Előzmény
“Indulok, 25 perc és az első találkozási helyünkön tali.”

Gyomorgörccsel vegyes izgalommal és félelemmel szállok motorra, ragadom meg a plusz bukósisakot is, majd hajtok el otthonról. A múltkori buli remekül sikerült és nem is tudom...felejthetetlenné vált. Számomra biztosan. Persze nem a buli eseményei voltak olyan hű de szuperek, bár nem panaszkodok, de a lány jelenléte fokozta a hangulatot, ami pedig a csókot illeti...fingom sincs, hogy miért volt. Megakarom tudni, hogy a részegségem fokozta vágynak köszönhető mindez, vagy tényleg ennyire mély érzelmeket tanúsítok irányába. Hogy a kíváncsiságom hajt-e vagy bármi más, majd megtudom, mikor a helyszínre érek. Anyának dobtam egy üzit, hogy majd érkezem, így a dolog letudva, tudja, hogy nem tartózkodom otthon. Persze a dolgomat tudom, hamarosan vizsga és jó lenne készülni is rá, de amíg a gondolataim minden zugában Kiki manőverezik, addig nem nagyon fog menni az oda való koncentrálás. Minden sokkal jobb és könnyebb lesz, miután beszéltünk erről az egészről. Vagy rosszabb, hiszen két esélyes a dolog. Tartok ettől? Jó a beszélőkém, így nem rágódom a dolog negatív kihatásán. Kihatásain. Szóval bízom abban, hogy megtudjuk beszélni. Az utak nem csendesek, mindig van forgalom és dugó is jár ezzel, de szerencsére a motorommal okosan közlekedek és lassabban, mint a kiírt, hiszen a sok autó között, kik sokszor állat mód közlekedik; óvatos vagyok. Ahol kellett ott megálltam, elsőbbséget adtam, majd tovább hajtottam. Tudtam, hogy milyen útvonalat adott meg Kiki, ahol találkozhatunk és azt is tudom, hogy merre lakik. Persze feltűnik az is, hogy sokszor elkalandozok, nem vagyok fejben jelen a vezetésnél, így tényleg figyelnem kell. Nem kellene túlagyalnom se, majd lesz valami. Szóval figyelni kezdek az útra teljes egészében, nem hiányzik most holmi baleset. Szívesebben hallgatnék valami zenét, de még az sem segítene most. Kanyarodok egy éleset, kapok két autótól is egy harsány dudálást, szabálytalan voltam...megint. Most nem intek bocsánatkérőn, hajtok tovább a megadott útvonalra és ott ismét lefordulok, majd a parkolót meglátva hajtok be, hogy leparkoljak. A bukósisak lekerülése után a hajamba túrok, majd a fontos lépések megtétele után lépek csak el a járműtől, a hónom alá csapva a sisakot. Lélegeznem kell és át kell gondolnom a helyes lépéseket, nem pedig vaktában bele rohanni valamibe...valami ugyanolyanba, amit egyszer megéltünk. Tudom, hogy hol fog várni rám, így meg is indulok, hogy ne sokáig várakozzon. Nem akarok késni és ez nem is szokásom. Nem most fogom elkezdeni. Másfél évvel ezelőtt jártam itt először, nem szoktam ezen a környéken grasszálni, hiszen csinos ugyan a hely, de...vannak kedvenc helyeim, de mikor itt összeütköztünk...szerelem lehetett első látásra. Olyan érzés volt akkor, mintha pillangók gyűltek volna a gyomromban és szétfeszítenék ezt az egész érzést. Mámorító volt. Ugyanolyan, mint a mostani találka...végig borzongok az érintése hiányában és újra látni akarom. De a gondolataim és a cselekedeteim más úton járnak, különböző kanyargós utakra indultak el ezt éreztetve is velem. Nem akarok találkozni, olyan vontatottan és erőltetetten teszem meg a métereket. Tudnék neki mit mondani? Mégis hogyan mehetnék bele ebbe az egészbe? Mégis hogyan mondjam el, vagy ha időközben megváltozott a véleményem? Mi van, ha megint hozunk valami észvesztő döntést? Mi van ha megint darabokra fogunk hullani, mert mindketten mást akarunk az élettől? Hiszen olvastam, hogy nem lesz idehaza, megy ki külföldre és én nem lehetek mindig ott vele. Döntések. Rossz döntések mindig is voltak, vannak és lesznek is mindenki életében. De ez akkor is...fingom nincs. Tényleg szeretem, de ezúttal félek is a döntéshozataltól. Mert tudom, hogy fontosabbá válna, mint bármi ebben a világon és már eldöntöttem, hogy a tanulmányaimra fogok több figyelmet fordítani. Persze néha egy kis buli befigyel, de azzal még elbírok...egy nővel, aki tetszik is, nagyon nehéz. Szóval az érzelmeim küszöbén táncolva döntést kell hoznom...olyant, ami megfelelő lesz mindkettőnk számára és nem hoz váratlan eseményeket magával. Talán apám halála is köze lehet ehhez az érzelmi hullámhoz, hiszen még nem tettem túl magam rajta. Az elvesztése magával hozott egy folyamatot, egy érzelmi skálát, melyhez nem tudok igazodni. Nem sűrűn vagyok érzelmileg elveszett, de most kétségek gyötörnek... de talán, míg ő ide nem ér, tudok agyalni, hogyan vetítsem elé az érzelmeimet. A padra leülve helyet is találok ehhez és már csak a lépcsőt kell figyelnem, mikor is érkezik a lány. Elég csendes ma ezen környék, így remélem nem zavarnak meg ebben a beszélgetésben, mert simán elveszítem a fonalat...

A várakozás szinte felemészt, a gondolataim ezer felé szállnak és fingom sincs a következő lépésekről. Megakadtam, elakadtam, nem tudom hogyan tovább. Régóta voltunk együtt, a bulin való találkozás más eset volt. Ott a pia vitt mindent, a józan ész sehol sem volt. De mi van, ha tényleg igazak az érzéseim felé? Mi van, ha csak áltatom magam azzal, hogy nem érdekel már, vagy hogy távolságot kell tartanunk. Még mindig. Izgatottság lesz úrrá rajtam, hogy végre normális keretek között beszélgethetünk, de részben pánikolok is, hiszen mi van ha nem érdeklem már? Vagy ha oda jutunk, akkor csődöt mondok? Mi van ha nem érdekel már mint nő, mert terhes lett...miattam. Végül is időben elvetettük a magzatot, nem lett baj sem. Ismétlés meg nem volt, mert szakítottunk is utána. De most? Most mi lesz? Teljesen rákattanok a dologra, szinte már egymást váltakozva jelennek meg lelki szemeim előtt a negatív végkimenetelek és az egyik az, hogy ismét lefekszünk és megint teherbe esik... ennyire mohó nem lehetek! De az vagyok. Vele kapcsolatban az vagyok, hiszen mindennél jobban akartam őt és most is. Holott tudom már, hogy lehet, hogy nem kapom meg többet. Nah akkor leszek csak hisztis gyermek utánzat. Az érkezése sem segít, ahogy meglátom a sziluettjét közeledni onnan, ahonnan amúgy is vártam rá. A megjelenése és a kinézete még mindig azt a bomba jó csajt sugallja, aki mindig is volt ismeretségünk kezdetén. A szám is elnyílik az érkezésén, de nem is ez miatt igazán, talán a bája és az arca és az érzéseim kusza halmaza. Gyönyörű és megdobogtatja a mellkasomat is minden egyes pillanatban...melegség önt el. Sohasem éreztem ilyet más lánynál, de ő...szinte megfogott. Bámulom őt, szinte kiesek a számon keresztül, de mikor megáll és köszön, akkor ocsúdok fel úgy igazán, be kell csuknom a szám, elég idiótán festhetek így. Nyelek egy nagyot, hiszen a hangomra kell leljek.
- Szia. - csúszik ki tőlem is kicsit bizonytalanul egy szó, szinte utánozva az ő egészét. Tényleg fogalmam sincs, hogy mitévő legyek, de ha már itt vagyunk, akkor nem éghetek be előtte, nem? Fingom sincs, hogy mi lenne a helyes, vagy épp mit kellene tennem, mikor tele vagyok kérdésekkel és minden is zavarni tud. Most aztán egy értelmes gondolat nem üti meg a fejét bennem, semmi olyan nem jutna most eszembe, ami kihúzna ebből a szarból. Óh dehogy, miért is segítene ki? Kérdésére értetlen fejet vágok, hirtelen nem értem az egészet és ez elsőre látszik is rajtam.
- Mi? - pacsi? Mi van velünk? Mégis mi? Mindez fel fog emészteni. Jobb lenne hamar túlesni rajta...de annyira vágyom rá.
- Öhm...nem vagyunk gazdásodott állatok, akik bármilyen jött mentnek pacsit osztanának. - nyögöm ki hitetlenül, bár tulajdonképpen fingom sincs hogy mit pofázok itt össze vissza. Tarkót vakarok, miközben figyelem az ő tanácstalanságát, eszembe jut óhatatlanul is a bulin elcsattant csók és az, ahogy egymás mellett ültünk. Sokkal kellemesebb volt, mint most ez a kényelmetlen érzés a hogyan és miértekkel a fejünkben. A távolságot lerövidítem kettőnk között, megragadom az egyik kezét, nem túl szorosan, de nem is úgy, hogy eltudja húzni. Röpke agyalás és mozdulatlanság után húzom csak magamhoz, hogy megöleljem. Úgy igazán. És még a hajába is bele szagolok. Annyira imádom a parfümöt és a sampont is, melyet magán használ. Bár tényleg nem tudom, hogy helyes-e az, amit most csinálok. Mégis mit akarhatunk mi? Eleresztem lassan, mintha nem is akarnék megszabadulni a közelségétől, valamilyen szinten így is van, de a másik felem tartani akarja a távolságot. Okkal. Nem akarom elkövetni a hibáimat megint. Még akkor sem, ha lehetetlen lenne. Pedig de, lehetséges. Olyan hirtelen történt...és gyorsan...
- Szeretem ezt a helyet. - bukik ki belőlem hirtelen, mint téma terelés, de úgyis ki kell lyukadnunk a tényleges itt létünk miatt is. Olyan érzéketlen pöcsnek érzem magam, hogy az hihetetlen...miért ilyen nehéz ez? Tudom, hogy a múlt azért van, hogy tanuljunk belőle és nem azért, hogy azt éljük...de akkor is...szeretem őt. Vagy csak a csók miatt érzem ezt? Annyira tehetetlen vagyok jelen pillanatban.
- Leülünk? - pillantok a pad irányába, ahol a legelső alkalommal is leültünk. Még emlékszem az első kérdéseimre az irányába és olyan jót elbeszélgettünk, hogy órák teltek el...bámulatos volt. Most is az. Ő bármikor az.
- Azt végül is nem tudtam ám meg az üzenetből, hogy hogyan jutottál haza aznap... - értem itt a buli közbeni lelépését a csajokkal, mikor elválltak az útjaink. Megindulok a pad felé, ám ezúttal nem fogom a kezét, ha szeretne beszélni, akkor jönni fog. Letelepszek a szélére és szusszanok egyet, mint aki épp most könnyebbült meg.

Mellette ülni olyan idegennek hat, de mégis a világ legnyugtatóbb érzése jelenleg. Nincs túl nagy stressz, nem akar megfolytani semmilyen negatív gondolat jelenleg még akkor sem, mikor csordultig vagyok velük. Fingom sincs hogyan kezdjek neki a dolgoknak, így inkább ráterelem a szót, hogy mi volt a bulit követően. De a szavai megnyugtatnak, rendben hazaérkezett, így nagyon nincs miért aggódnom már. A gondolataim azonban megszakadnak, ahogy a fontosabb részre érkeznek át szavai. Jó lett volna még erről beszélni, olyannyira ennék most én is sültkrumplit, hogy megkívántam a szavai után. Persze erre már nem tudok figyelni, mert tényleg komolyan előhozza az érzéseit, az akaratát és a törődését. Hallgatom és figyelek magam elé, próbálom megemészteni a szavait, majd összeszedni magamat is, hogy a magam részével drukkoljak elő. Kurva nehéz, mert a szívem legmélyén olyannyira akarom őt, hogy megfogalmazni sem tudom, de az eszem teljesen mást diktál. Ő engem akar, egy újabb velem töltött napot. Nem, nem egy napot, egy kapcsolatot velem. Jobban bele gondolva szinte mindent tudunk a másikról, hiszen több időt töltöttem el vele, mint bárki mással. A szex pedig olyan volt, mint a mennyei álom, egy ugrás a pihe felhők között. De most nem csak ezt kell néznem, hanem ami mindkettőnknek is megfelelne. És ez a legnehezebb mind közül. Választ adni és nem reagálni arra, hogy neki ezt mennyire nehéz volt a tudtomra adni. Még mindig szeret. Ahogy én is viszont szeretem, még mindig képes lennék megadni neki bármit, hiszen... de most nem ez a lényeg.
- Tudom...működhetne. De... nem miattad...kérek egy kis időt Kiki... apa halála óta instabil lelki és érzelmi állapotban működök. Amíg összeszedetlen és kicsapongó vagyok, nem tudok ígérni semmit. - válaszolok halkan és érthetően, jelenleg nem vagyok felpörögve, ettől a vallomástól lecsúszottnak érzem magam, fáradtabbnak és nyúzottabbnak érzem mindenemet. Fel sem tudnék innen kelni, nem hogy haza motorozni, zúg a fejem, hiszen ez egy világot rengető vallomás volt mindkettőnk részéről.
- Sajnálom... én....- elhallgatok, képtelen vagyok utolérni a gondolataimat és az érzéseimet.
Nem akarom, hogy a sötétben tapogatózzon és azt sem, hogy olyan álmokat kergessen, amik jelenleg nem elérhetőek. Nem akarom, hogy én okozzam a legnagyobb bánatát. Azon túl, mi már elkövettem ellene és hagytam, hogy megtörténjen az, ami széthúzott mindkettőnket a másik irányba. Vajon akkor a másik opciót kellett volna választanunk, vagy mindenképp helyesen döntöttünk?
- De minden rendben lesz jó? - mosolyodok el és amilyen hirtelen ráemelem a pillantásom úgy ölelem is magamhoz. - Nem hagyom, hogy csalódni tudj bennem, jó? - csókolom meg a haját, ahol érem és úgy vonom magamhoz, mintha az éltető víz lenne a szárazságban. Szükségem van rá, de meg is akarom óvni azoktól a pillanatoktól, melyek mostanában elérnek. Olyan szinten az összeomlás szélén vagyok, hogy bűn olykor rám nézni. Nem akarom ekkora tehernek kitenni, hogy minden pillanatban velem legyen, hogy ott hagyjon mindent és mást meg hanyagoljon. Főleg, hogy az imént is elmondta... fontos neki a jövője. Ahogy nekem is a sajátom, fontos nekem ő is, hogy a saját jövője biztonságban legyen. Nem akarok bele rondítani. És ez miatt nem is vállaltuk el az a csepp életet sem egy évvel ezelőtt. Mert a jövőnk fontosabb volt egy születendő gyermeknél is. Nem akarok egy nagy csalódás lenni az életében. Nem akarok senki életében sem csak egy csalódás lenni. Sem anyáméban, sem az igazi apáméban...és Kiki szemében sem akarok az lenni. Bármit megtennék azért, hogy örökké boldogságot tudjak megcsillogtatni a szemeiben.  

Borzasztóan nehéz most csak egy felé koncentrálni. Túl sok minden történt tényleg szinte egy pillantás alatt és nehéz feldolgoznom ezeket. Főleg ilyen hamar. A külvilág előtt nem mindig tudom titkolni a fájdalmam, most is ez a helyzet, mikor Kikivel őszintén beszélek. Kicsit most tegyünk félre mindent. Egyszerűen örülök, ha egyvalamire tudok figyelni. Apa halála, majd az agyalásom a vérszerinti apámon, meg ott az egyetem is, a bakancslistáról meg ne is beszéljünk. Annyi minden kavarog bennem, hogy Kikit sem akarom megbántani, de most nem fog menni. És mindez fáj, mert annyira szeretem, hogy az nem igaz. Mikor azonban bocsánatot kérek, még ő int csendre, és próbál megnyugtatni, hiszen ismer már. Túl jól, így a szemeibe nézek, hogy figyelni tudjak rá. A szavaitól és érintésétől sem húzódok el, jól esik, hogy megérti ezt az egészet. Hogy nem erőltet semmit sem. Akkor fájna igazán, ha neki állna hisztizni, vagy sírni miatta. Szavatartó ember vagyok, szóval vissza fogok térni, ebben biztos vagyok. Csak jöjjek rendbe lelkileg, ami nem tudom mennyire lesz hosszú út. Vagy hogy egyáltalán létezik olyasmi, hogy rendbe jönni lelkileg. Közelebb hajolok hozzá, hogy a fejemet a fejéhez tudjam dönteni, hogy kicsit letisztuljanak a gondolataim és tudjak is kicsit pihenni tőlük. Talán már belefáradtam a sok nyűgbe, amik idő közönként jöttek, nem tudom, de mázsás súlyt érzek magamon, amit nem tudok magamról leszórni csak úgy. Az ölelést választom folytatásként és ő visszaölel, ami szintúgy melengeti a lelkem és egyre jobban pusztulok bele a magányába. Sok volt az a hét, míg távol voltunk a másiktól és az az őrül csók is...annyira akarok belőle még. De nem tehetem meg sem vele, sem magammal, hogy hirtelen döntést hozzunk, hogy fejre álljon a világunk egy csettintésre. Pihenésre kárhoztatom magam, ezzel együtt őt is belevonzom ebbe. Mondjuk ez a pihenés másról sem fog szólni, mint az egyetemi tanulásokról és minden ilyesmiről. Reszketegen fújom ki a levegőt, rettenetesen a tűréshatáromon táncolok, de nem engedem meg magamnak azt az élményt, hogy sírjak. Nem mintha utána könnyebb lenne. Semmi sem lesz könnyebb. Mikor kitávolodik az ölelésből és a szavakkal nyugtat, akkor annyira már megnyugszom, hogy a könnyes szemeimmel már ne találkozzon össze. Bólogatok a szavaira, majd kicsúszik egy nevetés is.
- Amúgy érezd jól magad Floridában. Nézni foglak majd. - terelem a szót kicsit magamról, magunkról, inkább a futamról beszélek, amit korábban írt meg, hogy mikor lesz és melyiket is hagyja ki. Örülnék, ha az egyetemre is többet tudna figyelni és ne kelljen neki is több felé figyelnie, megfelelnie. Kész káoszt tud okozni egy ilyen hullám.
- Nagyon ne und magad halálra nélkülem. És vigyázz magadra, jó? - nem tudom, mikor találkozunk legközelebb, de ha elutazik, akkor gondoljon rám is egy kicsit és tényleg vigyázzon magára. Nem veszíthetem el. Több ő jelenleg mint egy barát, de a távolság megtartása részben most fontos.  
- Ha haza érkezel...dobj meg egy üzivel, hogy minden rendben... tudni akarom, hogy jól vagy és épségben haza értél. - féltem őt és óvni akarom, annak ellenére is, hogy jelenleg semmi sincs közöttünk. De az a csók...igenis sokat jelentett.