the roots

icsit olyan fura az egész, hogy most hányadán is állunk Lannel, vannak kínos pillanatok meg vannak azok, amikor elfelejtem/elfelejtjük, hogy mik történtek velünk és csak az számít, hogy ott legyek vele vagy ő velem mert olyan helyzetben vagyunk, hogy szükségünk van egymásra – mint barátok. Nagyon meglepő, hogy mégis tudunk működni annak ellenére, hogy miken mentünk már keresztül együtt.
Nem kérdezek vissza az üziben, hanem csak biztosítom arról, hogy ott leszek. Tudom, hogy baromság miatt úgysem akarná, hogy vele tartsak. Olyan ez vele, hogy mindig onnan folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk még akkor is, ha van egy kicsit keserédes mellékíze az egésznek.
Mellette ülök a drága autóban, nem is tudom hányfélében ültem már, nem mondom, hogy mindig más, de néha elgondolkodom azon, hogy ebben ültem-e már. Élesen kattan a biztonsági öv csatja, indulásra készen vagyunk.
- Azt eddig is tudtuk, hogy hülye vagy, úgyhogy az nem lenne újdonság, valami mást kellene  – szúrom oda neki, hogy egy kicsit oldjam a kezdeti feszültséget. Igazából nem tudom a helyébe képzelni magamat, mert nem tudom, milyen érzés lehet ez az egész… Sosem volt szó erről, hogy egyáltalán érdekli, hogy kik a vérszerinti szülei, úgyhogy az újdonság erejével hat az egész számomra is. – Nekem megfelel az autó is, tudod, hogy jókat szoktam aludni itt melletted – nevetek vele együtt. – De remélem, hogy nem valahova Texasba vagy a világ végére megyünk, mert nem hoztam másik ruhát – teszem hozzá. Ha valami távolabbi hely lenne, biztosan repülővel mennénk, annak is meglenne a varázsa, bár akkor nehezebben gondolja meg magát az ember, nem lehet csak úgy félúton hazafelé fordulni inkább.
- Nem tudom, hogy az vagy-e… gondolom, igen – húzom el a számat, s mondom neki őszintén, teljes szívből; kedves vagyok, mint mindig. – Fogalmam sincs, hogy ez jó vagy rossz…  - mondom ki a szavakat, miközben magam elé meredő tekintettel nézek valamit a műszerfalon, amit látni nem látok igazából, csak arra irányul a pillantásom. – Bűntudatod van miatta, vagy miért akarod, hogy megismerd?  – Nem is ez a jó kifejezés talán, de hirtelen nem jut jobb eszembe. Lehet az embernek ilyen miatt bűntudata?
Annyira furcsa szavak ezek a Lan szájából, nem tudom, miért beszél így, nem jellemző rá.
- Figyelj, ugye, nem fogsz meghalni? Vagy… ugye nincs semmi, amiről tudnom kellene?  – pillantok rá gondterhelten, s közben megfogom a kezét. Ez, hogy nem akar elszalasztani semmit, annyira azt az érzést kelti bennem, hogy valami baj van. De csak elmondaná… remélem, hogy elmondaná.
Kicsit azért örülök annak, hogy egy olyan téma miatt keresett meg, ami nem kettőnkkel kapcsolatos, de szinte biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb elő fog kerülni, főleg, hogy hosszú az út. De egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni, épp elég hidegzuhany ez a szülős téma is.
- Nem akarok a fejedhez vágni semmit  – ingatom meg a fejemet, s leveszem a kezemet az övéről, hogy el tudja indítani az autót. – Szeretnéd, hogy lebeszéljelek? Ez nem az én döntésem; ha úgy érzed, hogy látni akarod, akkor menjünk, elmegyek veled. Ha meggondolod magad, akkor jövök haza veled. Nem foglak elítélni azért, hogy miként döntesz – teszem hozzá kisvártatva, mikor már elindul az autó.
- Mit szóltak hozzá a szüleid? Vagy, tudják amúgy? Jesszus, de hülyén hangzik ez így… szóval, Lil és Jake mit szólnak hozzá?  – javítom ki saját magamat végül. Még nem barátkoztam meg a gondolattal, hogy Lannek más szülei is vannak, pedig évek óta tudom már, de valahogy csak most lett olyan valódi, hogy eljusson az agyamig.

the roots

nnyi szaron túlvoltunk már Lannel az elmúlt időszakban, hogy egyszerűen csak nevetni támad kedvem, ha a történtekre gondolok. Persze, sokat segített a lelkiállapotomon – meg egy kicsit a büszkeségemen is -, hogy eljött hozzám megbeszélni a dolgokat. Nem mondom, hogy egyszerű helyzetben vagyunk, de amit tudtunk tenni mindössze annyi, hogy alkalmazkodunk a kialakult állapothoz és próbáljuk kihozni belőle a legtöbbet. Igazából az a cél, hogy visszaállítsuk magunkat a csók előtti helyzetbe. Gőzöm sincs, hogy jól haladunk vagy rosszul. Sodródom, az egész életem egy kibaszott sodródás. Nem is én lennék, ha bármi meg lenne tervezve az életemben. Nem tudom, meddig fenntartható ez, de eddig egészen jól csinálom.
Nyilván nem tudjuk teljesen a korábbi állapotot visszaállítani, vannak olyan dolgok, amelyeket jobb inkább, ha hanyagolunk – legalábbis én jelenleg így érzem -, például nem tudnék ott aludni vele úgy, ahogyan korábban. Illetve biztosan tudnék, de akkor annak lehet, hogy olyan vége lenne, amely nem biztos, hogy jó.
Előfordul, hogy azon kapom magamat, hogy agyalok ezeken a dolgokon, de újabban már egyre kevésbé teszem. A dalok viszont tökéletlenül tökéletes mementói a múltban történteknek és nyilván visszahozzák az emlékeket, akárhányszor eléneklem őket. Mióta először felléptem velük, azóta Keith mindig kéri, hogy játsszak közülük párat, mivel a közönség imádja az ilyen típusú dalokat. Egyébként, már egyre kevésbé fáj, az idő tényleg gyógyítja a sebeket.
Egyik este üzenetet kaptam Lantől, hogy szeretné, ha elkísérném valahová, ahová inkább nem menne egyedül, meg mással sem, hanem én menjek vele. Ettől többet nem tudtam a dologról, de mivel egyébként megbíztam benne, tudtam, hogy tényleg valami olyan dolog, ami fontos lehet számára. Én pedig még mindig a barátja voltam, és ha szüksége volt rám, akkor ott voltam neki. Eleinte kissé feszengősen, de mostanra már teljesen jók voltunk együtt.
Elmentem a lakásához, hogy ott üljünk az autójába és induljunk el valamerre.
- Mi??!?!?! – kérdezem csodálkozva, s az egyébként sem kicsi őzike szemeim még nagyobbra kerekednek el.
Beülök mellé az autóba és még mindig próbálom összeszedni a gondolataimat ezzel az egésszel kapcsolatban. Talán az állam is valahol lent van még, mert a meglepettségtől még nem tértem magamhoz.
Nehéz téma ez nekem is, hiszen Lan szülei nekem a második családom, és nagyon furcsa belegondolni, hogy lehet neki egy másik… sosem volt szó arról, hogy megkeresné őket… de az is lehet, hogy mindig is ott motoszkált a fejében a gondolat, hogy mi lenne, ha ismerné őket vagy bármi, vagy nem mondta el nekem soha.
- Hát ez izgi lesz! – sóhajtom végül, amikor bekapcsolom a biztonsági övet – Akkor most meséld el, hogy jutottál idáig.