Istenemre mondom, hogy Timben egy jós veszett el, mikor azt írta lényegében, hogy ha ennyire készülök az alvásra, nem fog az menni egykönnyen. Hát nem rajtam múlik, de valóban nem számítok egyhamar alvásra, ugyanis hiába próbálom magam a hálószobámban tartani és nem venni tudomást a felszűrődő hangokról és csörömpölésről, nem vagyok képes rá.
Mikor szembe kerülök a fiammal, látom rajta, hogy a tekintete kissé homályos és azt is, hogy pár pillanatra nem tudja, képzelődik-e vagy sem, hogy itt állok vele szemben. Azért a „csinos vagy” mondata majdhogynem mosolyt csal az arcomra, a fene egye meg ezt a gyereket, hogy mindig tudja, mivel kell kezdeni a dolgokat. Ettől függetlenül azonban mégis tartom a szigorú tekintetet, mert elég csak az előbbi csörömpölésre gondolnom és máris nincs jókedvem.
- Törölték a járatom, ha az a kérdés, mit keresek itt. Nem hívtál meg, nem a bulira öltöztem ki. – Na, nem mintha annyira ki lennék rittyentve, de mindegy. A lényeg, hogy ha ez így folytatódik, nem marad ép a ház és azt egy kicsit sem szeretném.
- Nem gondolnám, hogy túlreagálom, Bradley... Egyáltalán kik ezek? Van, akit életemben nem láttam még. – Pedig nagyjából -vagyis ezek szerint lehet, hogy csak azt hittem- tiszttában vagyok a haverjaival és a barátaival. Mindig az a fajta anya voltam, aki kifaggatta a gyerekét, hogy kikkel bandázik éppen és le is csekkoltam őket az esetek többségében. Na meg sokszor jelentek meg a házban és akkor el is beszélgettem velük szívesen.
Igyekszem megértő lenni, mélyen szívom be a levegőt, hogy ne legyek hárpia, aki most rögtön lefújja a bulit, hiszen tudom, hogy Bradnek is kell a kikapcsolódás és nem akarom elrontani az estéjét. Lehet az lenne a legjobb, ha elmennék itthonról... Igen. Az lesz a legjobb. Bár. Tényleg aggódom egy kicsit a ház miatt és a fiam miatt is valamennyire, mert nem józan, kicsit sem, szerintem nem tudja felmérni a helyzetet jelenleg.
- Jól van... Bradley, figyelj ide! – nyúlok az alkarja után. – Én elmegyek, de ha bármi gáz lesz, megöllek, érted? – próbálom felvenni vele a szemkontaktust, de csak félig értelmes tekintettel találkozok. – Nem szeretném, ha bárminek baja lenne, beleértve téged is – teszem hozzá, körbe pillantva a helyiségben, majd visszanézve rá. Mielőtt többet mondanék, már ott sincs, én pedig tehetetlenül állok a nappaliban, pár pillanatig még figyelve az eseményeket, aztán visszaindulok a szobába, hogy összeszedjem a cuccaimat. Szerintem jobb, ha ma a hotelben alszom. Visszaérve az emeletre a folyosó végén pillantom meg a szerelmespárt, amire csak égnek emelem a tekintetem és inkább nem is mondok semmit. A szobából felnyalábolom a táskám és a kabátom, majd a telefonhoz nyúlok és pötyögök Timnek. Igaza volt. Ebből nem lesz alvás egyhamar. A zsebembe csúsztatom a kütyüt, majd gyors léptekkel indulok le a lépcsőn, de mielőtt kimennék az ajtón, eszembe jut, hogy a nappaliban van a kocsikulcsom. Az nincs jó helyen ott egyébként sem, de amúgy is kell most nekem, így átlavírozok a bulizó társaságon, de hirtelen torpanok meg, mikor majdnem belelépek a nappali közepén egy hányásba.
- Baszki, ez... – túrok a hajamba, majd ahogy felnézek onnan, hogy kikerüljem, akkor látom, hogy Brad is épp kitaccsol. – Ó, bassza meg, ezt nem hiszem el – morgom az orrom elé, de két pislantásnyi időm sincs, máris hallom a hatalmas robajt, ami még a zenét is túlharsogja, méghozzá a vitrin felől. Elkerekedett szemekkel figyelem az eseményeket, és még nyúlok is a távolból a vitrin felé, mikor látom, hogy az dőlni kezd, mintha azzal meg tudnám állítani. Hála az égnek a srácok megfogják időben.
- Brad! Bradley Romain Fitzgerald! – fakadok ki, hogy végre meghalljon, de szerintem mindhiába az egész. Kezdek rohadt ideges lenni és elindulok a jelenet felé, mikor aztán oldalról egy másik srác nekimegy annak, aki az előbb majdnem telibe találta a vitrint, ezzel kilökve őt alóla, így már senki nem tartja azt a szerencsétlen szekrényt, vagyis próbálják, csak nem megy... Így, az hangos csattanással és ezernyi szilánkkal törik szét darabokra. Hirtelen magamhoz se térek.
A hátam mögött azonban a buli tovább folytatódik, mintha mi sem történt volna. –
- Oké, vége a bulinak! – kiabálom, majd újra a hangszóróhoz megyek, hogy megállítsam a zenét, de pár másodperc múlva visszakapcsolódik és ezt eljátszuk úgy ötször egymás után. Rohadt technika.
- Brad! – próbálkozom újra, de egyre nagyobbnak tűnik a káosz. Hát ezt nem hiszem el, komolyan... Ezt a két srácot, akik a vitrinnél szórakoztak az előbb tényleg nem láttam még életemben és nem is szimpatikusak. – Hahó! – integetek, de most egy kicsit kevésnek érzem magam. Most kúszik be a gondolat, hogy mennyire hiányzik a házból most egy férfi. A picsába is. Szólok Timnek. Szóljak neki? De mit csináljak ezekkel az ökrökkel? Felhívom.
- Tim?! Ha nem alszol még, kellene egy kis segítség...

Nem mondom, hogy mérhetetlenül nagy boldogság tölt el, mikor a reptéren várakozva jelzik, hogy a járatomat törölni kényszerültek. Sőt, határozottan ideges leszek, mert nem tudom, mikor megy a következő gép Los Angelesbe, pedig elég fontos lett volna eljutnom erre a szakmai konferenciára. Nem mellesleg itt ülök már közel három órája, mert eddig  csak késést jelzett ez az idióta kijelző. A repülőtéren megejtek pár telefont illetve felkeresem az információs pultot is, ahol felvilágosítanak a törlés mivoltáról és közlik azt is, hogy a következő gép bizony csak tizenkét óra múlva indul. Hát ez remek. Az nem tíz perc, úgyhogy hamar fogok egy taxit, hogy hazamehessek, legalább alszom egy jót, úgyis fáradt vagyok. A repülőn terveztem aludni, de persze az ágyam vitathatatlanul kényelmesebb lesz majd. Ettől függetlenül már most rosszul vagyok a ténytől, hogy holnap ugyanezt a tortúrát kell majd megtennem elölről.
A taxiba ülve kezdem el nyomkodni a telefonom és ugyan már késő este van, látom az elérhető emberek között Timet, és bár visszalépek, aztán mégiscsak ráírok. Ha már el kell ütnöm valamivel az időt hazáig, nyilván csak emiatt... Próbálom ezt mondani magamnak, de persze azt nem tagadom, hogy kíváncsi vagyok, mi van vele. Hogy mi lett a barátnőjével, az is érdekelne, sikerült-e megbeszélniük a dolgokat? Meg hogy úgy egyébként, mi újság vele?

Mikor a taxi lelassít a ház előtt, már kissé gyanús a helyzet, mert szokatlanul villognak bent a fények. Kifizetem a taxist, aztán kiszállok, elveszem tőle a bőröndöt és komolyan elgondolkodom azon, hogy be akarok-e menni. Ha eddig nem lett volna elég nyilvánvaló, hogy a gyerekem bulit rendezett a távollétem tiszteletére, hát a hangosan dübörgő zene teljesen biztossá teszi. Lehet, hogy azt fogom csinálni, hogy bemegyek és egyszerűen felosonok az emeletre, mintha itt sem lennék. Nem akarom elrontani a buliját. Hezitálok pár percig, írok Timnek pár sort, aztán mégiscsak úgy közelítem meg a házat, mint valami betolakodó. Először belesek az ablakon, de mivel a sötétítő félig be van húzva, így nem igazán látok be, szóval marad az ajtó.
Benyitok és ahogy belépek, persze rögtön szembe is találom magam pár kíváncsi tekintettel, akiknek egy kissé kínos mosoly kíséretében intek, majd a sarokba téve a bőröndöt, el is indulok felfelé. Jó ég, nem is olyan régen még én magam is házibulikon vettem részt, most meg úgy lopódzok itt, mint valami betörő. A hálószoba ajtajához érve azonban már látom, hogy ez nem lesz jó, ugyanis két számomra ismeretlen alak támaszkodik az ajtónak és félő, ha nem jövök időben, már bent lennének az ágyamban. Hát ez kurva jó.
- Bocs. Rossz helyen vagytok, egy kicsit ha arrébb tudnátok menni, azt nagyon megköszönném – köszörülöm meg a torkom, majd ha megteszik, bemegyek, de aztán nem telik el két percnél több, már hallom az irdatlan csörömpölést odalentről.
- Na jó... – sóhajtok és már nyitok is az ajtóra, de tényleg nem akarom, hogy a fiamnak kellemetlenséget okozzak, így le is veszem a kilincsről a kezem. Mindaddig, amíg az előbbinél még hangosabb üvegtörés hangja nem üti meg a fülem és egy-két óbégatás. Istenemre mondom, hogy nem akarok közbeszólni, de van az a pont, amikor már nem annyira tudom türtőztetni magam, így pár gyors lépéssel lerohanok a lépcsőn és mikor meglátom a falon landolt vörösbort és a képeket leesve a falról kissé idegessé válok.
- Hé! - kiabálok, de a zene miatt természetesen senki nem hall semmit és látom a gyerekemen is, hogy több benne az alkohol, mint amúgy az még normálisnak lehetne mondható. Nem lenne ezzel baj, csak könyörgöm, ezek itt szétverik a házat és azért mindennek van határa... A hangfalhoz megyek és egy határozott mozdulattal nyomom le a zenét, majd visszamegyek Bradhez.
- Mi a jó isten van itt? - nézek rá kissé dühös tekintettel, miközben a fal felé legyintek, ahol hatalmas vörös paca ékeskedik a falon. A tömeg nagy része maradt csak csendben, a másik fele pedig szinte észre sem veszi, hogy csend lett. - Beszélhetünk két percet? Aztán felőlem bulizhattok tovább kulturáltabb körülmények között - morranok. Nem akarom lejáratni a barátai előtt, de komolyan... Azért egy kicsit jó lenne észbe kapni. Én is voltam fiatal, de itt valaki most nem kicsit többet ivott, mint kellett volna, és remélhetőleg csak ivott és nem pedig más szer hatása alatt van.
- Törölték a járatom... Nem akarok zavarni, ha már összerittyentetted a bandát, de könyörgöm, maradjon már ép a ház - húzom félre a fiamat, ha ő is vevő rá, de előtte visszanyomom a zenét, mintha mi sem történt volna...