Végtelen kedvesség lakozik a fiatal nőben, amolyan tündérkisasszony, aki mindig mosolyog és van egy-két jó szava a legborúsabb napokon is az emberek felé. Ha meglát egy kis állatot, vagy gyereket, nehezen bírja megállni, hogy ne kezdjen el vinnyogni, esetleg megölelgetni szerencsétlent.
Franciaországban nőtt fel, így az ottani jó modort tanították neki. Ha már rossz szava van valakihez, ott eléggé felhúzta magát, egyébként maximum az orra alatt szokott motyogni, vagy egyedül őrjöng.
Gyerekként egy elvarázsolt világban, tündérmesében élt, elhitte, hogy a élet csodaszép és minden jó lesz, amint betölti a tizennyolcat. Akkoriban még jó is volt, megismerte az első szerelmét, akivel egy húron pendültek. Nem félt a visszautasítástól, de bele sem gondolt, mi van, ha az élet nem tündérmese és nem válik valóra az álma, hogy olyan boldog családja legyen, amilyen a szüleié.
Hat éve derült ki, hogy nem lehet gyereke, amibe majdnem beleroppant. Ekkor az egész világa felborult és újratervezett, szakítottak a párjával és ő frissen végzettként a világ másik felére költözött. Sok idő kellett hozzá, hogy újra talpra álljon, a munkába és a festésbe temetkezett. Egy évvel később előléptették, kezdett megint az a lány lenni, aki előtte volt. A depresszióból kikeveredve egy megerősödött, önálló nő lett és most csak élvezi az életet.


Az ágyán fekszik és könnyeivel áztatja a párnát. Egy ideje már némán zokog, talán már nem is gondol semmire, csak azt hajtogatja, hogy ő a hibás. Dennis a háta mögött fekszik, egy szót sem szól. Néha finoman megsimogatja kedvese hátát és vállát, ennél többet azonban Elsie nem enged. Nem akarja, hogy hozzáérjen, hogy őt is megfertőzze a bénaságával.
Elképzeli, milyenek lettek volna a gyerekeik, ahogy futkároznak a kertben miközben ők egymást átkarolva napoznak a hintaágyban. Közben az orvos szavai visszhangzanak a fejében. Valószínűleg sohasem lehet saját gyereke. Soha. Talán mesterségesen, de az sem biztos. Kapja be a világ, kapja be mindenki.
Órák után álomba sírja magát, de mindez álmaiban is kísérti. Családot szeretett volna. Vele szerette volna. Mindent elcseszett, egy terméketlen nő, ezek után a szemébe sem tud majd nézni.

Két hónappal később...

- Munkát kaptam - csendesen jelenti ki. Az elmúlt időszakban olyan volt, akárcsak egy zombi. Fekete-fehér képek és festmények, a művészettel gyászolt. Dennis végig próbált nyitni felé és megjavítani, ami elromlott, de El nem volt rá nyitott. Belül üvöltött és mindig, mikor a fiúra nézett azt látta, hogy jobbat érdemel, olyat, aki meg tudja neki adni az igazi boldogságot. Ezért az apja segítségét kérte. Tony amerikai, az államokban és Európában is több cég résztulajdonosa, néhány órán belül elintézte, hogy az ő egyetlen kislányának legyen hova mennie. - New Yorkban - fejezi be a tények közlését. - Átgondoltam és úgy érzem, mennem kell. Szeretlek és szeretni is foglak, de nem folytathatjuk így, te is tudod.
Mindig őszintén beszélt élete pasijával, kivéve most. Nem akarta összetörni a szívét még jobban azzal, hogy elmondja, ő maga kérte, hogy mehessen. Könnyebb azt feldolgozni, ha az ember egy kihagyhatatlan ajánlatot kap, mintsem, hogy menekül.
A nő nyom egy csókot szerelme ajkára, majd még együtt töltik az utolsó estéjüket. Filmet néznek és ölelkeznek, egy kis időre talán azt is elfelejtik, mi történt velük.

Mostanság...

Boldog mosollyal az arcán nézi a Dior új kollekcióját. Valerian, az öccse oldalról elkapja és megpörgeti, majd puszit nyom az arcára. Egy éve ő is itt él, mindketten az apja vállalatánál dolgoznak, csak éppen különbözőnél. Elsie immár másfél éve az Aurore Arts galéria igazgatója és vannak saját kiállításai a portrékból és festményekből. Legtöbb szabadidejét ezzel tölti, szerencsés, mert a hobbija egyben a munkája is. Ma este is egy kiállításmegnyitóra készül, ahová meghívta az öccsét és tervei szerint bemutatja neki a barátját. Borzasztóan izgul, hisz nincsenek együtt túl régóta, de úgy érzi, ez most komoly lehet.
- Csak ne legyen fodros - mutat a férfi a kirakat egyik színes tüllből készült darabjára. Nővére megrázza a fejét és elneveti magát.
- Már megvan a ruhám.


A megnyitó témája a férfi. Hogy ki ihlette? Noah, az ember Elsie oldalán, aki úgy fogadja a kockahasát érő bókokat, hogy közben néhány kacsintást is megejt a hölgyek felé. Mindebből pedig a barátnője semmit sem vesz észre. Talán kissé elvakult, ennyi év keresgélés és csalódások halmaza után úgy gondol a férfira, mint valakire, akit neki teremtettek. Aki nem egy fuckboy, hanem A férfi, aki a nagy hibájával együtt is szereti.
Egyébként pedig elég ránézni és megállapítható, hogy nem szerelemből, hanem inkább érdekből van vele. Máskülönben nem tudná beindítani modell karrierjét és esélye sem lenne rá, hogy csurranjon-cseppenjen a sikerből, amit Elsie egyedül ér el.
Büszke magára és eljátssza, hogy a nőre is. A mosolya egészen hihető, ha már a szavai egyáltalán nem.