Philipe nagyon nevetett. De már legalább úgy... tíz perce ült mellettem a padon, és kacagott. Én meg csak csóváltam a fejemet, azon, ahogy ő hahotázott. A végén újra felemeltem a noteszemet, ráírtam egy új lapra, hogy "Ennyire azért nem vicces." majd az orra alá dugtam a megjegyzésemet. Ő ránézett a lapra, utána rám, és egy fél percig elnémulva lesett a szemembe, de utána megint kitört belőle. Én szemforgatva csóváltam tovább a fejemet. Vártam még úgy öt percet, aztán otthagytam, hadd kacarásszon, ha ez ilyen vicces volt szerinte.
Nem azért, nem sértődtem meg, vagy ilyesmi, nem bántam én, ha ilyen jó kedvet okoztam neki egy kósza kis sztorival, ami megesett velem a hétvégén, de azért az sem egy hosszan élvezhető elfoglaltság, hogy ülök mellette, és nézem, ahogy röhög. Tőlem röhögjön, de az én ebédszünetem lejárt, úgyhogy elindultam vissza a dolgomat csinálni inkább.
S hogy mi volt a sztori? Semmi extra, igazából... Nem is ez volt az első alkalom, hogy valaki rám akart kenni valamit, amit nem csináltam, illetve, amire amúgy se volnék képes. Az egész úgy kezdődött, hogy szombaton a felső szomszédomhoz beköltözött a nagymamája. Ami amúgy nem is lett volna érdekes, megszoktam már, hogy néha a házban mászkálnak plusz rokonok vagy épp barátok, meg egyebek, akár beköltözőként a már ismert szomszédok mellé. De ez a bizonyos nagyi már az első ott töltött éjszaka után úgy gondolta, hogy bemutatkozik a szomszédoknak. De legalábbis nekem. Csak nem a megszokott módon. Jelen esetben úgy képzelte a hölgy az ismerkedést, hogy vasárnap reggel, mikor visszaértem a lovaglásból, és épp reggelizni készültem, becsöngetett hozzám. Amikor pedig én ajtót nyitottam neki, elmondta ki ő, és hogy felettem lakik az unokájával, amit amúgy már tudtam, aztán azzal folytatta, hogy leszidott, amiért fél éjszaka szerinte nagyon hangosan vitatkoztam valakivel, és jó volna, ha a vitáimat nem éjszaka intézném a barátnőmmel, vagy akárkivel, aki itt volt velem. Én csendben végighallgattam, majd némileg szemöldökömet ráncolva válaszoltam:
- "Az én nevem Adrian. Nagyon örvendek, de egész biztos hogy nem engem hallott" - jeleltem neki, amivel kapcsolatban első pillanattól jól látható volt, hogy egy mukkot sem ért belőle. Ezt az arcot már nagyon hamar felismertem, hisz általában ezzel találkozok, ha új emberbe botlok, akivel még nem tapogattuk le egymás képességeit kommunikációs téren. A hölggyel is úgy jártam el, ahogy mindenki mással ilyen esetben, azaz elővettem a farzsebemből a füzetem, a fülem mögül előhúztam a ceruzám, és szépen leírtam ugyanezt a szöveget a papírra is, aztán felmutattam neki. Persze a hölgy arcán némi zavar támadt, de nem adta fel ilyen könnyen, még egy kísérletet tett, és némileg követelőző hangon kérdezte meg tőlem, hogy:
- "Nem beszél?!" - legalábbis olyan arckifejezéssel tette fel a kérdést, mint aki azt feltételezi, hogy ezzel átverni szeretném, és mentesíteni magam az éjszakai zajongás bűne alól, még ha el is követtem azt szerinte. De nem zavartattam magam, nem ő az első, aki azt gondolja, tuti szimulálok. Újabb rövid üzenetet kapott hát a papírlapra, amit felmutattam neki. Az állt ott, "Nem tudok." és mivel a hitetlenkedés még mindig nem tűnt el az arcáról, hozzáfűztem egyel lejjebb, hogy "Kérdezze meg nyugodtan az unokáját, ő majd igazolja, hogy igazat mondok."
Úgy körül-belül tizenöt másodpercig még bőszen szemezett velem, valószínűleg egy nyikkanást várt tőlem, vagy valamit, amivel elárulom magam, és amikor azt nem kapta meg, hátat fordított nekem, és elvonult, vissza a lépcsőn felfelé, de még hallottam, ahogy az üres lépcsőházban azt magyarázza, hogy "Úgyis elkapom! Nem fog itt bolondot csinálni belőlem!". Én mondjuk úgy éreztem, hogy megtettem, ami tőlem telt, mármint, nem úgy értve, hogy a bolonddá tételét illetően, hanem hogy bizonyítsam, hogy téved, és máshol kell keresnie a vétkest, akit hallott. Én a magam részéről nem hallottam mást este, csak a fülemben duruzsoló hangot a fülesemből, úgyhogy még az sem állná meg a helyét, hogy a tévém hallatszott fel hozzájuk annyira, mivel én azt egész este be sem kapcsoltam. Nálam maximum a macskák nyávoghattak volna, ami viszont biztos nem zökkentette volna ki a nyugalmából a felettem lakókat, már csak azért sem, mert abban a lakásban is lakik macska, tudom, mert néha lejön a tűzlétrán és haverkodik az enyémekkel. Különben is, én "beszélő" viszonyban vagyok a hölgy unokájával, és nemigen zavartuk még egymást soha semmiben... Én magam azt gondoltam volna, ha nem álmodta a hölgy a dolgot, akkor egy másik lakót hallhatott, azért akadnak még lehetőségek rajtam kívül is az épületben.
Szóval, ez volt az a sztori, ami kedves kollégámnak ennyire nagyon tetszett, mikor ma ebédszünet alatt elmeséltem neki. Szerinte nagyon vicces volt, hogy a néni pont engem talált meg az egész épületben ezzel a témával, mikor bárki mással előbb lehetett volna telitalálata. Amúgy én rég túlléptem a szituáción, csak azért meséltem el Philipe-nek, mert olyan búvalbélelt volt egész délelőtt, gondoltam hát, hogy felvidítom kicsit. De nem sejtettem, hogy ennyire betalálok nála a dologgal.
Így esett, hogy egy ponton már inkább otthagytam, hadd nevessen, és én vissza indultam a hüllőházba, ahonnét eredetileg eljöttem szünetre. Az állatsimogató mellett elhaladva néztem az évszak elsőként megjelenő kisiskolás csoportjait. Nyári szünetben rendszerint családostól jönnek a kisemberek, de ahogy a sulik elkezdődnek, újra megjelennek a nagy tömegben érkező gyerekek, akikre valamiért csak egy-két felnőtt vigyáz... na, az ilyen napokon szinte garantált egy kis káosz, főleg, ha a gyerekek egy része valahogy "elszabadul". Ilyenkor van, hogy olykor kerítésekről kell őket leszedni, meg tiltott területekről kihozni, meg ilyenek... Hiába, a gyerekek nagyon kreatív kis bajkeverők tudnak lenni. De ilyenkor soha nem a gyerekekre kell haragudni, én a felnőtteket nem értem, pedig tudják, hogy ezen a helyen nem csak nyuszik meg ilyesmik vannak. Miért jó az nekik, ha a gyerekek közelebbi ismeretséget akarnak kialakítani az oroszlánokkal, vagy az aligátorokkal? És persze olyan esetekben kit hibáztatnak először és vonnak felelősségre?! Hát persze, hogy az állatokat... mintha legalábbis ők küldtek volna meghívót, hogy valaki menjen már be hozzájuk... Pedig nem. Ők aztán igazán nem tehetnek semmiről. Az emberek furák... nehéz őket megérteni néha... dehát, egy fajból valók vagyunk, szóval próbálkozok mindig, újra meg újra. Egyszer talán össze is jön.