#szarkazmusfuncióoff
Nos, megpróbálok normális emberi lény módjára, bemutatkozni. Még véletlen sem éreztetni a Körülöttem lévőkkel, hogy totálisan nincs szükségem erre, mert hát itt rajtam kívül, mindenki tök hibbant. De a tanárok kiértékelése szerint, szükségem van a csoportos terápiára. Hát, nekem inkább, egy csoportos szexre lenne szükségem.
- Faith, bemutatkoznál nekünk pár szóban? - késztetést érzek, hogy megforgassam a szemeimet, és rögtön el is hagyjam a termet.  
- A nevem Faith Terner..-veszek magamhoz ez szusszanásnyi levegőt.
- Szia Faith.- zengik egyszerre a jelenlévők, én pedig a jellegzetes mi a fasz bajtok van arcommal meredek rájuk. A szektás köszöntés után, újra erőt veszek magamon, és végig nézek a Körülöttem lévőkön. Csupa olyan ember, akit érdekelnek a problémáik, és akik meg akarják oldani azt.  
- Szóval pár szóban.- ismétlem el, az elhangzottakat.
~Én vagyok az a lány, akit már első pillantásra elítélsz.
~Akinek esélyt sem adsz, hogy a véleményedet jobb irányba terelje.
~Én vagyok az a lány, akit ennek ellenére árgus tekintetek követnek.
~Akkor is, ha ez már egyenesen kellemetlen számomra.
~Én vagyok a lehetetlen, az elérhetetlen, a habókos, a komolytalan, és a megrögzött álarcok mögé rejtőző.
~Ha kérdezel tőlem? Tuti kitérek a válasz elől.
~Szokottnál is gyakrabban, vetem el a sulykot, úgy általában, mindennel kapcsolatban.
~Előre meg tudom neked mondani, hogy éppen mikor, hol, és milyen márkájú kocsi fog eltűnni. (nem, nem vagyok jós)
~A bevásárló kocsit, sohasem rendeltetése szerint használom. Véleményem szerint rollernek tökéletes.
~A testvéremmel nagy általánosságban kijövünk, nagy általánosságban, pedig nem.
~Vonzódom a gitáros pasikhoz. Jelenlegi tervem egyike, hogy rocksztárhoz megyek feleségül.
~Brutál módon tudok információt sűríteni, bármilyen logikai sorrend nélkül.
~Tudtad követni? Nem? Ez már a Te bajod.

8 évvel később:

Hasonló kiscsoport, hasonló emberek, akik meg akarják oldani a problémáit. Én mégis úgy érzem magam, mint aki valami fajta ördögi körbe került. Csak még több megoldatlan problémával a hátán. Na, mindegy hadd szóljon.
- A nevem Soraya Haggerty.- jelentem ki magabiztosan, mintha mindig is ez lett volna a nevem.
- Üdv Soraya. Szólalnak meg egyszerre. Igen, ez még mindig nagyon para. Végig nézek a termen, ami a maga egyszerűségében árasztotta magából a nyugodtságot, én viszont egyre feszültebb lettem tőle. Ettől az egész helytől rázott a hideg. De köteles voltam megjelenni itt, havonta egyszer, hogy biztos ne gyagyáljak be a velem történtek után.
- Én lehet annyira nem is akarnék beszélni.- viszakozom, igazából iszonyodom az egésztől...mégis mivel kezdjek?
~ Majdnem megöltek, de no para, mert túléltem.
~De mivel találják a merénylőt mai napig, így mindent amit eddig ismertem el kellett dobnom magamtól, beleértve magamat is.
~ Próbáltam feldolgozni, de ( igen, megint de) nem bírtam, mert az arc amelynek kísértenie kéne nem látom.
~ Ezért gondoltam jó ötlet, ha gyilkosság nyomozónak állok.
-~És amúgy még mindig hadilábon állok az érzelmekkel.
~ Többnyire az kell mindig, ami nem az enyém.

Nos, kimondhatjuk hogy igenis az ember képes a változásra. A rossz irányba.




-Meningeális izgalmi jelek nincsenek, gerinc és ízületek mozgása megtartott, extrapyramidal mozgászavar nincs, memóriazavar nem észlelhető, hangulata helyzetének megfelelő..- üresen zengő szavak, töltik be a gondolataim minden egyes apró kis zugát. Meg sem tudom, számolni  hány alkalommal hallgattam ezeket végig, és mennyiszer próbáltam a szavak elől menekülni, amik mázsás súlyokat cipelnek magukkal. Egy zsigerből jött érzés azt súgja folyamatosan, hogy lökjem el a jelentésüket magamtól, tagadjam meg azt amit az orvosok minden alkalommal elmondanak. De mit is?  Óvva intenek, mindentől, ami nekem fontos volt. Mindentől, ami én voltam valamikor. Nem igazán tudom a, hogy a búval b*szottság éppen melyik fokán tartok, de nagyobb gondom is van ennél. Nincs kedvem, sem energiám a szomorúságban megfürösztött gondolataimmal törődni, majd spontán agyvérzést kapni tőlük. Nem szoktam hisztizni, ellenben amikor nem úgy sikerül valami, ahogy én akarom, na akkor talán egy kicsit ki szoktam bukni. Ezt is nevezhetjük, amolyan durci momentnek.
- Faith, tudom hogy ez most nehéz neked.- jaj, ne már, megint kezdi? Komolyan mondom, minden egyes kontroll vizsgálatom, kezd átmenni valami szentimentális “együttlétekbe”, amitől hánynom kell. Persze, amikor kikezdtem vele, abban már annyira nem volt partner, pedig mindketten jobban élveznénk.
- Mi nyomja a szívedet?- hogy még több nyomatékot adjon, ennek az érzelmes pillanatnak, megfogja a kezemet, és mélyen a szemembe nézz. Tekintete azt sugallja, hogy megbízhatok benne, én viszont beveszek egy éles jobbos kanyart.
-Elkések a koncertről doki. Tudja milyen drága volt a jegy?- sóhajtok gondterhelten, mert jelenleg tényleg ez volt a legnagyobb problémám. Ráadásul ha elkések, újabb lehetőségtől esek el, hogy hozzámenjek a basszusgitároshoz, akinek még mindig nem tudom a nevét.
- Faith..- csóválja a fejét, ebben az egy mozdulatban benne volt minden. Legalábbis egy mondat tuti biztosan: Soha nem változik. Igen, soha nem változom. Miért is kellett  volna? Csak egy apró kis baleset.  Egy részlet, amin sok minden múlott. Gyógyúszás, vagy gyorsúszás, nem mindegy. Nem mindegy, hogy fejlődsz, vagy lefokoznak.  Egy kéznyújtásnyira volt a lehetetlen, aminek elég volt egy aprócska kis  részlet....
----------------
- Hallod Faith, szerintem ebből nem ennyit kéne beszedni.-  jegyzi meg feszengve a bátyám, miközben rá se hederítek amit az imént mondott.
- Jóvan’, nyugodj meg, attól majd megnyugszol.- zárom le ennyivel a témát, mintha tényleg csak egy fesztelen csevej zárult volna le köztük. De ki tudja, talán egyszer a gyógyszer-függőségem ténye is könnyed lesz, mint én magam.
---------------


Két teljes percig bámulom anyám arcát, hátha felfedezek valami arra utaló jelet, hogy teljesen megőrült. Ami az ő esetében elég sanszos lenne, főleg hogy mostanában, azt a kék bogyót vacsorázza, a megszokott sárga helyett. Minden szektás buli alkalmával, valami hülyeséget karattyolt, de általában nem figyeltem rá. Mindig csak az új papot szapulta, majd az azt követő program, az volt, hogy megtérítsen. Ennek a nőnek a templom volt az élete, azt hitte ettől majd jobb ember lesz, és majd az erkölcsi mérleg helyre billen. Nos, én ezt úgy gondolom, hogy imádkozhat ameddig csak akar, de jobb ember nem lesz tőle. Ahogy jobb anya sem.
- Az atya azt javasolta, hogy töltsünk több időt együtt, amolyan anya-lánya program.- közli velem, amolyan: “Így lesz, mert a pap ezt mondta” leejtéssel. Van ilyen hanghordozás egyáltalán? Mindegy most már lesz.
- Anya-lánya mitcsinász’? - nézek rá kérdőn. Több időt akar velem tölteni? Ugyan minek? Fogalma sem volt arról, hogy mit szeretek csinálni, vagy hogy mi az, ami érdekel. Most akar megismerni?
- Jól hallottad.- jelenti ki, akaratának megfelelő stílusban. Ám ez engem rég hidegen hagy. A mi kapcsolatunk leginkább, egy jellegtelen emlékhalmaz. Ami egyikünknek se jelentett semmit, mégis összekötött minket. Anyám volt a legelcseszetebb ember a földön. Miután kipotyogtatott magából két gyereket, úgy gondolta, ezzel be is végezte dolgát, és hogy a továbbiakban a két gyerekkel mi lesz? Ez a kérdés már annyira nem hozta lázba, hisz minden meg volt azzal magyarázva, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ja azok, meg anyám agya is.
- Úgy látom, kicsit sok csúszott le, abból a mise borból.- fintorodok el, és undorodva mérem végig a nőt, akit én anyámnak nevezek. Képmutató, hívő, szeretetre képtelen, ribanc. Ezek a szavak/ fogalmak ugrottak be, úgy első blikkre anyámról. Apámról meg ne is beszéljünk, azt hiszem a bátyámon kívül, nem volt más rokonom, aki valami jót is hozzáadott volna, az életemhez. Mondjuk úgy, hogy még a föld is kivetné magából őket.
Anyám Istenbe való hitébe menekült, míg apám szétcseszte az agyát, ilyen-olyan szerekkel. Mikor mihez volt kedve. Mi pedig a bátyámmal, itt maradtunk ketten, egymásnak. Hogy karöltve fedezzük fel, a szüleink által kialakított poklot. Amihez csesztek térképet adni, mert egy smucig szerencsétlenek.
- Jó, anya én erre most nem érek rá, mindennap haza jössz, mint valami agy mosott. Tolod itt a hülyeségeidet, amiknek a fele valami szektás halandzsa. Szóval, én most léptem. Kérem a kocsi kulcsot.- nyújtom felé az egyik kezemet, mert nem igazán szerettem volna, az egyik osztálytársamat lopott autóba ültetni. Ha már van amiért pénzt is adtak ki, szívesebben használnám azt.
- Apád elvitte.
- Úristen, te tényleg nem vagy normális. Odaadod, egy olyan embernek a kocsit, aki kocsikat tör fel? És lovasít meg mindennap?- teszem fel a költői kérdést.
- Ne válaszolj, gondolom most Isten útjai nem kifürkészhetetlennek, és visszavezeti apát a kocsival együtt.

8 évvel később:

Nem mondanám, hogy a családom, egy egységes kört alkot. Még most felnőtt fejjel sem tudom milyen, amikor valakinek családja van, vagy ha szeretik. Ilyen szempontból, anyám kőkemény jellemét örököltem, nem lehet a közelembe férkőzni, nem azért mert nem akartam, hanem egyszerűen mert nem tudok vele mit kezdeni. Vagy éppen viszonozni. Pedig Isten a tanúm rá, hogy jó pár kapcsolatomban megizzadtam azért, hogy kialakítsam magamban, azt az egyensúlyt. De miután az ember túlél egy gyilkosságot, azt hiszem ezt elfelejtheti.  A normális életre való esélyem, kb egyenlő volt a nullával. Tekintve, hogy az elkövetőt, még 8 év múltán sem kerítették kézre, más személyazonosságot kaptam. Ezért i csücsülök most a kapitányságon, a főnökömet hallgatva, aki cseppet sincs elragadtatva a legutóbbi manőveremtől.
- Csak bevertem az orrát...- vonom meg a vállaimat. Nem volt nagy ügy, de úgy nézz ki a mi drága gyanúsítottunk jobban tud panaszt tenni a rendőrségnél, mint vallomás tenni.
- Csak? Csak feljelentett minket Soraya...mivel még nem tudunk ellene vádat felálltani, így ő még nem gyanúsított. Még ha mindenki számára az is egyértelmű, hogy Ő volt a gyilkos. - szóra nyitom a számat, de inkább magamba folytom a megjegyzésemet. Messziről kiszúrtam, hogy ki áztatta  meg vérben a kezét. Hisz testközelből láttam a tekintetét, az ilyen elkorcsosult lélektelen görényeknek, mint amilyenek ők voltak.
- Sajnálom, elragadtak az indulatok..- teszem hozzá, magamra erőltetve némi bűnbánást.
- Azt hiszem mellé kell helyeznem valakit, megint csak...
- Neeee....tudod, hogy nem bírok mással dolgozni.- rázom a fejem. Az igazság az volt, hogy két fajta verzió élt ezzel kapcsolatban. Ha éppen nem értett velem egyet, akkor a saját utamat jártam, avagy bevertem az orrát. Vagy ha meghaladott egy bizonyos életkort, és férfi volt, akkor nagy valószínűséggel ágyba kerültem vele. Többnyire képtelen voltam arra, hogy valakivel együtt dolgozzak.
- Vissza kell hogy fogjon valaki. Tökéletesen végzed a munkádat, de gyakran elvisznek az indulataid. És hiába van igazad, nem teheted meg, hogy csak úgy orrba vágsz valakit, mert a te igazságérzeted, ezt súgja. Hidegvér Soraya..hidegvér..- nyomatékosít, én pedig egy nagyot fújtatok. Amikor 18 évesen idekerültem, az előttem ülő férfi apám helyett apám volt, és egy pillanatig sem akartam neki gondot, vagy éppen csalódást okozni. Így engedtem az ellenkezésemből. Még ha az igazágérzetem, még most is vadul dolgozott bennem.
- Rendben.

-----
- Amikor a lépcsőn jött le...- újra ugyanazt elmondja. Hát nem hiszem el. Ez most komolyan nem vágja, hogy ő az elsőszámú gyanúsított, és megbukott a hazuságvizsgálaton is?
- Amikor a lépcsőn jött le, maga szépen rásegített, hogy szépen, de biztos lendülettel lebuckázzon a lépcsőn.- értek vele egyet, mármint leginkább a saját verziómmal értek egyet.
-Egy ujjal sem értem a felegségemhez, amikor leesett a lépcsőn!- jelenti ki dühvel megfűszerezve a hangját.
- Jó, akkor mikor ért hozzá?
- Tessék?
- Azt mondta amikor leesett a lépcsőn, szóval valamikor a halála pillanatában hozzáért?
Tekintete zavarttá válik, és a düh szépen felszívódik. Meg vagy barátocskám.