➥ aesthetic's k̷̲̀i̶̠̊l̵̻̔l̷̛̠

**Seuna Silived** · Re: ➥ aesthetic's k̷̲̀i̶̠̊l̵̻̔l̷̛̠ Vas. Nov. 10 2024, 20:41

A holtakról vagy jót, vagy semmit.

Sok kosza pletyka terjeng, a temetőben történt incidensek listájáról, rejtett és kevésbe szó szedett címsoraival. ,,Halálra késelt egy tinit a temetőben barátja". Vagy ,,Misfiteket azért tartóztatták le, mert buliztak egy New Orleans-i temetőben". Személyes kedvencem a ,,Két kannibál testvér több mint 100 sírt rabolt ki" és ,,Ed Gein emberi bőrből készült ruhát készített a temetőből ellopott testekkel". Manapság trend megfelelő, temetőkben kiszemelté tenni fele-barátainkat, akik ,,jobb esetben" megsiratva jönnek megkönnyebbülni, sajátos gyászuk fogságában. Védtelenek, szomorúak és még inkább kiszolgáltatottabb az aberrált társadalom gyöngyszemeinek, értékes szervük, halazhatatlan vérdíjuk, vagy kellemetlen szemtanú státuszukért.
Hisz mondják, hogy ami felesleges egynek, az értékes a másnak. Valahogy így magyarázandó az emberiség velejéig romlottsága, a szakemberek felé, akik precedens átlagosságban értékelik ki számtanilag mennyi "ilyen" jut egy mintapolgárra.
- Elég a csevejből! - orrolok rá mihelyst egy fikarcnyi szarkazmus kandikál ki a hangsúlya lejtéséből. A faszi neve olyannyira szánalmas kategória pozícióba tolja önmagát, hogy ha rendelkeznék empátiával, szívesen demonstrálnám a krokodil könny szinonimát. Csak mivel nem rendelkezem ilyen kifinomult tulajdonságokkal, így inkább azon morfondíroztam, milyen lehet a koponyája bal féltekéje teljes egészében feltárva. Az már csak ront a helyzeten, hogy azon reménykedésében bízik, hogy jártassága majd előrehelyezi társainál, akik mostanra ugyanúgy a sírban elégítik ki alvási-hiányukat mint hamarosan ő is. Hires festő lévén hát nem tanult Van Gogh esetéből? Abszolút amatőr.
Újabb elégedetlenségem rázom meg a fejemet, miközben a prédám végre megtanult bekussolni és - menekülési esélyeit minimálisan növelve - hátrálni. Látom, ahogy festői munkássága áttér a szobrászatra, és kétségbeesetten nyúl valami eszközért ami a késemet lenyomja. Esélytelen. Valljuk be kés nélkül valódi természetem a megadott végtagjaival ugyanolyan pusztítást tud végezni mint

egy ezüstös penge.
De a pillanat hevében, nem számolok a vaskos kőréteggel, mely egyenest a horizontom küszöbét éri. Épp olyan gyorsasággal és valódisággal, hogy az a halántékomnak verődve ledöntsön a földre.

Eszmélet vesztés
..
Reggeleim megerőltetően hozzák rám a szokványos rettegést. Mert van olyan, hogy miután felkelt az ember, megmosta a fogát, felöltözött, akkor jön csak rá, hogy még mindig az ágyban fekszik. Felkel tehát, megmossa a fogát, felöltözik, és ismét felébred. Harmadszorra már nem is véli tudni, ébren van-e vagy álmodik. S ha az ember elégszer átélte a kelletlen reggeleket, azontúl minden ébredéskor elbizonytalanodik legalább az első percek valóságosságát illetően. Ilyenkor élheti át a normális átlagember is az elmebetegségek szürrealistását néhány percre. A rémálmoknak a valóságba való átfolyásáról, az elme összeomlásáról, egy védtelen birka szellem lassú őrületéről szól ez. Épp olyan bizonytalan, mikor játszódik benne a valóság, és mikor nem, mint a reggeli többszörös felébredéseim egymásutánja. Ez a mindennapjaimban keletlenül belemászó kollektív hallucinációk, közösen megélt visszaemlékezések, egymásba folyó álmok, „valós” városokat elpusztító képzelgések és félelmek egyveleg, egyetlen gyenge testbe száműzve.
Kitudja igazán, hogy valóban megjelentem a várt helyen? Számolható-e egyáltalán tizennegyedik alkalomnak, vagy csupán az ismétlések sora az elmémbe ágyazódva? Noha nyomasztó kérdéseimet egyenesen fel is tehetném, újabb bizonytalanságra ébreszt, hogy valóban megtörténik-e mindez. Mindez azonban nem egy nehezen értelmezhető narratív összevisszaságot jelent, melyben lehetetlen az orientáció. Nem megsokszorozott, egyenetlen és érthetetlen elbeszélői nézőpont kancsal zavarodottsága jellemzi ezeket az alkotásaimat, sokkal inkább egy-egy kitüntetett tudati tartalom, valamint a mindennapjaim objektív „valóságának” dialógusa, melyekben a valóság és az én világom között fokozatosan elmosódnak a határok.
..

Eszmélet visszaszerzés

Kisvártatva ráeszmélek, pontosan ehhez hasonlót kellett volna éreznem azzal szemben kit a más világra akartam volna küldni. Ám a sors fintora ismét megajándékozva elülteti bennünk azt a szélhámosságot, hogy bizony az élőket a hallottaknál még mindig jobban sajnálunk.
Valami túlvilági hatalom kellő erőt juttat a szerzetembe legutoljára elősegítve követhetetlen fellepésemet. A nekem dobott kőtömb, teljes elfogadással festi vörösre arcom jobboldalát ahova célegyenest betalált. Ezen fals képet fokozván fordítom a fejemet oldalra, mintha csak nem is horzsolt volna a nekem ajándékozott kis kedvessége. Ajkaimba szintúgy vér ágyazódik fogaim közé is befurakodva, annál fájdalmasabb szorítással az ökölbe szorult karmaimmal, bőrömet felhasítva. Végül megmozdul a testem cselekvővesztettségét eltörölve a mindvégig biztonságra ítélt félt feloldozva. Egy ölelés markánssága abban a finom rejtelmében teljesedik ki, mikor abszolút öntudatlanul történik. A váratlanság hatásával élve lesz olyan felszabadítása a rettegő léleknek, amit semmilyen szó nem lenne képes túlszárnyalni. Melegsége pedig kellő visszajelzése az emberi természetnek, ami egy érintésre megannyi neuront éleszt fel a másodperc töredékében. Egy vérfagyasztó mosoly libben fel, melynek tobzódását a pirkadat első fényei erősítik fel. Feltámaszkodásom sikeres, tele fájlalt de törtöztetett dühvel. Ideje hát kitépnem a beleit és azzal megfojtani, a törődést felkínálva hosszan és minden kínzó pillanatát kiélvezve.
- ...legyen már....VÉÉÉGGGEEEEEEE...EEEE...EE!!!!!!! - zördülök fel torkom szakadtából, melyet a gyilkos nevetés nyomatékosít meg, majd azzal a kiáltással egyenesedem ki újult erővel.

2:51 ───────ㅇ─ 3:02

**Pierre Duval**

Seuna & Pierre

"Some flowers bloom in darkness.
Why can't love?"

Őrület. Könnyű ráaggatni olyasvalakire, akinek a gondolkodása és viselkedése eltér az átlagtól. Amúgy is arra halad ez a világ, hogy minél nagyobb masszát gyűrjünk az emberekből, akik sem önálló gondolkodásra, sem pedig mélyre ható érzésekre nem képesek már. Egy irányítható csordává válunk csupán, egy szükséges rosszá, egy teherré a Föld hátán, s egy olyan étekké, melyből a piócák bármikor lakmározhatnak. Én sosem tartoztam ezek közé az emberek közé. Még ha éreztem is a nagy massza hívó szavát, én nem feleltem arra. Nem akartam olyan lenni, mint mások, s ha akartam volna sem tudtam volna, mert a fényes felszín alatt bizony olyan feneketlen, sötét üregek lapulnak, amiket még én magam sem ismerek teljesen. Nem tudni, mikor mi mászik fel alant a mocskos bugyrokból, s mikor alakul át különböző érzésekké és gondolatokká, hogy befolyásoljon.
Ha az átlag szólna fel belőlem, akkor biztosan állítanám, hogy ezzel a lánnyal sem stimmel valami. Szemöldökeim kíváncsian és kérdőn kúsznak a magasba, mikor kérdését saját magának teszi fel, s jövőbeli cselekedeteit egyre kiszámíthatatlanabbnak gondolom. Őrült lenne tán a köznyelv értelmében? S ha igen, annak miért kell rossznak lennie? Talán csak megéli önmagát, s nem él olyan elfojtásokban, mint mindenki más. Boldog lehet? Élvezheti az életet? Szeretheti önmagát? Ezeken agyalva azért a tény is eszembe jut, hogy bár az első pillanatokban még nem éreztem igazán a helyzet súlyosságát, de valójában a kezében szorongatott penge bizony az én boldogságomnak a végét is jelentheti. Bármikor.
S ha ez még nem lenne elég, magam alatt vágom a fát, mikor a sors kicsúsztatja lábam alól a talajt, s tragikomikussá válik az egész helyzet. Ő pedig csak mosolyog... Tekintetem mégis az alant levő levélre vándorol, reménykedve abban, hogy cipőjének nedves talpa nem fogja eltiporni a vékony papírt.
- Fájdalommentes? Ugyan. Mindent meg kell élni. - sóhajtom kissé fájdalmasan a hűvös, temetői, magányos levegőbe. A távolság köztünk a pillanat töredéke alatt csökken, s lassan el fog fogyni már az időm, hogy cselekedjek.
- Ki bántott téged? - cséplem a váratlan szavakat, mintha csak meg akarnám érteni a helyzetet. - Jean-Pierre Duval halálával éreznél kielégülést? - bökök mellkasom irányába, majd fellököm magam a földről. - Hamar elkapnának. Híres festő vagyok, az én eltűnésem nem sokáig maradna nyomtalanul. - vázolom a helyzetet, mintha mentségeket keresnék és alkudozni akarnék, de valójában ez nem így van. Ezek bizony kőkemény tények, hiszen nem egy névtelen hajléktalan vagyok, kinek halála még a sátorszomszédját sem rendítené meg a híd alatt.
Az idő azonban egyre jobban ketyeg, s nem tudom, hogy milyen cselekedetek izzanak a levegőben. Lépnem kell, hiszen annyi minden van még, amit véghez kell vinnem... Váratlanul nyúlok hát a mögöttem levő repedezett sírkő irányába, melyből letörve egy vaskos, kóbor darabot, a lány fejének irányába hajítom.
Elfuthatnék, de nem teszem. Még akkor sem, ha eltalálom őt valahol. Túlságosan kényes és érzékeny ez a helyzet, hogy csak ilyen egyszerűen kilépjek belőle...

✦

**Seuna Silived**

to mr @Pierre Duval

A holtakról vagy jót, vagy semmit.

Meghasad a testem, gyáva, tagadó cselekvésemben az kősírok tövében. Épp ezen a helyen kell bujkálnom a félelemtől és a gyanús tekintetektől? A szobrok szemei mintha közvetlenül rám néznének, ármánykodásom közepette. Gőgös természetemben most az egyszer félelem járja át. Mint egy kés, úgy járja át. Megcsendülő szava előttem, s meglepetten érzékelem, hogy szembetalálom magamat egy idegen megkérdőjelezésével. Kijelentése nem nyer értelmet bennem. Tekintete azonban mélyebb tartalmat sugall. Bujkálásomból fakadó cselekvésemet szégyenkezve vetem meg előtte. Szemeimet elterelem, a megnevezett halottak neveire. Valóban, egy égi történetet mesélnek el, amit pogány hitű ember nem érhet meg. Én se tartom magam hívőnek, s nem is vagyok pártolója ennek a biblikus teremtés történetnek. A kivételes fantázia, ami azonban ezt tükrözi a festő látványban, nem tűnik olyan hitetlennek mint maga a biblia. Ilyen képzelgés nem származhat egyetlen emberből. Tehát a történetnek, ha nem is érzékelhető, de van valóság alapja.
Ekkor kezd a bíboros vér bódító illata szétáradni az orrnyílásomban. Nem szólalok, nem reflektálok a szavaira, mert önként nem akarok társalgásba elegyedni az ismeretlennel. Hiszen, vadigen énem lévén, nincs jogom feltartani semmitmondó beszédemmel. Elaraszolok egy monumentális kősírtól Végre a kegyelem döfés bevehető esélyként tűnik fel előttem. Éhezem. Már egy jó ideje. A sírhalom aurája viszont meggátolja cselekvésemet, hogy vért szedjek. Azon levele pedig hazugságoktól mocskolódva kerül a szájára. Méghogy az övé...!

Immáron földes színben, és bíborban felöltöztet ábrázatán, csak az ő élces hangja töri meg a csendet. Azonban, ezt a halkan tűnő zörejt, jelenleg én semmisnek tekintem. Egyre jobban vágytam, hogy az útvégéhez érjek.
- Nanh nézd csak... jól hallom amit ez a ostoba mond? - költői kérdésemet magamnak címezve, dobbantok egyet bőszen a macskakőbe. Egyszerűbb válasznak szolgált annál minthogy bebizonyítsam milyen vékony a határ az intelligencia és őrültség között. Könnyebb választásom lehetett volna megölnöm, hisz tízből kilenc a statisztikának eleget téve sokkal önzőbb mint mások életével törődnie. Félreértés ne essék, bennem nem pusztán a hősiesség szólított kegyelemre. Mégis ki képes egy szerencsétlennek életét követelve nagyobb szerencsétlenséget okozni? Csakis olyas valaki akit a társadalom furunkulusaként löktek a bizonytalanságba, mondván így már lesz idő elgondolkoznia. Az élet kegyetlen kis hazugságain, melyeket napról-napra kiábrándultabbul kényszerből ki kell hogy ismerünk. Én tettem szívességet azzal, hogy megszántam megmentve őt az örökké tartó silány viszontagságaitól. Kitudja, utolsó leheletében benne lett volt hálálkodása, amit én a sikolyok erősségének következtében nem tudtam meghallani. Végtére is nem számít. Szavak nélkül is lehet érteni a kínt, örömöt, köszönetet és minden egyebet. Sokak szemében hitelesebb is.
Az idegen vér jelenléte ágyazódik a tekintetembe. Az arcomon a veríték tör utat szabadulva az elítéléstől. Ez a gyanútlan idióta, sokkal maradandóbb érzést kelt mint azt képzeltem. Látni akartam teljes valójában a földre rongyot testét. Habár csalódottan meg kellett állapítsam magamban, hogy nem olyan volt mint, amitől az embert elönti az őröm. Egy mozdulatlan test látványa a maga módján groteszk, azzal, hogy úgy tesz mintha aludna, nyitott szemekkel becsapóan. Ha nem lenne az sok vér lehet más is ártatlanul alvónak titulálná. Ő megkönnyebbülhet, már nem lesz miért erkölcstelen módszerekbe bonyolódva felvennie másokkal a kapcsolatot. Többé már nem kell azt a szerepet játszani, amit mások szántak számára. Ahogy elnézem továbbra is valamiféle negatív visszacsatolás reményében, lassan elítélni kezdem. De nem maradt több időm saját magamra gondolni. Hisz a férfi, aki minden akaratlan cselekedetem elsődleges szemtanújává érett, váratlan megadásra szánja el magát. Én pedig elnézően kísérem végig tekintettemmel, ahogy az általam megfélemlített egyén könyörgően esedezni kezd. Szemeim életlenséget felvéve néznek az illetőre.
Bizonyára a hűvös hajnali órák teszi még ridegebbé tekintetemet, mialatt a távolban közlekedési rámpák fényjátéka szabadul el. Hat szúrással küldjem a földre? Valóban megöljem? Így lesz a legkönnyebb. Egy vérfagyasztó mosoly libben fel, melynek tobzódását a pirkadat első fényei erősítik fel. Szemeim azonban továbbra is farkasszemet nézve néznek vele.
- Kérés...óhaj...bizonyára fájdalom-menetes és gyors legyen? A sokadik kérés már ez... - forgatom meg a szemeimet erőteljesen, az undort éreztette klisészerűségtől, miközben centi-méterekkel közelebb vágtam le a távolságot a porul járt idegennel.

2:11 ──────ㅇ── 3:02

**Pierre Duval**

Seuna & Pierre

"Some flowers bloom in darkness.
Why can't love?"

A deres fű átszövi nedvességét a nadrágom apró, sötét szálain, s megérintik bőröm a hűs, kicsiny cseppek, amik kellemes kettősséget varázsolnak bennem. Kívülről mintha fáznék, talán még bőröm is fagyos, belülről viszont mintha remegve lángolnék. Nem tagadhatom, a józan eszem valahol még ott üvölt a lelkem mélyén, s erősen nyomogatja a vészgombot, melynek be kellene kapcsolnia valamiféle túlélő ösztönöket. Ez azonban nagyrészt elmarad. Érzem, hogy a helyzet nagyon kényes fordulatokat is vehet még, de képtelen vagyok ezeket az érzéseket teljes mértékben eljuttatni a tudatomhoz. Csak figyelem a lányt, s olyan, mintha nem is én néznék vele szembe. Mintha nem nekem kellene itt lennem, s csak egy testen kívüli árny lennék, mely csak figyeli az eseményeket.
- Ez a levél az enyém. - csattanok fel halkan, bőséges értetlenséget tükrözve a hangomban. Azúrjaim a papír felé vetülnek, s apró, kelletlen fintor jelenik meg vonásaimon.
- Vidd el a pénzem, a kártyáim, még akár a ruháimat is. Azt a levelet viszont hagyd meg, mert fontos nekem. Mit jelenthet neked egy ismeretlen kézírás? Azt sem értenéd, hogy mi van abban a levélben... Neked csak egy papír. Nekem viszont... - sóhajtva, lehunyt szemmel helyezem bal tenyerem a szívemre, miközben érzem, ahogy a penge egyre jobban értem sóvárog.
- Sokkal több. Úgyhogy mielőtt még teljesen átnedvesedne, és összefolyna minden rajta... Nem lehetne, hogy...? - hullámzó ujjaimmal a levél felé mutatok, mely szokatlan módon most sokkal jobban felértékelődik, mint bármi más. Seuna egy különleges személy, igazán egyedi és sötét gondolatokkal, s ha elveszteném az írását, most úgy érzem, hogy hatalmas veszteség érne. Hiszen ez a világ egyre szürkébb, egyre jobban olvad bele mindenki egy unalmas masszába, ő azonban olyan távol áll mindenkitől... Hiába nem láttam még, hiába nem hallottam a hangját, a gondolatai mégis megelevenedtek bennem, amikor minden egyes levelét a hozzám hű átéléssel olvastam el.
A lány hangja újra élesen hasít belém, s rángat vissza a valóságba. A gondolataim jelenleg a Káosz fekete vizébe akarnak fulladni, s az iménti könnyelmű elengedésem most cseppet megváltozik. Hiszen én szeretek élni! Annyi minden van még, amit meg kell csinálnom ezen az átkozottan gyönyörű világon! Hirtelen pattanok fel hát a földről, mintha nem is létezett volna a pár perccel ezelőtti lassúságom. Cipőm esetlenül próbál kapaszkodót keresni a göcsörtös földben, ám a nedvességnek köszönhetően a komoly helyzet tragikomikummá változik egyből. Mintha egy ócska, ZS kategóriás horrorfilmbe kerülnék, úgy csúszik meg váratlanul a talpam, így lábaim elvesztik a biztos alapot, én meg kellemesen csattanok a földön. S ha ez még nem lenne elég, állam is koccan a sírkövön, minek eredményeképpen az egyik hátsó fogam csodálatos módon adja meg magát. Nekem meg csak röhögnöm kell. Váratlanul, jólesően, kissé talán őrülten, de képtelen vagyok most józanul viselkedni. A véres nyál hamar összegyűlik a számban, s a magányos fogammal együtt oldalra köpök mindent.
- A látszat ellenére nem szívesen halnék meg. Nem beszélhetnénk meg inkább? Élve talán hasznosabb is lehetek. - bár egyelőre csak két idegen test vagyunk, de talán nem annyira elborult ez a lány, hogy mindenáron, ebben a pillanatban belém állítsa azt a kést.

✦

**Seuna Silived**

to mr @Pierre Duval

A holtakról vagy jót, vagy semmit.

Ködbe borult elmém illuzionista megyénéjén tengve fogadtam a keletlenül feltűnt társaságom tudatlan ábrázatát. Párhuzamba véve gonosz énem gyilkos aurájával, mely mindenkor elriasztott attól, hogy az idegen által akár egy fér percnyinél is több szemkontaktust tartsak. Valahányszor az emberek látványába temetkeztem menedékül, annyiszor körvonalazódott egyre nagyobb körökben másik énem árnyék sziluettje. Minél inkább távolságtartóbb és ridegebb képet festettem, a névtelen annál jobban követelte ki figyelmem. Hasonlataival a néhai napszakban pezsdítően és csipetnyit groteszken csengtek. Kellően bizarr borzongással, hogy azzal minden szilárd erkölcs egy pillanatra ellágyuljon. A vétkes hozománnyal, amikor a kitartást végül kevésnek bizonyul.
Miért a korai elszántság ha azzal kárhozatra ítéli a másikat? Miért ez a látszólagos huzavona a hajnalba csúszva, két vegetatív eszme gyötrődő vergődése az egymás iránti megértésre hivatkozva? Mit lát az egyik, amit a másik nem? Kétségeim közt tekintek ismét a váratlan helyzettel küzdő egyénre. Ám ezúttal nem látom benne ártatlan megszenvedőmet. Mintha köddé vált volna a sírok dombhalmán. Mi ez a hirtelen pálfordulás? Talán az egyént többé már nem keríti hatalmában félelme? Eddig tartott volna a túlélési ösztöne?
A sors folytonosan újabb akadályt állít azok számára, akik kicsit sem habozva kétségbe vonják a realitását tulajdon cselekvésüknek. Hogy mindenkor biztosítsa őket hibájukról, mikor megtanulták lebecsülni az őket körülvevő sokkal fajsúlyosabb erőket. Most társaságomban újabb idegent állítva lép biztonságunk küszöbére, jómagam az életét fenyegető eszközzel. A halál félem finom nyomatékkal vegyül kétségbeesett és elesettségemmel, s a gyámolítatlan tudatlanságommal karöltve. Mikor nagy elbizakodottsággal elhittem, ilyen sosem történhet velem. A valóság torzképet festve önfejűségemben végül rádöbbent saját jelentéktelen kicsinyességemre. A vérmérséklet merevre rántja a testem, csakúgy mint amikor az idegen hozzám címezte megrendítő dialektusát. Csupán járulékos veszteségként kerül terítékre társaságom élete. Erőszakos vehemenciába öltöztetve, egy kilátástalan s gondterhelt lélek testében. A meghökkentséget adó pillanatban valahogy minden jelenlévő szem sután elnéz a távolba, mintha csak tudomást sem akarna szerezni az orruk előtt zajló fenyegetésről. Az én testtartásom sem ad árulkodóbb jeleket, mint a lassú, kimért és gondos lépteket. Már épp a zálogot adtam volna fejét megszabadítva a gerincétől, mikor a névtelen személyes tartozéka a lábam elé kerül. Egy örülthöz közeli vakmerő beidegzősével mélyesztettem bele tekintettem a nem várt tárgy feltűnően ismerős kéziratában. Hát önként felkínálja? Szemeim résre szűkülten maradnak megválaszolatlanul a levelet nézve, cseppet sem jogosnak érezve ezt a hatás-szünetet. S habár nekem megadatott választási lehetőséggel élni, mikor az előttem álló férfire néztem szemeim hamar elutasító hangsúlyba vedlettek. Vélhetően mélyről gyökerező revansa vitte arra, hogy egy pillanatnyi egér-utat szerezzen. Talán ezáltal tanul ezen hibájából.

Erre a késem a célnak megfelelő ilyenkor. Mindezalatt váratlan második felünk továbbra is a helyzet érthetetlenségével van elfoglalva, aki szándékosan vonta magára a nem kívánt érdeklődésemet. Magamat teljesen kiismerten készülök elhatározottan átvenni a főszerepet. Épp mikor a kés gyanútlanul leereszkedik nyugalmat színlelve. Lehet döntésem helyessége nem ebben a percben válik célszerűvé. S lehet a későbbiek következményét sem látom át teljesen mikor ismét emberre nézek, aki mindenáron megkímélt volna ettől. Azzal a normális összkép búcsújával rászorítok a pengére, miután egy másodpercnyi tétlenség nélkül hátulról emelten a jelenlegi ellenség felé emelem.
- Felelj szépen...honnan loptad ezt a levelet?! - a váratlan megkérdőjelezéssel a kés is hamar célkeresztbe kerül, tökéletes szögben hogy ha alkalom adja egy dobosság a két szeme közé küldjem. A jelenlévők ekkora már úgy tesznek mint általában, levegőnek nézik az eseményeket csakhogy ne kelljen belefolyniuk a történésekbe. Az én tekintetem viszont áldozatában ékelődik tovább, később kíváncsisággal billen meg fejem vállaim közrefogásában egyik részről a másikra. A látvány maga beszédes ledöbbent némasága ellenére. Én pedig mereven ránézek mint mikor a vad nézi végig ahogy az áldozat lassan kimúlni kezd előtte. Nyugodt sóhajokkal és sorozatgyilkos hajlamaim agresszív tusájában. Életre keltve ezzel korábban gyilkos énemet, teszem meg felé pár lepésemet.
- Mit szólsz... ehhez? - valljuk be, az ő opciója nem tűnt kedvelhetőbbnek mint ez.

2:11 ──────ㅇ── 3:02

**Pierre Duval**

Seuna & Pierre

"Some flowers bloom in darkness.
Why can't love?"

Holtakról jót vagy semmit? Ez annyira lesarkított gondolkodás. Az emberek többségében ott gyökerezik a félelem, ha a halál megfogan a gondolatok között. Miért? Ez egy természetes folyamat, ha el kell hagyni ezt az életet, s ez van megírva, akkor tehetünk bármit, úgysem kerülhetjük el. Mi értelme hát saját magunkat gyötörni, ha sokkal élvezetesebb oldala is van az elmúlásnak...?
Olykor át kell lépni a normalitás határain, hogy megismerjük önmagunkat, s rájöjjünk, hogy mi tehet minket igazán boldoggá. Sajnos rossz úton halad ez a világ. Egyre jobban elfojtják az emberek gondolkodását, visszatuszkolják a vágyakat, s bebeszélik nekünk, hogy az érzéseink, amik csak az elménkben kelhetnek igazán életre, azok rosszak. Talán így is van... Már ha olyan alakról van szó, mint én magam, aki egy megtestesült, csodás köntösbe bújt Káosz, aki epekedve várja, hogy bekebelezzen valakit.
Ez a valaki azonban jelenleg már nem lélegzik, nem csordogál a vér az ereiben, s egykori nevével is csak most ismerkedek meg, mikor a kopott sírkőről leolvasom azt. A szürkület egyre komorabbá teszi a temető világát, s arra ösztönzi az embereket, hogy inkább meneküljenek, mielőtt még hamarosan leszállna az éj. Nekem azonban muszáj itt lennem. Napok óta rág valami belülről, ami már kezdi az álmaimat is felemészteni, így muszáj leszek csillapítani, mielőtt még felszívódik bennem, s csak egy tátongó ürességet hagy maga után.
Azúrjaim körbejárnak, mert természetesen nem kísérteném a sorsot még egy rendőrségi üggyel. Nem mintha nem tudnám kimenteni magam épp úgy, ahogy régen... Vajon mi lehet azzal a lánnyal, aki megvádolt engem szexuális erőszakkal, majd hoppon maradt a bíróságon, mikor felmentettek? Ha egyáltalán köztünk van még, s fel tudta dolgozni a traumát, hogy milyen egy mocskos, hazug világot élünk. Hiszen aki megerőszakolta, az még mindig szabadon jár...
E kellemes emlékek hatására érzem, ahogy nadrágom egyre jobban feszül, de a végső hangulatot az adja meg, mikor nekidöntöm hátam a magányos tölgynek, s tenyeremet a hűvös sírkőre helyezem. A halálban valami sötéten izgató, egy megmagyarázhatatlan gonosz, ami úgy csábít magához, hogy én képtelen vagyok ellenállni. Ujjaim lassan simulnak végig a nadrágon, már érzem, ahogy lüktetésem nem bír megmaradni börtönében, ám mikor végre kiszabadítanám, váratlanul, szinte a semmiből szólal fel egy hang mögöttem. Hirtelen rezzenek meg, hiszen már kezdtem átadni magam az érzésnek, így csalódottan morranok egyet. Nem jó, amikor elkezdesz valamit, és abba kell hagynod.
A lány szavai így némi késéssel jutnak el hozzám, s bár szándékaim nyomait nem tudom eltüntetni egyik pillanatról a másikra, de reménykedjünk abban, hogy hozzám intézett kusza szavai elterelik a figyelmet. Kilépek hát a tölgy takarásából, s mivel egy apró tabletta már sújtja a szervezetem, így kissé elképedve kezdek azon agyalni, hogy ez a sápadt arc vajon élő, vagy az elmém szórakozik velem?
- Egyáltalán nem értem, hogy miről beszélsz. - kénytelen vagyok elnevetni magam, hiszen úgy tűnik, hogy összekeverhet valakivel.
- Ha adsz egy jó ürügyet, én szívesen gyűlölni foglak. - felelem mosolyogva, ami még akkor sem tűnik el, mikor befesti a sötét szürkületet egy fekete penge. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezt az abszurd helyzetet nem csupán elmém kreálja, azt viszont le sem tagadhatnám, hogy tetszik a helyzet... Beteg. Tudom. A helyzet ellenére mégsem prédának érzem magam, hanem a nagybetűs Vadnak. Lépek is egyet az irányába. Egy ilyen törékeny lány mit tudna kezdeni azzal a pengével, ha én nem hagyom magam?
- Túl sok mindent nem tudsz elrabolni tőlem. - ennek fényében feszes zsebembe nyúlok, ahonnan előhúzom a telefonom, a pénztárcám, illetve egy meggyűrt levelet, melyet épp ma vettem át a postán, amit egy igazán különleges személy írt nekem... Ezt mind a lány lábai elé hajítom.
- Most jön az a rész, hogy sikítva el kellene esetleg fussak előled? Vagy talán... - váratlanul térdre rogyok a hűs, nedves fűbe. - Így jó lesz? - mutatok végig magamon. Talán nem teljesen tiszta most az elmém, s én vagyok a legostobább, hogy nem veszem komolyan ezt a kényes helyzetet. Lehet, hogy ezt még csúnyán meg fogom bánni...

✦

**Seuna Silived**

to mr @Pierre Duval

A holtakról vagy jót, vagy semmit.

Hemzseg a bolygó a halottakban. Már-már hihetnénk, hogy több halott van a földekben, mint az élők a föld felett. Hiába, az évezredes háborúk forgatagából, oktalan öldöklésekből, a temető szinte gyümölcsözik a halottakból. Kissé átfogalmazva, rohadt almákból. De a humánus trágya jót tesz a földnek. Talán még nagyobb tápanyagot biztosít, mint az állati. Ezt kéri cserébe, a leélt életért. Sokak számára, lehet nem olyan vigasztaló komposztként végezni, de azért gondoljunk bele, lehetett volna ennél súlyosabb az alku-trágya! Szerintem jobb is így, hogy kukac eledelként végezzük. Akinek ezzel ütközik a véleménye, az vagy sznob vagy egyszerűen tart a következményektől. Senkinek nem örömteli meglátogatni a halottait. Pláne, ha valahol sejtik, hogy az épp testből csak kaja maradék lett. De miért ez van a hangsúly, ha valaki kimegy a temetőbe? Elsősorban ki kéne fejezze a gyászát! Mert ahogy a mondás tartja: "A holtakról vagy jót, vagy semmit."
Az én öngyilkos hajlamú nagybátyám, Queens-ben kapott nyughelyet. E hónapban csaknem háromszor volt meg bennem a szándék, hogy kimenjek a sírkövéhez...de útközben csak hamar rá kellett eszmélnem, hogy a körülmények nem engedik, hogy elhagyjam ezt a helyet. Szigorú tiltást kaptam a "fecsegőktől", hogy még véletlenül se tegyem be a lábamat Queensbe. Nagyot is néznének a rokonok, hogy a halottként beadatott mese valójában csak kamu volt. Nem én vagyok az egyetlen, aki nem érti ezt a fajta megoldását anyámnak. Ő csak annyit mond erre "így próbállak megvédeni". De ugyan mitől? Néhány műanyagprotkós és aranyérkenőccsel kikent életmódtól?
Sosem ellenkeztem anyámmal, csak amikor szükségesnek éreztem felvenni vele a harcot. Számomra olyan érzés volt vele szembeszállni, mint egy suta galambbal. Korát tekintve elenyészőbb helyet foglalt el, amit én mezei tejfölös szájúkénti. A szokványos történet, a lány aki sorsa nyomdokaiba lép. Ez már túlontúl közhelyes!
Néha azonban felemelőbb kilépni az árnyékából. Így megúszom a taníttatását, és a szokványos kioktatását. Nem kötelező azt a vadot lelőnöm, amelyiket ő éppen kinéztem. A magam ura vagyok! A karma pontosan azt akarná most tőlem, hogy a lakónegyedekben lézengjek. Ehelyett, én a néptelen külvárost derítenem fel. Sok olyan követeléseket kapok, ami szöges ellentétben áll az én ízlésemmel. De ma, csakis a magam ízlésének teszek eleget. Egy temető felé veszem az irányt, hogy két legyet üssek egycsapásra. Hogy kifejezzem mérföldekre távoli idézőjeles együttérzésemet...bátyám iránt. Apám szerint túl kicsi voltam ahhoz, hogy bármire is emlékezzek a nagybátyámból. Igaza lehet. De akkor ki kíséretet tizenévesként álmaiban, konyhai ollóval és rozsdás szöggel?
Mindenesetre a tiszteletet meg kell adni, ha ismertem ha nem. Ám mielőtt kilépnék a dér csípte fűre, egy férfi alakját pillantom meg az egyik búskomor tölgy mellett. Igaz, háttal nehezített felismerési viszonyokba ütköztem. Nem meglepő, ha a temetőben sok járókelő fordul meg. A temető mindig is gyarló állomása volt annak, akinek meghalt valakije. Jómagam, amellett döntöttem, hogy hagyom békéjében még kisírja a szemeit a sírköveknél. S miután távozott vonulok be a kő-rengetegbe. De nincs szerencsém! Hiszen gyilkos létemre, lelepleződtem, méghozzá előtte! Hogy lehet ez? Hiszen egy árva neszt sem adtam figyelmeztetésül...érdekes.
- Kivel örvendeztet meg a véletlen a gyűlölőim közül? - kérdem közlékeny megilletődöttség a képemen. Ez -10 pont a teljesítményemből mára. - Igazából...csak az ürügy érdekel. Biztosra veszem, ebben a temetőben élve még nem volt eltemetve senki sem. - szívesen mellé tettem volna a "kár, nem?" szlogent. Valahol azonban biztosnak hittem, hogy ő nem olyan szánalmas indítékkal kereste fel a helyet, mint óvatlan személyem.
- Hát akkor én... - az elidőzött csendet szóval-tartani, hát ilyen társaságban kellemetlen lenne. Így éltem a lehetőséggel, hogy elő-húzzam szerény harci fegyverem. Két ismeretlen számára ennél közlékenyebb forma már nem is lehetne. Megaztán, még mit tépjem itt a szám? Ő csendes nyugalomra, én pedig véres tudatlanságra vágyom. Nem kell folyton követni az etikettet, s folyton belemászni más magánéletébe. Én nem teszem...beszéddel sosem.

1:35 ───ㅇ───── 3:47

Ajánlott tartalom