Tréfás társalgásunk közepette is érzékeltem, amikor Karin olvasás közben lassított a lépésein, és mivel ez a könyvmolyokon kívül mindenkitől egy teljesen hétköznapi és szokásos biztonsági intézkedés volt, így nem is zavartattam magam miatta én se, csak felvettem az ő tempóját. Nem kapkodtam a lábaim, hogy lehagyjam őket, szépen mentem mellettük normális tempóban. Az én helyzetem nem csak azért volt könnyebb, mert én gyakoroltam az ilyesmit, de valószínűleg amiatt is, mert könnyebb úgy írni hogy hol azt nézzük, mit írunk, hol meg azt, hova lépünk, de ha valaki olvas, hát... ott nehezebb az, hogy néha oda sem nézünk, mert ugye muszáj odanézni. És megszoktam, hogy az embereknek ezzel kissé nehezebb, szóval igyekeztem is abszolút alkalmazkodni.
- Haha, nagyon vicces, és ötletes, de mi is azt képzeltük az állatsimogatóról, hogy majd bent marad. De mint látható, elég egy kis segítség, és már szabad is. - Ez volt a válaszom a pórázos gondolatra. Nem rossz, tényleg, de meggyőződésem, hogy még az állatkert területéről sem érnének ki, Mickey már szabad is volna. Bár ügyes gondolat, tényleg, ha nem volna akkora a tét, lehet még kíváncsian meg is nézném, meddig bírnák ki ketten egy póráz segítségével. Vajon Karin adná fel előbb, vagy Mickey lógna meg?
- Hát igen, és arra semmiképpen se biztatnálak, hogy vigyél rögtön kettőt, jobb annál maradni, hogy egyet se. Inkább gyere hozzá ide, és látogasd meg, ha hiányozni kezd - írtam somolyogva, az úgyis mindenkinek jobb volna, meg ugye, lehetséges is, nem úgy, mint az, hogy elvigye őt. Ami persze vicc, értettem én, de még ha keresnénk is ebben némi komoly szándékot, mindenképp az lenne jó mindkettejüknek, ha Mickey itt él, és inkább csak látogatni jön el talán máskor is Karin.
A rossz embereket illetően ismételten csak bólogatni tudtam egyetértésem jeléül. Vannak, bizony. Tiszta szívemből vallom, hogy az állatokat bántókat sokkal szigorúbban kellene büntetni, mint ahogyan a törvény jelenleg teszi. Nem mondom feltétlenül, hogy szemet-szemért, de... azért néha sokkal jobb volna az, mint amit egyébként kapnak egyesek, ha egyáltalán kapnak bármit némely esetekben ugye...
- Oké, nem erőszak... de egyébként nem kerül az olyan sokba. És nem jelenti azt, hogy utána neked kell róla gondoskodnod. Ez inkább olyan tiszteletbeli dolog. Egy kis pénzért cserébe - írtam mosolyogva, és a végére odabiggyesztettem egy mosolygós, kacsintós fejecskét a mondat után. Nem tudom tudja-e, de nem árthatott, ha leírom, végülis, sokan megijednek, hogy mennyibe kerülhet az ilyesmi, vagy mivel jár, mit várunk utána tőlük, pedig nem volt ebben semmi eget rengető dolog. Sokan adták akár ajándékba is egymásnak, például karácsonykor, olyankor szinte olyan népszerűek voltunk néha, mint húsvétkor a nyuszi vásárlás. Csak ez még jobb is, mert ugye, a nyuszit hazaviszik, ha megveszik valahol, és gondozni kéne, meg minden, aztán sokan megszabadulnak tőlük, mert nem akarják mégse. De a mi állatainkért elég volt egyszer fizetni, és ugyanúgy mi gondozzuk őket tovább. Nincsenek további követelések senki felé. Na persze, ha valaki akar, továbbra is adakozhat olykor némi pénzzel a fogadott kedvence számára, de nem kötelező.
Míg Karin olvasott, én fel-felpillantottam Mickeyre is olykor, szemmel tartottam, miként viseli magát, de jelenleg épp kedves és nyugodt hangulatában volt, látszólag egészen kényelmesen érezte magát így, nem úgy festett, mint aki magától le kívánna szállni. A haszonleső kis potyautas.
- Igen. Több. Bár... végülis egyik-másik összecseng így vagy úgy, mert majdnem egy helyen, vagy egy helyen is vannak. Részben itt vagyok ugye, tulajdonképpen, ha ráérek, jó eséllyel minden nap megfordulok itt, ha nincs más teendőm. De van amikor itt vagyok a szomszédban. A park másik részén tanítani szoktam, lovasoktató is vagyok. És itt sem mindig az állatgondozásba dolgozok be, néha a különleges igényű látogatók elkalauzolásába segítek be mint tolmács, mert a kollégáim többsége legfeljebb töri a nyelvet, mármint, az enyémet, de inkább még annyira se tudják. És ezen kívül még festek. Mármint megrendelésre is. Portrékat, emberekről, állatokról, tájképeket, vagy amit kérnek tőlem. Volt már, mikor pénzért gyerekszobát festettem hercegnősre. Az is vicces hétvége volt... megtudtam, hogy rengeteg a közös bennem és Arielben, a sellőben - magamban is somolyogtam az emléken. Az tényleg vicces hétvége volt. Csomó érdekes mesét megismerhettem a kislányok által, akiknek a szobáját pingáltam. Kiderült például, hogy a gyerekmesékben tök jó zenék is akadnak, némelyik kimondottan fülbemászó. Az ember kettőt pislog, és máris rájuk szokott, mint a drogra, aztán az istenért sem mászik ki a fülünkből a "Legyen hó!"...
- És te miket dolgozol? - kíváncsiskodtam még némileg a végén, mert a megfogalmazásából lejött nekem is, hogy akkor ő is több vasat tart a tűzbe egyszerre, ezek szerint.
- Hűű... akkor tehát, te vagy kettőnk közül az okos. Én pedig férfiasan bevallom, hogy nem egészen biztos, hogy teljesen értem, az mit takar... habár, ha a légkörből esetleg az éghajlatváltozásokra, meg az időjárásra gondolnék, azzal közel járnék az igazsághoz? - érdeklődtem óvatosan, hogy ne tűnjek teljes egészében homályban levőnek, habár, meglehet, hogy így pont annak tűnök inkább majd, és talán teljesen jogosan. Mondjuk, ha jól tippeltem, akkor mégse, mert végülis, az említett dolgok engem is érdekeltek, és igyekeztem figyelemmel kísérni az efféle dolgokat, amennyire tudtam. Hisz ezek a dolgok gyakorta kihatással voltak az életre, mint olyan, és nekem meg fontos volt az élet védelme, az állatok, az élőhelyük, meg a kihalóban levő fajok... ezeknek meg sok köze volt az éghajlatváltozásokhoz és úgy egyáltalán az időjáráshoz.
- Akkor azt hiszem, végképp lemondhatsz róla, bár még sosem repült, így nem tudom, ahhoz mit szólna, de a repülőn az állatokat ketrecben szállítják, és az olyan ketreceket Mickey nagyon utálja. Nem lennél tovább a kedvence, ha betennéd egy olyanba. Úgyhogy a kapcsolatotok érdekében, jobb, ha nem repül veled - írtam vigyorogva. Jó, ez tényleg vicces volt. Úgy beszélni ezekről, mintha bármi valóságban is megtehető lenne bennük, pedig mindketten jól tudtuk, hogy ilyen utazás sosem történhetne meg, és ez jól is van így. De jó móka volt róla viccelődni. Szórakoztatónak találtam Karin társaságát. És tekintve, hogy Mickey milyen nyugiban ült a vállán, igazából abszolút nem tűnt az sem túlzásnak, hogy ő a kedvencei között van.
- Én a New York Egyetemen tanulok festészetet még ebben a tanévben. Diploma után pedig művész leszek. Ha minden jól megy, akkor nem az éhező fajta. - Ami azért valóban a reményem volt, habár, tudom, furcsának tűnne ez tőlem, ha ismerne, de... egyfelől, nem ismer, így nem találja majd furának, meg... ha ismerne, akkor meg tudná, hogy attól még, hogy pénz van a közelemben, úgymond, attól még nekem csak az a pénzem van, amit magam keresek meg. Mert nekem az a pénz kell. Nem kell a családomé, és nem kell anyué sem. Jó, mondjuk úgy, a nagyja nem kell. A kis részét elfogadtam, de azt is inkább csak Moon miatt, hogy vele minden oké legyen, de... a többi nem kell, nem akarok milliomos lenni. A pénz megváltoztatja az embereket, ha túl sok van belőle, szóval nekem elég az, amiből megélek, és amiből el tudom látni, azokat, akiket szeretek. Annyi pont elég. Úgyhogy, ha nem leszek éhező művész, akkor már boldog vagyok. Más nem is kell.

Nem mondanám, hogy árgus szemekkel, már csak azért sem, mert eddig nem úgy tűnt, hogy baj készülne kettejüket illetően, de azért odafigyeltem rá, hogy a lány, Karin, miként viselte a helyzetet, hogyan kezelte. Mármint, mégis csak az én felelősségem volt, hogy mi történik velük, vele és Mickeyvel is, így figyelnem kellett rájuk, mindkettejükre, nehogy gubanc támadjon, és bármelyiküknek is baja essen. Az egy dolog, hogy az emberek épsége mindig elsődlegesnek kellene lennie, de nekem Mickey is kiemelten fontos volt, és nem csak amiatt, mert minden állatunk értékes, mint az állatkert tulajdonai, hanem mert számomra ők épp annyira fontosak voltak, és védelemre érdemesek, mint bármely ember, vagy mindegy, élőlény. Az élőlény az élőlény és kész. Bármilyen helyzet is állna elő, Mickeyt sem veszélyeztetném Karin miatt, de Karint sem Mickey miatt. Számomra egyformák voltak. És igen, tudom, ez sokak szerint nem helyes, és nem megfelelő hozzáállás, de nekem meg ez volt az álláspontom ilyen kérdésekben. Ahogy én sem érnék többet, mint például Mickey. Ha mi kettőnk közül kéne választanom, nem választanék.
De persze, ne legyünk ilyen radikálisak, nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, a lényeg végülis annyi volt a gondolatmenetemben, hogy Karin jól kezelte az adott helyzetet egyelőre, de odafigyeltem rájuk, hogy ez így is maradjon, mindkettejük épségének érdekében. 
Persze, igen, Mickeyvel egy darabig vicces is lehetne otthon, de mikor hiányolni kezdené a barátait, vagy valamiért a nemtetszését fejezné ki, na, akkor már kevésbé volna mókás. Persze más helyzet lenne, ha az ember például pici korától fogva otthon nevelné egy házban akár, sok vadállatot láttunk már ebben az országban is, hogy házhoz kerülnek valamiként, még kölyökként, és ahogy otthon nevelik, alkalmazkodnak, akár az ott élő háziállatokhoz is. Láttunk már hiúzt szobacicaként viselkedni, vagy kis tigrist szinte kutyaként élni, akár vadon élő ragadozó madarakat kezesbáránnyá szelídülni, de... ehhez vagy hosszú együttélés, együtt nevelkedés kell, vagy rendkívüli körülmények. Mint mikor egy felnőtt állat életét megmenti egy ember, és az állatban olyan kötődés alakul ki az adott személy iránt, hogy részben, ha nem is egészben, de hozzáidomul az emberi környezethez, csak hogy a megmentője közelében maradhasson. Láttunk már ilyen viselkedést akár majomféléktől is, de olyan állatoktól is, mint például a medve. 
De nem hinném, hogy Mickey akár egy kertes házzal is megelégedne, előbb-utóbb magányos volna, meg unatkozna, és világgá menne. Szereti a biztonságos zugokat, az ismerős közeget, de azért persze neki is megvan az az ösztöne is, hogy a fajtársaival legyen, mert ugye csapatban jóval erősebbek, ez a túlélőösztön, meg az is ösztönös nála, hogy néha galibát okozzon, mint a legtöbb csintalan kis maki.
Miután Karin elolvasta a válaszomat, tudatta velem, hogy nem teljesen ismeretlen világ a számára az állatokkal való kapcsolatba lépés, igen, a kutyák végülis más téma, részben, de igaz, velük is helyesen kell bánni, hogy rendben legyenek és úgy mi is. Idegen kutyáknak se hadonászunk, vagy nem ugrálunk körülöttük, mert abból is baj lehet, ez azonos nagyjából minden állat esetében. És a túrázás is jó, kicsit talán még jobb is, nagyon jó dolog a túrázás amúgy is, de főként úgy, ha az ember nem buldózerként trappol be a természetbe, hanem odafigyel, miként kell adott környezetben viselkedni, például az ott élő állatokkal. Szóval, Karin szavaira bólogattam, jelezve, hogy rendben van, megértettem, és hiszek neki, egyelőre.
A folytatással kapcsolatban azért inkább már a fejemet csóváltam, de közben jól mulattam a szavain.
- Uhh, nem jutnál ki vele a kerületből. Ha taxival mennél, kifosztaná a taxisofőrt, amivel valószínűleg a frászt hozná rá. Ha meg tömegközlekednétek, a sok ember közt lógna meg tőled, mert mint látható, szökdösős. És mikor ezt megunná, keresné a csapatát, amit zajosan jelez, mikor hívja őket. Vagy akkor is zajos nagyon, és fürge, ha megijed valamitől. Loholhatnál utána. Hamar feladnád. És ha csak úgy elvinné valaki, mi is frászt kapnánk, nem lenne kikapcsolódás, meg ilyenek. Addig nem volna vége a műszaknak, míg meg nem találjuk, mert féltenénk őt, nehogy baja történjen. Te kedves vagy, ez látszik, kedvel téged, de ő nagyon könnyen barátkozik, és ezt nem minden ember érdemli meg, más akár bánthatná is. Úgyhogy, ha eltűnne, nagyon keresnénk, nem lenne nyugisabb. De ha megszereted őt, jelképesen örökbe fogadhatod, és lehetsz az ideiglenes nevelőszülője, amivel támogathatod őt is, meg az állatkertet is - körmöltem lelkesen, közben bele-belevigyorogva a dologba, mert persze engem is szórakoztatott a téma. Mindamellett, hogy igaz volt, ha valaki elvinné, akár szó nélkül, frászt kapnánk, és nagyon keresnénk őt. Úgy meg nyilván nem is vihetné el senki, hogy szól, hiszen akkor nem engednénk meg. Nem volna az biztonságos, sem neki, sem az embereknek. De ártatlan és poénkodós fogalmában egy ilyen téma is vicces volt, ezért vigyorogtam rajta én is már eleve, meg miközben a választ írtam is.
Arra nem mondtam semmit, hogy a kollégiumába nem lehet amúgy állatot vinni. Az egy dolog, de tudnék neki mesélni fura szitukat, mikor valaki, mondjuk egy részeg egyetemista viccesnek találta, hogy szerzett valahonnét valami olyan állatot, aki inkább ide lett volna való, de ő hazavitte a kollégiumi szobájába, ott tartotta egy darabig, és hopp, az lett a vége, hogy az állatot a sintérek hozták át az állatkertbe, miután pánikot keltett, mikor kiszökött. Azóta lakott például nálunk Teddy, az anakonda. 
Megmutattam neki a válaszomat kezdetnek, aztán, amikor beleegyezett, hogy velem jönnek, és együtt elmegyünk a makik kifutójához, bólintottam és mutattam a kezemmel, hogy merre induljunk el, majd arra is fordulva indultam el én magam is.
- Nem veszem tolakodásnak. Idén vagyok itt 4. éve - írtam neki válaszul, amikor megkérdezte, hogy régóta dolgozok-e az állatkertben. - A suli mellett, meg a többi munkám mellett - tettem aztán még hozzá egyel lejjebb. - A koliból kiindulva te is tanulsz, igaz? Megkérdezhetem, hogy mit? - kíváncsiskodtam akkor már kicsit én is a végén, és úgy nyújtottam át neki a noteszt ismét. Nekem nem jelentett gondot menet közben se az irkálás. Elvégre, baromi régen csináltam már ezt így, és nem lehet mindig megállni hozzá. Különben meg, menet közben írni sokkal, de sokkal könnyebb volt, mint sötét utcán jelelni, például.

Szerencsére, az idegenhez érve nem indítottunk rosszul, nem ellenezte, hogy megállítottam. Nem azért, hogy ez fura volna, dehát volt már rá példa, hogy ha egy látogatónak fel akartuk hívni a figyelmét valamire, vagy ilyesmi, akkor ő már azon kiakadt, hogy megzavartuk őt a tevékenységében, azzal, hogy odamentünk hozzá. Ez a lány szerencsére nem ilyen volt. Láthatóan nyugodtan fogadta, hogy odamentem, és megállítottam. Illetve, amikor megállapítottuk, hogy ugye a közös nyelvünk nem teljesen közös, úgymond, na, akkor sem türelmetlenkedett, míg leírtam neki a mondataim. Könnyű volt értelmezni a reakcióit, hisz az elhúzott száj, és a fejrázás is megszokott reakció volt a jelelésre. Mondhatni, hogy ez a két jelzés abszolút a közös nyelvi eszközeink közé tartozott, mert ezeket én is sűrűn használtam. Én magam is gyakorta rázogattam a fejem, meg bólogattam, ha arról volt szó, és bár az elhúzott szájért gyerekként sűrűn megkaptam a magamét, mondván, hogy tiszteletlenül viselkedem, de... szerintem meg ennek köze nem volt a tiszteletlenséghez, úgyhogy én bátran alkalmaztam, ha úgy éreztem hogy odaillik egy helyzetbe, szerintem teljesen helyénvaló jelzés volt.
Az írott kivitellel pedig ment is minden a tervek szerint. A lány megértett, és válaszolt is nekem. Köszönt, és bemutatkozott, először is. Amire egy mosollyal reagáltam kezdetnek. Azután Mickeynek is köszönt, aki ismét némi hangoskodással válaszolt, miközben Karin hajában matatgatott. Ezt sűrűn csinálta másoknak is. A lányoktól gyakran előfordult hogy hajgumikat és hajcsatokat is lenyúlt, amiket az istenért sem volt hajlandó aztán visszaadni, úgy kellett visszalopni tőle. Sokszor viccelődtünk azon, hogy szarka lehetett előző életében.
Ahogy Karin a kérdésemre is válaszolt, bólogatva hallgattam őt meg. Örültem, hogy ő higgadtan kezeli a helyzetet, de azért persze így nem hagyhattuk a dolgot, és mivel Mickey láthatóan remekül érezte magát vele és még nem készült távozni, csak ki kellett azt is gondolni, hogy hogyan csábítsam át inkább magamhoz például... Mazsolával ugye könnyű volna, de az meg most pont nem volt nálam, mert az azért nincs mindig a zsebemben...
De szerencsére úgy tűnt, nem egyedül én gondolkodtam ezen a problémán, hanem Karin is. Szavain elsőre jót derültem, hogy nem akar vele elmenni haza. Hát, még jó, mert ő zajos lakótárs volna. Eleinte talán vicces, de idővel túl zajos lakótárs. Egyébként, az ötlete az rendben volt... mármint, hogy akkor végül is, ha mindkettejüknek jó így, akkor maradhat, míg elvisszük valahova a kis fickót, de... igen, azon már én is elgondolkodtam újfent, hogy hova. Mert igen, talán előnyösebb volna ugye a helyére, mint szoktuk, ha meglóg, vissza a többiek közé, de... az odébb van. A simogató közelebb volna, csak hát, onnét meg már meglépett az előbb, így meg, ha megint kiengedik, az se poén... Szóval mégis csak jobb lenne, ha visszavinnénk a helyére a többi maki közé. Ez volt az én végső konklúzióm az útitervet illetően.
Szóval igen, miután ezt így a lehető leggyorsabban végiggondoltam én is, ezúttal már kerülőút nélkül, írásban fejtettem ki a válaszom:
- Örülök, hogy megismerhetlek Karin. Mickey jófej kis maki, de azért csak óvatosan. Ha tudsz, maradj természetes, mintha ott sem lenne. Ha te nyugodt vagy, akkor ő is. Ugrálás, futás, és nagyobb kalimpálás nélkül. Szereti az embereket, de azért finoman, oké?
Nem aggódtam én feltétlenül, hogy hirtelen meglódul csak úgy, és futkosni kezd, vele a nyakában, de... azért van, amikor az emberek valami váratlantól ilyesmit reagálnak. És ez nem szerencsés, ha közben egy állat van a nyakadban. Szóval az volt a felelősségteljes reakció, ha azért mindenképpen óvatosságra és nyugalomra intem. 
Utána pedig, némi kihagyással, új sorban, kicsit lejjebb folytattam.
- Azt jól teszed, hogy nem akarod hazavinni. Különben is, szeretjük, hogy itt lakik velünk, nem szeretnénk megválni tőle. Akkor sem, ha néha kicsit macerás vele - magamban én is mosolyogtam, ahogy ezt leírtam. A poén kedvéért rajzoltam is a mondat végére egy mosolygós ábrácskát. - Az ötleted pedig jó, legjobb lesz, ha visszavisszük a többi maki közé. Nem szeretném, ha valaki megint véletlenül kiengedné őt a simogatóból. Megmutatom, hogy merre kell menni, és együtt visszaengedjük a kifutójukba, rendben? - Majd amikor az írással végeztem, Karin felé nyújtottam a füzetemet, hogy elolvashassa a feleleteimet. Közben fél szemmel végig Mickeyt figyeltem.

Elgondolkodtam kicsit. Mivel az utolsó évem kezdődött meg az egyetemen, ez némi nemű plusz frusztrációt okozott nekem már most, így az év elején is. Nem azért, alapvetően nem féltem attól, hogy az év rosszul sikerülne, magabiztos voltam a képességeim kapcsán is, habár tény, hogy a diplomamunka témáján gondolkodni olykor némileg... macerás volt. Sokszor hallottuk azt az intelmet, hogy bízzunk az ösztöneinkben, és hogy a magabiztosságot számunkra biztosító gondolatokban nyugodtan bízzunk meg, de legalább ennyiszer azt is, hogy ne féljünk új irányokat és utakat felfedezni, hogy mindig tovább fejlődhessünk. Ez nekem kissé frusztráló volt. Mármint... azt nagyon jól tudtam, mi az az irány, amiben a legmagabiztosabban mozogtam, ezen cseppet sem kellett gondolkodnom. Ismertem már magam ennyire. Az új utak viszont... Az mindig gondolkodással járt. És a gondolatok néha szabadon elszálltak, ami nem mindig vitte sikerre a kísérletet. Néha egyenesen ijesztő vége lett... Nem mondanám, hogy nem szerettem kísérletezni, és új utakat megismerni, új irányokat, de akadtak ösvények, amikre ilyen elkalandozások során meg is bántam, hogy rájuk léptem. Legutóbb, amikor erről "beszélgettünk" az egyik tanárommal, azt javasolta, próbáljak meg a lépkedés helyett simán fejest ugrani, valamibe, amit eddig akár tudatosan kerültem, vagy gondolkodjak el, mi lehet olyan téma, amit ha nem is tudatosan és szándékosan, de azért csak mellőztem, akár azért is, mert érdektelennek tűnt számomra, vagy taszított. És ha a vége mégis egy kudarc lesz, kezdjem elölről, de próbáljak más útvonalon eljutni a célba. Ne ugyanazokat a pontokat próbáljam meg ugyanúgy összekötni, hanem teremtsek új pontokat, olyanokat, amikre nekem szükségem van, ahhoz, hogy a célt elérjem.
Szóval, ezen a dolgon töprengtem, miközben sétáltam, egészen addig, míg a szemem elé egyszer csak egy nem megszokott kép úszott be. Nevezetesen, egy lány... vagy fiatal nő... nézőpont kérdése, de... egy idegen... mármint, nem egy itt dolgozó, akin egy maki volt. Ült a vállán. Hát... fogalmazzunk úgy, hogy nem igazán tartott sokáig, míg kitaláltam, hogy ez bizony Mickey. Igen, Mickey, mint a Mickey egér. Csak ő egy maki. Egy nagyon okos, de nagyon rosszcsont kis srác, aki amúgy picit túlzottan is szereti az embereket... és nagyon ügyes is, és cseles. Ilyenkor a simogatóban szokott lenni, de... a jelek szerint már megint meglépett... ami virágnyelven annyit jelentett, hogy valaki okos, úgymond segített neki, hogy angolosan távozhasson. Még jó, hogy szeret itt lenni, szóval nem szokott meglépni az állatkertből, csak inkább ráakaszkodik valakire. Úgy tűnt, most ezt a lányt szúrta ki magának. És nem úgy festett, mint aki ott akarja hagyni őt, láthatóan jól érezte magát potyautasként.
Feléjük vettem az irányt. 
Mikor odaértem hozzájuk, kezeimet feltartva jeleztem a lánynak, hogy álljon meg. Persze Mickey is rögtön észrevett, és tulajdonképpen saját kis hanghatásával jelezte, hogy megállítottam az ő személyre szabott "taxiját", amire csak megcsóváltam a fejemet, jelezve neki, hogy nincs rendben, amit csinál éppen. Azután a lányra néztem kérdőn. Nem úgy festett, mint aki nagyon kétségbe van esve, és igazából a maki sem randalírozott vagy ugrált, békésen kapaszkodott csak beléje. De persze így nem maradhattak. Első kísérletképpen, jelelve nyitottam meg a társalgást az idegennel, ugye, hátha...
- Adrian vagyok. Ő pedig Mickey. Minden rendben? - És közben a vállán ülő makira mutattam, mikor őt bemutattam. Persze fel voltam készülve a szokásos, várható reakcióra, ha a lány netán egy mukkot sem értene, abból, amit én mutogattam neki... szóval, abban az esetben, ha ezúttal is az derült netán ki, hogy a társalgó partnerem nem ért engem, akkor persze a szokásos módon előkaptam a füzetemet a zsebemből, és a ceruzát a fülem mögül, hogy ugyanezt írásban is előadjam neki. 
Egyelőre nem nyúltam csak úgy az állat felé, mert őt sem akartam fölöslegesen megrémiszteni, de a lányt sem, illetve, utóbbinak a személyes terébe sem szerettem volna csak úgy belenyúlkálni, ha nem muszáj, hiszen vannak azért sokan az olyan emberek, akik frászt kapnak, kellemetlenül érzik magukat, vagy csak simán rossz néven veszik, ha minden előzetes engedélykérés vagy kommunikáció nélkül belenyomakodunk a személyes terükbe. Mint mikor tömegben túl közel vannak hozzánk idegenek, vagy sorban álláskor a másik direkt ránk áll, vagy a boltban valaki úgy nyúl a polcon valamiért, hogy a mi vállunk felett, meg ilyenek, szóval... vannak, akik ettől idegesek lesznek, meg ellenkezni kezdenek, és bár Mickey szereti az embereket, meg minden, de azért ő is csak az, ami, és van neki is tűréshatára, és tuti kiakadna, ha a lány ugrabugrálni kezdene, hogy ne nyúlkáljak a válla vagy a nyaka körül, mert hát egy vadidegen vagyok, meg ráadásul férfi. És ha ő visongani vagy kapálózni, esetleg ugrálni kezd, vagy ilyesmik, akkor Mickey is simán megijedhet, és őszintén, nem volt kedvem őt a fél állatkerten át kergetni, meg ilyesmik, és főleg nem szerettem volna, ha baja esik, mert menekülhetnékje támadna. Az senkinek sem volna jó.

Philipe nagyon nevetett. De már legalább úgy... tíz perce ült mellettem a padon, és kacagott. Én meg csak csóváltam a fejemet, azon, ahogy ő hahotázott. A végén újra felemeltem a noteszemet, ráírtam egy új lapra, hogy "Ennyire azért nem vicces." majd az orra alá dugtam a megjegyzésemet. Ő ránézett a lapra, utána rám, és egy fél percig elnémulva lesett a szemembe, de utána megint kitört belőle. Én szemforgatva csóváltam tovább a fejemet. Vártam még úgy öt percet, aztán otthagytam, hadd kacarásszon, ha ez ilyen vicces volt szerinte.
Nem azért, nem sértődtem meg, vagy ilyesmi, nem bántam én, ha ilyen jó kedvet okoztam neki egy kósza kis sztorival, ami megesett velem a hétvégén, de azért az sem egy hosszan élvezhető elfoglaltság, hogy ülök mellette, és nézem, ahogy röhög. Tőlem röhögjön, de az én ebédszünetem lejárt, úgyhogy elindultam vissza a dolgomat csinálni inkább.
S hogy mi volt a sztori? Semmi extra, igazából... Nem is ez volt az első alkalom, hogy valaki rám akart kenni valamit, amit nem csináltam, illetve, amire amúgy se volnék képes. Az egész úgy kezdődött, hogy szombaton a felső szomszédomhoz beköltözött a nagymamája. Ami amúgy nem is lett volna érdekes, megszoktam már, hogy néha a házban mászkálnak plusz rokonok vagy épp barátok, meg egyebek, akár beköltözőként a már ismert szomszédok mellé. De ez a bizonyos nagyi már az első ott töltött éjszaka után úgy gondolta, hogy bemutatkozik a szomszédoknak. De legalábbis nekem. Csak nem a megszokott módon. Jelen esetben úgy képzelte a hölgy az ismerkedést, hogy vasárnap reggel, mikor visszaértem a lovaglásból, és épp reggelizni készültem, becsöngetett hozzám. Amikor pedig én ajtót nyitottam neki, elmondta ki ő, és hogy felettem lakik az unokájával, amit amúgy már tudtam, aztán azzal folytatta, hogy leszidott, amiért fél éjszaka szerinte nagyon hangosan vitatkoztam valakivel, és jó volna, ha a vitáimat nem éjszaka intézném a barátnőmmel, vagy akárkivel, aki itt volt velem. Én csendben végighallgattam, majd némileg szemöldökömet ráncolva válaszoltam:
- "Az én nevem Adrian. Nagyon örvendek, de egész biztos hogy nem engem hallott" - jeleltem neki, amivel kapcsolatban első pillanattól jól látható volt, hogy egy mukkot sem ért belőle. Ezt az arcot már nagyon hamar felismertem, hisz általában ezzel találkozok, ha új emberbe botlok, akivel még nem tapogattuk le egymás képességeit kommunikációs téren. A hölggyel is úgy jártam el, ahogy mindenki mással ilyen esetben, azaz elővettem a farzsebemből a füzetem, a fülem mögül előhúztam a ceruzám, és szépen leírtam ugyanezt a szöveget a papírra is, aztán felmutattam neki. Persze a hölgy arcán némi zavar támadt, de nem adta fel ilyen könnyen, még egy kísérletet tett, és némileg követelőző hangon kérdezte meg tőlem, hogy:
- "Nem beszél?!" - legalábbis olyan arckifejezéssel tette fel a kérdést, mint aki azt feltételezi, hogy ezzel átverni szeretném, és mentesíteni magam az éjszakai zajongás bűne alól, még ha el is követtem azt szerinte. De nem zavartattam magam, nem ő az első, aki azt gondolja, tuti szimulálok. Újabb rövid üzenetet kapott hát a papírlapra, amit felmutattam neki. Az állt ott, "Nem tudok." és mivel a hitetlenkedés még mindig nem tűnt el az arcáról, hozzáfűztem egyel lejjebb, hogy "Kérdezze meg nyugodtan az unokáját, ő majd igazolja, hogy igazat mondok."
Úgy körül-belül tizenöt másodpercig még bőszen szemezett velem, valószínűleg egy nyikkanást várt tőlem, vagy valamit, amivel elárulom magam, és amikor azt nem kapta meg, hátat fordított nekem, és elvonult, vissza a lépcsőn felfelé, de még hallottam, ahogy az üres lépcsőházban azt magyarázza, hogy "Úgyis elkapom! Nem fog itt bolondot csinálni belőlem!". Én mondjuk úgy éreztem, hogy megtettem, ami tőlem telt, mármint, nem úgy értve, hogy a bolonddá tételét illetően, hanem hogy bizonyítsam, hogy téved, és máshol kell keresnie a vétkest, akit hallott. Én a magam részéről nem hallottam mást este, csak a fülemben duruzsoló hangot a fülesemből, úgyhogy még az sem állná meg a helyét, hogy a tévém hallatszott fel hozzájuk annyira, mivel én azt egész este be sem kapcsoltam. Nálam maximum a macskák nyávoghattak volna, ami viszont biztos nem zökkentette volna ki a nyugalmából a felettem lakókat, már csak azért sem, mert abban a lakásban is lakik macska, tudom, mert néha lejön a tűzlétrán és haverkodik az enyémekkel. Különben is, én "beszélő" viszonyban vagyok a hölgy unokájával, és nemigen zavartuk még egymást soha semmiben... Én magam azt gondoltam volna, ha nem álmodta a hölgy a dolgot, akkor egy másik lakót hallhatott, azért akadnak még lehetőségek rajtam kívül is az épületben.
Szóval, ez volt az a sztori, ami kedves kollégámnak ennyire nagyon tetszett, mikor ma ebédszünet alatt elmeséltem neki. Szerinte nagyon vicces volt, hogy a néni pont engem talált meg az egész épületben ezzel a témával, mikor bárki mással előbb lehetett volna telitalálata. Amúgy én rég túlléptem a szituáción, csak azért meséltem el Philipe-nek, mert olyan búvalbélelt volt egész délelőtt, gondoltam hát, hogy felvidítom kicsit. De nem sejtettem, hogy ennyire betalálok nála a dologgal.
Így esett, hogy egy ponton már inkább otthagytam, hadd nevessen, és én vissza indultam a hüllőházba, ahonnét eredetileg eljöttem szünetre. Az állatsimogató mellett elhaladva néztem az évszak elsőként megjelenő kisiskolás csoportjait. Nyári szünetben rendszerint családostól jönnek a kisemberek, de ahogy a sulik elkezdődnek, újra megjelennek a nagy tömegben érkező gyerekek, akikre valamiért csak egy-két felnőtt vigyáz... na, az ilyen napokon szinte garantált egy kis káosz, főleg, ha a gyerekek egy része valahogy "elszabadul". Ilyenkor van, hogy olykor kerítésekről kell őket leszedni, meg tiltott területekről kihozni, meg ilyenek... Hiába, a gyerekek nagyon kreatív kis bajkeverők tudnak lenni. De ilyenkor soha nem a gyerekekre kell haragudni, én a felnőtteket nem értem, pedig tudják, hogy ezen a helyen nem csak nyuszik meg ilyesmik vannak. Miért jó az nekik, ha a gyerekek közelebbi ismeretséget akarnak kialakítani az oroszlánokkal, vagy az aligátorokkal? És persze olyan esetekben kit hibáztatnak először és vonnak felelősségre?! Hát persze, hogy az állatokat... mintha legalábbis ők küldtek volna meghívót, hogy valaki menjen már be hozzájuk... Pedig nem. Ők aztán igazán nem tehetnek semmiről. Az emberek furák... nehéz őket megérteni néha... dehát, egy fajból valók vagyunk, szóval próbálkozok mindig, újra meg újra. Egyszer talán össze is jön.