. Vajon mit tudhat? Hogyan?
- Hogy érted, hogy mit műveltem? Semmit?- Próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám miről van szó... még mindig jó színész vagyok. De legalábbis jó színész lennék, ha nem kezdenék el szabályosan rettegni és remegni... tőle. Ha nem uralkodna el rajtam a pánik. - Figyelj! Most nem érek rá. Mennem kell... dolgozni. - Leszámítva a tényt, hogy éjszakás voltam és kurvára nem kell mennem, de ha ezen múlik lehúzok még pár műszakot csak hogy ne kelljen vele beszélgetnem. - Mi lenne ha visszajönnél máskor? - Nyelek egyet és magamra erőltetek egy mosolyt is miközben elkezdem lassan becsukni az ajtót az orrára, reménykedve abban, hogy beveszi ezt a marhaságot és ténylegesen visszajön máskor. Máskor amikor már esélyesen felkészültebb leszek erre a beszélgetésre.

Before and After

grace & dominic Life is full of surprises, isn't it?

A balesetem első napjához képest kezdtem újra emberi önmagam lenni. Ahogyan azt a kórházban Gracenek is megígértem, figyeltem a pihenési időm elnyújtására és a fájdalomcsillapítókat is csak az előírás szerint szedtem. Most az egyszer nem volt kedvem megmakacsolni magamat, mert a nagyobb célra koncentráltam. Az pedig nem mást jelentett minthogy minél előbb összeszedem magamat, annál előbb fog Andre is rábólintani a munka folytatására. Nem bírtam ezt az egy helyben toporgást vagy a bezártságot a lakásom falai közé. Az elmúlt egy évben a munka volt az, ami egy kicsit is megkönnyítette az életemet, hiszen mindig volt egy egy eltűnt személy, akinek az élete prioritást élvezetett az én nyomorúságomnál. Tudtam miképpen viselkedek amikor nem foglalom le magamat és örömmel tettem is róla, hogy ez mások problémája is legyen, nem csak az enyém. Valakinek időre van szüksége, kikapcsolódásra amikor az életében történik valami rossz, nekem arra hogy ne legyen még időm se a magánéletemre koncentrálni. Néha bevált, valamikor meg kevésbé. Egyes dolgok tudatát nem ilyen egyszerű csak lerázni.
Amióta viszont összefutottam a kórházban Grace-el, azóta sokszor azon kaptam magamat, hogy próbálom felidézni ismeretségünk hirtelen megszakadását. Az okokat keresem, de bármennyire is túráztatom az agyamat, azok egyszerűen nem akarnak a felszínre törni. Bevallom a feleségem volt az, akivel jobban tartották a kapcsolatot, de ettől még nem volt előttem titok, hogy Gwennnek fontos volt az a kapocs ami Grace és közte alakult ki. Aztán mintha ezt az eddig értékesnek tartott szálat valami egyik pillanatról a másikra elvágta volna és Gwen sem beszélt róla többet. Akkoriban ő csak annyit mondott, hogy Grace elfoglalt és jelentkezik, ha majd úgy lesz rá ideje. A feleségemnek megvolt az a tulajdonsága, hogy türelemmel és megértéssel fordult mások felé, tartson az bármeddig is. Természetesen ez csak azokkal működött, akiket igazán közel is engedett magához. Vele ellentétben én nem voltam ennyire higgadt, ha valamire várakoznom kellett, de ő róla még én is tudtam, hogy annyi időt adna Gracenek, amennyire csak szüksége van. Ő viszont nem jelentkezett többé és Gwen sem hozta fel. Bevallom akkoriban túl egyszerűen záródott le ez mindkettőnkben, de a kórház óta úgy éreztem valami hiányzik ebből a sztoriból, és minél jobban ártottam bele magamat régi ismeretségünk magánéletébe, annál inkább kezdett bebizonyosodni a gyanúm. Nem vagyok az a típus, aki azon pörög kivel mi történik. Én sem szeretném, ha ajtóstól törnének be az életembe, így én sem tettem sosem. A munkán kívül természetesen, de azok egészen más körülmények. Úgy voltam vele, hogy ha valami nem tartozik rám, akkor nem is érdekel.
Grace most úgy tűnik kivételt képez ez alól.
Nem tudom, hogy Gwen miatt történik ez vagy a saját akaratom hajt, de valami egészen erősen ösztönzött arra, hogy végül kocsiba szálljak és felkeressem őt, holott a kihagyott hónapok és a kapcsolatunk természetének fényében túl sok jogom nincs is erre.
Az ajtóból a kómás arckifejezése köszön vissza, ami gyorsan fordul át meglepettségbe a váratlan betoppanásom miatt. Arra viszont nem kell sokat várnom, hogy újra a nyúlcipő felhúzására készüljön és már mentené és ki magát az ajtó becsukásával, mire csak azzal reagálok, hogy tenyeremet erősebben az ajtóra tapasztom, ezzel megakadályozva a további mozdulatot.
- Remek. Akkor öt perced máris van rám az életedből. Más nem, hát megvárlak és beviszlek dolgozni. Közben meg beszélgethetünk is. - mosolygok le rá, majd betolakodok mellette a házba. Tudja ő is, hogy sosem bántanám őt és nem is ezzel a szándékkal érkeztem, csak a tisztánlátás végett. - Ha meg késésben leszel, ígérem kapcsolok szirénát. - teszem hozzá mellékesen, hogy itt ez a kifogás megbukott.
Időközben tekintetem végigfut a lakásának szerkezetén, majd visszakanyarodik rá.
- Tudod Gwen igazán kedvelt téged. Nem egy beszélgetésünk telt el azzal, hogy Grace így, Grace úgy és őszinte volt az öröm arcán amikor rólad mesélt. Épp ezért érintett mindkettőnket furán amikor egyszer csak felszívódtál mindenféle magyarázat nélkül. - kezdek bele, majd teszek egy lépést beljebb a lakásba. - Ő persze az elfoglaltságodnak és annak tudta be, hogy elsodort titeket az élet, de aztán mióta találkoztunk nem hagyott nyugodni ez a tudat. Mégis mi okod lett volna így eltűnni? - arckifejezésem tükrözi kérdő hangszínemet, aztán ki is térek ittlétem okára.
- Megadom az esélyt, hogy őszinte legyél velem ezzel kapcsolatban, de ha így nem megy, örömmel kitöltöm én ezeket a hiányos részleteket. - kijelentésem közben tartom vele a szemkontaktust, majd figyelmeztetésem jeleként mutatóujjamat feltartom. - És nem akarom  azt hallani, hogy nem tudod miről beszélek, mert azzal már elkéstél. - jegyzem meg még, majd türelmemet kifejezve végül befogom a számat.

Annyiszor kívántam már életem során, hogy bárcsak normális életem lehetne. Olyan életem amilyen a világon a legtöbb embernek megadatik, amelyben semmi mással nem kell foglalkoznom csak azzal, hogy munkába menjek, gyereket szüljek, feleség legyek és a legnagyobb bajom legyen, hogy lázasan is be kell mennem lenyomni egy műszakot. Annyiszor kívánom, hogy bárcsak ne is tudnék mindarról ami a világban folyik. Aztán mégis a legtöbb esetben rá kell jönnöm, hogy az unalmas lenne. Hiába akarok kiszakadni az illegális világból és úgy tenni, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Én ebben nőttem fel és sajnálatos módon nagyon is hozzá vagyok szokva. Olyannyira, hogy már-már hiányzik az életemből amikor nincs ott. Amikor nincs valami extra, valami izgalom. Hát most megkapom az extrát is meg az izgalmat is és máris könyörögni kezdek azért a bizonyos normális életért. Semmi sem lesz jó, soha! Soha nem fogok tudni beilleszkedni egyik világba sem, mert valójában egyiket sem akarom... vagyis mindkettőt akarom, de egyik ugyebár nem fér meg a másik mellett. Máskor meg egyik nem működik a másik nélkül. Vajon milyen életem lesz a börtönben? Van egy olyan érzésem, hogy vissza fogom még sírni ezt a döntésképtelenséget.
Próbálok higgadt maradni, ám mégis remegő kézzel kezdem el tolni az ajtót, reménykedve abban, hogy ráhagyja majd, bármit is akart. Nem, nem hagyja rá. Nem csak hogy nem hagyja rá és megállít abban, hogy becsukjam az ajtót, de ellen is tol, majd pedig be is engedi magát. Nagyszerű! Ez betörésnek minősül, tudja egyáltalán?!
- Arra semmi szükség. - Rázom meg a fejem, még csak az kellene, hogy beüljek mellé egy autóba. A végén még a kórház helyett egy erdőben kötünk ki. S bár nem gondolom... vagyis gondoltam volna róla, hogy bántana, most mégis elfog a félelem. Nem tűnik ez az egész jó ötletnek. Amikor végül besétál a lakásba és beszélni kezd, én hamar rájövök, hogy vesztettem és nem fogja elhagyni az otthonomat, mindegy, hogy milyen szépen kérném is őt. Így aztán megadva magam csukom be az ajtót és fordulok felé.
A szívem a torkomban dobog, a végtagjaim remegni kezdenek, irtózatos félelem fog el, fogalmam sincs mit mondok neki. Hogyan magyarázom ki magam? Érzem ahogy lassan teljesen elfog a pánik, végül inkább neki is dőlök a már csukott ajtónak, még mielőtt összeesnék itt helyben, de közben arra is rájövök, hogy fogalmam sincs, hogy miről beszél. Először magam sem tudom, hogy azért nem értem mert képtelen vagyok koncentrálni és örülök, hogy még nem ájultam el, vagy mert tényleg nem értem, hogy mit akar. Azt hittem a bandáról meg Qadirról lesz szó... Azt hittem rájött, hogy mit tervezek vagy mit tettem? Miről beszél? Gwen? Értetlenül meredek rá, egyre jobban csak összezavarodom... most ezzel mit kezdjek?  
- Nem értem ez most hogy jön ide... - Kezdek bele és őszintén szólva tényleg nem tudom most mit vár tőlem. Most komolyan csak eljátssza a sértettet amiért eltűntem a felesége életéből? Ennyi az egész? Jó, persze, nem szép, de... megesik az ilyesmi. Bűntudatom is van miatta főleg, hogy már bocsánatot sem tudok tőle kérni emiatt, de ezzel nekem kell együtt élnem, nem neki. - Akármilyen hihetetlen is, de igen... az embereknek közbejöhetnek dolgok az életükben. Nem hiszem, hogy szükségem lenne egy okra. - Lassan kezdi valamiféle harag átvenni a pánik helyét. Nem gondoltam, hogy magyarázattal kell szolgálnom neki tulajdonképpen bármiért is a múltamból. De nyilvánvaló, hogy ezt ő máshogy gondolja. Betrappol ide, mintha joga lenne hozzá, pedig nincs! Követelőzik olyasmiről amihez meg főleg nincs köze! Hát ennyire megőrült volna? Egyszerűen csak beleőrült Gwen eltűnésébe és mostmár bűnbakokat keres?  
- Jézusom, mi az ördög ütött beléd?! - Szólalok fel lázadással a hangomban, néhány fokkal magasabb hangskálát megütve. - Őszinte? Szeretnéd megnézni, hogy mennyi munkám volt az elmúlt másfél évben és mennyit túlóráztam azért, hogy fizetni tudjam ezt a kicseszett lakást, vagy mi? - Mert akár hiszi, akár nem, de nem mindenkinek tesznek mindent a feneke alá a szülei. Még akkor sem ha az én szüleim bőven megtehetnék, hogy kisegítenek... nem mintha elfogadnám a "segítséget", amit egyébként sem ingyen adnának. Aztán ahogy őt nézem, hirtelen leesik, hogy mit csinál. Legalábbis elkezdem értelmezni a viselkedést... - Te most meggyanúsítasz valamivel? - Van egy olyan érzésem, hogy ennek semmi köze a bandához, sem pedig az alkuhoz amit Qadirral kötöttem. Valami egészen más van a dolgok mögött. Eskü vagy két szívinfarktust kihordtam itt lábon az elmúlt két perc leforgása alatt, nem tudom, hogy mennyihez van még erőm.

Before and After

grace & dominic Life is full of surprises, isn't it?

Sosem ismertem az igazi szüleimet, hisz amióta az eszemet tudtam azóta nevelőotthonok és nevelőszülők között ingáztam. Akkori viselkedésemet többnyire a visszahúzódás jellemezte és néhányan nehezen élték meg, hogy nem voltam egyből nyitott csak mert kiválasztottak a többiek közül. Időnként előfordult, hogy a közös szobáinkból ahova négy-öt fős csoportokként pakoltak össze minket, egy-egy gyerek kiesett, de helyére szinte órák kérdése alatt került másik. Valakik sikeresen találtak maguknak családot, valakik meg kevésbé. Én úgy éreztem az utóbbi kategóriát erősítettem, amíg egy nap meg nem ismertem Connor és Esther Reynoldsot. Mellettük megismertem a türelem fogalmát, hisz ők maguk is így viselkedtek velem szemben. Nem hibáztattak amiért nem örültem egyből mindennek és azért sem, ha éppen egyedüllétre vágytam. Időt kaptam tőlük és ezzel végül áttörést értek el.
Pár hónap leforgása alatt mellém még másik két fiatalabb gyerek is társult. Sloan és Klaus. A család fogalma velük nyert értelmet számomra, de ahogyan a felnőttkor elért minket, úgy az addig szoros egységet mutató kapcsolatunk végül elsodort minket egymástól. Utánuk Gwen volt a családom és a legfőbb bizalmasom. A munkánk egy kalap alá volt vehető, de mégis rengeteg időt töltöttünk külön a másiktól. Ez nem jelentett egyet azzal, hogy ne ő lett volna a legfontosabb személy az életemben és mikor beütött a baj, akkor meglepetten tapasztaltam mennyire kell ezt bizonygatnom a környezetemnek. Tény és való, hogy voltak súrlódások a házasságunk során, de erős túlzásnak éreztem azt ahogyan ezeket a nüánsznyi tökéletlenségeket felnagyítottak és próbálták megmérgezni még a szép emlékeket is. Az eltűnését követő hetek frusztrálóak voltak. Mintha annak ténye, hogy bűnösnek hittek megtelepedett volna a vállamon és egyre szorosabban kapaszkodva sziporkázta volna el az összes energiámat. Az ellenem felhozott semmit sem érő bizonyítékok, az állandó vádaskodás és a közös életünk teljes felforgatása. Az őrsön bent töltött órák után már csak éjszaka tértem haza és hajnali háromig a kutatásuk után hagyott káoszt takarítottam. Ha mentálisan nem állunk befolyás alatt, akkor tudatában vagyunk a tetteinknek. Én tisztában voltam azzal, hogy nem tudtam volna ártani Wendynek, de az utolsó szétrángatott dossziék egybegyűjtése közben egy percre megingott a magamba vetett bizalmam. Valóban bűnös lennék csak én nem látom a miérteket? Az ezt követő napok pedig csak még jobban erősítették bennem ezt a baromságot. Úgy éreztem senki nem hisz nekem és csak akkor tudom az ellenkezőjét bebizonyítani, ha megtalálom Őt. Talán életem egyik olyan döntése volt amit ha végig gondoltam akkor tisztán körvonalazódott előttem hova vezet majd mindez. Tudtam ugyanis, hogy ha ennek a remény összefogta ösvénynek nekivágok, akkor onnan sosem térek vissza ahhoz az emberhez, aki voltam.
Grace visszakérdezését hallgatva újra magával ragad az a bizonytalan érzés. Megőrültem volna? Volt rá precedens nem egy-két alkalommal, amikor annyira hajtottam egy gyenge bizonyítékot csak mert hittem annak sikerességében, hogy a végén teljesen kifordultam önmagamból. Vele is most ezt művelném? De aztán eszembe jutnak a róla szóló információk és tudatalatt megrázom magamat. Most tisztább vagyok, mint valaha és a feltett kérdéseimet sem az agyamat bekebelezni készülő őrület formálta.
- Nem szeretném, mert ezt a részét még el is hiszem neked. - reagálok kérdésére, aztán sóhajtok egy rövidet mielőtt folytathatnám. - Azt viszont már nem, hogy ez volt az oka amiért teljesen elvágtál velünk mindenféle kommunikációt. - itt elhallgatok egy kis időre, majd megrázom a fejemet.
- Lenne indokom gyanúsítani valamivel? - dobom vissza neki a kérdést. - De nem ez történt. Ha így lenne, ez a beszélgetés egészen más körülmények között zajlana. - hívom fel erre a figyelmét, de tudom hogy ezzel még mindig csak körül járjuk a témát. Én nem konkretizálok, ő meg magától nem fog vallani. Patthelyzet, szépen mondva.
- Utánad néztem, Grace. - jelentem ki, hisz minek tagadni? Nevezzük szakmai ártalomnak, hogy ha valami gyanakvásra ad okot, akkor annak utánajárok. Akkoriban ezt nem tettem meg és úgy éreztem valami elkerülte a figyelmemet. Most nem követem el ugyanazt a hibát. - És mielőtt a torkomnak ugranál, szükségesnek éreztem, hisz nem egy esettel futottam már össze ami hasonló sémán alapult, mint a tiéd. Szóval még egyszer felteszem a kérdést. Van valami amit el szeretnél mondani nekem? - adom meg neki újra az esélyt mielőtt én sorolnám fel az általam összerakott kirakós darabkáit. Mert csinálhatjuk így is. Én szívesen belemegyek a magam által teóriákba és talán ezek után még az is előfordulhat, hogy hiszek is neki. Vagy sem. Az meg mondjuk úgy, hogy a rosszabbik eset.

Egyre jobban és jobban pánikolni kezdek, mert egyszerűen nem látok egy olyan végkimenetelt ennek a beszélgetésnek, ami számomra jót jelenthet. Érzem, hogy ennek nem lesz jó vége, holott fogalmam sincs pontosan mit is deríthetett ki rólam. Elvégre semmi olyat még nem tettem amiért valóban így kellene, hogy rám nézzen. Már azon kívül, hogy ostoba módon belekevertem a feleségét olyasmibe, amibe nem kellett volna. Nem hiába van olyan bűntudatom azóta, hogy elvágtam velük a kapcsolatot. S bár elvágtam a kapcsolatot és szóltam Gwennek is, hogy álljon le mindennel, nem elképzelhetetlen, hogy az eltűnése köthető hozzám. Vagy legalábbis a családomhoz, még annak ellenére is, hogy apám azt mondta, nem volt benne a keze. Nem hittem neki, de nagyon hinni akartam neki. Esélyes, hogy Gwen soha nem állt le, a figyelmeztetés ellenére sem és ennek végül meg is itta a levét. De az is esélyes, hogy teljesen más van a dolgok mögött és csak a lelkiismeretem beszél belőlem, meg az, hogy most Dominic a frászt hozza rám.  
- A kapcsolatod a feleségeddel nem rám tartozik, de nem gondolod, hogy az ő dolga lett volna elmondania, hogy miért szakadt meg a kapcsolatunk? - Hárítok, mert mi mást is tehetnék egy ilyen szituációban. Nem szép dolog egy olyan személyre hárítani, aki valószínűleg már soha a büdös életben nem fog előkerülni, dehát pontosan ezt is használom most ki, szánt szándékkal. Hadd ne kelljen elmondanom neki! Nem akarom meggyanúsítani őt azzal, hogy esetlegesen a saját háza környékén kellene előbb szétnéznie, mert tudom, hogy elég fájdalomban volt része az elmúlt év során, de mentenem kell a menthetőt. Sajnálom! - Először nézz szét a saját házad tájékán és utána mutogass ujjal mások felé! - Vágom végül oda némileg ingerülten és teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy ez övön aluli volt, mégis... muszáj volt. Nem kérdezősködhet, én pedig nem válaszolhatok, tehát muszáj megfordítanom a dolgokat.
- Mi az, hogy utánam néztél?! - A hangom ismét néhány skálával magasabb hangot üt meg, a felháborodás csak úgy süt a szavaimból, miközben lábaim szinte földbe gyökereznek és csak elkerekedett szemekkel nézek fel rá. Mi a...?! Ez meg mi az francot jelent? Mit tudhatott meg rólam? Tehet egyáltalán ilyet? Kétlem, hogy csak úgy utánanézhet bárkinek. Aztán... lehet, hogy igen. Ez nem segít most, egyszerűen halvány fogalmam sincs, hogy mi lehet rólam a rendszerben, vagy éppen mi lehet a családomról. Sokkal könnyebb lenne ha tudnám mit tudott meg azzal, hogy utánam nézett. - Hasonló sémán alapuló esetek? Miről beszélsz most komolyan? - Tudom mit csinál. Rá akar szedni arra, hogy én magam áruljak el mindent, miközben esélyesen semmit sem tud rólam... vagy jóval kevesebbet, mint az jelenleg a fejemben van. Fogalmam sincs mit kezdjek vele!
- Nem tudom mit akarsz hallani. Nem vagyok egy mintapolgár, soha nem is leszek az, de van egy olyan érzésem, hogy most olyasmit próbálsz kiszedni belőlem, amit még én magam sem tudok. - Veszek egy mély levegőt, muszáj elhinnem, hogy csak blöfföl és valójában semmit sem tud. - Nem jöhetsz ide, törhetsz rám és kezdhetsz el gyanúsítgatni csak így! - Mindketten tudjuk, hogy ennek más módja lenne. - Megijesztesz, szóval kérlek menj el! - Könyörögve nézek rá, miközben el is állok az ajtóból, hogy ha észhez tér akkor használni tudja azt. Nagyon szeretném, hogy most észhez térjen és elhagyja a lakásom, ugyanakkor jól tudom, hogy esélyesen legközelebb valamiféle papírral jöhet ide, hogy valóban más körülmények között folytatódjon ez a beszélgetés. Esélyesen kénytelen lennék segítséget kérni, az pedig valószínűleg az ő vesztét is jelentené, amit nagyon nem szeretnék, de ha nem hagy más választást nekem, nem tehetek mást.

Before and After

grace & dominic Life is full of surprises, isn't it?

Aki kívülről szemlélné a helyzetünket azt hihetné, hogy valami bajom van a nővel, de közel sincs így. Grace egy olyan időszakra emlékeztet, amikor még minden rendben volt. Még ha nem is teljesen, de jobb ennél. Ahol nem voltam bűnözőként elkönyvelve és nem nyomta annak a terhe a vállamat, hogy egy szellemet kergessek. Nem tudom mások hogyan csinálják ezt. Hogyan nem őrülnek bele ebbe a bizonytalanságba, ami minden ébredés előtt ott vár és cselekvésre késztet. Hol az a pont ahol az ember egyszerűen csak feladja és kész? Mert ami engem illet, én sosem tudtam. Andre az elmúlt hónapokban néhány szórólapot a kezembe nyomott ahol a segítő csoportokat reklámozták az ilyen esetekre. Sosem próbáltam ki egyiket sem. És nem azért, mert nem hinnék abban, hogy ez segítőkész lehet, egyszerűen csak nem nekem. Mi értelme lenne csendben ülnöm és befogadnom mások fájdalmát amikor az enyémmel sem tudtam eddig megbirkózni? Az én módszerem ennél drasztikusabb utakra vitt, amit a folyamatos kutatás a válaszok után jellemzett. Ahol egy pillanatnyi sikerélmény ütötte fel a fejét, ott a másik percben a valóság kegyetlenül lerombolta azt. Így amikor Gracet látom, akkor felrémlenek előttem a nevéhez fűződő információk és összezavaró egyveleget alkotnak a róla maradt emlékeimmel. Megvan a magam gondolata erről és mégis nem én akarok az lenni, aki kimondja ezt.
Ahhoz, hogy a kettőnk ismeretségére hivatkozzak éppenséggel elengedhetetlen Gwen belekeverése. Ő volt a közös kapocs, szóval amikor felhozom őt az sem véletlen. Mi Grace-el sosem töltöttünk együtt külön időt amihez ebben a helyzetben visszanyúlhatnék. A válasza mégis megakaszt egy pillanatra mielőtt megcsóválhatnám a fejemet.
- Oh, megtenném én, de éppenséggel ha nem vetted volna észre erre most nincs lehetőségem. - nem túl őszinte az arcomra költözött mosoly, de hogyan reagálhatnék erre? Annyi kérdésem lenne hozzá még, főleg azok után amiket hajlandóak voltak velem megosztani Gwen kollégái. Annyit viszont elárultak, hogy bármin is dolgozott Gwen, arról ők sem tudtak több információt, csakhogy az utóbbi időben nagyon el volt veszve a gondolataiba melyet én is észrevettem. Akkor azt mondta csak a munka, csak egy újabb ügy és nem beszélhet róla, de hát ezt én is tudom jól. Néha olyan érzésem van, hogy én sem ismertem azt a nőt teljesen akivel összekötöttem az életemet. Az ittlétem is egy ilyen silány próbálkozás eredménye lenne, ahol Gracetől várom a válaszokat? Hátha a háttérben ő többet tudhat, mint én vagy az akkor megszakadt kapcsolatuk igazából sosem ért teljesen véget csak nem verték nagy dobra.
Gondolatban megrázom a fejemet, mert tudom hogy nem erről van szó. Azért jöttem el hozzá, hogy róla szerezzek meg olyan válaszokat amik aggasztónak hatottak számomra. Mégis úgy tűnik ez nehezebb lesz, mint kezdetben gondoltam. Most mondjam azt, hogy ez csak még inkább alátámasztja a gyanakvásomat? Mert csak egy nyomorult megerősítés kellene tőle, de teszi a hülyét és úgy csinál, mint akinek fogalma sincsen miről hadoválok itt.
- A francokat nem tudod, Grace! - emelem fel egy kicsit a hangomat, de végül csak megrázom a fejemet. Ezzel nem megyünk így semmire, hisz napokig kerülgethetnénk a témát, akkor se mondana senki semmi konkrétat. Így mivel amúgy is kitessékel a következő pillanatban, ezt végszónak veszem a részéről.
- Rendben, már itt sem vagyok. - tartom fel két kezemet védekezően, hogy ezzel jelezzem: eszemben sincs a szívinfarktust hozni rá.
- De egy valamit jegyezz meg. Nem tudom mibe keveredtél bele és ha nem akarod elmondani, legyen. Azt viszont egy percig se gondold, hogy én majd ennyiben hagyom majd az egészet. - figyelmeztetem őt, amit szorosan követ a folytatás is. - Valamit eltitkolsz és addig nem fogok leállni amíg ki nem derítem mit. És ha te nem segítesz, hát én magam fogom megkeresni azokat a válaszokat, de akkor már nem tudok semmit tenni, hogy elkerüld a következményeket. - tartom vele továbbra is a szemkontaktust, aztán a kilincshez nyúlok és csak résnyire nyitom ki az ajtót. Még a végén ő maga fogja kihívni rám a rendőröket és a korábban rám pakolt vádak után szerintem alig várják, hogy legyen okuk börtönbe dugni. Maradjunk annyiban, hogy akadnak még olyanok most is, akik bevették ezt az egész megöltem a feleségemet dumát. Az ilyenek még az orruk előtt lévő és megcáfolhatatlan bizonyítékok után sem fognak másképp vélekedni rólam. De elviselem, nem fogok ellenük hadakozni, viszont még több okot sem kívánok nekik adni amivel örömujjongásba kezdhetnének a megvagy! pillanatuk közben.
- Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy átsiklottam a titkolózás felett és Gwendolyn életébe került. Veled nem hagyom, hogy ugyanez megtörténjen. - nyitom ki most már teljesen az ajtót, a kocsikulcsot pedig előveszem a zsebemből. 
- Ha mégis időközben eszedbe jutna olyan amiről annyira meg vagy győződve, hogy nem tudsz, tudod hol találsz. - intek neki egyet, aztán beülök a kocsimba.

Őszintén szólva, jelenleg rosszul vagyok saját magamtól. Olyasmit vágtam a fejéhez amit pontosan tudtam, hogy be fog találni. De kénytelen voltam, mert ebben a helyzetben muszáj magamra gondolnom. Arra, hogy magamat védjem. Hogy még véletlenül sem áruljak el neki valamit a családomról, vagy éppen az alkuról amit Qadirral kötöttem. Úgy érzem magam mintha döntenem kellene, hogy tulajdonképpen börtönbe akarok menni, vagy meghalni. Mert ha nem beszélek és nem tudom magam valami módon megvédeni, akkor átkozottul rácsok mögé dughat... amit nyilván nem szeretnék. De ha meg beszélek és elmondok bármit is magamról, esélyesen Qadir fog egy újabb látogatást tenni nálam és ezúttal már nem lenne olyan barátságos a végkimenetele annak sem. Vajon mennyire támaszkodhatok arra, hogy Gwen a barátnőm volt? Mennyire bízhatok meg Dominic-ban? Lehetségesen elfogult lenne velem kapcsolatban, de az is lehet, hogy nem. Nem gondolom magam rossz embernek. Hoztam rossz döntéseket, olyanokat amilyeneket muszáj volt meghoznom egy szorult helyzetben, de igyekszem mégis a jó úton járni. Vagy éppen egyfajta középúton. Nem hiszem, hogy pont én lennék az aki megérdemelné a börtönt, főleg azok után, hogy végre sikerül megszabadulnom a családom által fenntartott börtönből.
Oldalra pillantok, nem tudom olyan könnyen már fenntartani az erős és kiegyensúlyozott nő látszatát, egyre jobban török össze belülről, mintha ő maga is tépne ki belőlem valamit. Félek tőle, de ennek a beszélgetésnek a következményeitől mégjobban félek. Nem tudom mi az amit mondhatok neki, egyszerűen csak kénytelen vagyok a nyelvemre harapni, hiszen abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán beszélhetek-e ebben a lakásban. Legutóbb amikor átkutatták és felfordították az egész kócerájt, simán elrejthettek valamit, amiről egyelőre még én sem tudok. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de még mindig jobb félni, mint megijedni.
Összerezzenek a felkiáltásra, egyre jobban kezdek elveszni fejben és egyben lélekben is. Azt akarom, hogy elmenjen innen és ezt végül a tudtára is adom. Azzal hogy rámijeszt csak rontja az esélyeit.
- Sok szerencsét. - Bököm oda, látszólag mintha nem is érdekelne, hogy ez mit is jelent rám nézve. Holott nagyon is érdekel. Nem... valójában az talán jobban érdekel, hogy mibe fogja ő, saját magát belekeverni ha utánam kutakodik. Talán nem ártana figyelmeztetnem, hogy úgy fog járni, mint Gwen, de ha ezt megteszem... azzal valójában bevallom, hogy bizony van vaj a fülem mögött és van mit találni is.
- Köszönöm, hogy ennyire aggódsz értem. - Mondom ezt némileg szarkasztikusan, tudom, hogy valójában nem értem aggódik, ő sem értette ezt így, de... egyszerűen csak nem tudok mit felelni. Nem tudom mit mondhatnék még neki. Így aztán csak némán nézem végig ahogy végül feladja és elhagyja a lakásom. És hiába lélegzem most fel, jól tudom, hogy ez csak pillanatnyi. Jól tudom, hogy ebből még baj lesz és talán nem ártana némi segítséget kérnem. De kitől? El merem én ezt egyáltalán mondani Qadirnak? Vagy csak azt gondolná, hogy ez túl nagy probléma szóval egyszerűbb félretenne az útból? Kiiktatná a probléma forrását?

Before and After