A munkájában egy végtelenül határozott, magabiztos, elhivatott, szaktudásban gazdag embert lehet megismerni, ha valaki megpillantja Dr. Aldrint, és beszédbe elegyedik vele. Szereti a munkáját, szeret az emberekkel foglalkozni, segíteni rajtuk, és mindig próbálja naprakészen tartani a ismereteit, nem csak a saját, hanem az orvoslástan egyéb területein is. Múltja ellenére (vagy éppen amiatt?) egy rettentően tanult ember, ő mégsem szeret villogni a tudásával, se a munkájával. Nem szégyelli, de távol áll tőle, hogy úgy mutatkozzon be: „Dr. Dominic Aldrin, baleseti sebész.”
Civilben egy békés, nyugodt személy, akit nehezen lehet kihozni a béketűréséből. Mosolygós, kedves jellem, szeret viccelődni. A munkában, és az életben felgyűlt feszültséget tökéletesen le tudja vezetni a hobbijaival. Szociális ember, szívesen ismerkedik másokkal, és nincsenek benne előítéletek. Közvetlen, de nem túlságosan tolakodó, tudja (vagy legalábbis reméli), hogy hol a határ, ha egy ismeretlennel hozza össze a sors.
Korához képest jó kondiban van, és egyáltalán nincs begyöpösödve. Furán néznek rá az emberek, mikor meglátják, hogy egy kopasz, 40-es éveiben lévő férfi sétál be a fiatal felnőtteknek, húszas éveiben járóknak szánt szórakozóhelyükre, de amint meglátják, mire képes a táncparketten, vagy a bárpultnál, máris megszűnnek az előítéletek. Hát még akkor, mikor egy feleannyi idős lánnyal megy haza az este végén.
Bár nem a saját házába. Oda csak bizonyos embereknek van bejárása, és a kalandjait csak végső esetben hozza ide. Ez az ő biztos helye, a menedéke, amit a mindennapok tekintetében csakis két kutyájával (Skye, és Lucy) oszt meg.

Fura belegondolni, hogy honnan indultam, és hová jutottam. Az igazságtól nem is állhatna távolabb, ha azt mondanám, egy támogató családba születtem. Akár negatív, akár pozitív dolgokat tettem magamért, vagy a családomért, mindkettőért csak a verés járt. Narkósok voltak a szüleim, és a társaság is, ahol nevelkedtem. Nem volt ritka, hogy a gyerekeket is eladták egy újabb adag heroinért, vagy csak egy slukk marihuánáért. Szerencsére annyi emberség azért volt a szüleimben, hogy az én esetemben erre ne kerüljön sor. Körülbelül tíz éves lehettem, mikor elszívtam életem első füves cigijét, pár évvel később pedig már árultam őket. Fű alatt csináltam, de mint a legtöbb titok, erre is fény derült – és a szerencsének köszönhetem csak, hogy nem lettem ott, és akkor agyonverve. Megelégeltem ezt az állandó megaláztatást, amit egész életemben kaptam tőlük, így először az apámmal bántam el, majd rögtön utána az anyámmal. Eleget szívtuk már ugyanazt a levegőt. Alig múltam ekkor tizenhét éves.
A marihuána árulásával ez után sem álltam le, mi több, a évek múlásával a termék-, illetve a vevőköröm is bővült. Megvoltak a magam emberei, akik véghez vitték a rájuk kiosztott feladatokat, így ugyan hírhedtté váltam az alvilágban, de csak páran ismerték a valódi énemet. A lejtőn már rég elindultam, de még csak a jéghegy csúcsánál jártam, így ahelyett, hogy megmaradtam volna a díler „szakmában”, merészebbnél merészebb vállalkozásokba is belevágtam. Rablások, fenyítések, uzsora, és még sorolhatnám.
Körülbelül tizenhét évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy letészem a lantom. Nem árultam több drogot, nem vettem részt több bűncselekményben, és inkább elköltöztem a kontinens másik végébe – a keleti partra. Új lappal szerettem volna kezdeni, ezért először a nevemet változtattam meg, majd beiratkoztam az orvosira. Sok sürgősségi beavatkozást elvégeztem már az életem során, amiből a legtöbb szerencsére sikerrel zárult, és csak egy csekély száma végződött halállal – amik esetében vagy eszköz-, vagy szaktudás hiányom volt. Tudtam magamról, hogy szeretek segíteni (bizonyos) embereken, és tudtam, hogy az affinitásom is megvan hozzá. Szerencsére az anyagi hátteremmel sem volt probléma, így a tandíjba sem rokkantam bele.
Várható volt, hogy a múltam előbb-utóbb utolér. Sok rosszakaróm, és még több vetélytársam volt, így segítség nélkül kész képtelenség lett volna az új életem elkezdése. Nem szeretek senkinek sem az adósa lenni, de akkor és ott hatalmas szükségem volt egy-két régi szívességem behajtására, és újak kérésére. Ezek kisebb-nagyobb módon visszafizetésre kerültek az évek alatt, azonban nem mindenki volt ilyen egyszerű eset. Itt pedig elérkeztünk Castorhoz, az én egyik legrégebbi barátomhoz. Ő volt az egyedüli gyermekkori cimborám azon a szeméttelepen, és rettentően sokat köszönhettünk egymásnak. Úgy gondoltam, ez a mostani alkalom sem lesz más, és feltételek nélkül válhatunk el egymástól – természetesen tévedtem. Tisztában vagyok vele, hogy mekkora szívességet tett nekem azzal, hogy segített eltűnni, de nem gondoltam volna, hogy ezt egyszer be fogja hajtani rajtam. Anno, sok-sok esztendővel ezelőtt Castor volt az, aki kiutat kínált nekem – most pedig rajtam volt a sor, hogy ezt viszonozzam. „Csak még egy utolsó meló” – mondta. A szívem legmélyén visszautasítottam volna. Az elveim viszont nem hagyták.
A rablás sikeres volt, Castor megkapta a pénzét, és a szabadulás lehetőséget; engem pedig visszarántott a mélybe. Úgy gondoltam, hogy boldog vagyok az aktuális életemben, és nem hiányoznak már a régmúlt törvényszegései, de mint azt a helyzet is mutatja, csak hitegettem magam. Az ott tapasztalt adrenalin nem fogható semmihez, még annak ellenére sem, hogy baleseti sebészként elég komoly, gyors gondolkodást, és magabiztos helytállást igénylő szakellátást kell biztosítanom, ahol egy rossz döntés a beteg életébe kerülhet. A műtőben a beteg van rám szorulva, az én kezemben van az ő élete – az utcán viszont minden másképp van. Ott én vagyok ráutalva a környezetre, és hogy mikor pukkan el valakinek egy ér az agyában, és veszi elő a fegyverét, majd lő tarkón, jobb esetben homlokon. Rég éreztem már magamat annyira élőnek, mint ennél a rablásnál. Rövid az élet, hát miért vonnám meg magamtól azt, ami igazán élvezetet okoz?