Jó ideje nem mozdultam már ki. Szinte égette a seggem a kanapé, ösztönözve arra, hogy minél hamarabb megiramodjak és vezessem le a felgyülemlett stresszt, amit a főnök meg a többi, tőlem jó 20 évvel idősebb kolléga rak rám nap, mint nap. Lehet, hogy én voltam a legfiatalabb közöttük, de a legképzettebb is, nem volt normalizált, hogy az ember ennyi mindent megcsináljon a szakma érdekében. Ezek a fószerek hol ültek volna 3 éven keresztül az iskolapadban annak érdekében, hogy most itt lehessenek? Nevetséges. Nekem azonban szükségem volt rá, nem voltam hülyegyerek, kiskoromtól kezdve értettem a dolgomhoz, imádtam az autókat így édesapámnak mindig besegítettem, ha valamit szerelni kellett, azonban ez egy spanyol chiconak nem volt elég, ha a nagybetűs amerikai életet akarta élvezni. Ahogy meghallották az akcentusom, sorra utasítottak el, a végzettségem miatt viszont úgy vittek, mint a cukrot, származás ide vagy oda. Lényeg a lényeg, ideje volt már kiereszteni a fáradt gőzt. A legtöbb velem egykorú srác ilyenkor biztosan a hölgyek társaságát keresné, azonban én jobban preferáltam a kiskedvenceimet, a motorokat. Felülve a -legjobb értelemben vett- bőgőmasinámra elhajtottam Bronx egyik elhagyatott hida felé, ahol minden valószínűség szerint ma is illegális versenyt szerveztek. Péntek este volt, így ki kellett rúgni a hámból. Mivel az ottani haverjaim régen láttak, így szokásukhoz híven öntötték belém a sört meg olyan folyadékokat, amiket ha akartam se tudtam volna azonosítani. Nem kellett sok idő, hogy nagyon, ismétlem nagyon jól érezzem magam, elfeledve minden gondomat. Azt azonban tudni kell rólam, hogy ez a fajta boldogság hamar véget ér, amit követ a szüntelen kötekedés meg a boxos cingár karakter. Na igen, ezért nem kéne innom. Lődörögve jobbra balra haladtam a motoros tömegben, a lábamig sem látva, az ittas állapotom nem sokat segített a navigálódásban. A saját fejem által kreált útvesztőben egyre beljebb kerültem, közelítve a körülbelül 160-170-el repesztő motorokhoz. Egy rossz lépés és ez volt az utolsó napom, kár, hogy senki nem fogta védőangyalként a kezemet, így épp a vesztembe gyalogoltam…
Kezdőlap
Jó ideje nem mozdultam már ki. Szinte égette a seggem a kanapé, ösztönözve arra, hogy minél hamarabb megiramodjak és vezessem le a felgyülemlett stresszt, amit a főnök meg a többi, tőlem jó 20 évvel idősebb kolléga rak rám nap, mint nap. Lehet, hogy én voltam a legfiatalabb közöttük, de a legképzettebb is, nem volt normalizált, hogy az ember ennyi mindent megcsináljon a szakma érdekében. Ezek a fószerek hol ültek volna 3 éven keresztül az iskolapadban annak érdekében, hogy most itt lehessenek? Nevetséges.
