Miami már csak halványan él az emlékeimben, mivel kilenc éves koromban döntött úgy apám, hogy anyámat hátrahagyva költözünk New Yorkba. Akkor még fogalmam sem volt, hogy mi ennek az oka, csak azt tudtam, hogy oltári nagy kiabálást hallottam a földszintről. Anyám egy jó ideje már akkor is furcsán viselkedett, nem igazán foglalkozott sem apámmal, sem velem. Napokat kimaradt, aztán hazaesett beszámíthatatlan állapotban, és ki sem mozdult a szobájából egy hétig. Egy kilenc éves mindebből nem igazán fog fel semmit, fogalma nincs róla, mi baja van az anyjának, de én segíteni akartam. Naponta legalább háromszor próbáltam meg. Volt, hogy ott ültem egész álló nap és beszéltem hozzá válasz nélkül… Aztán egyik nap apám felállt és azt mondta: Candy, elköltözünk. És anyám egy szóval sem ellenkezett. Hagyott menni egy puszi, minden nélkül. Bipoláris. Hajtogatta az apám, és ilyen kicsin, én magam jártam utána, hogy mégis mi a jó fészkes fenét jelenthet ez a szó. Rá egy hónapra kaptuk a hírt, hogy öngyilkos lett, ez olyannyira megviselte az apámat még így is, hogy inni kezdett. Aztán egyszer, amikor kezet emelt rám, másnap úgy döntött, hogy rehabra megy, 14 éve józan.
Láttam széthullani a szüleim életét, ez vezetett oda, hogy pszichológusnak tanuljak. Az utolsó évemet töltöm a Columbián, már nincs sok hátra, hogy kikerüljek a munkaerőpiacra, amit már elmondhatatlanul várok. Az egyetem kicsit vontatott számomra, nagyon jónak kell lennie a tanárnak, hogy lekösse a figyelmem. Ez nem azt jelenti, hogy nem akarok tanulni, de én már tini koromtól kezdve annyi cikket és könyvet olvastam el a témában, hogy néha jobban tudom, mint a tanárok, már nem felvágásból, csak egyszerűen kicsit túlbuzgó voltam régebben.
Így történik ez ma is, amikor reggel kómásan imbolygok be a terembe. Az este olyannyira összevesztem Zachkel, hogy elhúztam otthonról egy bárba, aztán a barátnőm felkarolt és elrángatott bulizni. Túl sokat ittam, reggel pedig egy ismeretlen arc mellett ébredtem. Olyan gyorsan pakoltam és kaptam össze magam, hogy körülbelül három percbe telhetett míg kispuriztam a lakásából, már amúgy is késésben voltam az óráról, és csak remélni mertem, hogy ezt majd el tudom sikálni valahogy anélkül, hogy Zach megtudná.
Az órára igyekszem befelé, ahol állítólag valami új tanárt kapunk, mert az előző elköltözött a világ másik felére. Nem csíptem amúgy sem, szóval nem bánom, remélhetőleg az ezt követő jobb lesz. Lehuppanok az utolsó sorba, ahol kellőképp meg tudok húzódni, mert örülök, ha ma annyira tudok koncentrálni, hogy nem hányok ide a terem közepére… Basszus, nagyon lelkiismeret furdalásom van, hogy fogom tudni ezt eltitkolni Zach elől, úgy mégis? Alig emlékszem az estére, de mivel ruha nélkül ébredtem, nem volt nehéz kitalálni, hogy lefeküdtünk egymással. Megcsörren a telefonom, a gyomrom pedig nyomban összerándul, mert csak remélni merem, hogy ő lesz az, és még mindig haragszik, mert ha nem, az csak rá fog erősíteni a lelkiismeret furdalásomra. A szám azonban ismeretlen, és ekkor ugrik be, hogy én valószínűleg haragomban, simán megadtam a számom annak az ürgének. Csak csörög és csörög, de az istenért nem akar elhallgatni, mire aztán valaki bejön az ajtón telefonnal a kezében és az enyém csöngése pont akkor hallgat el, amikor elemeli a fülétől az övét. Na nem. Nem nem. Ez nem lehet. Jajaj. A tekintetem az emberünkre siklik, aki már bele is kezd az üdvözlőbeszédébe, én pedig lejjebb és lejjebb csusszanok a széken. Jóságos ég, ez mennyire rohadt gáz. Ennél már csak az jobb, mikor Zach is megérkezik a terembe és lehuppan mellém az üres székre. Ássatok el.