Az emberek okkal jönnek a világra. Egy okkal, mely életük végéig elkíséri őket, és mikor küldetésük beteljesedik, elégedetten és teljesen hagyhatják el a világot. Akadnak azonban pillanatok, amikor csupán az indok nem elég. Az élet más lapokat oszt, az elégedett vég pedig elmarad, egyedül a megbánás, és a féktelen harag marad helyette.

Helyszín: Szigorúan titkos
Év: 2008
Időpont: Délután 4 óra magasságában

Ismerik a bajtársiasságot? A hűséget, melyet egy adott személy iránt érzünk tiszteletünk jeléül? Ha igen, akkor azzal is tisztában vannak, hogy ez a kegyetlenül erős érzés, mely szorosan összeköti két ember életét elég sok mindenre képes rávenni, még ha nem is fűlik a fogunk a dolog megtételéhez. Sarokba szorít, és amikor a legkevésbé számítasz rá, bevisz egy jól irányzott ütést a bordáid közé. Mindezt csak képletesen.
Nem mindig úgy hozta az élet, hogy tisztességes munkához jutottam. Maradjunk annyiban, apám nem csak a nevelését hagyta hátra nekem, hanem akkori pozícióját is a rosszfiúk körében, akik mihelyst kiszimatolták az idősebb Cavanough halálhírét, egyből a nyakamba lihegtek, miszerint be kell végeznem apám munkásságát. Soha nem sejtettem, hogy az öregem ekkora szarba volt, főleg hogy otthon csak a letisztult verziót, mégpedig az általa kreált hazugságot adta a tudtunkra. Ennek viszont már lassan két éve.
Adott volt a szituáció. Az akkori főnökre a börtön várt, az átszállítását pedig ma délutánra tették. Feladatom egyszerű volt, viszont baromi kockázatos, mégsem hibázhattam. Apám múltja kihatással volt a jelenemre, tettei pedig teherként az én vállamat nyomták. Négy előtt tíz perccel a megadott útvonalon várakoztam egy régi tragacsban ülve, és csak a megfelelő pillanatra vártam. Éreznem kellett volna valamit, azonban a szívem mégsem zakatolt hevesen, és a félelem sem szennyezte be az egyre rohamosabban múló perceket. Lassan körvonalazódott ki a sötét furgon alakja, mely egyenesen felém tartott. Könnyen terítettem ki az útra a szögekkel ellátott ’szőnyeget’, mely másodpercek leforgása alatt tropára vágta a rajta áthaladó gumikat, és egy kis időre irányíthatatlanná tette a furgont. Nekem ennyi pont elég volt. Maszkom leple alatt légzésem egyenletes volt, koncentrációm pedig kiélezett. Küldetésembe nem tartozott bele a rendőrbírók életének elvevése, sőt kifejezetten arra kértek, hogy hagyjam őket életbe. El kellett fednem minden nyomot, amely visszavezethető lett volna hozzánk, és egy ember megölése átesett volna azon a bizonyos ponton. A szélvédőt kezdtem el lőni, majd a keletkezett résen keresztül könnygázt dobtam be a furgon vezetőterébe. Kerültem egyet, és megsoroztam a furgon oldalát, majd felfeszítettem a csomagtér zárját, ezzel szabad utat biztosítva a bűnözőnek. A feladatom ennyi lett volna, de az egyik őr maradék erejével leadott egy lövést, mely eltalálta a mellettem haladó férfi vállát. Nem is gondolkoztam sokáig, amikor ösztönösen húztam meg a ravaszt, és pár golyót az eszméletlenség határán sínylődő férfibe eresztettem. Innentől viszont meg voltak számlálva a perceink. Elhagytuk a helyszínt, majd a megbeszélt útszakaszra mentünk, ahol felgyújtottuk az autót a további nyomok elfedésére, ott viszont egy másik autó már várt ránk. A férfi sok vért vesztett, a kórház viszont szóba sem jöhetett. Amíg egyik részem azon volt, hogy befejezze a félresiklott küldetést, másikkal a józan eszemre hivatkozva igyekeztem életben tartani a Főnököt.  Már csak hajszálon függött az élete, amikor visszahúzódtunk a rejtekhelyünkre, én pedig türelmetlenül, és idegesen róttam a köröket a hatalmas térben. Minden sejtem fel volt rá készülve, hogy a tetteimnek következménye lesz, ha a főnököt elveszítjük, azonban a tag életben maradt. Megkönnyebbülésem túl elhamarkodott reakciónak bizonyult a részemről, mert a hátam mögött kiadott parancsban szülőanyám idehurcolása is szerepelt. Engem egy székhez kötöztek, amiből többször is kiszabadultam, mielőtt lábon lőttek volna, ezzel is csökkentve hatékonyságomat. Nem tudtam megakadályozni a történéseket. Tehetetlenül, és gyáván néztem végig, ahogyan a szemeim előtt veszik el anyám életét a félresikerült küldetésem miatt. A gyász féktelen haraggal tombolt a szervezetemben, az adrenalin, melyet a tönkretételük idézett elő bennem, elnyomta minden fájdalmamat, melyet a lövés okozta seb, vagy az oldalamra mért rúgások váltottak ki belőlem. Feltápászkodtam a földről, és kihasználtam pillanatnyi figyelmetlenségüket, amikor is azt hitték, hogy véglegesen a padlóra küldtek. Fegyverem maradék tárát a jelenlévőkbe eresztettem, a többit pedig puszta kézzel intéztem el. Többé már nem volt irányításom cselekedeteim felett, csak az intenzív düh érzése hajtott. Kezem felszíne vörösen fénylett kiadott haragom emlékeztetőjeként, és már csak az ajtón kiérve érte utol a szervezetemet a végkimerülés.
Órákkal később a kórházban ébredtem, és laposakat pislogtam, míg sikerült homályosan kivennem egy alakot az ágyam mellett. Hivatalos tagnak tűnt, mert egy jelvény rejlett fel nadrágjának övéhez csatolva. Vettem egy mély lélegzetet, és a kezemet mozgattam, hogy elmulasszam ezt a frusztráló érzéketlenséget, melyet a szervezetem produkál. A férfi mihelyst észrevette pillanatnyi ébrenlétemet, egyből a lényegre tért. Alkut ajánlott, miszerint megúszhatom az életem végéig tartó hűsölést a börtön falai között, ha beépítettként együttműködök velük. Úgy vélte, kár lenne elpazarolni a potenciált, mely bennem rejlik. Nem volt más választásom abban a percben. Az életem romokban hevert, a jövőm pedig kilátástalanul gúnyolódott rajtam. Nem voltam abban a helyzetben, hogy válogassak, így rábólintottam az ajánlatra. Felépülésem után rögtön egy Oz nevű férfihez kerültem, aki a felettesemként funkcionált.  Vele, és még pár emberrel vettük az irányt Staten Island felé, hogy a helyi irodába becsatlakozhassunk. Az évek alatt történtek megedzették a személyiségemet. A Drogügyosztály kémjéből lassan ügynökké, majd 32 éves koromra főnökké tornásztam fel magamat. Most az irányítás ismét az én kezeim közé került, és eszem ágában sem volt újra elengedni.