Holtakról jót vagy semmit? Ez annyira lesarkított gondolkodás. Az emberek többségében ott gyökerezik a félelem, ha a halál megfogan a gondolatok között. Miért? Ez egy természetes folyamat, ha el kell hagyni ezt az életet, s ez van megírva, akkor tehetünk bármit, úgysem kerülhetjük el. Mi értelme hát saját magunkat gyötörni, ha sokkal élvezetesebb oldala is van az elmúlásnak...? Olykor át kell lépni a normalitás határain, hogy megismerjük önmagunkat, s rájöjjünk, hogy mi tehet minket igazán boldoggá. Sajnos rossz úton halad ez a világ. Egyre jobban elfojtják az emberek gondolkodását, visszatuszkolják a vágyakat, s bebeszélik nekünk, hogy az érzéseink, amik csak az elménkben kelhetnek igazán életre, azok rosszak. Talán így is van... Már ha olyan alakról van szó, mint én magam, aki egy megtestesült, csodás köntösbe bújt Káosz, aki epekedve várja, hogy bekebelezzen valakit. Ez a valaki azonban jelenleg már nem lélegzik, nem csordogál a vér az ereiben, s egykori nevével is csak most ismerkedek meg, mikor a kopott sírkőről leolvasom azt. A szürkület egyre komorabbá teszi a temető világát, s arra ösztönzi az embereket, hogy inkább meneküljenek, mielőtt még hamarosan leszállna az éj. Nekem azonban muszáj itt lennem. Napok óta rág valami belülről, ami már kezdi az álmaimat is felemészteni, így muszáj leszek csillapítani, mielőtt még felszívódik bennem, s csak egy tátongó ürességet hagy maga után. Azúrjaim körbejárnak, mert természetesen nem kísérteném a sorsot még egy rendőrségi üggyel. Nem mintha nem tudnám kimenteni magam épp úgy, ahogy régen... Vajon mi lehet azzal a lánnyal, aki megvádolt engem szexuális erőszakkal, majd hoppon maradt a bíróságon, mikor felmentettek? Ha egyáltalán köztünk van még, s fel tudta dolgozni a traumát, hogy milyen egy mocskos, hazug világot élünk. Hiszen aki megerőszakolta, az még mindig szabadon jár... E kellemes emlékek hatására érzem, ahogy nadrágom egyre jobban feszül, de a végső hangulatot az adja meg, mikor nekidöntöm hátam a magányos tölgynek, s tenyeremet a hűvös sírkőre helyezem. A halálban valami sötéten izgató, egy megmagyarázhatatlan gonosz, ami úgy csábít magához, hogy én képtelen vagyok ellenállni. Ujjaim lassan simulnak végig a nadrágon, már érzem, ahogy lüktetésem nem bír megmaradni börtönében, ám mikor végre kiszabadítanám, váratlanul, szinte a semmiből szólal fel egy hang mögöttem. Hirtelen rezzenek meg, hiszen már kezdtem átadni magam az érzésnek, így csalódottan morranok egyet. Nem jó, amikor elkezdesz valamit, és abba kell hagynod. A lány szavai így némi késéssel jutnak el hozzám, s bár szándékaim nyomait nem tudom eltüntetni egyik pillanatról a másikra, de reménykedjünk abban, hogy hozzám intézett kusza szavai elterelik a figyelmet. Kilépek hát a tölgy takarásából, s mivel egy apró tabletta már sújtja a szervezetem, így kissé elképedve kezdek azon agyalni, hogy ez a sápadt arc vajon élő, vagy az elmém szórakozik velem? - Egyáltalán nem értem, hogy miről beszélsz. - kénytelen vagyok elnevetni magam, hiszen úgy tűnik, hogy összekeverhet valakivel. - Ha adsz egy jó ürügyet, én szívesen gyűlölni fognak. - felelem mosolyogva, ami még akkor sem tűnik el, mikor befesti a sötét szürkületet egy fekete penge. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezt az abszurd helyzetet nem csupán elmém kreálja, azt viszont le sem tagadhatnám, hogy tetszik a helyzet... Beteg. Tudom. A helyzet ellenére mégsem prédának érzem magam, hanem a nagybetűs Vadnak. Lépek is egyet az irányába. Egy ilyen törékeny lány mit tudna kezdeni azzal a pengével, ha én nem hagyom magam? - Túl sok mindent nem tudsz elrabolni tőlem. - ennek fényében feszes zsebembe nyúlok, ahonnan előhúzom a telefonom, a pénztárcám, illetve egy meggyűrt levelet, melyet épp ma vettem át a postán, amit egy igazán különleges személy írt nekem... Ezt mind a lány lábai elé hajítom. - Most jön az a rész, hogy sikítva el kellene esetleg fussak előled? Vagy talán... - váratlanul térdre rogyok a hűs, nedves fűbe. - Így jó lesz? - mutatok végig magamon. Talán nem teljesen tiszta most az elmém, s én vagyok a legostobább, hogy nem veszem komolyan ezt a kényes helyzetet. Lehet, hogy ezt még csúnyán meg fogom bánni...
Hemzseg a bolygó a halottakban. Már-már hihetnénk, hogy több halott van a földekben, mint az élők a föld felett. Hiába, az évezredes háborúk forgatagából, oktalan öldöklésekből, a temető szinte gyümölcsözik a halottakból. Kissé átfogalmazva, rohadt almákból. De a humánus trágya jót tesz a földnek. Talán még nagyobb tápanyagot biztosít, mint az állati. Ezt kéri cserébe, a leélt életért. Sokak számára, lehet nem olyan vigasztaló komposztként végezni, de azért gondoljunk bele, lehetett volna ennél súlyosabb az alku-trágya! Szerintem jobb is így, hogy kukac eledelként végezzük. Akinek ezzel ütközik a véleménye, az vagy sznob vagy egyszerűen tart a következményektől. Senkinek nem örömteli meglátogatni a halottait. Pláne, ha valahol sejtik, hogy az épp testből csak kaja maradék lett. De miért ez van a hangsúly, ha valaki kimegy a temetőbe? Elsősorban ki kéne fejezze a gyászát! Mert ahogy a mondás tartja: "A holtakról vagy jót, vagy semmit." Az én öngyilkos hajlamú nagybátyám, Queens-ben kapott nyughelyet. E hónapban csaknem háromszor volt meg bennem a szándék, hogy kimenjek a sírkövéhez...de útközben csak hamar rá kellett eszmélnem, hogy a körülmények nem engedik, hogy elhagyjam ezt a helyet. Szigorú tiltást kaptam a "fecsegőktől", hogy még véletlenül se tegyem be a lábamat Queensbe. Nagyot is néznének a rokonok, hogy a halottként beadatott mese valójában csak kamu volt. Nem én vagyok az egyetlen, aki nem érti ezt a fajta megoldását anyámnak. Ő csak annyit mond erre "így próbállak megvédeni". De ugyan mitől? Néhány műanyagprotkós és aranyérkenőccsel kikent életmódtól? Sosem ellenkeztem anyámmal, csak amikor szükségesnek éreztem felvenni vele a harcot. Számomra olyan érzés volt vele szembeszállni, mint egy suta galambbal. Korát tekintve elenyészőbb helyet foglalt el, amit én mezei tejfölös szájúkénti. A szokványos történet, a lány aki sorsa nyomdokaiba lép. Ez már túlontúl közhelyes! Néha azonban felemelőbb kilépni az árnyékából. Így megúszom a taníttatását, és a szokványos kioktatását. Nem kötelező azt a vadot lelőnöm, amelyiket ő éppen kinéztem. A magam ura vagyok! A karma pontosan azt akarná most tőlem, hogy a lakónegyedekben lézengjek. Ehelyett, én a néptelen külvárost derítenem fel. Sok olyan követeléseket kapok, ami szöges ellentétben áll az én ízlésemmel. De ma, csakis a magam ízlésének teszek eleget. Egy temető felé veszem az irányt, hogy két legyet üssek egycsapásra. Hogy kifejezzem mérföldekre távoli idézőjeles együttérzésemet...bátyám iránt. Apám szerint túl kicsi voltam ahhoz, hogy bármire is emlékezzek a nagybátyámból. Igaza lehet. De akkor ki kíséretet tizenévesként álmaiban, konyhai ollóval és rozsdás szöggel? Mindenesetre a tiszteletet meg kell adni, ha ismertem ha nem. Ám mielőtt kilépnék a dér csípte fűre, egy férfi alakját pillantom meg az egyik búskomor tölgy mellett. Igaz, háttal nehezített felismerési viszonyokba ütköztem. Nem meglepő, ha a temetőben sok járókelő fordul meg. A temető mindig is gyarló állomása volt annak, akinek meghalt valakije. Jómagam, amellett döntöttem, hogy hagyom békéjében még kisírja a szemeit a sírköveknél. S miután távozott vonulok be a kő-rengetegbe. De nincs szerencsém! Hiszen gyilkos létemre, lelepleződtem, méghozzá előtte! Hogy lehet ez? Hiszen egy árva neszt sem adtam figyelmeztetésül...érdekes. - Kivel örvendeztet meg a véletlen a gyűlölőim közül? - kérdem közlékeny megilletődöttség a képemen. Ez -10 pont a teljesítményemből mára. - Igazából...csak az ürügy érdekel. Biztosra veszem, ebben a temetőben élve még nem volt eltemetve senki sem. - szívesen mellé tettem volna a "kár, nem?" szlogent. Valahol azonban biztosnak hittem, hogy ő nem olyan szánalmas indítékkal kereste fel a helyet, mint óvatlan személyem. - Hát akkor én... - az elidőzött csendet szóval-tartani, hát ilyen társaságban kellemetlen lenne. Így éltem a lehetőséggel, hogy elő-húzzam szerény harci fegyverem. Két ismeretlen számára ennél közlékenyebb forma már nem is lehetne. Megaztán, még mit tépjem itt a szám? Ő csendes nyugalomra, én pedig véres tudatlanságra vágyom. Nem kell folyton követni az etikettet, s folyton belemászni más magánéletébe. Én nem teszem...beszéddel sosem.
Don't cry about it loudly, baby ...
Tomorrow your knife is shinning ๋࣭ ⭑B I O Y o u a r e h a r d l y f o o l Beauty is the only thing
↳what's kill you inside softly.
★ családi állapot ★ :
☐ single
☐ taken
☒ psycho
★ lakhely ★ :
♱ use your brain
★ :
༝༚༝༚ You made my day perfectly ...
When you feel down accidently.
Kezdőlap
