Az a bizonyos elszólás Soratól, miszerint „biztosan jót fogok aludni” egyből eszembe juttatja azokat a napjaimat, amikor ugyanez szaladt ki a számból és pont a sűrű nap és rengeteg engem ért esemény miatt aludtam pocsékul. Mondanám, hogy megsejtettem valamit az éjszakát illetően, de valójában szó sincs erről. Nem vagyok jós, nem láttam jönni, hogy Sora a fia házibulijára ér haza, viszont ennek tudatában felajánlom neki teljesen ösztönös módon, hogy ha nagyon nem bírna meglenni otthon, akkor jöjjön át hozzám. Néha még magam is meglepődök a közvetlenségemen és azon, hogy a jószándékon kívül ezt miért írtam le. Hiszen az kétségtelen, hogy amikor nincs szakmával terhelve az agyam, akkor az idők többségéében ő jár a fejemben. Ezt nem amolyan elvakult plátói szerelemként élem meg, mivel annál érezhetően komplikáltabb érzésekről van szó, amik következtében önként váltam saját magam pszichológusává. Míg bringázok, vezetek, vagy csak futok, kattog az agyam azon, hogy mit is érzek én tulajdonképpen, hiszen kétségtelen, hogy nagy benyomást tett rám Sora az elmúlt találkozásunkkor, ami teljesen érthető is, elvégre az arcával együtt óhatatlanul szembe találom magam a húsz évvel ezelőtti múltammal is. Azokkal az emlékekkel és azokkal a sebekkel, amiket éveket át borogattam, míg be nem gyógyultak. Most minden hazugsággal megválaszolt kérdés újra megfogalmazódik bennem, mialatt persze elkezdtem vágyakozni a gátlások nélküli szerelemre és életformára, ami akkor volt köztünk és amit már sosem kapok vissza. Nem voltak azok az idők sem tökéletesek, felnőttfejjel már belátok dolgokat, de egy ponton az ész érvek már nem elegek én pedig újabban azon kapom magam, hogy egy érzést keresek, egy érzés után sóvárgok, amit akkoriban vele élhettem át. Csak azt nem tudom, hogy az az érzés pontosan micsoda és egyáltalán van rá bármi esély, hogy újra megérezzem. Nem, nem csak rózsaszín szerelemről van szó, ez más. De az ok, hogy miért ajánlom fel neki ennyire automatikusan a lakásomat igazából egyszerű. Vele akarok lenni.
Néhány perccel azután, hogy Sora megüzeni, hogy bemegy a bulizók közé, abbamaradnak az üzenetváltások, én pedig annak tudtában helyezem a rezgőre állított telefonomat az éjjeliszekrényre, hogy valószínűleg ma már nem beszélünk többet. Néhány fokkal magasabbra veszem az olvasólámpám fényerejét és kezeimbe veszem az aktuálisan olvasott könyvemet, azt remélve, hogy az olvasás majd elfárasztja a szememet és elálmosít.
Nem tudom hány perc - vagy éppen hány oldal - telik el, mikor meglepetten kapom a tekintetemet a rezgő telefon felé és kérdőre simulnak mimikáim amint látom Sora nevét a kijelzőn. Nocsak. Vagy nagy a káosz, vagy lehet mégis kell neki egy szállás… Egyelőre ez a kettő jut eszembe, míg betűzöm a könyvjelzőt a lapok közé.
- Szia! Na, hogy bírod? - kérdezem tőle mintha egész eddig is telefonon beszéltünk volna és nem írásban. Szemeim viszont elkolyodnak a „segítség” szóra, miközben feljebb ülök az ágyban és éberen hallgatom tovább Sorát. Még az én arcom is megrezzen az éles hangtól, ami a túloldalról szűrődik át és egyértelműen egy üvegtárgyhoz köthető. Elég egyértelmű még így láthatatlanul is, hogy elborultak a srácok, úgyhogy már az ágy széléhez kúszok, hogy felöltözzek, miközben felteszem neki az egyetlen hasznos kérdést, ami megfogalmazódik bennem.
- Elküldöd a címed? - Írja le, mert ha nem értem tökéletesen, vagy bármi, akkor csak feleslegesen pötyögném a GPS-be, szóval egyszerűbb, ha elküldi, én kimásolom és már lövöm is a térképbe. Azt viszont tudom, hogy Manhattanban lakik. - Nagyjából húsz-harminc perc kell nekem, úgy számolj, de sietek - bíztatom valahogy, hogy addig kell még kitartania a káoszban.
Mivel a szervezetem egész jól hozzászokott már ahhoz, hogy csettintésre pörögjen fel, ezért szokatlant nem érzek attól, hogy kocsiba kell ülnöm. Nyilván a forgalom ilyenkor sem szűnik meg teljesen, de jóval gyorsabban jutok át a városon, mint nappal, pláne csúcsidőben. Van egy sejtésem, hogy milyen állapotok lesznek, amit én - egyelőre - inkább kalandosnak fogok fel, elvégre én is voltam fiatal és vettem részt elég érdekes kimenetellel végződő bulikban, de el tudom képzelni, hogy Sora már egy teljesen másmilyen lelkiállapotban van. Én is abban leszek biztosan.

Megállok a ház előtt, igazság szerint nem kell sokat gondolkodnom, hogy melyik az a ház. Kívülről egyébként egy laza házibulinak néz ki a fények alapján, de zenét nem hallok és feltételezem, hogy ez nem a jó szigetelésnek köszönhető.
Ha nagyon udvarias akarnék lenni, kopognék, vagy felhívnám Sorát, hogy itt vagyok, de hallottam a telefonban az állapotokat, úgyhogy nem igazán folyamodok visszafogottsághoz, rápróbálok a kilincsre, ami nyitva is van, szóval belépek. Egyből meghallom az ordítozásokat, a hangosabb és halkabb hangokból ítélve pedig jó sokan lehetnek. Beljebb haladok, mire megcsap a hányás és a tömény alkohol összekeveredett szaga, elfintorodok és kérdőn nézek egy engem nehezen valahogy befókuszáló fiatalra, aki pont ennyire kérdőn néz vissza rám. Amolyan „te meg eddig hol voltál?” flegma arccal.
Átlépek a hányáson ugyan, de érzem, hogy az én türelmem is kezd fogyni annak ellenére, hogy a higgadtságom nem változik. Megpillantom a vízszintesen elfekvő vitrint, aminek millió szilánkjai beterítik a padlót. Ekkorra érek oda Sorahoz.
- Megsérült valaki? - kérdem tőle ráncolt homlokkal, miközben próbálok hangosabb lenni, mint a tömeg. Ez az első, ami az üvegszilánkokról megfogalmazódik bennem, mert ahogy elnézem, élesen tört az üveg és ez nem játék. - Bradley? - kérdezem tőle, miközben szemeimmel őt keresem, nem sokkal később pedig észreveszem a fiút a többiekhez hasonlóan veszekedni. Itt tényleg mindenkinek elgurult a gyógyszere?
Aztán mikor úgy gondolom, hogy felmértem a terepet, újra felerősödik az agresszió két ittas kigyúrt srácban és valószínűleg sokakkal együtt én is feléjük kapom a fejem, amiért újra elkezdik verni egymást. Legalábbis az arcukon lévő sebek arra utalnak, hogy nem most kezdték el egymást lökdösni és ütni.
- Srácok, állj! - kiáltok rájuk, de nem reagálnak, úgyhogy megindulok feléjük és hangosabb, határozottabb és mélyebb hangon próbálom kizökkenteni őket a fókuszukból. - Hé! - Erre már megrezzennek, bár főként a többi diák toppan meg és fogja fel a jelenlétemet, a két srácnak viszont nagyon elborult az agya. Az egyik majdnem nekem löki a másikat és bár nem szeretek testileg fegyelmezni, de most nem jut más eszköz az eszembe, combommal megrúgom a hozzám közelebbi fiatal térdhajlatát, aki így (és mert teljesen részen) a földre csuklik. Nem fájhat neki, de meglepődhet, hogy földre kerül ideiglenesen. Így, hogy a fiúk végre nem egymást taperolják, a másikhoz lépek még mielőtt újra nekiesik a földön fekvőnek. Kihasználva a zavarát, hogy nem érti, ki vagyok és mit keresek előtte, egyik kezemmel karját ragadom meg, amit a háta mögé kezdek csavarni és szorítani, miközben a másik alkarommal a nyakának oldalát kezdem nyomni mindaddig, amíg be nem görnyed. A nyakát nyomó kezemmel ezután a hátára nehezedek, hozzám közelebb eső karját továbbra is hátra feszítem és várok pár másodpercet, míg szédültségében felfogja, hogy magatehetetlen és ettől lenyugszik. Ezután engedem el és lépek kettejük közé.
- Ezt a kerítésen kívül lehet folytatni! - Pszichológia. Nem tiltom meg, hogy verekedjenek, csak azt, hogy itt folytassák, de így, hogy mindketten mondjuk úgy, térdre ereszkedtek talán már nem lesz akkora kedvük folytatni. Az időszakos szünetet köztük pedig kihasználom, hogy a többiekhez forduljak.
- Ki nem érti, hogy vége? Aki nem segít a takarításban, annak lehet hazamenni! - kiabálom, de hangom nem ideges, csak megfontoltan hangos. Gondolom a takarítás kellően elrettentő erőként fog hatni rájuk, mert ahogy elnézem, van itt minden. Szemét, szilánkok, hányás... Tudom, hogy igazából egy embernek kell elindulnia csak, ő majd viszi magával a többit.
Ezután pedig Bradleyra nézek. Nem vagyok az anyja, nem is fogom őt szavakkal illetni, amúgy sem gondolok semmi rosszat attól függetlenül, hogy a buli irányítha-tatlanná vált, de ha Sorara nem hallgat, akkor most itt az ideje észhez térni neki is.

Voltam már én is sok házibuliban, mostanság is, de régebben, egyetemistaként azért sokkal rendszereseebben, úgyhogy nagyjából él egy kép a fejemben, hogy milyen állapotok fognak fogadni Sora házában. Azután, hogy felhívott és a segítségemet kérte sok jóra nem számítok, úgyhogy alapvetően nem ér nagy meglepetés, mikor belépek a házba és kikerülök néhány aknát a földön. A látszólag szerteszét szóródott üvegszilánkok azonban már aggasztóbbak.
Örülök, hogy senki sem sérült meg, ahogy annak is, hogy Sora is jól van, bár van egy tippem, hogy a hívás óta kihordott pár agyvérzést, tekintve, hogy a srácok még a zene hiányában sem nagyon akarnak észhez térni és kicsit jobban felfogni, hogy megváltoztak körülöttük a körülmények. Élen azzal a kettő őrülttel, akik számomra váratlanul egymásnak esnek a nappali közepén és többszörös figyelmeztetésemre sem hajlandóak visszavenni az indulatukból.  
Nem vagyok agresszív, sem erőszakos, néhány határozott mozdulatot teszek csak, de azt tudatosan és pontosan. Tisztában vagyok vele, hogy a két részeg esetében nem erő kell, hanem egy-egy precíz mozdulat, így elég verejtékmentesen el tudom érni, hogy ne a talpukon álljanak. Mondjuk úgy, ez nem a férfierőm érdeme, hanem inkább annak a sok év önvédelmi kiképzésnek, ami mögöttem van. Az új felállás ellenben kicsit sem tetszik a fiúknak, le is állnak és bambán keresik a tekintetem, de a fókusz csak nehezen jön össze nekik.
Na de a cirkuszi előadásnak ezzel vége, megmondom a fiatalságnak, hogy két lehetőségük van: takaríthatnak, vagy hazamehetnek. Egy pillanatra elgondolkozok azon, hogy ilyen állapotban mennyire etikus kitenni egy halom fiatalt az utcára, vagy hogy összességében hogyan jutnak haza innen, de feltételezem megtalálják az éjszakai buszjáratot. Ha meg nem…
- Akinek kell taxi, az szóljon - ajánlom fel nekik, részben azért, hogy aki eddig nem vette komolyan a zárórát, az most újra megerősítést kap, részben pedig azért, hogy a megnyugtassam azokat is, akik nem tudják miként tudnának hazajutni és még a végén pánikba esnének, hogy takarítaniuk kell. Már ha van ilyen, ugyebár.
A kifelé csordogáló tömegáradat között keresem meg Bradleyt a szememmel. Ha most húsz éves lennék, valószínűleg megpróbálnék beolvadni távozók közé, hogy én is elhúzzam otthonról a csíkot és ezzel kikerüljem a szüleim haragját, vagy legalábbis kísérletet tegyek erre. Örülök, hogy Bradley humora nem ennyire burjánzó ezekben a percekben, így aztán ő kézbe kapja a seprűt.
- Mélyebb a hangom - felelem mosollyal Soranak, míg szivárog a tömeg. - Jól tetted, hogy hívtál, eléggé elvetették a sulykot a srácok. - Minél kevesebben vannak, annál jobban láthatóvá válik, hogy mégis mekkora a kupleráj. Ez azért már művészet!
- Várj! Vigyázz a kezedre - lépek oda gyorsan Bradleyhez, aki épp a szekrénnyel szerencsétlenkedik és mielőtt még magára borítaná, megfogom a vitrin oldalát óvatosan, merthogy számítok rá, hogy az üvegszilánkokból maradt néhány rajta.
- Emeld - mondom, majd nagyjából vele egyszerre talpra állítjuk közösen a kitört üvegajtós szekrényt. Tudom, hogy Bradley is elbírta volna, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy a síkokat valóban síkokként is látja most. A megyjegyzése bár nem nekem szól, azért felvonom a szemöldökömet. Érezhető még rajta, hogy durcás, amiért vége a bulinak, de majd holnap ő is felfogja, hogy ez így nem mehetett volna amúgy sem tovább.
- Elhiheted, hogy mindketten jobban örültünk volna, ha nem a káoszra érünk ide - felelem, miközben felveszek a földről egy gines üveget és meglepődve tapasztalom, hogy még van benne valamennyi. Már ami nem a padlón folyt szét. Kár érte, elég drága gin, ahogy elnézem. Viszont, ami Bradley megjegyzését illeti, valószínűleg Sora van most annyira hulla fáradt, hogy ne egy hajnalig tartó bulira vágyjon elsősorban, de biztosan boldogabb lenne, ha mondjuk egy gin-tonikkal a kezében tölthette volna el normális körülmények között az otthonában rendezett buli hátralévő részét. Én pedig szívesen jöttem volna bulizni is, ez tény. De nem így lett és ezért nem mi vagyunk a felelősek.
Elég undi arccal nézek Sorára, mikor lejön a pár az emeletről és beszól nekik Bradley. Nem tudom melyik hálószobában voltak… de lehet nem is akarom tudni. Inkább elveszek én is egy kukászsákot és a nappali túlsó végéből kezdem eltakarítani a szétdobált sörösdobozokat a földről. Amennyi alkoholt szétfröcsköltek a padlón, a hányásról nem is beszélve, a seprű ide kevés lesz, de ezt biztosan Sora is látja, úgyhogy megvárom, míg ő vagy Bradley hoz egy felmosót, nem intézkedek helyettük a saját házukban.
- Vannak még mások is fent? - kérdezem, mert egy pillanatra olyan zajok szűrődnek le az emeletről, mintha még nem lenne teljesen üres a ház, ha már idelentről konkrétan senki sem akart beállni takarítani, hanem elhúzták a csíkot.

Nem tagadom, hogy valószínűleg van valami a kisugárzásomban, amit megéreznek a srácok és melynek köszönhetően mindenki egy kicsit fegyelmezettebb lesz. Azt is lefogadom, hogy a húsz év katonai szolgálatnak ehhez nagyjban köze lehet, ugyanakkor kétségtelen, hogy ha Sora elmélyítené a hangját, akkor még én is vigyázzba vágnám magam. Nem azért, mert ijesztő lenne, csak én már tudom, hogy jobb vele barátságban lenni, mint összeveszni.
Mikor segítek Bradleynek lábraállítani a vitrint, látom rajta, hogy még mindig duzzog, feltételezem azért, mert véget vetettünk a bulinak. Én jót szórakozok kettejük beszélgetésén, simán el tudom képzelni Sorat, hogy a ház egy nyugodtabb pontjában kiélvezi a házibuli hangulatát és még bólintok is Bradleyre fordítva a tekintetemet, hisz egyetértek, legközelebb hívjon minket is meg, én külön örülni fogok a lehetőségnek. Aztán szomorkás tekintettel pillantok vissza Sorara, már amennyire színészi képességem ezt lehetővé teszi a halvány mosolyom ellenére.
- Én azt hittem, barátok vagyunk - hárítom az érzékennyé váló témát egy fél-humoros kérdéssel, vagy kijelentéssel, én sem tudom melyiknek szánom tulajdonképpen. Ezúttal a barát kifejezést máshogy értelmezem, csakhogy Bradley egy kicsit pofátlanul és nyersebben fogalmazza meg, hogy mi volt köztünk a múltban, amitől az én szemeim szinte kipattannak a helyikről. - Hárem? - csak pislogok. - Érdekes módon tekintesz a párkapcsolatokra... - jegyzem meg, mert nem akarok bunkó lenni, pedig szívesen megkérdezném, hogy ezek alapján van-e barátnője, mert ha őt is háremnek nevezi, akkor kétségtelenül be kell látnom, hogy nagyot fordult a világ a mai huszonévesekkel.
Hallgatom Sorat, ahogy egyre több kérdés fogalmazódik meg benne és igazság szerint nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek rajta. Én is rendeztem már házibulit, mostanában is, de valahogy sosem jutott senkinek eszébe befoglalni a hálószobámat. De még más helyiségbe se nagyon vonultak el egy rögtönzött szexre, pedig voltak párok, vagy legalábbis izzó szempárok a baráti társaságomban. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy eddig nem kellett aggódnom a saját lepedőm állapota miatt, ezután pedig végképp összeteszem a két kezem.
- Oh, hogyne - kúszik arcomra egy huncut mosoly, ami inkább a „barát” kifejezésnek szól, mintsem a fiatalságunknak. - Bár azért mi nem feküdtünk be idegenek ágyába. - Kihasználom a párhuzamot a két téma között, azt pedig már nem mondom ki hangosan, mert még véletlenül Brad meghallaná és ihletet kapna, hogy mi inkább hazaszöktünk és voltak olyan éjszakák, amikor egy szülőnk se tudta, hogy épp Soraéknál voltam. Szerintem akkoriban tanultam meg kommandózni.
- Hogyha adsz éjszakára egy kanapét, akkor persze, kérek. - Csak mert a gin van annyira tömény, hogy ne merjem megkockáztatni az elkövetkező két órában a vezetés. Nem magam miatt, teljesen józan lennék, de nem akarom veszélyeztetni a jogosítványomat, így is rám vannak szállva a vezetőim a nővérem utáni nyomozásom miatt. Elfogadom a gin-tonikot, össze is koccintom a poharamat Soráéval, mielőtt beleinnék. - Gyorsítja a takarítást. Egészségedre! - Egyelőre félig iszom meg pohár tartalmát, aztán lehelyezem az asztalra, hogy folytassam a szilánkok feltakarítását, míg Sora a fürdőbe megy, gondolom felmosóért.
Brad irányába pillantok, mikor a fiú felszalad a lépcsőn. Nézem is, hogy de kis fürge, majd hallom, hogy… valószínűleg orra bukott. Felszisszenek, de csak az orrom alatt nevetek rajta és a káromkodásán.
- Szerintem eltanyált - vigyorgok, mert hihetetlen ez a kölyök! Közben bekötöm a megtelt kukászsák száját és félreteszem, hogy jöjjön a következő, amit megtelíthetek. Követem Sorat a fürdőbe, mert szeretnék egy szivacsot, vagy bármilyen törlőkendőt és mikor beérek oda, van is tippem, hogy hol találom őket.
- Kiszolgálom magam, ha nem bánod - jelzem neki, aztán próba szerencse alapon kinyitom az egyik alsó szekrényt. Elmosolyodom, hogy vannak bizonyos szokások, amik nem változnak, igaz, ehhez az kell, hogy Sora jelenlegi fürdőszobája elrendezésileg hasonlítson a szülei fürdőjére.
- Anya! - ismétlem el az emeletről lehallatszó kiáltást némiképp elcsodálkozva. Nekem még azért újdonság, hogy Sora tényleg egy anya és ekkora fia van. - Amúgy egész jó fej gyerek - teszem hozzá, miután meghallgatjuk, hogy mit kiabál, közben pedig megfogok egy törlőkendőt és bevizezem. - Kissé a régi önmagamra emlékeztet. Őt nézve eszembe jut, hogy mennyire nem volt könnyű dolguk anno velem a szüleimnek. - Ami nem azt jelenti, hogy Brad, vagy akár én anno rossz gyerek lettem volna, egyszerűen csak voltak lázadósabb korszakok, vagy épp olyanok, amikor kissé elszaladt velem a ló és úgy éreztem, hogy kezemben tudom tartani a dolgokat, ezzel együtt az életemet is. Aztán az élet egy jól időzített erős ütéssel kiterített. Legalábbis egy ideig.
Aztán visszamegyek én is az asztalhoz, egyrészt kezembe veszem az otthagyott italomat és megiszom a maradék részét, másrészt pedig elkezdem letörölni az asztallapot, mert ahogy látom, ragad, mint az állat a ráöntött cukros üdítőktől.
- Jól vagy, Brad? - nézek rá, mert már nem olyan lendületesen halad lefelé, mint ahogy felment és kétségtelenül hallottam, hogy esett.

- Hogy több nővel éljek egyszerre? - nevetek fel Brad felvetésére. Érdekes gondolat, mondjuk túl sok évet szolgáltam arab területen, hogy ezt ne csak szürreális gondolatnak fogjam fel. - Anno én örültem, ha egy mellettem marad, nemhogy több. De részegen mindig azt mondogatták a nagyászok, hogy „több nő egy éjszakára királyság, hosszútávon együtt élni viszont egy is sok”. - Igazság szerint nem tudom, miért került szóba ez, de én beleállok szívesen, csak nehogy a végén még az anyja egy új arcát ismerje meg. Sora biztos tudja, hogy Brad viccel-e vagy sem, én jelenleg még nem tudom megítélni, hogy erről a témáról mennyire beszél komolyan a fiú.
- Ugyan, nyitott könyv voltam előtted mindig is - vigyorodom el. - Ha akartam, se tudtam volna bármit titkolni. - Egyrészt azért is, mert túl őszinte gyerek voltam és ami a szívesemben lakozott, az kijött a számon is. Volt, hogy emiatt megvertek, volt, hogy csak megszidtak, de sokan örültek is annak, hogy nem futott nekem túl sok gátlásra, ami a szavakat illeti. Legalábbis a mindennapi témákat illetően. A nővéremről persze ritkán voltam hajlandó beszélni, de az sem titkos téma volt. Inkább csak… jobb volt nem felhozni. Ami viszont a ki nem mondott szavakat illeti, úgy gondolom, hogy bár Sora frappánsan válaszol, mégiscsak ő az kettőnk közül, aki nem mondott el mindent a szakításunkkor, sőt, érzem, hogy még most is van valami, amit nem oszt meg velem. Én azt már a legutóbbi találkozásunk után feladtam, megfogadtam, hogy nem forszírozom tovább, hiszen úgysem fogom tudni kierőszakolni belőle, márpedig, ha húsz éven át nem volt hajlandó megosztani velem, akkor most sem gondolnám, hogy ez változna. Én pedig jobban örülök annak, hogy újra beszélünk, mintsem, hogy az igazságot hajkurásszam. Belefáradtam abba, őszintén szólva. Jobban mondva, nem akarok az élet minden terén csak igazságért küzdeni. Elég egy fronton. Már eldöntöttem, hogy Sorával én már csak jól akarom érezni magam, hisz mit akarok negyven évesen húsz évvel ezelőtti dolgokkal kezdeni? Bárhogy is, a vicces megjegyzését csak hárítom egy semleges válasszal, noha utalhatnék az ő ki nem mondott szavaira, de nyilvánvaló, hogy ennek a fia előtt nincs helye. Nem fogom kellemetlen helyzetbe hozni Bradley előtt. Ugyanígy meg akartam volna kímélni a szaftos részletektől Bradleyt, de úgy tűnik, Sora nem bánja, ha kicsit leragadunk a mi fiatalságunkon.
- Miért, mikor próbáltuk ki más ágyát és mennyire voltam részeg, hogy nem emlékszek rá? - Én eddig úgy tudtam, hogy minden együttlétünknél lélekben is még ott voltam, nem volt képszakadás se előtte, se utána, de végül is tény, hogy amire nem emlékszem, az nem is történt meg. Bár csak feltűnt volna. Na mindegy is, az persze kétségtelen, hogy akkoriban is voltak jó bulik, olyanok, ahová mi is meg voltunk hívva, így hát nem első alkalommal kezdek el házat takarítani egy kemény este után miután megiszom a kapott italom felét.
A takarításhoz azonban nekem is szükségem van vízre meg némi rongyra, úgyhogy követem Sorát a fürdőbe. Én nagyon jól elszórakozok rajtuk, Soran és a fián, meg azon, ahogy a földszintről kiabálnak az emeletre egymásnak és fordítva. Tisztára, mint anno én az anyámmal… mosolygok is az orrom alatt így, hogy lényegében csak ezeket az emlékeket tudom előcsalogatni, amikhez hasonlítani tudom a helyzetet. Soranak biztosan megszokott, ő anyaként töltötte az elmúlt közel húsz évet, de nekem ez teljesen kimaradt.
- Ja persze, mert arról vagyok híres, hogy csak ülök a kanapén és lazulok, míg mindenki más pörög körülöttem. - Nem ülök le, mert utálok tétlen lenni. Ez nyomazt a magányban leginkább. Nyilván azt sem szeretem, ha túlzottan megmondják, hogy mit tegyek a nap minden percében, de most átjöttem Soráékhoz, velük akarok lenni, nem koktélt szürcsölve nézni, hogy körülöttem kitakarítják a házat. Ez egy kedves megjegyzés Soratól, de szerintem ő sem hisz benne. - Meg szerintem megvárom Bradet míg lecsutakolja a kanapét - mutogatok kifelé a fürdőből valamerre a kanapé irányába, amire én egyelőre nem akarnék leülni. Szóval tökéletesen elvagyok a takarítással, nem degradál, sok mindennel találkoztam már életem során. Bevizezem a rongyot, míg részben meghatottan ismétlem meg az anya szót. Még azért szoknom kell, hogy Soranak tényleg egy ilyen idős fia van és ezt minden konteo és kellemetlen érzés nélkül gondolom így. Most túlságosan jól érzem magam ehhez, egyszerűen beszippant az a családi hangulat, amibe hirtelen belecsöppentem, nem számít, hogy hajnali órákat írunk és az sem, hogy nem feltétlenül örömteli kommunikáció zajlik le köztük. Nekem egyáltalán nem megszokott, hogy nem egyedül vagyok a lakásom falai között, hanem valamilyen családias behatás ér. Nem is értem, más családos barátaim miért nem hívtak eddig, ha a gyerek szétverte a házat.
A gondolataimból még a fürdőben visszapillantok Sorara, akin hirtelen nem is tudom megmondani, mit vélek felfedezni. Ritkán láttam őt ennyire… zavartnak? Vagy csak gondolkodik valamin és nagyon kár, hogy nem tudok belelátni a fejébe, így csak nézek jobbra, majd balra is, ahogy elhalad mögöttem. Nem értem. Mi az, hogy jó úton terelte afelé, hogy olyan normális felnőtt legyen, mint én? Nem is ismert Sora eddig felnőttként, az utóbbi hónapokban ismert meg tulajdonképpen. Persze, sok tulajdonságom nem változott, túl sok is talán, de… ezt a mondatot sokszor el kell ismételnem még magamban, úgy érzem. Addig is az én arcom tökéletesen leképezi az ő előző zavarodott mimikáit és csak nézem őt már-már tátva maradt szájjal, ahogy kiviharzik a fürdőből kezében a felmosóvödörrel. Nem tudom, ezt miért mondta, de azt igen, hogy ha megfejtem, akkor sok mindent megtudhatok. Ahogy azt is sejtem, hogy nem fog segíteni a dekódolásban, mert nem nyitott kérdésekre, hiszen nyilvánvalóan azért viharzott így el. Hihetetlen ez a nő és az, hogy még mindig feladványokkal képes lekötni az agyamat, mintha szándékosan azt akarná, hogy ne gondoljak másra egész életemben, csakis rá.
Sóhajtok egyet, aztán így itt maradva egyedül a fürdőben, kicsavarom a rongyot és felemelem a tekintetemet a tükörbe, ám csak egy pillanat erejéig nézek bele, mert a kinti beszélgetésre elkapom a szemeimet és a nappali felé kezdem bámulni. Nem is nézek vissza már saját tükörképemre, inkább megindulok takarítani. Gondolom, megint csak kedvesen akart bókolni Sora.
Az asztalt törlöm le, mikor Bradley kérdésére megáll kezemben a rongy és meglepetten nézek rá. Bár szerintem jogos kérdés, úgyhogy az arcom egész hamar kisimul, pláne annak tudatában, hogy szerintem ezt a választ nem tőlem érdemes hallania. Eleve nem is ismer engem még Bradley igazán, nem tudnék hiteles lenni számára, aztán jobb nem kilyukadni egy újabb „háremezős” félreértéshez. Szóval, ha felveszi velem a szemkontaktust, én diszkréten Sorara bökök, hogy ezt a választ onnan várja, ezzel együtt pedig átadom a szereplés lehetőségét az anyjának. Ő tudja, mennyit akar megosztani vele, én nem fogok kitárulkozni az előzetes jóváhagyása nélkül. Ami az én véleményemet illeti, szerintem nincs mit szégyellni, fiatalok voltunk, így hozta az élet. A teljes igazság pedig az, hogy én sem tudom a választ, úgyhogy szerintem Sora válasza engem még jobban is érdekel, mint Bradleyt. Miért mentünk szét? Ez amúgy egy ezerdolláros kérdés, tűpontosan beletalált a triplahúszba. Tetszik a kölyök.
Aztán ahogy látom, a nappali exponenciálisan kezd tisztulni, már a közérzet is jobb idebent. Az asztal kész, a kukászacskókat kiviszem a gyűjtőbe, amit még parkoláskor pillantottam meg. Jól esik az a pár perc frisslevegő.
Visszafele tartok a folyosón a nappali felé, már kissé érzem, hogy hosszú volt a nap, ugyanakkor azt is tudom magamról, hogy egy csettintésre képes lennék felpörögni újra, ha valami olyasmi történne. Azt keresem, hogy mit kell még helyrerakni, mikor Bradley lép elém egyértelműen olyan tekintettel, mint aki roppant tudatosan akarna tőlem valamit. Szó mi szó, nem számítottam arra, hogy alkoholválasztás elé állít, ami egyébként jól esik, értem ezt a férfi kommunikációt kettőnk között.
- Blanton Bourbonban sosem csalódtam még - mosolyodom el. Kicsit úgy érzem, mintha most választanánk közös italt. Mint Soraval a Hennessy. - Ezek nem olcsó whiskyk ám - nézek rá elismerően, még ajkaimat is összeszorítom, mert jó az ízlése. Mondjuk nagyot néznék, ha csak úgy előrántaná az egyiket a háta mögül. Főleg a nevesebb fajtát. - Blanton Bourbont ittam már, a másikat nem, vagy nem emlékszem. A szüleim imádnak mindenféle találkozókra, összejövetelekre járni és időnként velük tartok. Ott aztán előkerül a whisky paletta - mesélek magamról, de összességében nem szokásom azzal előállni, hogy milyen felmenőim vannak, amúgy sem érzem azt, hogy az elit francia réteg bármit is hozzátenne a jelenlegi életemhez. A nyomozás tekintetében persze hatalmas segítség, kellenek a jó kapcsolatok, de én már Amerikában nőttem fel, nem igazán kaptam meg azt a sznob neveltetést, amit a legtöbb hozzánk hasonló család gyermekei. Mondjuk az én apám világéletében katona volt, természetes, hogy ő neki mások az elképzelései a gyereknevelést illetően. Míg más család gyerekeit leszídták, ha piszkos lett, engem akkor ostorozott meg apám, amikor még én kezdtem el hisztizni, hogy elhasaltam a sárban mondván, hogy "ez csak sár, ne hisztizz fiam".
- Azért becsüllek, ha ilyen italok megúszták ezt a bulit. Elrejtetted őket? - Oldalra döntöm fejem kíváncsi tekintettel. Amellett teljesen eltekintek, hogy szerintem sem kellene neki már többet inni, bár már nagyjából rend van, úgyhogy felőlem újra lerészegedhet, nem vagyok az apja, meg ő is elég nagy már, el tudja dönteni, hogy hogyan akarja tölteni az éjszaka hátralévő részét.

Megvakarom a tarkómat. Oké, lehet, hogy nem emlékszek tökéletesen arra a bizonyos házibulira, de Becky arca még rémlik a fejemben. Voltak szép pillanatok a mi időszakunkban is, mondjuk mi számít „mi időnknek”, mert azért kikérem magamnak, hogy bármihez is öreg legyek. Mondom ezt úgy, hogy már nincs olyan sok a nyugdíjig, ami nálunk húsz év aktív szolgálat után érkezik el. Szörnyen hangzik, de most nagyon úgy néz ki, hogy még meg fogom várni a légierőnél, hogy leperegjen az a húsz év szolgálat. Amúgy sem tudnék csak úgy leülni a seggemre, hát még most is nehezemre esik takarítás közben ezt megtenni függetlenül attól, hogy a kanapé még renoválás alatt van és ahogy elnézem Brad állapotát, lehet lesz is még egy darabig.
Néhány érdekes másodpercet követően aztán Sora után én is elhagyom a fürdőt. Nem igazán tudok dűlőre jutni azzal a zavarral, amit le lehetett olvasni róla, viszont elraktározom emlékezetem a szavait. Megiszom a kapott gin-tonik maradék részét, de nem tudok hosszan elmerülni a fejemben kavargó furcsa érzésekben, mivel váratlanul ér Bradley kérdése. Ami azt illeti, engem is érdekel a válasz, merthogy szomorú vagy sem, de én sem tudom. Nyilván nem lep meg, hogy Sora nem mond a fiának semmi konkrétat, ki is akadnék, ha itt előtte tudnám meg, hogy mi a valódi oka a szakításunknak, de attól még mégiscsak kíváncsi vagyok a reakciójára.
Nem tudnék belekötni a válaszába akkor sem, ha akarnék, pláne azzal, hogy alapvetően nem fer Sorat számonkérni olyasvalamiért, ami húsz éve történt. Viszont azért meg kell hagyni, fájnak a szavai. Persze, ritka az, hogy valaki az első igazi szerelméhez menjen hozzá, de mi számít igazinak? Lehet, hogy az elsőről kiderül, hogy mégsem volt olyan igazi, mert valamiért mégiscsak megtörtént a szakítás. Valami nem klappolt, nem egyeztek a célok, vagy épp a jövőkép, még ha érzelmileg minden rendben is volt. De én ilyet nem éreztem, mert szóba sem került a jövőnk. Még a katonaság sem lehetett szempont, mert a szakításunk után vonultam be és nem előtte. Ha pedig tényleg jól éreztük magunkat egymás társaságában, akkor miért is szakítottunk volna csak mert az „első igazi” voltunk és nem azzal nem szokás házasodni. Elgondolkozok ezen magamban, nem akarom felhozni, hiába sokatmondó az Bradleynek, hogy én is csendben maradok és Sora is kíméletlenül gyorsan tereli tovább a témát. Szerintem mindketten értjük, hogy Sora kitér a válasz alól és a valódi ok nem hangzik el, én mondjuk nem is számítottam másra.
Ezután mindketten visszatérünk a takarításhoz. Én kiviszem a kukákat, majd ahogy visszatérek a folyosóra, Brad érdeklődő, bár még eléggé homályos tekintetével találom szemben magam. Egy kicsit azért megijedek, hogy vajon a kérdése mögött mi a hátsószándéka, esetleg meg akar kínálni a két minőségi ital egyikével… bárhogy is, a válaszom egyértelműen tetszik neki, úgyhogy gondolom egyezik a véleményünk. Úgy mellesleg nem egy rossz dolog, ha már ilyen fiatalon tudja értékelni a jó alkoholokat és meghúz egy bizonyos vonalat, ami alá nem megy, legalább igényes tud maradni a saját testét illetően is. Egyébként nem is tud teljesen meglepni, ismerve Sorat és a családját, akikkel nagyon hasonló társadalmi rétegből származok, nem véletlenül jártunk mindketten anno a Trinity-be.
Bradley válasza viszont erős gyomrosként hat rám. El is nézek Brad háta mögött abba az irányba, amerre a fiú bök, Sorat keresem, de nem találom és lentről nem is hallom őt mozgolódni, úgyhogy feltételezem az emeleten lehet. Pillanatokig kiül arcomra a fájdalmas döbbenet annak gondolatától, hogy Sora hónapokkal ezelőtt elkezdett az egészségesnél többet inni. Tudom, miért tette, nem is vonhatom felelősségre, hiszen borzalmas időszakon vannak túl Bradleyvel és naiv lennék, ha azt gondolnám, hogy már teljesen sikerült kikeveredniük a gyászból. Nem lehet hónapok alatt egy ilyen veszteséget feldolgozni. Eddig is tisztában volna a bennük megbújó fájdalmakkal, mindkettejük szemében megláttam már annak jelét, de talán ennyire őszintén még sosem szembesültem vele. Egyikük sem akart róla beszélni, pláne nekem nem, amit megértek, hiszen mégiscsak egy Soraval egykorú férfiként jelentem meg hirtelen (újra) az életükben, amit bár látszólag Bradley jól visel, de egyúttal azt is tudom, hogy most részegen kevésbé fogja fel a dolgokat. Lehet ő az a fajta, akinek eltompulnak az érzései részegen és nem felerősödnek. Nyelek egyet, miközben visszavezetem a tekintetemet az előttem álló fiúra. Nem tagadom, hogy megviselnek a tőle hallott információk, most mégis lenyelem ezeket a keserű, már-már bűntudattal teli érzelmeimet és ha már itt állunk, mint két férfi egymással szemben, azt teszem, amit a jelen szituációban tehetek: vele is törődöm.
Vállára teszem a kezem. Igen, Sora elveszítette a férjét, a szerelmét és biztos lehet benne Bradley, hogy én is segíteni fogok az anyjának, itt leszek neki, ha kellenék, ahogy most is jöttem egyből, hogy hívott. De egyúttal itt leszek Bradnek is, ha igény tartana valakire, aki ebben a nehéz időszakban néha apja lehet apja helyett. Tudom, hogy a pia most csak egy eszköz, egy közös nyelv, amivel meg akar szólítani.
- Köszönöm, hogy vigyázol anyádra! - folytatom helyette a befejezetlen mondatot az eddiginél halkabban, bár nem azért, hogy Sora ne hallja meg, egyszerűen csak elhalkítanak az érzelmeim. Értem. Tényleg értem, hogy mit is akar ezzel sugallni, mellbe is vág vele, de attól még tartom a szemkontaktust. - Nagyon erős vagy, hogy így talpon tudsz maradni még akkor is, amikor ő már nem. De azért tudd, hogy ha neked is szükséged lenne valakire, aki idősebb, mint a barátaid, szólhatsz nekem bármikor, rendben? - Nem várok semmilyen érzelgős választ tőle, s bár még csak egyszer találkoztunk a mai nap előtt, de már abból a kis együtt töltött időből leszűrtem róla, hogy vagy abszolút nem érzelgős, vagy pedig túlságosan fájnak még neki is a történtek és élből eltolja magától a témát, nem akar beszélni, kifakadni, mert még nem tud. Idő kell ehhez. Mint mondtam, sejtem, mi játszódhat le benne, természetesen nem fogom ráerőltetni magamat, dehogy, tiszteletben tartom az apja emlékét és csak akkor fogok komolyabban jelen lenni Bradley életében, ha a fiú igényli. Én csupán azt szeretném mondani ezzel, hogy ha úgy érzi, jót tenne a jelenlétem neki, akkor tudja, hogy szólhat nekem. Egy fokkal erősebben rászorítok vállára, fájni nem fájhat neki, de az érintés férfiasan nyomatékosítja az iménti szavaimat, mielőtt elmosolyodnék a kérdése hallatán.
- Fogok - felelem már-már ígéretként. - De talán jobb lenne, ha tiszta gyomorral kezdenénk bele egy jó Bourbonozásba, nem? - nézek végig rajta, még a gyomrára is rábökök, mert szerintem most felelőtlenség lenne még egy komoly whiskyzésbe kezdeni. Ő sem hiszem, hogy nagyon bírná már eleve részeges állapotban és szerintem van már annyi az idő, hogy lassan néznem kelljen, mennyit ihatok ahhoz, hogy reggel újra autóba ülhessek.
Azért látszik Bradleyn, hogy sajnálja a mai napot, legalábbis a kanapét, mert tényleg szívén visel minden foltot. Majd pár hónap múlva már csak egy keserű, de vicces emlékként fog erre tekinteni. Már csak azért is, mert jelenleg úgy érzem, hogy mindkettejük szívét más nyomja valójában és azokhoz képest a kanapé kérdése egészen mellékesnek mondható. Megrázom a fejem.
- Nem látok semmit. Én erre már simán ráülnék - mosolyodom el, bár nem hallotta a fürdőszobában lezajlott beszélgetésünket Soraval, de én magamban arra utalok vissza, míg ez a srác megint majdnem eltanyál. Kissé feszültnek néz ki, jó is, hogy nem kezdünk el újra alkoholizálni… - Hé, nyugi Brad! Teljesen jól kitisztítottad! - Úgy érzem, neki is bőven sok volt már ez a nap, pont ahogy az anyjának. Lehet tényleg itt az idő kicsit lenyugodni, megállni, esetleg lefeküdni aludni.
Nem ülök le Brad mellé, ha leülnék, akkor lehet ottmaradnék egy jó ideig, nekem pedig éppenséggel azon jár az agyam, hogy megkeressem Sorat, aki felől tényleg nagy a csend. Ahogy elnézem, ez Bradleynek is feltűnik, merthogy felkiált neki. Így, hogy nem takarítunk már, a hangja szinte fájó módon hasít bele a csendbe. Igen, nekem sem tetszik valami, Sora egyértelműen feszült, vagy zavart, ez már a fürdőben is érződött rajta. Mondjuk én is az lennék, ha hirtelen törölnék a járatomat és arra érnék haza, hogy a fiam a barátaival ordítja a zenét és épp dőlnek a bútorok. Nyilvánvaló, hogy fáradt, de azért…
- Nem gond, ha megkeresem? - kérdezem Bradtől és hát igen, tulajdonképpen engedélyt kérek tőle, mert mégiscsak Sora az emeleten tartózkodik és engem azért hívott ide az anyja, hogy szétoszlassam a bulit, nem pedig azért, hogy érzelmi beszélgetést folytassak Soraval a ház azon pontján (az emeleten), ahol gondolom velem egykorú férfi Henryt követően nem sűrűn fordult meg. Teljesen megérteném, ha zavarná Bradet, mégis remélem, hogy nem csinál ebből gondot.
Nem tudom, Bradley jön-e, de amennyiben megkapom tőle az engedélyt, felsétálok a lépcsőn. Valószínűsítem, hogy Sora már a stabil és egyáltalán nem kapkodó lépteimből kihallja, hogy én (vagy én is) jövök és nem Bradley, miközben magam is fülelek, hogy abba az irányba induljak el, amerről a tőle érkező neszeket hallom.
- Minden rendben? - kérdezem lágy hangon, összekulcsolt kezekkel és a vendégszoba ajtófélfájának döntöm vállamat. - Nem kell ám miattam fáradnod, egy gyengén kevert gin-toniktól én még simán hazavezetek. - Az még nem üti meg a véralkoholszint limitet és nem is érzem magam semennyire ittasan, legfeljebb kissé fáradtan, ami nem lesz ok arra, hogy itt maradjak. Figyelem Sorát, az arcát, a hangulatát, próbálom leolvasni róla, hogy neki mi járhat most a fejében.
- Nem akarok nektek kellemetlenséget okozni a jelenlétemmel. Tudod mi miatt… - Tudom, hogy tudja, nem akarom kimondani Henry nevét, már csak azért sem, mert ha netán Bradley meghallja, akkor neki kifejezetten rosszul esne, de gondolom Soraban is valami hasonló érzelmi vihar játszódhat le jelenleg.

Mikor megkapom a beleegyező engedélyt Bradleytől, elindulok fel az emeletre, hogy megnézzem, mi a helyzet Soraval. Igaza van abban a fiának, hogy meglepően gyorsan eltűnt az anyja és azóta is nagy a csend felőle, még úgy is, hogy hallotta a neki szegezett kérdést és reagált is rá. Valami nekem is fura, ezt nem tudom letagadni és ami azt illeti, van is egy sejtésem, hogy mi lehet az. Amíg többen voltunk a házban, addig túl ideges volt mindenki, viszont miután már hárman maradtunk, érezhetően megváltozott a hangulat. Bradley és Sora is melankolikusabb lett az én szemszögéből. Bár mindkettőjükre van ésszel felfogható magyarázatom, mert míg Bradley részeg, addig Sora kétségtelenül hulla fáradt lehet, viszont szeretnék még pár szót váltani Soraval mielőtt elcsendesedne a ház.
Válaszára nem reagálok, csak még jobban szemügyre veszem a nőt. Nekem nem úgy tűnik, mintha „persze”, hogy jól lenne, de mi mást tudok tenni, mint ráhagyni, elvégre ő érzi, nem tudok vitába szállna az érzéseivel. Aztán csak sikerül mosolyt csalnia az arcomra…
- Hát, ha a véralkoholszintet akartad megütni, akkor igen - viccelem el a helyzetet, de mindketten tudjuk, hogy teljesen másért ittuk a gin-tonikot, úgyhogy én is hamar a lényegre térek, mert nem akarom feltartani sem, ha fáradt. Jól esik Sora aggódása, de ilyen állapotban simán haza tudok vezetni, úgyhogy az út nem tud marasztalni. Ami viszont tud, az igazság szerint maga Sora… hiszen, ha nyugodtabb azzal, hogy maradok, akkor nyilvánvalóan nem fogok ellenkezni. Végül csak kedvesen elhúzom szám sarkát egyfajta félmosolyra, mert értékelem a kedvességét és persze megértem, hogy így gondolkodik Henry halálát illetően, egyébként nagyon is együtt tudok érteni vele, de az egy dolog, hogy mit tartunk helyesnek és az egy másik, hogy a szív valójában mit érez. Ezzel a kettősséggel éltem együtt sokáig a szakításunk után. Márpedig… talán félreértem, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy igenis hatással vagyok rá is és Bradleyre is a jelenlétemmel. De nem ellenkezek, mert ezzel nem tudok, ők tudják, én pedig végül is megbízom Soraban, hogy jól látja a saját és egyúttal a fia helyzetét is.
- Oké - szinte suttogom válaszként, miközben tekintetemet nem veszem le róla. Csak nézem, amíg felhúzza nekem az ágyneműt, de Sora tekintete nem épp arról árulkodik, hogy teljesen a párna kötné le a figyelmét. Azért ennél jobban ismerem már, vagy inkább még őt és bár nem noszogatom, nem faggatózok, mert tudom, hogy mennyire fáradt Sora, mégis némileg együttérző, aggódó szemekkel figyelem őt némán. Kavarognak bennem az érzések, mert bizony van bennem gyomorgörcs. Eddig egészen jók voltak a megérzéseim és most is bajt szimatolok. De nem fog másként válaszolni… addig nem, amíg szépen kérdezek és nem fakadok ki. De hát húsz éve kifakadtam és az sem vezetett semmi jóra, nem értem el vele semmit. Nem tudom, mi lenne most a helyes, vagy épp a célravezető reakció a részemről, de ahogy erőszakosabban dobja a párnát az ágyra, úgy én is kiegyenesítem a hátamat és kissé idegesebben nézek ki a szobából, majd végig a folyosón. Szinte fáj így látnom Sorát függetlenül attól, hogy a fejfájása az oka, vagy más. Szerintem ő is érzi, hogy most némán kommunikálunk. Ő is kommunikál velem akarata ellenére is, ahogy az én némaságom sem feltétlenül jelenti azt, hogy nincsenek gondolataim vele kapcsolatban.
- Jól van, megleszek. Köszönöm. - Elboldogulok én a házban és bár tényleg eszembe jut, hogy lehet mégis felvetném Bradnek az italozást, mert jelenleg nagyon úgy érzem, hogy rám férne, azért erőt veszek magamon és nem adok egy erős pofont Bradley gyomrának csak mert igenis fáj, hogy nem tudom megfejteni az anyját. Hálás tekintettel hunyom le szemeimet fél másodperc erejéig, mikor Sora megtorpan még mellettem és megköszöni a mai napot. Ujjaimmal lágyan végigsimítok kézfején és bár tudom, hogy sok minden kiül jelenleg is arcomra, gyanakvás… vagy épp az, hogy mindkettőnknek feltételezhetően egyértelmű, hogy mindent láttam az elmúlt percekben Soran, nem állom útját, hagyom, hogy menjen. Tényleg fáradtnak és leharcoltnak néz ki, ez kétségtelen és megérdemli, hogy alhasson végre.
Egy darabig csak nyomkodom a telefonomat az ágyon ülve, igaz, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit akarok kezdeni magammal. Böngészgetek, mintha a hírektől remélném, hogy elterelik kavargó gondolataimat, de naiv képzelet volt csupán, úgyhogy ahogy Sora fürdeni megy, én is magamhoz veszem a törülközőt és lemegyek a földszintre. Még mielőtt a fürdő felé venném az irányt, tekintetem találkozik Bradleyvel. Mi van, ő ma a vizes, mosószer szagú kanapén akar aludni?
- Nem igazán… - felelem a kérdésére és még magamat is meglepem, hogy mennyire reflexből jött ez a válasz. Merthogy tulajdonképpen én mit is akarok megtudni Soratól és Brad mit? Egyáltalán ugyanarról beszélünk? Ez a hirtelen képzavar mondjuk nem változtat a válaszomon, merthogy tényleg semmi érdemlegeset nem sikerült kiszednem az anyjából és ahogy látom, Brad is ugyanúgy kérdésekkel van eltelve. Gondolom, rólunk akarna többet megtudni és én mesélnék is neki szívesen, de attól tartok, hogy néhány érdekes szituáción kívül nem sok olyannal tudok neki szolgálni, ami valóban érdekelné is. Mi is épp olyan fiatalok voltunk akkor, mint most ő, nem nagyon érdemes túlgondolnia az akkori kapcsolatunkat. - Fáradt és nagyon fáj a feje. Amit megértek… - nézek a felállított, de még értelemszerűen betört ajtójú vitrin felé, mert szó mi szó, Brad és a barátai adtak neki elég fejfájást. De ez mostmár legyen egy kínos emlék, majd az idő megszépíti. Még azért odamegyek a fiúhoz, megszorítom, vagy épp megnyomogatom a vállát, hogy ne búslakodjon már, most is túl feltűnően agyal valamin és még a végén engem is megijeszt.
- Na de nyugi, nem haragszik ám nagyon - utalok még mindig inkább a házibulira, mert rajtunk aztán tényleg felesleges agyalnia, nekem elhiheti, ezt tettem az elmúlt húsz évben… - Inkább azt találd ki, mikor menjünk vezetgetni! - Csak próbálom elterelni a figyelmét egy olyan másik ígéretemre, amit szintén nem felejtettem el. Megígértem neki, hogy vezetheti a kocsimat egyszer és bár még kérdéses, hogy hol leszek az elkövetkező hetekben, azért szívesen teljesíteném az ígéretemet felé egyszer.
- Jó éjt! - Még teszek felé egy bíztató mosolyt, aztán elmegyek fürdeni ide a földszinti fürdőbe.