Sosem lengte körbe idilli légkör, már gyerekkorától kezdve egy olyan zavaros közegben nevelkedett, ami nem volt rá jó hatással. Tíz éves kora után hirtelen kellett felnőnie, apjának elvesztése nagy űrt hagyott benne, amit sosem tudott igazán feldolgozni. A nagyapja egy tuskó volt, aki folyton csak sértegette és lealacsonyította Francine-t, az anyja pedig nem igazán törődött azzal, hogy jó példát lásson maga előtt.  A gyerekkorában ért hatások végett Francine csak látszólag lett egy kemény csaj, úgy kellett viselkednie, kifelé igyekezett mindig is annak mutatni magát, de legbelül sokszor támadtak kétségei afelől, hogy biztosan jó-e az, amit és ahogyan tesz. Az életet sokáig célok nélkül élte, csak sodródott az árral, talán nem is hitte azt, hogy neki is járna egy szelet az élet habos oldalából, mégis gyakran álmodozott. Emiatt sodródhatott egy súlyosan toxikus kapcsolatba, vagy azért, mert odahaza is ezt tapasztalta, vagy csak tartozni akart valakihez. Igen, valószínűleg a mélyről érkező szeretet- és figyeleméhség vetette a toxikus férfi karjaiba, aki mellett lassan minden önbecsülését elveszítette. Alkoholfüggősége csak rásegített arra, hogy labilissá váljon a lelkivilága, egyszer még az öngyilkossággal is megpróbálkozott.
Aztán csoda történt, felnyílt a szeme és elkezdte másként látni a világot. Francine sok mindent megélt, és az évek során nagyon sokat változott. Mára egy kemény és határozott nő lett, aki elfojtja az érzéseit és erősnek mutatja magát, legyőzhetetlenséget prezentálva. Célorientált, munkaholista, túlzottan nyers, őszinte és borzalmas anya. Nem nőtt fel a feladathoz, talán soha nem is fog és az utóbbi időben ezt tartja élete legnagyobb küzdelmének. Gyötrődik és küzd nap, mint nap, nagyon sok minden bántja, és így a hatvanas évei felett már néha elgondolkodik azon, hogy megérte-e az, ahogyan az életét élte. A személyisége megosztó, van aki azonnal megkedveli, mások viszont utálni fogják.

A Green Onion ritmusára mocorgott az a bizonyos olajzöld Chevrolet Camaro a Hollywood felirat alatt, amelyben épp megfogantam, hála anyámnak, aki ahelyett, hogy elment volna felvételizni az egyetemre, inkább egy ízig-vérig csavargó fazonnal hempergett és dobta el minden gátlását. Az apja - a nagyapám -  a helyi rendőrség egyik elismert őrmestere volt, aki szigorúan vette kézbe a város ügyeit és ugyanolyan szigorúan uralta odahaza az otthonát. A kufircnak hamar vége lett és miután jól megpüfölte azt a hosszú hajú suhancot - a biológiai apámat - anyámat a hajánál fogva ráncigálta haza, majd egy-két pofonnal akarta helyes útra téríteni, mert azért ő még sem nevelt fel egy ribancot.
Egy kis ideig aztán csend honolt, anya inkább meghúzta magát, nem hiányzott a szeme alá még egy lila folt, és amúgy sem tehetett semmit, az apja gondoskodott róla, hogy soha a büdös életbe ne legyen köze ahhoz a hosszú hajú senkiházihoz. A probléma később jött, mikor is kiderült, hogy várandós velem. Nagyapa tajtékzott, tört és zúzott, nagymama meg sopánkodva mormolta el a Miatyánkot, sírt, zokogott és az anyámat szidta. A hurrikán óta nem volt ekkora pusztítás és annyi könny, mint amit ez a két ember össze tudott hozni, miközben az anyám alig tizenkilenc éves fejjel, félelmekkel tele csak nyelte be azt a sok szart, amit kapott.
Olivia néném - aki értelmiséginek számított tanítónőként - nem csak a jó konyakot szerette és lökte magába, legyen reggel vagy este, de a remek ízlése mellett még kiváló tanácsadói készséggel is rendelkezett. Anyámék kétségbe esését hallva rögtön számolt és vetett, majd kitalálta, hogy adják hozzá anyát a szomszéd Bobby gyerekhez, aki bár nem tűnt túl eszes fiatalembernek és helyes sem volt túlzottan abban a szódás-szifonra emlékeztető szemüvegben, de egyértelműen oda volt anyámért, ráadásul jól menő vállalkozásuk is volt, egy autószerelő műhely a benzinkúttól nem messze.
Anyám kiborult, hallva az eszement ötletet, de mivel nagyapa megmondta, hogy nem szülhet a házába fattyút és finoman szólva még meg is fenyegette, a félelemtől és szégyentől vezérelve belement a kis játszmába. Mosolygott, tette a szépet, Bobbyt elcsábította és még a frigy előtt össze is melegedtek. Aztán anyám gyorsan közölte Bobby-val, hogy terhes, aki ennek hallatán meg is kérte a kezét, majd nem sokkal később egy gyors, szűk körű ceremónia keretein belül nőül is vette anyát. Az egészben a legszebb az, hogy nekik még csak fel sem tűnt az a két hónapos eltérés, amellyel érkeztem.

1965-öt őszét írtuk, amikor megfogant a húgom egy fáskamrában, alig egy háztömbnyire a takaros kis családi házunktól, ahol Bobby épp a főzőtudományát fejlesztve grillcsirkét próbált összehozni steak burgonyával, miközben ügyelt arra, hogy ne essek hanyatt a szanaszét heverő játékok közt. Szegény, ha tudta volna, hogy a nejét épp Chris Turner hágja, miközben dübörög a Satisfaction, akkor talán más tudományán ékesített volna.
A látszat ellenére anyám egyébként az évek alatt tényleg megkedvelte Bobby-t, de sosem érzett iránta olyan vonzalmat, mint amit azon férfiak után, akikkel az élet itt-ott összesodorta. Csalta Bobbyt fűvel-fával, de Chris Turner volt számára az igazi, a nagy betűs szerelem. Talán ezért is borult ki annyira, amikor Chris is bevonult katonának. A sors furcsa fintora, hogy végül Chris és Bobby ugyanabba a szakaszba került és mindkettőjüket ugyanaz a gránát sebesítette meg Vietnámban. Chris nem élte túl a háborús sérüléseit, Bobby viszont hazakerült, testi- és lelki sérülések armadájával.

72-ben szerelték le, úgy tíz év körül lehettem. Emlékszem, nagyon vártam már haza, mert számomra Ő jelentette az apámat. A mindig mosolygós, családjáról gondoskodó, habókos férfi teljesen megváltozott. Arca torz volt az átélt gyötrelmektől, tekintete üvegesnek tűnt és már nem érdekelte semmi. Az anyámmal is sokat veszekedtek, Bobby nem tudta elviselni azt, hogy elveszítette a lábát, ahogy az átélt traumákkal sem tudott megbirkózni. Egy őszi reggelen ment el, önkezűleg vetve véget az életének. Nyugodjék békében. Az elkövetkező néhány év borzalmas volt, és nem csak azért, mert elveszítettük Bobbyt. Az anyám két férfit is gyászolt, rászokott a cigarettára, napi rendszerességgel füstölt és az ital lett a második legjobb barátja. Ebben azért közre játszott Olivia néném is, aki időnként nálunk lebzselt és rávette anyát, hogy igyanak csak egy pohárkával. Abból az egy pohárkából lett aztán még egy és még egy. Az ott tartózkodásának mindössze annyi haszna volt, hogy abban az időben tanultam meg pókerezni és blöffölni, úgy igazán. Ezt leszámítva azonban életem egyik legrosszabb időszaka volt ez és ha csak visszagondolok, megszakad a szívem.

Tévedtem. A szomorúságnál sokkal rosszabb érzés is van. A félelem. A zsigerig hatoló reszketés, vegyülve azzal a gyűlölettel, amit kivált belőled már akkor is, ha csak meglátod. Ez a rohadék volt az, aki beette magát az életünkbe anyámon keresztül. A tökéletes férfi. Jóképű, megnyerő és tehetős. Teljesen elcsavarta az anyám fejét, aztán beköltözött a házunkba és onnantól az életünk maga lett a pokol. Verbális és fizikális bántalmazás, melyeket főként az anyám szenvedett el, aztán ahogy idősebb lettem már engem is megtalált az a barom […]
Nagyapám pisztolya élesen dörrent és furcsa mód pöfékelte magából a füstöt, mintha kémény lenne. Riadtan, reszketeg kézzel még mindig rászegeztem a fegyvert arra a faszfejre, aki krumplis zsáként terült el a félelemtől sikongató anyám mellett. Ő még fel sem ocsúdott a korábbi fojtogatásból, látnia kellett, hogyan lövik agyon a pasasát.  Még én is szaporán vettem a levegőt, mellkasom fel-alá járt, a fülem dübörgött a nyomástól és csak tompán hallottam, amint Charlie hangja áttört a membránomon és figyelmeztetett, hogy azonnal lépjünk le. Életem legnagyobb kalandja ekkor kezdődött el igazán.

Elszöktünk a városból, de még az államból is, mert azt hittük, hogy Bill kinyiffant és hiába volt a nagyapám rendőr, biztosak voltunk abban, hogy körözni fognak minket. Kellett egy álnév, így lett Charlie-ból Peter (Parker, mert egy kis idióta pöcs volt, aki rajongott a Pókember képregényekért és erről nem tudtam lebeszélni), belőlem meg Alice Wonderland. Nem túl frappáns, de akkor a kocsiban más nem is jutott az eszembe.
Az életünk innentől látszólag felhőtlennek tűnt, egy jó ideig élveztük is a szabadság minden pillanatát. Nem kötött minket az iskola, nem tartoztunk beszámolóval senkinek, egyszerűen csak szabadok akartunk lenni, kiélvezni azt, hogy tizenhét évesek vagyunk és miénk a világ. Emlékszem, hogy hetekig csak autóztunk, egy ideig Charlie spórolt- és lopott pénzéből éltünk, később pedig boltokból csentünk ételt, italt vagy megható és szívhez szóló monológokkal próbáltunk pénzt tarhálni a nyugdíjasoktól. Ez egy ideig működött is, később viszont már semmire sem volt elég az a pénz és én is kezdtem megunni az örökös menetelést.
Otthonra és nyugalomra vágytam, de azt tudtam, hogy haza nem mehetek többé. Mégis kellett egy fedél, egy olyan hely, ahol új életet kezdhetünk. Így esett a választásunk New Yorkra, azon belül is Manhattan központjára.

A Studio 54-ről már többször hallottunk, nem egy újság címlapján hirdették és nagyon sok fiatal emlegette ezt a szórakozóhelyet. Miközben egy gyorsétterem konyháján görnyedtünk és úsztunk nyakig a mosogatószerben, arról álmodoztunk, hogy egy napon majd mi is együtt fogunk bulizni Stallone-val. Nagy álmok a kis hülye gyerekeknek. Aztán az egyik este,zárás után besétált egy fickó, mondván, hogy hamburgert szeretne. A srácok már nem akarták kiszolgálni, ellenben a már kissé illuminált alak hajthatatlannak tűnt és ragaszkodott a kiszolgáláshoz. Jobbnak láttam, ha kiadjuk az ételt, mert úgy gyorsabban szabadulunk. Magam készítettem el neki a hamburgert, de ennek az lett az ára, hogy kirúgtak. Pedig még borravalót is hagyott az öltönyös, de ezeket a gőgös manhattanieket ez sem érdekelte. Mosogatólánynak hátul a helye, mit is képzelek magamról. Charlie a védelmemre kelt, de őt is kirakták.
Káromkodva, idegesen hagytuk el a helyet és gyújtottunk rá egy cigire, hogy elhordjuk mindennek a bent lévőket. Ekkor lépett mellénk a hambis pasas, aki a szendvics felét már elmajszolta, de nem is ez volt a lényeg. Mint kiderült, ő volt a klub egyik vezetőjének az unokatestvére és megígérte, hogy beajánl minket valami munkára. Ennek a szerencsének köszönhetően kaptunk felszolgálói állást a klubban.

Imádtam. Tátott szájjal lépdeltem beljebb, még soha életemben nem láttam olyan varázslatot, amit azon a szórakozóhelyen. Fantasztikus volt, sikkes, gazdag, elegáns és modern. Míg mások a klub előtt kígyózó sorokban álltak, hogy bejuthassanak, én már odabent sétáltam. Az előtér is maga volt az álom, de ahogy meghallottam azt a vérpezsdítő zenét, minden porcikám mozdult a zenére. Nehéz volt ellenállnom, de emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem szórakozni jöttem, és ne bámuljam tátott szájjal Liza Minellit. Atyaég!
Úgy kellett megkérnem Charlie-t, hogy csípjen meg, mert nem akartam hinni a szememnek. Az éjszaka ekkor rántott magával minket először. Az egész természetesen munkáról szólt, az volt a feladatunk, hogy viszonylag kevés ruhában, mosolyogva kínáljunk pezsgőt a vendégeknek. Nekem először csak az üres poharakat kellett összeszednem, míg Charlie rögtön a pultban kapott helyet. Nem irigykedtem, örültem a munkának és így sokkal több vendéggel tudtam találkozni, mintha csak a pult mögött ácsorogtam volna. Nem volt nehéz így kapcsolatot építeni, ahogyan az sem esett nehezünkre, hogy a vendégekkel együtt mulassunk. Ennek köszönhetően ismertem meg azt a férfit, aki később a menedzserem lett, majd a gyermekeim apja...

- Fran, ne haragudj, de fontos - váratlanul nyílt a dolgozószobám ajtaja, amin az asszisztensem dugta be a fejét és a lehető legrosszabb pillanatban zargatott. - Nem érek rá, éppen a memoáromat írom - legyintettem, mintha csak el akarnám hessegetni, már csak azért is, mert épp azt akartam kifejteni, hogyan is ismertem meg azt a seggfejet, de még csak ezt sem lehet. - Az ex-férjed van a vonalban és leüvölti az agyamat, szóval jó lenne, ha jönnél - Mark már vörös volt az idegtől, szegény nem bírta nagyon a gyűrődést, én viszont a töketlenkedéstől másztam a falra. - Hát rakd rá a telefont, mi olyan nehéz ebben? - a szemeimet forgatva fújtattam egyet, majd felkelve az asztal mögül, odasétáltam Markhoz és a kezemet nyújtottam felé, hogy adja át azt a veszedelmes készüléket, mielőtt leharapná a fejét. A fülemhez emeltem, de azzal a lendülettel már toltam is távolabb, mielőtt beszakad a dobhártyám, mert Dickins valóban üvöltözött. - Higgadj le, itt vagyok - szóltam végül bele, hátha átmegy az infó és nem hiszi azt, hogy most is épp az asszisztensemnek hordhat el, milyen ócska egy cafka vagyok és honnan is jöttem én. Úgy tűnt, hogy eljutottak tudatáig a varázsszavak, egy pillanatra még meg is torpant, de utána már folytatta is tovább. Egy ideig hallgattam és tűrtem, de kezdtem besokkalni tőle és rövidre is akartam zárni a beszélgetésnek egyáltalán nem nevezhető támadásait.
- Zárjuk rövidre Jerry, a jogdíjak engem illetnek a legutolsó lemezt illetően, szóval ne követelőzz és ne fenyegetőzz, különben a memoáromba még véletlenül azt találom írni, hogy kicsi a pöcsöd - tudom, hogy ez galádság és hogy ezzel mennyire a lelkükbe lehet taposni, de így legalább fékezni tudtam valamelyest a már órák óta tartó ordibálását. Éreztem rajta, hogy feszült, nem volt nehéz ezt abból kitalálni, ahogy lekurvázott, majd rám vágta a telefont. Ezen mosolyognom kellett volna, de inkább csak egy mély sóhaj tört fel belőlem. Bárcsak észrevettem volna időben azt, hogy milyen ember is valójában. Charlie-nak mindvégig igaza volt...

Lassan ringatóztam Jerry ölében az egyik hátsó bokszban a haverjai társaságában, akik vigyorogva döntötték magukba az italt vagy épp az orrukat dörgölték egy csík felszívása után. Némelyik az övcsatjával hadakozott, de olyan is akadt, aki már haptákba vágva magát, cigarettát füstölt és sűrű karikát pöfékelt az irányunkba. Az anyag kiütött, kábultan zuhantam Dickins vállára, nem is érzékelve ezt a világot. Az arcomon furcsa mosoly játszott, valahol egész máshol jártam és az sem zavart, hogy Jerry öléből épp egy másik tag igyekezett magára húzni.  
- Engedd el!  Mondom engedd el! - Charlie ökle lendült át a sűrű füstfelhőn, telibe találva a borostás állat, a következő percben pedig már a karjait körém fonva húzott el a kiéhezett társaságból és ölbe kapva menekített ki a ragadozók karmai közül…

- Neked teljesen elment az eszed? - órákkal később dübörgött fülembe karcos hangja, miközben azt sem tudtam, hol vagyok, éppen csak ébredeztem. Charlie arcát haragos ráncok pásztázták. - Szívod azt a szart már mióta, és azt se tudod, hogy mi történik Veled! A faszfej pasid meg kézről kézre ad, ezzel is növelve azt a kurva bevételt! Bassza meg! - teljesen kikelt magából, érdemben viszont még mindig nem tudtam reagálni, mert a fejem kóválygott, a szám pedig teljesen kiszáradt és hányingerrel küszködtem.
- Csillapodj már, széthasad a fejem - morogtam oda és valahogy sikerült ülő helyzetbe pozícionálnom magam.
- Nem csillapodok Fran! Teljesen megváltoztál, kifordultál önmagadból, mióta vele vagy. Ez kurvára nem szerelem, kihasznál! Ígérget fűt-fát, de azért rázd a segged, ha jönnek a tehetős vendégei, meg táncikálj a színpadon. Még hogy énekesnőt csinál belőled…térj már észhez! Soha a büdös életben nem leszel énekesnő, felejtsd el!
- Seggfej, kussolj már! - egy párnát vágtam hozzá, annyira feldühített. Hallani sem akartam azt, amit mond, nem akartam beismerni még magamnak sem, hogy pontosan ez történik. Még csak nem is emlékeztem rá. Mi csak buliztunk Jerryvel, jó volt vele minden pillanat és az anyag csak adott egy kis ráadást. Nem értettem, hogy miért irigyelte ezt tőlem Charlie. - Csak irigy vagy rá! Soha nem fogsz a lába nyomába sem érni! - vágtam még oda a szavakat, amik éles tőrként hatoltak belé.
- Baszd meg Fran! Csináld akkor, tedd tönkre az életed, ribanckodj csak, de én figyelmeztettelek! Ezt még bánni fogod!

Bántam is. A zsúfolt tömegben szinte fuldokoltam, nem tudtam jól érezni magam a kétszínű, arcomba vigyorgó emberek között, pedig mindig is közéjük vágytam. Hiába lengett körbe a csillogás és a hírnév - amit egyetlen slágernek köszönhettem - , elveszve éreztem magam. Akárhová is pillantottam, mindenhonnan csak a felszínes ismeretség lengett körbe, hiába érkezett egyik integetés a másik után, hiába érintették meg a vállam, vagy kaptam az arcomra puszikat, a hangzavarba elejtett kacagásom mögött nem rejlett más, csak elveszettség. Eszembe jutott Charlie, akiről a veszekedésünk óta nem is hallottam, nem tudtam hogy hol lehet és mit csinál, mégis egyre többször gondoltam rá. Pezsgővel a kezemben, elveszetten ácsorogtam, amikor végre visszatért hozzám Dickins. - Ne izgulj, remek az a dal Bébi, kurvára díjazni fognak, ezt garantálom - mosolyogva húzott magához és csókolt meg, tenyerei nem voltak restek ízléstelenül a hátsó felemre siklani, ezzel is jelezve mások felé, hogy az övé vagyok. - Már megvan a befektető is, aki beszáll és támogatni fogja, hogy kiadjuk a következő lemezed. A buli után találkozni akar Veled, már ledumáltam - arcán ott húzódott az a szemtelen mosoly, ahogy hüvelykét végig húzta az államon. Felháborodtam.
- Mit akar? Nem! Felejtsd el, ezt nem - megráztam a fejem, azt hittem, hogy ezt már kinőttük és egy életre lezártuk a múltat. Ujjai ekkor erősebben fogták közre az államat és egészen közel hajolt. - De találkozol vele, nem csinálok segget a számból. Amúgy is, ez csak szex és kurva nagyot kaszálunk vele. Sztár leszel Babám, kibebaszott nagy sztár - a tekintete csillogott, aztán megcsókolt, majd arrébb állt, mert ismerős érkezett. Zaklatottan fordultam el, zsibongott a fejem a zenétől és ideges lettem. Ki kellett menekülnöm a szabad levegőre, nem bírtam már odabent. A korlátba fogódzkodtam, onnan pillantottam le a mélybe, majd az ujjamon virító gyűrűre, ami Dickinshez láncolt…

- Fran, bocs hogy megint zavarlak…- ismét Mark tolta be a fejét az ajtón, merengésemből a kócos fiatalember irányába kaptam a pillantásomat. - Ez a Rock me Amadeus? Jó szám, mindegy…a klubból most szóltak, hogy lebetegedett a DJ, ezért kénytelenek leszünk valaki mást hívni, de elég problémás a helyzet, mert akiknek szólni szoktunk, azok már mind le vannak foglalva - miért is nem lepett meg az, hogy éppen egy pénteki buli előtt akart romokba dőlni a kártyavár, ezt nem engedhettük meg magunknak.
- És akkor mi ilyenkor a teendő? - felvont szemöldökkel néztem Markra, miközben a nyakamhoz nyúltam, mert nagyon merevnek éreztem. Jól esett volna egy kis torna vagy masszázs, túl sokat görnyedtem már a memoár felett, de ritkán akadt időm arra, hogy ennyire belemerüljek. - Mark, mond csak, mit is jelent az önálló munkavégzés? - egy picit segíteni próbáltam, mert láthatóan elakadt a szavak halmazában, de úgy tűnt, hogy ezúttal sikerült őt zavarba is hoznom.
- Elnézést, tudom, csak nem akartam nélküled döntést hozni, nehogy rossz legyen az, akit választok - sóhajtott, egy kicsit meg is esett rajta a szívem.
- Drágám, ha nem bízol saját magadban, akkor hogyan is bízhatnék benned én? Ismered a koncepciót, az est tematikáját, nekem édes mindegy, hogy ki játszik, a lényeg az, hogy fergeteges estét biztosítsunk a közönségnek. Na siess, nekem még dolgom van - hessegetni próbáltam, újra el akartam merülni az írott sorok között, de Marknak valami még az eszébe jutott, vissza is lépett az ajtóból. - Bocsánat, elfelejtettem szólni, hogy a lányod visszaküldte az ajándékodat bontatlanul. Azt is kérte, hogy ne küldözgess neki semmit és hagyd őt békén.
- Rendben. Még valami? - arcizmaim megfeszültek és a kelleténél ingerültebben tettem fel a kérdést Marknak. Szegény nem tehetett arról, hogy a lányom szóba sem akart állni velem, ezt csakis magamnak köszönhettem.
A tollat lerakva nyúltam a távirányító után, hogy kikapcsoljam a zenelejátszót, utána vettem kezembe a telefont, hogy kikeressem Angie számát. Fel akartam őt hívni, hogy legalább a hangját halljam, de hiába is csörgettem őt, a vonal túlsó végéről nem érkezett válasz. Elkeseredtem.
Kifújva a levegőt a hajamba túrva hajtottam előre a fejem, rengeteg gondolat kavargott az elmémben. A múlt nem hagyott nyugodni, nagyon sok emlék tért vissza élénken, köztük azok a hibák is, amiket elkövettem. Még bőven volt miről írnom, csak épp erőm nem volt már hozzá. A lányomról való fejezetet inkább ki is téptem, a lapot összegyűrve hajítottam a sarokba és hátradőltem. Meredten bámultam az ajtót elgondolkodva, majd az asztal felett kifordítottam a kezem és a csuklóimon lévő hegekre tévedt a tekintetem. A mobilom csörgésére kaptam fel a fejem, reménykedtem, hogy Angie hív vissza, de csak az ügyvédem volt az. Hosszasan beszélt, érződött a hangján, hogy az ügy nem tűr halasztást, ezért sietve pattantam fel az íróasztalom mögül, nem is figyelve arra, hogy a mozzanatom keltette szellő lesodort néhány lapot az asztalról. - Mark mennem kell, a klubban találkozunk. Hozd már el azt a sárga mappát a középső fiókomból - intettem neki, és már úton is voltam, kiszakadva azokból a lehangoló emlékképekből, melyek a múltamat képezték.
Mosolyogva biccentett egyet, de amint elhagytam az irodát, máris a szemeit forgatta, az orra alatt motyogva engem utánozott, aztán puffogva vetette be magát az irodámba és magában beszélve kezdte el keresni a sárga mappát, amikor a nagy keresgélés közben észrevette a földre hullott lapokat.



1983 - Our Wedding [Jerry&Alice]

1986 - Alice in Wonderland - second album - presentation party

1987 - The birth of Angie

1990 - Club opening [The Velvet: owner Jeremy Dickins] ; Purple haze - third album presentation

1991 - Good party, Bad party - a nightmare story - first evening in the hospital

1994 - Suicide attempt [Alice]; Orphanage [Angie]

1995 - Divorce [ Jerry&Alice]; Rehabilitation [Alice]; Baby comes back [Angie]

2000 - New Career - working with A list stars - lyricist; producer

2002 - A new relationship [ Harrison&Angie]

2003 - The Birth of Luna

2005 - Club opening [Wonderland]

2008 - The End [Harrison&Alice]; Angie move away

2023 - Nowadays

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Lenyűgözően részletes és kidolgozott karakterrel érkeztél. A lapod egyszerűen olvastatta magát, gyönyörűen végigvezettél az éveken és a már megharcolt nehézségeken, imádtam az egészet és kész.  
Te magad vagy az élő bizonyítéka annak, hogy az élet egy örök küzdelem. A semmivel indultál, sőt talán még annál is kevesebbel, hiszen gyermekként már olyan démonok kísértettek, amikkel másoknak egész életükben nem kellett megbirkózniuk. Mindegy mennyi mindent hagytál már magam mögött, a soron következő kihívás már ott leselkedett várva, hogy lecsapjon rád esélyt sem adva annak, hogy nyugalomra lelj. Nem ismered igazán a békét, te a harcosok útját járod és hiába tűnt úgy egy adott pillanatban, hogy a feladás a legjobb megoldás még mindig itt vagy felszegett állal. Az erős nő igazi motívuma vagy, amiért minden elismerésem.  
Mindannyian hibázunk. Ki kisebbet, ki nagyobbat. Könnyű abba a csapdába esni, hogy szerelemnek hisszük azt ami igazából a traumák által kiváltott kötődés. Hajlamos az ember olyanokba kapaszkodni, akiktől leginkább menekülnie kellene, mert túl későn áll össze a kép, hogy az akinek a legnagyobb támaszunknak kellene lennie ő maga a fájdalom valódi forrása.
Hiába a hosszú lista, hogy mennyi mindent éltél már túl, még akad dolgod bőséggel a lányoddal és a karriereddel egyaránt, így nem is tartalak fel tovább.

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!