“Dylan megkérte a kezem az Alberto’S-ban, és igent mondtam! Úristen, Meri el tudod hinni? Nyáron férjhez megyek életem szerelméhez!”
Még mindig ez a mondat tartott lázban két hete, amikor mindez az örökös és legjobb barátnőmtől, Martha-tól elhangzott. A videóhívás nem adta vissza ugyan azt az örömöt, amit átéltem abban a pillanatban, de tudtam, hogy ha ott lennénk egymás közelében, akkor legalább egy percig bolondos módon toporzékolnánk vihorászva, mint kiskamasz korunkban, amikor megjelent valahol életünk akkori nagy kedvence Zac Efron.
Az igazat megvallva amennyire boldog és eufórikus hangulatban úsztam Martha-val együtt, éppen annyira gondoltam bele abba, hogy mennyire szalad és rohan az idő. Nemrég még éppen csak kiélveztük az utolsó providence-i nyarat, az érettségi előtt, arról beszélgetve, hogy kit éppen ki hívott el a végzős bálra. Még együtt választottunk közös csillagot, együtt fogadtuk meg, hogy bármerre is visz majd az utunk, mindig és örökre a legjobb barátnők maradunk, és nem veszítjük a másikat szem elől. Még izgatottak voltunk, hogy vajon melyik egyetemre vettek fel bennünket, és persze Martha azon aggódott, hogy közel maradjon a szülővárosunkhoz. Az ő szíve örökké rőtvörösben és aranysárgában fürdött, ahogy az őszben ringatózó Providence.Én vágytam megismerni a világot, de valahol mindig azt akartam, hogy legyen egy ösvény, egy titkos kis út, amely bármikor hazavezeti majd a lépteimet. Amennyire élveztem itt élni, amennyire magával ragadott a város örökös és állandóan változó pulzálása, éppen annyira hiányzott a kisvárosi nyugalom, az a fajta amely megragadja az embert és egy csodás emlékkönyv lapjai közé zárja.
Martha és én nem is különbözhettünk volna jobban egymástól, mégis szinte az első pillanattól kezdve, hogy hét évesen egymás mellé kerültünk az iskolapadban tudtuk,hogy egy csodás és éveken, évtizedeken átívelő barátság veszi majd kezdetét.
Együtt éltünk át szinte mindent, és gyakran nemhogy fél szavakból, de egymás ismerős hallgatásából is tudtuk mire gondol a másik. A családom után ő hiányzott a legjobban, de ha azt vesszük, akkor ő is a családom volt. Hiányzott a vég nélküli fecsegése, az olaszos gesztusai (anyai ágon elég sok olasz felmenővel rendelkezett, és talán ezért volt szinte állandó vendége Alberto’S-nak is, a legjobb olasz étteremnek a kertváros nyugati részén, amerre laktunk), a néha kontextus nélküli története, amelyekről csak a közepén tudtam meg, hogy miről is szólnak. Az aggodalmai, amikor képtelen volt pozitívan látni a dolgokat, vagy éppen a másik véglet, amikor nem akarta meglátni semminek az árnyoldalát.A nagy nevetések, a nyári napfürdők a kanyargós kis tó partján, a lapos kövek, amelyeket bánatunkban, dühünkben, vagy éppen csak úgy, unalomból dobáltunk. A marcipános forró csokoládé az esős napokon, a friss és citrom illatú darjeeling a téli délutánokon, a nagy hóangyal építés, a közös lábadozások a náthából.Számtalan apróság, vagy éppen mindent meghatározó nagy dolgok, amelyek összekötöttek bennünket, és amelyek megadták az egész barátságunk összetörhetetlen alapjait.
És Martha, alig volt tizenhét amikor véglegesen szerelembe esett a Miriam Hospital húsz éves traumatológiai beteghordójába: Dylan Wesley-be. Ettől a naptól fogva elválaszthatatlanok voltak. Sokan úgy gondolták túl fiatalok, majd jönnek újabb szerelmek, és az idő próbára teszi őket, ami persze úgy is lett….csakhogy ők ketten ahelyett, hogy másfelé nézelődtek volna, még szorosabbra fűzték a kapcsolatukat.Megvoltak a maguk harcai, és megküzdöttek a kapcsolatért, amely úgy tűnik újabb szintet lépett. Dylan elhatározásra jutott és úgy tűnik Martha sem gondolja másképp: nekik össze kell tartozniuk. Velük együtt örültem, és azt hiszem egy picit, mélyen legbelül tudtam, hogy mindez a mi barátságunkra is hatással lesz. Egy másik élet kezdődik a számukra, amelyben meglesz ugyan a helyem, de mégsem lesz ez olyan mint régen. Mint azelőtt. Velük voltam egyszerre boldog, és egyszerre bizonytalan, hiszen ez rádöbbentett arra is, hogy én valahogy arról az útról, amely a barátnőmet a boldogság felé vezetgette, letértem. Vagy talán még meg sem találtam. Igazából nem is nagyon kerestem. Az egyetem után nem sokkal lett vége az utolsó kapcsolatomnak egy Connor nevű fiúval. Három évig tartott, és azt hiszem hamar be kellett látnom, hogy más elvek szerint élünk, másképp látjuk az életet, és a mi ellentétünk nem olyasmi, ami kiegészítené egymást. Meg talán fel sem volt még egyikünk sem készülve erre az egészre.
Martha megesketett, hogy csak és kizárólag a halál választhat el attól, hogy én legyek a nyoszolyólány és tanú élete nagy napján, amire persze rávágtam, hogy ezer chipandale fiú sem lenne képes visszatartani attól, hogy ott legyek. Ő meg csak nevetett, és közölte, hogy a lánybúcsún azok is lesznek. Ó, egek!Azt is megígérte, hogy természetesen hivatalosan is meg fog hívni, egy kellően giccses és kellően hercegnős meghívó kíséretében, amit Dylan húga fog majd postára adni, remélhetőleg a napokban.
No, mindennek már majdnem másfél hete de a meghívó még nem érkezett meg. Nem mintha túlságosan sietni kellett volna vele, elvégre hónapok vannak még hátra a nagy eseményig, de Martha minden nap rám írt, hogy megkaptam e már, mert kíváncsi milyennek találom, és még tett valami meglepetést is a borítékba, feltétlenül számít arra, hogy megírom mit szóltam hozzá. Vagy legjobb lenne ha felhívnám.Az ígért küldemény azonban még nem volt sehol. Lassan meg is feledkeztem volna, csak ugye a napi üzenetek….és mindig ugyanazt válaszoltam, még mindig nem érkezett meg.Pedig Lora feladta….elhiszem….de nem jött még…
A mai nap sem volt átlagosabb a többinél. De izgalmasabb sem. Délután háromkor hagytam ott az irathalmot, melynek a feldolgozása még holnap rám vár, és azt hiszem a következő napokon több órát fogok kuksolni az irattár sötét csendjében, mint amennyit a fenti részlegen. Mondjuk nem baj. Kedveltem a lenti nyugalmat, ahol néha csak a régi, kiszuperált kávéfőző szuszogása, meg a nyekkenő linóleum és a neonok zizegő vibrálása zavarta meg.Ez még elviselhetőbb, mint az ügyféltéri munka hetente két napot, három órában.
Éppen csak vettem egy gyors zuhanyt, felkötöttem a fejem tetejére egy élénk, neon rózsaszín hajgumival a hajam, meg egy puha, hófehér köntösbe bújtam. A sminket lemosva az arcomról a konyhába indultam, hogy valami vacsorának valót összeüssek magamnak, noha még csupán alig múlt négy. Mire felmérem az itthoni kínálatot, mire kigondolom mi lehet belőle, és mire elkészítem az egyre fogyatkozó konyhai tudásommal, valószínű már alaposan benne járunk majd az estében.Vásárolni nem mentem el, az igazat megvallva már lassan ideje lenne, de halogatom még. A legtöbb hölggyel ellentétben nem igazán vagyok a boltok megszállottja, vagy a vásárlások rabja, még akkor sem ha az alapvető és szükséges dolgok beszerzéséről is volt szó. Éppen ezért gyakran el is felejtek dolgokat, még úgy is, hogy egy ideje listát vezetek.
Gomba, kínai kel, egy kis kaliforniai paprika, pár ráncosodó izlandi paradicsom, egy pár tojás és egy doboz saláta öntet. Ha szerencsém van, akkor még jó a szavatossági ideje, és van egy kis hideg pulykasült, tegnapelőttről.Még az is jó. Talán egy húsos zöldségsaláta keveredhet belőle. Holnap viszont nem húzhatom tovább….eddig jutottam a gondolataimban, amikor a bejárati ajtó feletti kis trilla körbeszökött a házban, és barátságosan bimbamolt végig, még sokáig a saját visszhangja kuncogta ki elhalkulón.Kezemben ott maradt az éppen fóliától megszabadított kínai kel, a másikban a kés, amivel a fóliát levágtam róla.
Kikukucskáltam a kémlelő nyíláson, és egy idegen, középkorúnak tűnő férfit pillantottam meg Egyszerű ruházat, kissé talán nyúzott, borostás fizimiska, de ápolt és nem tűnt első ránézésre olyannak, aki váratlanul és ok nélkül akarna rátörni egyedülálló nőkre. Bár New Yorkban soha nem tudhatja az ember. Egy picit már én is bizalmatlanabb vagyok mióta itt élek.A kezében egy fehér, boríték re hasonlító holmit szorongatott. Leginkább az tűnt fel, hogy a szabványtól eltérő boríték volt, nem olyasmi amiben hivatalos leveleket küldenek….csak nem?
Óvatosan nyitottam ki a két zárat, amely eddig viszonylagos biztonságban zárt el az idegen elől és félig kinyitottam az ajtót, éppen csak annyira, hogy egyelőre én állhassak ott, meglehetősen groteszk és furcsa momentumaként annak, mint amire esetleg a névtáblám alapján számíthatott a férfi.
Ő ugyanis egy hófehér, zsenília köntösbe bújt nővel állhatott szembe, akinek csupasz lábai egy szintén fehér szőrme papucs mélyére bújtak, a haja egy élénk rózsaszín hajgumival feltornyozva a feje tetejére.Smink nélkül, csak ahogy a természet megteremtette. Az egész képet talán azt tette egy kicsit félelmetessé, hogy az egyik kezemben egy közepes méretű kínai kelt, a másikban pedig, amivel félig még az ajtót fogtam egy zöldségszeletelő kést szorongattam.
Mindezek mellett a világ talán legártatlanabb tekintetével bámultam kérdőn az idegenre, és lágy, dallamos hangon szólaltam meg.
- Igen? Miben segíthetek?

To Jacob

A jelentéktelenség roppant relatív fogalom, egyszersmind végtelenül szubjektív. Akár erről, akár a másik oldalról is nézzük.Apró korom óta kerültem a feltűnést, és ez a kamaszkoromra olyan méreteket öltött, hogy a családom aggódó tekintetének kereszttüzében találtam magam. Leginkább az abszolút semleges fekete és szürke színek miatt, amelyeket előszeretettel aggattam magamra, és különösen azért, mert az egyre változó és nőiesedő alakomat legalább három vagy négy számmal nagyobb pulóverek, rémes szvetterek mögé rejtettem.Nem volt ez tudatos, sokkal inkább azon ösztönök vezéreltek, hogy egész egyszerűen csak egy akartam lenni a tömegből, semmint kitűnni abból.Mintha valamiféle menedéket építettem volna magamnak ezekből a ruhadarabokból és azok mögött találtam volna meg a rejtekhelyemet.
Az egyetemi évek alatt kissé talán felengedtem ebből a különös bújócskából, noha elsősorban én voltam a vidéki kislány, a rhode island-i csodabogár, akit főleg arról ismertek fel, hogy gyakran marad órákig a könyvtár hátsó szegletében, a tükrös zöld lámpák mögött és még akkor is a könyveket bújja, amikor mások már ezerszer végigböngészték a netet, hogy magukba szippantsák a tudást. Haladni kell a korral, naná, én sem a kőkorszakból érkeztem, de valahol nem akartam azokat a varázslatokat elveszíteni, amelyeket a könyvek illata adhat, vagy éppen a személyes találkozók az elektronikus világ vívmányai mellett. Hittem abban, és talán valahogy naív módon a mai napig hiszek abban, hogy a kettő nem zárja ki egymást, sőt mi több szépen megfér egymás mellett.Menthetetlenül és naív módon romantikus alkat vagyok, még akkor is ha tudom, hogy a világ jelen állás szerint távolabb nem is lehetne az én alapvetően idealista elképzeléseimtől. De az én álmodozásom senkire nem ártalmas, legfeljebb saját magamra nézve. Hiszen ha körbepillantok a lakásomon, meg kell állapítanom, hogy noha sokakkal ellentétben elmondhatom, hogy igazán elfogadható körülmények között élek, ha nem is a legideálisabb és legtökéletesebb környéken, mégis annyi de annyi minden hiányzik. Magányos vagyok. Éppen amennyire vágyakoztam a város után, ahol az egyetemi éveimet töltöttem, rá kellett jönnöm, hogy a tanulmányok végeztével mindenki ezerfelé repült és a régi barátok már az ország vagy a világ ezer másik pontján próbálják meg felépíteni a saját életüket és jövőjüket.Én meg visszajöttem ide, kergetve egy olyan múlt álmait és vágyait, amelyekből csak a szép és kellemes dolgok lenyomata maradt meg az emlékeimben, ahogy az alapvetően az emberekkel lenni szokott.
Fiatal vagyok még, ugyanakkor tudom, hogy az évek szaladnak velem is, és mire kettőt pislogok, örök nyoszolyólány leszek az összes barátnőm esküvőjén.
Valahogy sejtettem, hogy a sort Martha fogja megkezdeni, hiszen a Dylan-el való kapcsolata szinte a legszebb és legmegnyugtatóbb, cukormázas könyvek lapjaira illett. Ha voltak is nézeteltéréseik - hogyne lettek volna, mindenhol vannak - abban megtalálták a kompromisszumokat.Ha információim helyesek, nem csak az én legjobb barátnőm fog férjhez menni jövő nyáron, hanem a kancsal Lydia is, akiről sosem tudtuk eldönteni kihez beszél, így kénytelen volt mindig a nevet is hozzátenni a mondanivalójához. Nem voltam irigy senkire, tévedés ne essék, sőt kifejezetten örültem mindenki boldogságának. Elvégre az én döntésem volt, hogy én máshol, másképp és más szabályok szerint élem az életem. És bár minden bizonnyal sokan elkönyvelnének élen járó feministaként, önálló és erős nőként….nos van egy rossz hírem: egyik sem vagyok. A föld kevés nálam odaadóbb örök barátnő alapot hordott a hátán, és tele vagyok éppen úgy kétségekkel, bizonytalanságokkal, mint bárki más. Talán csak abban különbözöm az önsajnálatba beleragadt korombeli lányoktól, hogy én előre nézek és a fényt keresem, nem a sötétséget kritizálom.
Martha esküvője, amelyre ugyan még sok hónappal később kerül sor, lázas izgalomban tartott engem is. Hiszen kicsit a sajátomnak is éreztem az ő boldogságát és lophattam annak melegéből, ha csupán mindezt valamiféle kívülálló módjára is tettem.Szerettem megélni mások boldogságát, különösen így volt ez a legjobb barátnőmmel, aki azt hiszem bizonyos szempontból jobban ismert engem mint a tulajdon családom. Akiket nem mellesleg odaadóan imádok.Szerencsés embernek tartom magam, hogy ott és azok között nőhettem fel, akik a mai napig stabil háttérországként ott vannak mögöttem. Ez pedig azt hiszem az ember élete szempontjából, különösen ha egy másik városban próbál küzdeni mint kismalac a tükörjégen, nagyon fontos tényező.
És talán pontosan ezért nem értettem miért nem érkezett még meg hozzám az a meghívó, amit elvileg Lora Wesley postára adott és figyelt rá, hogy minden rendben legyen.Tudom, hogy csupán egy darab papír, és az igazi meghívás szívtől érkezik, szívből a lélek felé, mégis szerettem volna ha ott van, ha láthatom, ha felkészülhetek rá magam is.Mindenkinek megvannak a maga bolondériái. Aztán valahogy az egészről elfeledkeztem, vagy talán csak megpróbáltam elfelejteni. Martha úgyis ad majd másikat személyesen, és különben is el kell engedni a dolgot, a szándék a fontos, és hasonló dolgok jártak a fejemben, és eszembe sem jutott volna az egész….
…és még most sem, amikor a munka után élvezve a lakásom adta egyszerű, de felemelő kényelmet valaki megzavarja a megszokott kis délutáni, koraesti rutinomat. Ritkán érkezik hozzám látogató, és többnyire előre telefonálnak, hiszen tudva levő rólam, hogy gyakran váratlanul és minden előzmény nélkül csinálok magamnak programot. Ritkán randevút is, bár az utóbbi időben ezeknek a száma roppant módon kezdett konvergálni az abszolút nulla felé.Valahogy semmi nem akart összejönni. Beismerem, rémesen béna és nagyon idétlen tudok lenni, és nem feltétlenül vagyok sziporkázó és vicces társaság sem. Pedig roppant módon igyekszem.
Nem tudom mit is gondoltam pontosan amikor végül ajtót nyitottam. Illetve de tudom: nem gondoltam az égvilágon semmit. Egy régi Whitney Houston dalszöveg szaladgált a fejemben, ahogy egész nap, amikor még reggel meghallottam valakinek egy kissé hangosabbra állított füleséből kiszűrődni a metrón utazva, annak ritmusos dallamát. Képtelen voltam kiverni a fejemből és egész nap ott tekergett. Még akkor is, amikor végül a késsel a kezemben, a kényelmes otthoni szerelésemben kissé óvatosan de ajtót nyitottam, és lecövekeltem, mintha az a frottír és zsenília hacuka ugyan képes lenne bárkit kemény páncél módjára megállítani.Nem beszélve a smink nélküli, minden bizonnyal nem éppen címlapokra kívánkozó arcommal.
Kíváncsi mosollyal figyeltem a férfit, és amikor megemelte a kezében tartott, eddig szinte észre sem vett, elsőre borítéknak tűnő papírost, a pillantásom levezetem az arcáról, amellyel eddig azt fürkésztem és a kezében tartott holmit figyelem. Annak mozgását, a színét, és egyszerű, bizonytalansággal vonom össze a szemöldököm, mintha sejteni vélném kit is takarhat az elsőre kellemesnek ható külső, és orgánum.Fülbemászó.Ismerősek a vonások, bár én, aki naponta találkozom a munkámból adódóan emberekkel, pocsék módon jegyzek meg bárkit, és nevet még kevésbé tudok hozzá társítani. Legalábbis azokhoz, akikkel néhány futó beszélgetésen kívül nem történt semmi.
- Ó neeeeehheeeemm! Nem bizony, nem nem….nem nem…- mantrázom nagyjából ezerféle árnyalattal a hangomban ezt az egy tiltakozó szócskát és ennek nyomatékaként még rázom is néhányszor a fejem, aminek következtében az eddig stabilnak tetsző törölköző kioldódik és lecsúszik a vállamon, majd hanyag eleganciával a földre csusszan a bal lábam mellé. A hajam kibomlik és vizesen, ahogy éppen volt a vállamra omlik. De nem olyan filmes szépséggel, sokkal inkább mint a valóság: kócosan és csapzottan. Igaz, ez legalább helyrebillenti és egyben elvonja a figyelmet a rémesen natúr ábrázatomról.
- Nézze, ha Dragan küldte, akkor nyugodtan visszaviheti neki, mert nem szeretnék még egyszer olyan kellemetlen helyzetbe kerülni mint a múltkor. És arra is megkérem, hogy ne hozzanak nekem több meghívót, se virágot, se édességet, se ételt…ez utóbbira nem szorulok rá egyébként sem!- magyaráztam egyszerűen miközben a kést tartó kezemmel elengedtem az ajtó félfát és egészen addig ezzel hadonásztam, magam előtt, amíg észbe nem kaptam.
- Óegek! Bocsánat!- csaptam a hátam mögé elrejtve a zöldséghámozót, és dugdostam, mint az édesanyák az édességet a torkos gyermek elől.Rémülten kerekedtek el a szemeim, és kellett egy pár másodperc, hogy realizáljam, az előbb éppen egy késsel hadonásztam valakinek az orra előtt. Ezeket a másodperceket pedig arra is kihasználtam, hogy újra egy kósza pillantást vetettem a férfi kezében tartott borítékra. És noha a címzést nem láthattam, annak színe, és a végénél kikandikáló jellegzetes csipke darabka, amit ezer közül is felismernék, mert Dotty boltjában lehet vásárolni ezerféle színben, hirtelen egész más megvilágításba helyzete az egész helyzetet.
Széles vigyor ült ki az arcomra, és kissé ellépve egy fél sasszé lépést az ajtótól, azt szélesre tártam a férfi előtt.Jóízűen, szívből jövően nevettem el magam.
- Oké, ezt megkajáltam. Martha és az ő meglepetései. Méghogy Lora postára adta! Ahhh!- legyintettem vidáman, majd egész egyszerűen a korábban kést szorongató kezemmel, amely immáron szabad volt, a férfi felkarja felé nyúltam és invitáló szándékkal beljebb szerettem volna húzni.
- Sejthettem volna, hogy valami turpisságot tervez és valakivel személyesen küldi el. Maga le merem fogadni Dylan sokat emlegetett bácsikája, aki itt él New Jersey-ben! Őőőőő….Anthony, igaz?- pajkos és vidám hangnemre váltottam, és tovább invitáltam befelé az Anthony-nak vélt férfit.
- Bújjon be bátran, éppen vacsorát készítek!Szereti a zöldséges hússalátát…ööhm….maradékokból?- nevettem el magam és reméltem, hogy nem utasítja vissza, és legalább mesél majd kicsit mi újság otthon. Hónapok óta nem jártam Providence-ben.
- A meghívót csak tegye le ott a komódra! - mutattam a bútordarab felé, ahol már a zöldségdaraboló kés is pihent amelyet újra magamhoz ragadtam, és a konyha felé vettem az irányt.
- Szobamamuszt talál a cipőtartó állványon!- kiáltottam még vissza, mert noha ízig vérig amerikai lány vagyok, az ázsiai kultúra efféle tiszteletteljes megnyilvánulása,minthogy valahova megérkezve levesszük a lábbelinket, roppant módon magával ragadott és alkalmaztam is.
Aztán vártam, hogy követ és bejött a lakásba, vagy valamilyen más módon tiltakozott és a történet másféle irányt vett…    

To Jacob